Poétika

A poétika a nyelv megismerése. A költészet a nyelv megújítása.

A költői műnek tartalma és formája van, amelyek egymással szoros kapcsolatban állnak; a tartalom a forma meghatározója és kritikája, és megfordítva. A művészetben mind a tartalom, mind a forma a lehető legnagyobb tökéletességre törekszik; mindkettőnek megvan a maga kötött mintája, amely nem csupán cél, hanem eredet is.

A művészet eredete, mintája és célja a paradicsom. Ezen paradicsom mintáját elsősorban minden ember szíve őrzi; az ember vele együtt jön a világra; a természetes, velünk született kegyelem kincsei közé tartozik; öröklődik; ezenkívül a paradicsom nem enyészett el egészen; nem pusztult el nyomtalanul; tovább létezik, noha alakja alapvetően megváltozott, noha számos kiváltságát elveszítette; máig látható a természetben, a teremtményekben és az emberi életben. Az eredeti berendezkedéséről a Kinyilatkoztatás által van tudomásunk. Más módokon is eljuthatunk hozzá, ezekről a hittudomány beszél.

A paradicsom már csak azért is a művészet eredete, mert Isten különleges műve volt, amelynek szándéka, hogy az embert megismertesse a széppel; a paradicsomban adatott meg az embernek a nyelv, teremtetett meg a nő, az emberek együtt voltak Istennel, nem győzte le őket a halál. Megismerték a természetet, és nevet adtak a teremtményeknek. E nevek szentek voltak és uralkodó erővel bírtak. Szent volt minden, amit csak az emberek a paradicsomban mondtak; pillantásuk, mozgásuk és kívánságaik még Isten akaratának emberi megnyilvánulásai voltak. Isten képe és hasonlatossága voltak. Emberi dicsőségük mérhetetlen volt, lelkük sok, mára már elveszített titok fölött uralkodott; testüknek a teremtmények között nem akadt anyagi vetélytársa, szépségük tökéletes volt.

A művészet célja már csak azért is a paradicsom, mert minden emberi vágy és képzelet a paradicsomhoz tér vissza. A művészet megkeresi, és útjelzőként megjelöli a paradicsom nyomait. Minthogy ezek többnyire rejtettek és elmosódottak, a költőnek fáradságos munkával kell őket keresnie; a keresés és felismerés során három dolog van a segítségére; a paradicsom utáni eredendő vágy, a megvilágosodás és az ihlet. A Szentlélek világosít meg minket; az ihletet az angyaloktól kapjuk.

A művészet feladata ezek szerint a paradicsom megőrzése és rekonstrukciója, valamint a róla való tanúságtétel, amennyiben ez lehetséges a mi időbéli életünkben.

A paradicsom nem enyészett el egészen; nem pusztult el nyomtalanul, fennmaradt; maradványainak sokasága óriási, és ebben a sokaságban eleven – bár nem általánosan felismerhető – egység van. A művészet feladata tehát az is, hogy a paradicsom eltörlése és szétszóratása utáni történelemről tanúskodjék.

A művészet kifejezőeszköze az emberi nyelv, amely a paradicsomban teremtetett. A szavak uralkodói jelentéssel bírtak; minden egyes szó a tárgy hiteles képe, tökéletes kifejezése volt, úgyhogy a szóval uralkodni lehetett, és a szón nyilvánult meg minden. Minden szónak megvolt a saját hangértéke, és az emberi hang sajátos teremtőerővel és alkalmazkodó képességgel rendelkezett, úgyhogy az emberi nyelv a paradicsomban egészen eredetien és tökéletesen hangzott, hiszen nemcsak a szavak voltak tökéletesek, hanem a szavak kiejtésének képessége is arányban állt az ember felépítésének és intelligenciájának paradicsomi tökéletességével. Még ha rendelkeznénk is a paradicsomi nyelv kincsével, és valaki megtanítaná a kiejtését, még akkor sem lennénk képesek kiejteni; esetleg néhány szót, amelyek fogalma valóban a lelkünkben lakozik. A paradicsomi nyelv tehát nem csak célszerűségét, képiségét, valamint logikai és filológiai formálhatóságát tekintve volt a legtökéletesebb, de csodás hangkinccsel rendelkezett az ember hangképző képessége számára, amelyek bizonyosan roppant erőteljesek, finomak és kiterjedtek voltak; figyelembe kell venni, hogy az első emberek beszéltek az egész látható világgal, élővel és élettelennel, beszéltek Istennel, mindenki saját magával és a társával a szív és a lélek minden dolgairól, a teljes paradicsomról, Istenről és a mennyei hierarchiáról, a természetes és természet fölötti dolgokról, mégpedig a kegyelem, a halhatatlanság, a tökéletesség és a szépség állapotában; és hogy a beszéd akkor is úgy zajlott, mint most, tehát szóval és hanggal, és hogy akkor is a szó volt az emberi hang eszköze és megfordítva, hogy az ember hangja minden szóban a mainál lényegesen nagyobb számú, mindenféle színű és módozatú tónusban csendülhetett föl, ha annak a szónak bizonyos fázisa, azon szó történetének bizonyos fázisa vagy a beszélő érzésének és lelkének bizonyos fázisa kellet hogy megjelenjék. Az emberi hang ugyancsak a lélek tökéletes kifejezése volt, és az ő szépsége az emberi nyelv szókincsének autonóm szépségével együtt tökéletes és fennkölt megnyilatkozást alkotott, amely méltó volt Isten és ember akkori elsődleges egységéhez. Ilyen volt tehát az emberi nyelv eredeti állapota.

A paradicsom eltörlése után az emberi nyelv hanyatlani kezdett. Az emberi lélek, intelligencia és érzés elhomályosodása azt eredményezte, hogy ahhoz, ami az emberek számára fennmaradt, már nem volt szükség oly tökéletes kifejezőeszközre, amilyen az első, paradicsomi nyelv volt. Minthogy sok képzet elhomályosodott, helyüket alacsonyabb rendű képzetek vették át, és így ezekhez nem volt többé szükség az eredeti szavakra, sem pedig az eredeti hangfekvésre, az emberi nyelv lépésről lépésre kezdte elveszíteni szókincsét, és ezzel egyidejűleg az emberi hang is mind szegényebbé vált; de még azon szavak is, amelyek megmaradtak az emberek számára, veszítettek értékükből, uralkodói hatalmukból, jóllehet nem teljesen, minthogy az emberek már elfeledkeztek ezen szavak eredeti uralkodói hatalmáról, éppen úgy, ahogyan már elfeledték az eredeti képzeteket, és nem ismerték föl azt, ami e szavakban ábrázolva és rejtve volt. Az intelligencia hanyatlásával együtt a szó iránti érzék is elhomályosult, a szó kisiklott az ember irányítása alól, úgyhogy nem tudta többé az eredeti módon kiejteni, a sérült vagy nem kellőképp egyenjogúan kiejtett szó nem lehetett többé sem a világ tükre sem pedig uralkodói parancsolat.

A paradicsomból való kiűzetés következményei ezek voltak: a szavak részleges elfeledése és az emberi kiejtés sérülése, amely elveszítette a halhatatlanságot és azt a képességet, hogy Isten válaszát előhívja. Az emberiség első időire a paradicsomi nyelvből mindössze a hiányos szókincs maradt a szavak jelentésének szegényessé vált értelmezésével; e nyelv kiejtése fokozatosan és folyamatosan romlott; hogy milyen volt e nyelv állapota a hanyatlása előtt, arról nincsen és immár nem is lesz tudomásunk. E nyelvnek mint egységes és egyetemes nyelvnek a története a nyelvek összezavarodásával ért véget.

A paradicsomi nyelv azonban nem szűnt meg egészen, éppen úgy, ahogyan a paradicsom sem töröltetett el egészen; őérte és őróla szól az örök élet törvénye. Szétszóratott, ahogyan szétszóratott a paradicsom is, és megnyilatkozik éppen úgy, ahogyan a paradicsom nyilatkozik meg. Még e nyelv kiejtése, azaz a paradicsomi hang sem szűnt meg egészen, csupán szétszóratott, és időnként részlegesen, időnként teljességben felhangzik. A Kinyilatkoztatás részben szintén ezen hang történelmének a folytatása a romlását követően.

A paradicsomi nyelvet a Szentlélek tartja fönn a saját maga számára. A niceai hitvallásban olvassuk: Qui locutus est per prophetas. Aztán az Apostolok Cselekedeteiben: Et apparuerunt illis dispertitae linguae tamquam ignis, et coeperunt loqui variis linguis, prout Spiritus sanctus dabat eloqui illis.

Már az a tény is, hogy leszállását lángnyelvek jelezték, mutatja, milyen mérhetetlen nagy értéke volt és van a paradicsomi nyelvnek. A Szentlélek addig nem nyilatkoztathatta ki az embereknek a dicsőségét, amíg a megváltás műve le nem zajlott, amíg Krisztus föl nem ment a mennybe, amíg az apostolok föl nem készültek a Szentlélek eljövetelére, és amíg a Szentlélek le nem küldetett. A lángnyelvek annak a legbecsesebbnek a szimbólumai lettek, amit csak Isten Krisztus halála, föltámadása és mennybemenetele után adhatott a világnak. A Szentlélek kegyelme és a paradicsomi nyelv olyasféle kölcsönös kapcsolatban állhatnak egymással, mint a tartalom és a forma; az emberi felfogás számára a tartalom a forma által válik érthetővé; a kegyelem ugyanis a maga nyelvén beszél hozzánk.

Ezen megnyilatkozásban figyelemre méltó volt, hogy abban a pillanatban, amikor a lángnyelvek megjelentek az apostolok feje fölött, megszabadultak az aggodalomtól, amelyet még a megváltás műve sem vett el tőlük. Az eredeti paradicsomi nyelv a kegyelem állapotában hatalmas és fenséges volt; a tökéletesség nyelve volt, amely előtt nem állt meg az aggodalom. A paradicsomi nyelv és a Szentlélek kegyelme dicsőséges egységbe forrt össze, mintha a kegyelem és a paradicsom csupán egyazon dolog két neve vagy két alakja lenne.

A másik dolog, amelyre érdemes odafigyelni, a következő. Az Apostolok Cselekedetei tizenhét nyelvet és nyelvjárást említ, amelyen abban a percben beszéltek. Azt olvassuk, hogy coeperunt loqui variis linguis, prout Spiritus sanctus dabat eloqui illis. Ezt kétféle módon lehet magyarázni. Vagy úgy, hogy abban a pillanatban valóban megadatott nekik az idegen nyelvek ismerete, akár mindegyiküknek kettőé, háromé vagy még többé: prout Spiritus sanctus dabat. A második értelmezés a következő szavakból fakadna:

Facta autem hac voce, convenit multitudo, et mente confusa est, quoniam audiebat unusquisque lingua sua illos lonquentes. Stupebant autem omnes, et mirabantur, dicentes: Nonne ecce omnes isti, qui loquuntur, Galilaei sunt et quomodo nos audivimus unusquisque linguam nostram, in qua nati sumus? Parthi et Medi et Aelamitae etc.

Minthogy mindkét fejtegetés előfeltételezi a csodát, tán nem ütközik a hit álláspontjával, hogy a Szentlélek megnyilatkozásának csodája másképpen esett meg: tudniillik, hogy az apostolok nem filológiai nyelveken kezdtek beszélni, hogy nem a perzsa, arab, latin és egy sor más nyelv települt beléjük a szókincsükkel és konverzációs eszközeikkel együtt, hanem hogy oly módon kezdtek beszélni, amely csodálatos voltának lényege egyetemességében és bámulatos emberfeletti hatalmában rejlik, mely által az apostolok beszéde a hallgatók testi és lelki felépítésében szerfölött világos képzeteteket hívott elő, úgyhogy a hallgatóság tagjai így szóltak: Audivimus eos loquentes nostris linguis magnalia Dei.

És az Apostolok Cselekedetei hozzáteszi: Stupebant autem omnes et mirabantur ad invicem dicentes: Quidnam vult hoc esse? Alii autem irridentes dicebant: Quia musto pleni sunt isti.

Minthogy az Írás valamivel később megjegyzi, hogy aznap háromezren csatlakoztak az apostolokhoz, a magyarázat magától adódik.

A paradicsomi nyelv a paradicsom emlékével együtt afféle maradványként és árnyékképként megőriztetett minden ember szívében és értelmében; a természetes kegyelem nyelve, a kegyelem megnyilvánulása az, amely minden e világra érkező embert megvilágosít. Már e velünk született, természetes kegyelem tiszta állapotában is képes az ember felismerni a paradicsom maradványait és nyomait, visszaemlékezni az eredeti hazájára, és fogékonynak lenni az eredeti anyanyelvére, még akkor is, ha mindez nem a maga egységében és megőrzött hagyományában mutatkozik meg számára. Amennyiben ennek a természetes kegyelemnek segítségére siet a természeten kívüli vagy a természet fölötti kegyelem, az emberi intelligencia szert tehet olyan képességre, amellyel megérti ezt az elveszett nyelvet. A Szentlélek eljövetelekor az apostolok tán az eredeti paradicsomi nyelvet beszélték, mégpedig az eredeti hangon a maga hatalmasságában és szépségében. És midőn így beszéltek, mentesek voltak minden aggodalomtól, elteltek paradicsomi szabadsággal és a halhatatlanság emlékezetével; ezért volt e nyelv olyan, hogy a föld összes nemzete, akik az apostolok előtt összegyűltek, megértette őket a nyelv uralkodói és halhatatlan világossága okán valahogy úgy, mintha e nyelv ismerete minden egyes ember szívében a halhatatlanság romjai alatt lenne eltemetve, ám amikor ez a nyelv teljes dicsőségében kívülről felhangzott, akkor az ember e nyelv iránti elsorvadt érzéke csodás módon életre kélt. E nyelv jellemzői ugyanis olyanok voltak és bizonyosan olyanok most is, hogy az minden ember számára, aki részesedik a természetes kegyelemben, magától értetődő. Tegyük föl, hogy összegyűlik néhány ember, egy kínai, egy indus, egy török, egy néger, egy indián és egy római, és ember képében megjelenik számukra Isten, hogy valódi emberi nyelven szóljon hozzájuk; vajon beszélné a nyelvüket? A kínaihoz kínaiul beszélne, aztán az indusnak elismételné hindiül és így tovább? Aligha. Egyetlen nyelven beszélne, amely mindannyiuk számára érthető lenne, és így mindannyian in qua nati sumus nyelvnek tartanák. Ez volna a paradicsomi nyelv, minden ember valódi anyanyelve. Ezért olvashatjuk:

Facta autem hac voce, convenit multitudo et mente confusa est, quoniam audiebat unusquisque lingua sua illos loquentes. Megzavarodtak, mert látták, hogy különböznek bőrük színével és más faji jegyeikkel, és mégis e hang után siettek, amelyet mindegyikük a saját anyanyelvének hitt, holott a világ minden országából érkeztek. Stupebant autem omnes et mirabantur, dicentes: Nonne ecce omnes isti, qui loquuntur, Galilaei sunt – Bámulatba estek tehát és álmélkodtak e csodán. Ha az apostolok tizenketten lettek volna, és nyilvánvaló lett volna, hogy zsidók, a nemzetek akkor is furcsállhatták volna, hogy összegyűlt tizenkét zsidó, akik mind legalább egy idegen nyelvet beszélnek, ám ekkor a csodálat nem lett volna oly elsöprő. Hiszen ezek a nomádok és kereskedők, akik oly nagy távolságból érkeztek Jeruzsálembe, talán szintén ismertek az anyanyelvükön kívül más idegen nyelvet is. Ők azonban azon álmélkodtak, hogy az összes nemzet minden egyes képviselője a galileaiak szájából a saját anyanyelvét hallotta; és nem oly módon, hogy minden apostol egy bizonyos nyelven szólt volna egy bizonyos nemzethez, hogy minden nemzet kiválaszthassa a maga szónokát, akit megért; nem oly módon, hogy a tizenkét apostol tizenkét különféle emberi nyelven beszélt volna, vagy hogy az egyik pillanatban az egyik, a másikban pedig egy másik nyelven szólt volna, hisz így összezavarodtak volna a nyelvek, amint az a bábeli torony építésekor történt; azért álmélkodtak, mert elméjükben nagy zavart éreztek – et mente confusa est –, hiszen a paradicsomi nyelv megértésének holt képessége hirtelen föltámadt, ami bizonyosan nem lehetett hétköznapi élmény.

Fontos, hogy az apostolok beszédében mindegyikük a maga nyelvét ismerte föl, ugyanakkor pedig azon csodálkozott, hogy a másik nemzet képviselője is a saját nyelveként értette azt. Az emberi nyelvek genetikai kapcsolatban állnak a paradicsomi nyelvvel, és az ember érzi, mily dicsőséggel és hatalommal rendelkezik az anyanyelve, ha a paradicsomi nyelv fénye csillan meg rajta vagy annak visszhangja járja át; érzi, hogy az anyanyelve paradicsomi nyelvvé válhatna, ha életre kélnének a lelki összefüggés emlékei a múlt fényében.

A pünkösdi csoda ezen értelmezése mellett tanúskodik az is, hogy a csoda a Szentlélek alászálltának napján történt, amikor tehát a Szentlélek megnyilváníthatta minden hatalmát és kinyilatkoztathatta Isten teljes dicsőségét, amelybe a lángnyelvek formájában láthatóvá tett isteni nyelv is tartozik. A paradicsomi nyelv dicsősége, amely a Szentlélek diadalában fölcsendült Jeruzsálemben az összes nemzet előtt tíz nappal Krisztus mennybemenetele után, előképe lett annak, amit a megváltás készített elő az örök életben, hiszen a paradicsomi nyelv a szentek egyik legnagyobb jutalma, éppen úgy, mint Isten látása, bizonyosan nem lehetne kevesebb, mint az idegen nyelvek beszédének adománya. Ezenkívül azon a napon győzedelmeskedett először az Egyház. Az Egyház Krisztus által előkészítve és a Szentlélek által láthatóan vezetve a maga egységében kilépett az összes nemzet elé. Ez az egység a nyelv egysége által is megmutatkozott, amely azon a napon csodás módon háromezer hívet nyert meg. Isteni egység volt ez, s ezért a megnyilatkozása is isteni volt; erre a napra a Szentlélek föltárta az apostolok számára becses kincsét, az eredeti tiszta paradicsomi nyelvet, amelyet az ő látható és félreérthetetlen szimbólumaival - a lángnyelvekkel - jelenített és dicsőített meg.

Lehetséges azonban még egy magyarázat, amely az előzőnek egy bizonyos szűkítése. A Szentírás szavaiból következne: et coeperunt loqui variis linguis, prout Spiritus sanctus dabat eloqui illis.

Ez azt jelenthetné, hogy minden apostolnak és mindegyiküknek külön-külön azon a napon mégsem a paradicsomi nyelv teljes birtoklása adatott meg, hanem annak csupán egy része. Ezt azzal lehetne indokolni, hogy a paradicsomi nyelv a halhatatlan emberek nyelve volt, és a halhatatlanságot sem a megváltás, sem a Szentlélek eljövetele nem adta vissza az embereknek; így hát a Szentlélek az apostoloknak a paradicsomi nyelv képességének csupán egy bizonyos hányadát bocsátotta a rendelkezésükre, amely rész azonban tökéletesen elegendő volt az Ő dicsőítésére és a csodás mű véghezvitelére. Ekkor azt lehetne mondani, hogy minden apostol csak bizonyos nemzetekhez beszélt, amelyek ugyan különböző, de rokon nyelvűek voltak, például Sém, Hám és Jáfet nemzetsége szerint vagy az elkövetkező apostoli utak iránya szerint; és hogy zsidó nyelven beszéltek, de a paradicsomi nyelv törvényei szerint gazdagítva vagy éppen leegyszerűsítve azt, az emberi hang és kiejtés bizonyos megújításával, valahogy úgy, hogy a paradicsomi nyelv egyes minőségei beléptek az addigi nyelvükbe, és ezek a minőségek különlegesen érthetővé és természetfölötti módon világossá tették a szavaikat, és az idegen nemzetek fölötti hatalommal ruházták föl őket. Még ezzel a magyarázattal sem csökkenne a csoda jelentősége.

A paradicsomi nyelv némely minősége szerepelt az apostolok szavaiban, akár egyes mondatokról, szavakról vagy valamiféle különös sugárzásról, akár a kiejtésről vagy a hang képességéről legyen is szó. Erről tanúskodik a kérdés: Quidnam vult hoc esse? És hogy ebben a nyelvben volt valami furcsa, természetfölötti és szokatlan még abban a városban is, ahol az idegenek csődülete, a fura események, az igaz és hamis próféták és prédikátorok, bujtogatók és kalandorok föltűnése nem számított rendkívüli eseménynek, erről a másik oldalon fölhangzó szkeptikus megjegyzés is tanúskodik:

Alii autem irridentes dicebant: Quia musto pleni sunt isti.

A paradicsomi nyelv megértéséhez, de legalábbis annak elismeréséhez, hogy a nyelvből valami természetfölötti, kegyelemmel teljes árad, szükséges, hogy az ember békében legyen a vele született kegyelmével. Ha az ember elnyomja magában ezt a természetes kegyelmet is, akkor értelemszerűen elutasítja a paradicsomi nyelv megnyilvánulását, elfordul tőle. Az efféle kétkedők a maguk magyarázatát keresték a fenti jelenségre, amely olyannyira nyugtalanította őket, hogy igyekeztek lerázni magukról e hangnak és ezen szavaknak a kellemetlen benyomását. Ha ki lehet nevetni Istent, akkor ki lehet nevetni és le lehet tagadni a paradicsomi nyelvet is; ki lehet nevetni és le lehet tagadni magát a paradicsomot is; ki lehet nevetni és le lehet tagadni a művészetet is: Quia musto pleni sunt isti. Ám éppen e nevetés és tagadás, amit alii irridentes tettek, szerves része annak a tanúságnak, amely a Szentlélek nyelvének, az apostolok által megnyilatkozó nyelvnek valódiságáról és tökéletességéről ad bizonyságot, amely nyelv a kétkedők nélkül nem lenne teljes és meggyőző.

Akárhogy is légyen, a Szentlélek kiáradásának napján a nemzetek számára a földön felhangzott a paradicsomi nyelv, vagy már teljesen és felszabadultan, vagy csupán mindezen reminiszcenciák összességében, amelyek a jelenlevők elméjében fönnmaradtak. A Szentlélek minden bizonnyal megvilágosította a paradicsom széthullott és eltemetett töredékeit az emberek szívében, és előhívott minden széthullott és eltemetett visszhangot. Ha a paradicsom minden legapróbb emléktöredéke gyönyörű, akkor az összességük, amelyet magunkban őrzünk, és amelyet életünk egyetlen pillanatában talán sosem láthatunk meg a maga teljességében, nos, akkor ez az összesség valódi gazdagság lehet; és itt meg kell jegyeznünk, hogy a paradicsom a világ minden tájára szóratott szét, és hogy minden ember, gyakorta öntudatlanul, csupán valamilyen aránylag jelentéktelen maradványokat rejt magában. Ha ez a gazdagság egyetlen pillanatban hívatott elő a Szentlélek hatalmas hangja által ezer meg ezer szív mélyéről, akkor – még ha az apostolok hangja a legfőbb isteni gazdálkodás alapján csupán a paradicsomi nyelv legszükségesebb minőségeinek fegyverzetével lett is ellátva - csodás jelenésként meg kellett hogy rázza az embereket, hacsak nem álltak szándékosan ellen a természetüknek. Hiszen Istennek is ellen lehet szegülni. És a paradicsomi nyelv dicsősége, vagy csupán a rá vonatkozó hatalmas emlékek, a Szentlélek eljövetelének dicsőségéhez volt fogható.

Az első emberek által a paradicsomban megteremtett nyelv, amelynek megteremtésében természetesen maga Isten is segédkezett, elvétetett az emberektől és Istennél rejtetett el a mennyben olyan kincsként, amely kamatot hoz. Isten ezekkel a kamatokkal együtt adja vissza e nyelvet azoknak, akik megtérnek Hozzá a mennybe. A teremtett emberek paradicsombeli nyelve egyszer majd a szentek nyelve lesz a mennyben a test föltámadása és megdicsőülése után, miáltal visszanyerik halhatatlanságukat, mégpedig magasabb rendű halhatatlanságot, mint amilyenben a paradicsomban volt részük; hiszen ez a paradicsombéli halhatatlanság feltételes volt, míg a mennybéli feltétel nélküli és dicsőségesebb lesz. Így a paradicsomi nyelv, amelyet Isten őriz és Ő is használ, még dicsőségesebb alakban adatik vissza az embereknek, mint amilyenben eredetileg a földön hangzott.

A paradicsomi nyelv minőségei azonban az apostoli korszakot követő évezred során is megjelentek és tán megjelennek még ma is és holnap is. Ismerünk tanúságokat a nemzetek apostolairól, akik olyan törzseket kerestek föl, amelyeknek nyelvét nem ismerték, mégis elkezdték hirdetni nekik az evangéliumot, és lám, az emberek megértették őket. Ugyanis minden nyelv tartalmaz bizonyos elemeket, amelyek felhangzása a paradicsom emlékét idézheti föl; ha egy efféle szent, mondjuk, latinul beszélt, és a latin nyelvben fölhangzottak azok az elemek, amelyek a paradicsomi emlékek hordozói vagy előhívói, akkor a pogányok elméjében a paradicsomi hárfa az ő saját húrjaik által csendült föl. Egyfelől Isten hangjának, a paradicsomi kiejtésnek az adománya, másfelől pedig a hallás és a szívek ráhangoltsága az isteni kegyelem más megnyilvánulásaival együtt segíthették eme csodás missziós szóértést, amely voltaképp a Szentlélek apostolokra való kiáradásának kisebb és korlátozott mértékű megismétlődése volt.

A hang fontos minőségeket hordoz magában. A paradicsomi hang megszentelhet és fölemelhet bármiféle emberi nyelvet, és annak egyes szavait és mondatait a paradicsomi nyelv hatékonyságának egy részével ruházhatja föl. Megint csak meg lehet vagy éppen meg kell állapítani, hogy a paradicsomi hang vagy kiejtés elvétetett az emberektől, és hogy a legapróbb részletekig mindaz érvényes erre is, mint magára a paradicsomi nyelvre. Csupán a paradicsomi nyelv visszhangjai csendülhetnek föl a hivatottak, a megszenteltek vagy a kegyelemben részesülők életének egyes különleges pillanataiban, a paradicsomi hang tán sohasem hangzik föl a földön a maga abszolút mivoltában, hiszen - hacsak a szavak nem a paradicsomi nyelv kincsestárából származnak - a mi nyelvünk szavaihoz nem szükségeltetik a paradicsomi kiejtés fenségessége.

Ezt látjuk példának okáért némelyik olyan szent életében és tevékenységében, aki írásos emlékeket hagyott maga után. Akadnak olyan – szentek vagy boldogok által hátrahagyott – írásos emlékek, amelyek olvastán elbizonytalanodunk, hiszen ezek szinte semmit nem mondanak számunkra, és leginkább a szónokok vagy száraz és nehéz lelkű emberek irományaihoz hasonlítanak. Pedig mégiscsak szentekről van szó, akik legfőképp a szavuk erejével hatottak ezer meg ezer emberre, akik álmélkodtak e szentek szavain és a lelkük szédítő szárnyalásán, továbbá prédikációik és gyóntatási tanácsaik ellenállhatatlan erején; hatalmuk, finomságuk és ellenállhatatlanságuk a hangjukban rejlett, amely gyakorta még az egyszerű és száraz szavakat is fénnyel árasztotta el, élettel töltötte meg. Elnyerték tehát a paradicsomi hang részleges képességét, amely az emberi nyelv elégtelensége ellenére is megnyilatkozott, és amely megemelte a szavak értelmét és értékét, részesítve őket a maga dicsőségében, valahogy úgy, ahogyan az emberi nyelv hangoznék, ha a paradicsomi nyelvre lenne lefordítva.

Ezek lennének tehát a halhatatlan paradicsomi nyelv fő és legpompásabb manifesztumai. E nyelv megnyilatkozásait, minőségeit és hatását a Kinyilatkoztatás történetében, Isten országának történetében követhetjük végig. Áthatják a vallási életet és a teológiát. Feltűnnek a szentek és a vértanúk életében, a magánkinyilatkoztatásokban és az elhivatottságban, az Egyház hősi életében, az istentiszteleteken és az egyházi szertartásokon, az Istennel való egyesülésben a szentségek és az imák által; szólnak hozzánk a Szentírás, a liturgikus könyvek, a szentek írásai és a róluk szóló művek olvasása és a fölöttük végzett elmélkedés során. Ha meghalljuk e teológiai igazságokat a szívünkben szólni a paradicsomi nyelv valamely hanglejtésével, akkor ezen igazságok a belső tulajdonunkká alakulnak. A paradicsomi nyelv és az ő hangja nélkül a teológia számunkra csupán tudomány marad; csakis a paradicsomi hang ébredése teheti a teológiát benső életünk részévé.

A paradicsomi nyelv azonban nem kizárólag teológiai nyelv. Autonóm emberi nyelv, amelyet Isten segítségével szabad emberek alkottak meg, akik viszonya Istenhez egészen más volt, mint a bűnbeesés és a megváltás utáni embereké; ez a viszony olyannyira más volt, hogy szinte elképzelésünk sincsen róla. Tökéletes szabadság volt benne, és hiányzott belőle az a szomorúság, amely a bűnbeesés után felhangzik a próféták és szentek minden egyes szavában; nem volt benne a bűn, a méltatlanság, a megalázkodás tudása, nem volt benne félelem. Öröm és az Istennel való együttműködés tudata, az Istennel való barátság volt benne. Az ember valóban szabad uralkodó volt; Istennek alávetett mivolta nem teher volt, úgyhogy az ember bizonyos kivételektől eltekintve csaknem egyenlő félként beszélhetett Istennel. A legfőbb boldogság állapota volt ez.

A paradicsomi nyelv nem csupán a teológiát, hanem az antropológiát is magában foglalta. Mindaz, amit magában foglalt, szent volt.

Éppen a paradicsomi nyelv ezen antropológiai tartalmát veszi leginkább figyelembe a művészet, amely el akar jutni e nyelv szépségéig. Ezért aztán a művész minden testi és lelki érzékével gyűjti, illetve próbálja gyűjteni a paradicsomi nyelv összes töredékét.

A paradicsomi nyelvben feltehetőleg nem lehetett éles határvonalat húzni a teológiai és az antropológiai részek között, minthogy akkor még a halál nem választotta el egymástól Isten és az ember dolgait. Ma azonban a művészetben inkább az emberi dolgokat keressük, mint az istenieket; ha valami megvilágítja számunkra ezeket, az nem más, mint a paradicsom; a paradicsomot keressük, ahogyan Isten megalkotta az ember számára; hogy miért alkotott Isten a maga számára, azt előlünk titok fedi; felfogjuk az emberi teremtő erőt, az isteni teremtő erő viszont minden képzetünk fölött áll; nem mintha a költészet önkényesen válna el a teológiától; a természeti rend választja el.

A paradicsom a maga nyelvével és hangjával a világban maradt – még ha romokban és rejtőzködve is. Minthogy miértünk teremtetett, tőlünk és a mi életünktől elválaszthatatlan. Mindenütt találkozhatunk a nyomaival, még ha nem is ismerjük föl vagy nem is látjuk meg őket. Ahhoz, hogy fölismerjük őket, mindenekelőtt a paradicsom iránti eredendő vágy segít minket.

Bármilyen módon is teszi, mindig éppen a tudatos művészet törekszik minden erejével a paradicsom legalább egy bizonyos cikkelyének rekonstrukciójára. A költő szóval, metaforával és hangokkal igyekszik előhívni a legfőbb vágy, a gyönyör és a boldogság képzetét, akár merészen a nyomukba ered, vagy elérhetetlenségük és vágya hiábavalósága fölött búslakodik, akár átkozódik gyöngesége és bágyadtsága miatt, akár az ígéret reményével vigasztalja magát. A szépség örök, a halál azonban félbeszakítja a költő befejezetlen és tökéletlen művét. Az eredendő vágy a szépség évezredekkel ezelőtti eredete felé mutat és föléleszti a paradicsom iránti sóvárgást, a költő legnagyobb erejét. Minden, ami szép, a paradicsomra emlékeztet és a paradicsom képe; nem mindig a szépségnek a múló időben oly gyakran megbomló tartalma és célja a lényeges; a paradicsomban ugyanis ez a bomlás nem létezett; ott a szépség még nem fonódott össze a bűnnel, a boldogtalansággal és a halállal. A paradicsom utáni eredendő vágy föltárja a költő előtt minden látható szépség paradicsomi eredetét, tudniillik azét a szépségét, amely általában az emberi érzékekre hat, legyen az akár a test, a természet, az élet, a létezők, a sors vagy a gondolat szépsége. Az eredendő vágy mibennünk lakozik és belőlünk ered.

A megvilágosodás kívülről ered. Eredetét a Szentléleknél keressük, aki a művészet legfőbb adományozója és megalkotója, Teremtőként pedig a szépség legfőbb adományozója és megalkotója.

Az eredendő vágy mibennünk lakozik, emberi avagy emberivé vált, és csak korlátozott hatása lehet az emberi lélek romlás utáni állapotának megfelelően. Ezért a számunkra főleg a látható, általánosan, de legalábbis könnyen befogadható, az ember számára magától értetődő szépséget mutatja.

A kívülről érkező megvilágosodás a rejtett és ismeretlen szépséget mutatja meg, gyakorta olyan alakban, amely ellentétes az ember szépségfelfogásával. A szépséghez rútságon, kétségbeesésen, szenvedésen keresztül vezet el minket; rémségek és undorító dolgok közepette tárja föl előttünk a rabságban sínylődő vagy éppen a halhatatlanságában és igazságosságosságában győzedelmeskedő szépséget. A megvilágosodás által a szépséghez és a művészethez vezető út egészen ellentétes az eredendő vágy útjával. A megvilágosodás azt tárja föl, amire az ember nem lelt volna rá, és ott, ahol magától nem is kereste volna. Fájdalom, nyomorúság, rettenet és undor által juttat el a szépséghez.

A megvilágosodás a Szentlélek adománya, aki a lelki fájdalom, de a lelki vigasz forrása is. De ejus consolatione semper gaudere – azaz a paradicsom megújulása a lélekben. A Szentlélek segít a lelki paradicsom felkutatásában. Voltaképpen ez a költészet legfőbb célja. Ezért a Szentlélek a művészet és a költők legfőbb védelmezője. Ugyanakkor érvényesek rá a következő szavak: Spiritus flat, ubi vult.

Különös és mélyen megkapó az ihlet hatásmódja. Ez hívja föl a figyelmet az emberi szépségre, az emberi erények szépségére, valamint a szegényes és lenézett dolgok szépségére; szeretetet és együttérzést ébreszt, és az ő fényükben tárja föl előttünk e világ eleven és élettelen dolgait; a nyomorúságos dolgokat királyi dicsőségben mutatja meg. Az ihletet az angyalok adják; fölkeltik az érdeklődésünket; mellettünk haladnak és megmutatják nekünk a paradicsom rejtett jeleit oly módon, hogy minderről nincs is világos tudomásunk. Megtanítanak minket a porral, fáradtsággal, betegséggel és nyomorúsággal elfedett dolgok rejtett sugárzását meglátni, a durva fájdalmak és szenvedélyek lármája és jajveszékelése mögött megbúvó elsődleges paradicsomi hangot keresni. Ha az eredendő vágy a paradicsomi szépséget az első szerelem és a kifeslett, üde virágok tisztaságában és örömében mutatja meg, akkor az ihlet ott teszi láthatóvá, ahol közönséges látásunkkal – a pusztulás és a rútság miatt – nem vennénk észre, például némelyik züllött ember pillantásában, mozdulatában vagy hangjának rezdülésében, az eltiport virágokban és az élet szemétje közt. Az angyalok időnként találkoznak és jelt adnak egymásnak; nem lényeges, hogy kit melyikük kísér; a kíséret időnként elárulja magát, felhívja magára a figyelmünket. Emberekkel találkozunk és egyszerre megismerjük őket, lelkünk megremeg a természetfölöttitől; valahová a lelkük mélyére látunk, mintha a születésük előtti múltba vagy a sírhantjuk mögött kezdődő jövőbe tekintenénk; évszázadokon kívül, az időn kívül látjuk őket. Testük vagy ruhájuk valamelyik alig észrevehető mozzanatából felismerjük titkolt erényeiket, vagy legalábbis ezen erkölcsösségre való rendeltetésüket. És megtörténhet olykor, hogy durva dolgokat hallunk vagy látunk, amelyek egy hanggal, egy tekintettel vagy egy mozdulattal romlottságról tanúskodnak, de aztán hirtelen a hang és a forma furcsa siralmát érezzük, ami arra késztet bennünket, hogy e dolgokat a kétségbeesés nyelvéről a paradicsomi nyelvre fordítsuk, felismerjük azt a rejtett szorongást, amely az anyagban is benne szorult, és ezekből az összefüggésekből kiemelkedik a szépség titka a maga legbensőségesebb és emberi szempontból a legmegkapóbb alakjában. Az őrangyalok azok, akik az ihletet nekünk adják, és lehetővé teszik, hogy az ő szemükkel lássunk egy pillanatig, ameddig képesek vagyunk ezt elviselni. Ők ugyanis ismerik az embert, az ő szolgái, vezetői, védelmezői; arra vannak rendelve, hogy az emberi szépséget védelmezzék az emberekben; az emberek bensőjébe látnak, ismerik a sorsukat, ezért mesterei feladatuknak. Minthogy az ember élettelen dolgok közt, a saját alkotásai és a természet alkotásai közt mozog, és az angyalok ismerik ezen dolgok emberhez való viszonyát, elegendő az ő jelzésük ahhoz, hogy az ember ezeket a dolgokat más életformában lássa, mint amilyenben látni szokta. Az ember az angyalokhoz áll a legközelebb; ők magasabb rendűek, mint az ember, mégis az ő szolgái; megbízhatóan ismerik őt; hozzá való viszonyuk nagyon finom és nem tolakodó, a szabadság hatja át; egy angyallal nem úgy kell beszélnünk, mint Istennel; úgy beszélünk vele, akár egy idősebb, előkelő testvérrel. Emberibb vagy természetesebb bizalommal vagyunk iránta; ő egyedül és egész lényében minden ember közül csakis a mi személyünké. Velünk dolgozik, segít nekünk a szépség keresése során, közelebb segít bennünket a művészethez.

A művészet három területe a következő: a paradicsom iránti eredendő vágyból fakadó emberi művészet, a Szentlélek általi megvilágosodásból fakadó művészet és az angyali ihletettségű művészet. Persze az ember nem képes a megismerés minden pillanatában eldönteni, hogy a megismerés milyen forrásból adatott meg neki, hiszen nem ismerjük, hogy e szférák miként folynak össze egy magasabb rendű egységbe, és nem tudjuk jól, hogy hol homályosul el és válik zavarossá gyengeségeink kavargása közt a megismerés.

Szintén fontos tudni, hogy miképpen az arany a félhomályban olcsó és közönséges fémnek látszik, úgy a paradicsom nyomai a világban és a művészetben csupán értéktelen dolgok szilánkjainak tűnnek, hogyha olyan sötétben nézzük őket, amelyben nem vehető észre a csillogásuk. Ha nem világít nekünk valahonnan a legszerényebb lelki fény, akkor a világ leghatalmasabb és legtüzesebb szépsége is csupán közönséges, jelentéktelen és értéktelen dolognak fog tűnni. Aki elutasítja a természetes kegyelmet, annak szeme vak lesz a szépre, és gyengeségének megfelelően esetleg csak néha, hosszabb vagy rövidebb időre látja a szépséget; a szépérzetet azonban tartósan is el lehet veszíteni.

Ezért szükséges a művészethez a természetes kegyelem.

A művészet létrehozásához azonban szükségeltetik egy bizonyos adomány is, amely nagyjából úgy hasonlít az ájtatosság adományához, mint annak a képmása. Az ájtatosság adományára az imádsághoz, a léleknek Istennel folytatott párbeszédéhez van szükség; ezzel az adottsággal nem mindenki rendelkezik; ezért az imádságot kiegészíti Isten azon ígéretébe vetett hit, amely szerint Isten maga fog a mi szánk vagy a mi gondolataink által imádkozni, így adva meg az imádságunknak azt, ami belőle hiányzik. Így van ez a művészet esetében is. A szépség megismerése és keresése a hit megismeréséhez és kereséséhez hasonlatos. Mint ahogyan az, aki hisz, de nem rendelkezik az ájtatosság adományával, nem képes a maga erejéből imádkozni, hanem csakis Isten segítségével, úgy az is, aki ugyan ismeri a szépség minden kincsét, de nem rendelkezik azzal az adománnyal, hogy művészetet hozzon létre vagy inkább egy bizonyos egészbe állítsa össze a szépséget - úgy, ahogyan a hit és a kegyelem megismerése is imává áll össze -, az az ember sem lesz képes a maga erejéből művésszé válni. Ez a művészet adománya.

A művészet minden anyaga értékes, hiszen mind a paradicsomra emlékeztet. A költő számára nincs értéktelen dolog, hiszen még annak is, ami kárhozott és elveszett, megvolt az eredeti helye a paradicsomban. A paradicsomi eredet olyan letörölhetetlen jel, amely még a pokolban sem tűnik el. Ezzel a tudattal fog hozzá vagy kell hozzáfognia a költőnek minden művészi feladatához. A bármivel szemben tanúsított komolytalanság a vaksággal ér föl.

A költőnek éppen úgy kell szeretnie a feladatát, ahogyan a paradicsomot szereti; a paradicsomi szemétdomb munkása; neki adta át szolgálatát a lángoló kardú angyal a föld elpusztult paradicsomának szemétdombján; ez az a szőlő, ahová a nap végén fölvették napszámosnak, hogy ne az árnyékban ücsörögjön, hanem dolgozzék; hogy mentse, ami menthető – nem saját magának, hanem minden ember számára; szeretnie kell mindent, amit keres; még a gyűlölete is csak szeretetből eredhet; a gyűlöletet és a megvetést is csak arany mérlegecskén szabad kimérnie. A költő, aki gyakran és nehéz belső küzdelem nélkül becsmérel embereket és dolgokat – bármilyenek is legyenek -, hűtlen és megbízhatatlan szolga; gyűlöletének szerelemtől kell szikráznia, megvetésében a hitnek kell világlania; a hiányt a sajátjából kell pótolnia.

A művészet hagyományos és folyamatos, éppen úgy, ahogyan a paradicsom; a művészet kincseinek száma egyre nő; a művészetben azonban nincs és nem is lehet haladás és fejlődés; a művészet leleményei egymás mellett és nem egymás után érvényesek.

A művészet azt bizonyítja, hogy az emberi élet a paradicsomi élet képmása; ezt ellentétekben és harmóniában, analízisben és szintézisben is megmutatja.

A művészet eszköze az emberi nyelv.

Az anyanyelv a költő számára a paradicsomi nyelv képe és hasonlatossága; csakis az anyanyelv lehet az, semmi más. A költőnek a paradicsomi nyelvből maradt, ez számára a paradicsomi örökség. Ezért kell ezzel dolgoznia. Belőle hangzik föl számára az eredeti paradicsomi hang, és a paradicsomi kiejtés maradványaival együtt kell hallania; a költőnek úgy kell bánnia az anyanyelvvel, hogy szavai ezeket az emlékeket hívják elő. Minden szóban benne rejlik eredeti uralkodó hatalmának és eredeti hangértékének a maradványa. A nyelv a legapróbb részletéig szent. A költő feladata, hogy fölszabadítson minden paradicsomi szépséget, ami csak az anyanyelvében rejtőzik.

A művészet autonóm; semmiféle más feladatot, kötelességet és kötöttséget nem fogad el, csakis azokat, amelyek belőle fakadnak; senkinek és semminek nem szolgája, saját szabadsággal és diszciplínával rendelkezik. Ha megmarad művészetnek, akkor a világon senkinek nincsen fölötte vagy ellene semmiféle joga, és a költő kötelessége, hogy bárkivel szemben megvédelmezze a művészet szabadságát. Egyetlen abszolút diszciplína sem nyomhatja el a művészetet, csakis az emberek. Művész elleni jog csak ott keletkezhet, ahol a művészet megszakad.

A költő csakis annyiban lehet embereknek, társadalmaknak, nemzetnek, államnak és az emberiségnek alárendelve, amennyiben ő a paradicsomi örökség képe; a többi dolgaikhoz nincs köze. A hazáját a költő mint a paradicsom képmását szereti, a nemzetét pedig mint anyanyelvének védelmezőjét és a paradicsom örökösét; minden más szeretet hiábavaló. Ugyanazzal a hűséggel kell irántuk viseltetnie, mint a paradicsom iránt; minden más hűség lealacsonyítja és megbecsteleníti.

A férfiben Ádám képét, a nőben Éváét kell látnia. Ha az embert lealacsonyítja, kétszeresen is megbecsteleníti magát.

Isten mindenütt jelen van az égő csipkebokorban.