Felszámolt történetek

Már a regény elkészülte előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy Kertész Imre új művének fogadtatását teljesen megváltozott elvárások határozzák meg, amelyek feltételei másfelől, sejthetőleg a Felszámolás keletkezését is befolyásolták: a 2002-ben elnyert Nobel-díj egyrészt megsokszorozta és rétegeiben is átrendezte (Magyarországon egyben sajnálatosan polarizálta) az új mű potenciális olvasóközönségét; mint ahogy az is sejthető, hogy egy ilyen siker következményei inkább rontják, mint javítják a további munka közvetlen körülményeit (pl. bizonyosan nem növelik az íráshoz rendelkezésre álló időt). A mintegy százötven szellős oldalt kitevő Felszámolás, amely a Kertész életművének központját alkotó regénysorozatba (immár „tetralógiába”) csatlakozik, melynek kezdőpontján a Sorstalanság áll, mindemellett nem hozott fordulatot a szerző pályáján: az új regényt szoros szálak fűzik a sorozat előző darabjaihoz, nemcsak a tematika bizonyos ismétlődései és allúziói (ez az összefüggés elsősorban a Kaddis a meg nem született gyermekérthez való kapcsolódást emeli ki) vagy a narráció reflexív rétegének alakítása terén (ami viszont leginkább A kudarcra emlékeztet), hanem akár a „sorstalanság” fogalmának értelmére vonatkozó különböző álláspontok is ellenőrizhetik önnön olvasatukat a Felszámolás szövegén.

A regény cselekményét, a tetralógia többi darabjából szintén jól ismerhető módon, a „túlélés” fogalmi súlypontja szervezi: központi alakja B., az író (aki több Kertész-mű narrátorára, bizonyos vonásaiban akár magára az íróra is emlékeztet), akinek öngyilkosságát követően Keserű, egy irodalmi szerkesztő, B. barátja és csodálója (egyben az egyik narrátor) egy elveszettnek hitt regényét igyekszik felkutatni, illetve – evvel szoros összefüggésben – történetként megalkotni vagy elbeszélni B. (és a saját) életét. B. történetét, illetve Keserű kutatását egyéb szereplők, elsősorban B. volt felesége, az egykor Keserűhöz is közel álló Judit reflektálják, utóbbi egyben narrátorrá is előlépve. A történet elmondhatóságának, illetve egyáltalán létének dilemmáját, persze, szükségszerűen az elbeszélés módja is valamilyen megvilágításba helyezi: jelen esetben a narrátori szólam megsokszorozása, illetve a „talált” vagy „elveszett” kéziratnak, a kész mű elégetésének és az elbeszélő történetét elmondó vagy szövegét kommentáló másik elbeszélőnek a modern irodalomban egyaránt gazdag hagyománnyal rendelkező toposzait kombináló struktúrája nyilvánvalóan éppen azzal az következménnyel is jár, hogy a „történet” síkja – noha, mint cselekmény, többé-kevésbé rekonstruálható – maga is töredezett vagy hiányos lesz. Az elbeszélő szituáció és az elbeszélő instancia rendkívül gyakori váltakoztatása egy igencsak megbonyolított formát hoz létre: Keserű elbeszélésében az egyes szám első és harmadik személyű beszédhelyzet (ezen belül a jelen idejű jelenetezés és a retrospektív elbeszélés) váltakoznak, még ha ezek a váltások nem is igazán vonják magukkal az elbeszélő nézőpontjának jelentős átalakulását, a regény vége felé pedig Judit is megszólal, méghozzá egy meghatározott kommunikatív szituáció megvilágításában, amennyiben második férjéhez beszél. Az elbeszélő szituáció ilyen váltásaihoz társulnak a B. hagyatékából Keserű által olvasott és idézett szövegrészek, amelyeknek egyik sajátossága abban rejlik, hogy – B. Felszámolás címet viselő színdarabja esetében – előre elmond olyan eseményeket, amelyek – mint azt a reflektori funkciót megfordítva Keserű elbeszélése bizonyítja – később csakugyan megtörténtek: még ha egyelőre háttérben hagyva is, de már itt meg kell említeni egy interpretációs kérdést, amely abból adódik, hogy ezek az egybeesések vagy (sok esetben textuális) ismétlések egészen másként járulnak hozzá az elbeszélés szintjeinek viszonylataihoz attól függően, hogy olvasatuk B. valamiféle jóslataiként fogja fel őket, illetve – például – olyan önreflexív szövegekként, amelyek a regény diegetikus szintjét (szintjeit) diszkurzív produktumként (akár a hagyaték szövegeiben megírt történetként) leplezik le és kettőzik meg.

Mindez részint annak is betudható, hogy Kertész, ha következetlenül talán nem is, de meglehetősen kétértelműen használja a központozás azon eszközeit, amelyeknek itt fundamentális jelentőségük van a mindenkori beszélő, illetve az (egyik eshetőség szerint leggyakrabban idézettnek tekinthető) szöveg státuszának megállapításában. A különböző idézőjelek használata azt sugallja, hogy a szöveg nagy része felfogható azon dráma szövegeként, amelyet Keserű a hagyatékban talál és olvas, és amelyet ugyanezen szöveg többszörösen szóba is hoz, illetve színre is viszi saját olvasását. Ugyanakkor ez a lehetséges tagolás vagy szintváltás keresztezi a narratív szituáció váltakozásainak sorozatát, így aligha nevezhető ki az egész kompozíciót átfogó metanarratív (ön)tükörnek. Továbbá, szintén az idézőjelekkel közrefogott nagy szövegrészen belül egyéb példák is találhatók a beszédszituáció elbizonytalanítására: pl. a párbeszédeket tagoló sorkezdő gondolatjelek időnkénti elmaradása Judit elbeszélésében helyenként aláássa a „belső monológ” és a valós párbeszéd közötti különbségtétel lehetőségét, ami egyben – minthogy, legalábbis egy lehetséges olvasat szerint, ez is B. szövegének képezi részét – az idézettség móduszával (a szabad függő beszéddel) is kibővíti a repertoárt. Az elbeszélés vagy a megtalált szövegek kommunikatív kereteinek helyenkénti lebegtetése aligha nevezhető pusztán esetlegesnek: B. egyik búcsúlevelében, ahol többek közt regénye elégetéséről rendelkezik, olyan kéziratként emlegeti a végig hiányával jelen lévő művet, „amit senki sem írt és senkinek sem szól”, s valóban, mintha éppen a végéig elbeszélhető vagy megírható történet nemléte volna az, ami kiváltja az elbeszélő perspektíva, illetve szituáció megsokszorozódását.

Ezt hangsúlyozhatja a regény (bizonyos, redukált értelemben) polifon szerkezetének azon sajátossága, hogy a narráció és az elbeszélésszintek viszonyának megszakítottságaihoz valamilyen szintű műfaji heterogenitás is társul: B. hagyatékának nagy része drámaszöveg, amelyhez Keserű jellemzése szerint szabad verses formában megírt variánsok is csatlakoznak, s ez így a narratív „keretezés” mellett, aminek készen kapott eszközeire a narráció maga is sűrűn emlékeztet (pl.: „ahogy ezt mondani szokás”), a diszkurzív keretek viszonylagosságával, és – esetenként – hiányosságaival is szembesít. A gyakran szikár, rövid és tényszerű (Judit beszélgetései esetében gyakran a tények referenciális tisztázására korlátozódó) párbeszédek és a reflexívebb, ám referenciálisan kevésbé egyértelmű narratív szólamok éppúgy egymás defektusaira világítanak rá, mint ahogy a ritmikus, szaggatottabb, de redundánsabb, helyenként szintaktikailag is lazább, elsősorban azonban ismétléses struktúrákra alapított „szabad verses” változatok ahhoz az elvontabb, példázatos jelentésszinthez juttatnak közelebb, amely kimondatlan marad a cselekmény koherenciájához instrukciók és egyéb eszközök útján erősebben kapcsolódó „színdarabban”. Ezzel együtt a regény nyelve csak egy korlátozott értelemben nevezhető polifonnak: Kertész meglehetősen homogén, dísztelen prózanyelvében nem a stílus mentén különülnek el egymástól a különböző szövegek és szereplők, sőt a beszélt nyelvnek a diktatúra évtizedeire jellemző értelmiségi regisztere, amely a regényben valamiféle „korfestő” funkcióval rendre visszaköszön (pl.: Keserű több összefüggésben elhagyhatatlan jelzőként használja az „úgynevezett” szót), szintén inkább közösséget teremt köztük. Erről a nyelvről többek között az alábbiak olvashatók a regényben: „Szerette ezt a stílust, ezt a fanyar, a mindentudás látszatával felvértezett akasztófahumort, amely rég letűnt idők világára emlékeztette; jól használható stílus volt ez, a beavatottak nyelve, amely megvédte őket csalódásaiktól, félelmeiktől, jól titkolt gyerekes reményeiktől.” Sőt, az így jellemzett nyelv nem áll távol magának a regénynek a nyelvétől (elég pl. Kertész esetenkénti germanizmusaira, jellegzetes, közbe- vagy hátravetett, az elbeszélés tempóját lassító, módosító formuláira gondolni, mely utóbbiak gyakori ismétlődése amúgy a Sorstalanságban a legszembetűnőbb), pontosabban szólva (s ez egyben, mint majd még szóba kerül, a regény egy problematikus mozzanatát is megvilágítja), az elbeszélés, a fent idézetthez hasonló stílusjellemzések ellenére, nem helyezi azt valamilyen reflexív távlatba.

A Felszámolás nyelvi homogenitása, mindenesetre, megteremt egy olyan horizontot, amelyben összegződnek vagy legalábbis kapcsolódnak a különböző elbeszélői szólamok és perspektívák. A regény címét adó kifejezés, amely a szöveg első harmadában rendkívül gyakran ismétlődik, később azonban eléggé eltűnik, a különböző szereplők diszkurzusában és a különböző történetekben a konkrét, gazdaságitól az általános, megszüntetőn át egészen valamiféle elvont, példázatos értelemig többféle jelentésében is szerepel, ezek azonban – tágabb kontextusukat tekintve – rendre feszültségmentesen egészítik ki egymást. Éppen ez a homogenitás tartja végig fent a történet példázatos értelmezhetőségének jelentésszintjét is (ennek jelenlétével Kertész regényeiben mindig számolni kell, miközben persze korántsem bizonyos, hogy a „tetralógia” mindegyik darabjában meghatározó szerephez jut), amely sejthetőleg a szöveg retorikai arculatát is meghatározza, amennyiben a megszemélyesítések és antropomorfizmusok pl. rendre valamely elvont és egy konkrét jelentés közötti közlekedés pályáit rajzolják ki – „gyűlölködő autókürtök egész kórusa cáfolt rá a sorból való kitörés minden oktalan reményére”–, igaz, esetenként meglehetősen paradox módon (így a következő példában, amely az „élet” absztrakt fogalmát a halál egy konkrét képéhez hasonlítva tárgyiasítja: „sajnáltam az életünket, ezeket az értelmetlenné vált, elmondhatatlan életeket, amelyek úgy hevertek itt a lakásban szanaszét, mintha gépfegyveres banditák lekaszabolták volna őket”).  

Nem könnyű megállapítani azonban, hogy miben áll egy ilyen, feltételezett példázatos jelentésszint. Keserű reflexiói, miközben saját, illetve B. történetét igyekszik rekonstruálni, rendre negatív, elsősorban az értelemhiány fogalmában összegezhető tapasztalatokat sorakoztatnak, sőt, ha nem is a regény, de Keserű elbeszélésének metanarratív síkja lényegében az ilyen hiányok jellegzetesen egzisztencialista színezetű tárházából építkezik. Keserű saját élettörténetét éppúgy képtelen elmondani, a biográfia bevett szabályait követve, valamiféle eredettörténetként, mint ahogy B.-ét sem. Amint az Keserű első személyű elbeszélésének nyitányában egyből kiderül, itt ismét a személytől és a személyes (partikuláris, illetve akár közvetlen) tapasztalattól vagy az én „belső” világától szükségszerűen idegen diszkurzív keretek állnak a történet megalkotásának útjában, ugyanazon szabályok, amelyek a történetek elmondását vagy feljegyzését egyáltalán lehetővé teszik, és amelyek – mint azt a rendőrségi jegyzőkönyv (Kertész nem először szembesül az elbeszélés és a nevezett szövegmű közötti viszony problémájával) implicit párhuzama hangsúlyozza – szükségszerűen az én identitását rögzítő, személyfeletti vagy irracionális erőszak produktumainak mutatkoznak („Milyen nyelven mondhattam volna el nekik B. történetét? Tárgyilagosan? Drámaian? Jegyzőkönyvileg, hogy így mondjam?”). Az identitás rögzítésének hatalmi technikái legdrasztikusabb formában a B. combjára tetovált számban köszönnek vissza, de az (identitást hordozó) történet elmondhatóságának legkülönfélébb (akár műfaji) akadályai, struktúrájukat tekintve, ugyanilyen erőszakos praxisként lepleződnek le. A saját történetétől eltávolított vagy abban önmagára ismerni képtelen én tematikus súlypontja (ez mind Keserű, mind B. alakját meghatározza) lényegében tehát a narrativizálás vagy cselekményesítés közvetítő és közvetett technikáinak elégtelenségére mutat vissza: B. saját, csodával határos megszületését giccses történetként szemléli, egyik búcsúlevelében élőhalottként írja le magát, Keserű pedig egy súlyos, saját történetét alapvetően alakító erkölcsi döntésről szóló beszámolóban fejti ki, hogy „a társadalomban, amelynek eszméit és gyakorlatát egyedül rendőri világszemlélete határozza meg”, az ilyen döntések is külső kényszerből fakadnak s ennyiben nem tartoznak szorosan hozzá ahhoz, aki meghozza őket. Itt említendő az is, hogy a regényt mintegy keretezik azok a jelenetek, amelyekben Keserű kényszeresen, s bizonyos rokonszenvvel, hajléktalanokat szemlél az ablakából, akiknek megjelenését ugyan valamely múlt szervetlen rekvizítumai határozzák meg („egy nemlétező hadsereg rozzant tiszti sapkája”, „egy női pongyola egykori tartozéka” stb.), de akik, Keserű megfigyelése szerint, csak a jelen dimenziójában élnek, mint emlékeiket vesztett, „történet nélküli emberek”.

Innen nézve teljesen következetes Keserű azon – s a regényben szövegszerűen is citált Doktor Faustus által fémjelzett elbeszélői tradícióra visszamutató – felismerése, hogy saját történetére csak valaki máséban találhat rá (pl.: „Ne feledjem, hogy B. történetét akarom elmondani [ha esetleg azért is csupán, hogy abból a magamét kimentsem].”), s ez igazolja vissza a elbeszélő szituáció alakítását a regényben: az elbeszélésből szükségszerűen hiányzó vagy csak véletlenszerű, illetve közvetített módon jelen lévő „történetet” csak egy másik elbeszélés (vagy elbeszélő) tükrözheti vissza, illetve tanúsíthatja vagy ellenjegyezheti. A szembesített elbeszélések (B. hagyatéka, illetve az annak „feldolgozását” – „felszámolását” – rögzítő másik történet), amint az egyébként – mint azt Jacques Derrida nemrég az „akolytikus párok” fogalmában kifejtette – a legkülönfélébb páros narratív struktúrákban (elbeszélő/elbeszélt én, elbeszélés/történet stb.) rendre megtörténik, oly módon vállalják el valamiféle (potenciálisan hamis) tanúskodás szerepkörét egymás számára, hogy valójában nem rendelkeznek referenciális vagy diszkurzív módon rögzíthető tudással egymásról (B. – elvileg Keserű történetét tükröző – szövege pusztán szöveg, ráadásul „irodalmi” szöveg, Keserű pedig végig nem ismeri meg B. elégetett regényét). A történetek tehát értelem nélkül maradnak azok számára, akik elbeszélik őket, sőt mintha éppen ennek, az értelemnélküliségnek a fenntartása volna elbeszélhetőségük egyedüli feltétele. B. élettörténetének ez a negatív centruma a holokauszt, az „Auschwitz nevű rejtjel”, amely azért nevezhető traumatikus tapasztalatnak, mert hozzáférhetetlen az értelem, a különféle diszkurzív keretek számára. A Sorstalanság utóbbi években megélénkült hazai recepciója számtalan formában tematizálta ezt az alakzatot, itt tehát elégnek tűnik annyit megjegyezni, hogy a Felszámolásban ez talán még erősebben utal egy olyan elvontabb, egzisztenciális jelentésszintre, amely az „én”, az élet, a sors, sőt a (rendre az értelem- vagy identitásképzés személytelen hatalmi praxisainak szövedékeként reprezentált) külvilág értelemvesztésének általános jelentéséhez irányít. Ez a regény implicit s távolról szintén az „egzisztencializmusra” visszamutató nyelvfelfogásában is visszaköszön: az életet valamiféle értelemmel felruházó fogalmak, mint pl. a „boldogság” (amelyhez Juditot Ádám nagyon közel juttatja), a valóságot elfedő konvenciónak, „szerződésnek” neveztetnek, B. drámájának egyik zárlatváltozatában pedig a „szeretni” szó ide-oda hajigált tárgyak párhuzamában tárgyiasul (a Nobel-díj odaítélését követő egyik vita érintette a Kertész-regények esetleges „egzisztencializmusának” kérdését, és – noha a fogalom mára már meglehetősen kontúrtalanná vált – valóban érdemes megfontolni ezt az összefüggést – már csak azért is, mert a magyar irodalom nem mondható túlságosan gazdagnak ezt a hagyományt illetően).

Minthogy Kertész (és a fogalom körüli diszkurzus aktuálisan talán legerőteljesebb szólamának) előfeltevése szerint a holokauszt nem reprezentálható és nem juttatható értelemhez, aligha közvetíthető az a trauma, amely meghatározza B. (elveszett vagy létre sem jött) identitását, amelyet így, teljesen következetes módon, a regényben egy meglehetősen elnagyolt körvonalú tapasztalat (némiképp torzítva Freud fogalomhasználatát: egyfajta „fedőemlék”) helyettesít, amely B., Keserű és Judit között valamiféle közösséget teremt, amit elsősorban – s ez a regény kompozíciójának legproblematikusabb s talán megoldatlannak nevezhető eleme – az ebből kirekedő második férj perspektívája jelenít meg: valamifajta titok vagy rejtély mentén bontakozik ki ez a közösség, amelyre a szereplők ugyan eltérően reagálnak, de amely végül is mégiscsak valamiféle identitásképző erővel bír, hiszen – s ezt kiemelik a regény nyelvének korábban jellemzett sajátosságai – a rendszerváltás előtti évtizedek egy tipikus értelmiségi szerepmintáját közvetíti, amely a Felszámolásban többek közt a passzív elzárkózás, az erőszak által irányított külvilág irracionalitásának abszolutizálása és a dolgok megváltoztathatatlanságának tudatából következő, egyszerre rezignált és fensőbbséges kívülállás formáiban jelentkezik. Ez a szerepminta B. misztikus alakjában összegződik, és Judit második férje, Ádám képezi azt az ellenpontot, amely felől pontosan kirajzolódik. Ez az ellentét, a kommunizmus évtizedeiben minden reményét elvesztett irodalmár és az új időszakhoz alkalmazkodni képes, racionális életvitelű, de értetlen építész szembeállítása meglehetősen közhelyes módon valósul meg a regényben: Judit elbeszélésében sematikusan ismétlődik ugyanis a színterek (B. először „egy szoba, hallban”, majd lakótelepen él Pesten, Ádám terasszal, kandallóval, garázzsal és „rafinált világítással” felszerelt budai házban), a szereplők mindennapjainak és szokásainak (B. folyton a lakásában ír, olvas vagy fordít, Ádám a munka mellett utazik és teniszezik), illetve megértésre tett kísérleteik (B. „nem filozófiailag, nem tudományosan s nem is az írásaival akarta megfejteni”, hanem „a saját életében akarta rajtakapni Auschwitzot, [...] a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust”, Ádám ellenben, esendő módon, könyveket olvasott a depresszióról és a paranoiáról) leírásában. Ezt a sematikus szembeállítást persze Judit perspektívája közvetíti, ám – egyrészt a regény nyelvi homogenitásának, másrészt pedig annak betudhatóan, hogy B. sok tekintetben ugyanazt a szerepet tölti be az ő elbeszélésében, mint Keserűében – a regény semelyik pontján nem érvényteleníti ezt a perspektívát.

Kertész regényeinek irodalomtörténeti pozíciója tekintetében még korántsem jött létre konszenzus. Ebből a szempontból is érdemes figyelmet szentelni annak, hogy a történetek megalkothatatlanságának, illetve megfejthetetlenségének legszembeötlőbb figurációja ebben a regényben (is) az „én” egységének hiánya, pontosabban ennek tragikus tapasztalata: a történetétől vagy sorsától független, bizonyos értelemben tehát önnön értelmétől vagy jelentésétől idegen szubjektivitás alakzata ugyanis mintegy hiányában vagy hozzáférhetetlenségében pozicionálja a szubjektumot, amelyet (mint azt inautentikusan integer, Ádám figurájában kirajzolódó ellenpárja megvilágíthatja) éppen így képes – jellegzetesen kései modernista gesztussal – értéktelítettként megőrizni. Ezt a szubjektumfelfogást lényegében ugyanazok a koordináták határozzák meg, amelyek a történetek rekonstruálhatóságára vonatkozó feltételekben rajzolódtak ki: B. tragédiáját az adja, hogy meg akarja fejteni saját sorsát, amelyet ezenközben idegenként szemlél, Juditot a második házassága azzal menti meg, hogy fenntartja „szemernyi idegenségét”, s „boldogságát” Ádám, akit az az illúzió vezérel, hogy a személyiség rejtélye racionális úton felfejthető, éppen azzal sodorja veszélybe, hogy ki akarja deríteni a titkát. A Felszámolás hősei mintegy önmaguk számára is hozzáférhetetlenek, amint azt a következetlen vagy uralhatatlan, eruptív (sokszor, pl. a hirtelen felszakadó sírás vagy a váratlanul felkorbácsolódó szexualitás esetében, fiziológiai) reakciók sorozata is sejteni engedi. Ezzel egyrészt ezen a szinten is visszaigazolódik tehát az elbeszélő szituáció megsokszorozásának kompozitorikus teljesítménye, másrészt világossá válik, hogy miért van szükség Keserű B. (és, persze, B. Keserű) mellé állítására. A két főszereplő viszonyának sajátosságát már a neveik közötti, szélsőséges ellentét is sejteti: B. (másutt Bé) lényegében nem rendelkezik névvel, azt csak egy betű („nevezzük röviden B.-nek [vagy Bének, ahogyan ő maga szerette nevezni magát]”), illetve a combjára tetovált rabszám, vagyis hangsúlyozottan írásos és önkényes jelek helyettesítik, Keserű neve ellenben „beszélő”, motiváltnak ábrázolt név (a nevet a nagyapa magyarosította [szó szerint: „számolta fel”!], és „a Keserű nevet választotta, mert keserűségben élt”), amely a regény meglehetősen konvencionális nyitánya szerint egy prozopopeiában is összhangba hozza a betűtestet a megjelenéssel („Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek. Elképzelünk egy embert, és hozzá egy nevet. Vagy megfordítva: elképzeljük a nevet, és hozzá az embert. Ámbár mindez mellőzhető is, hiszen a mi emberünket, e történet hősét a valóságban is Keserűnek hívják.”). Lényegében ez az ellentét ismétlődik meg a regény cselekményvázában: Keserű, aki ugyan az egyik narrátor (B. szövegében?), elsődlegesen olvas és értelmez, ily módon keresi tehát saját identitását B. szövegeiben, aki viszont ír, méghozzá megírja Keserű történetét is. Keserű az írásban keresi azokat az értelem-összefüggéseket, amelyeket a saját életéből nem képes előállítani, s ennyiben – ha lehet így fogalmazni – B. elveszettnek gondolt regénye lényegében Keserű identitásának egy funkciójaként működik: számtalan megállapítása vonatkozik arra, hogy az írás azoknak a titkoknak vagy rejtélyeknek a feltárását ígéri, amelyek helyreállíthatnák a szubjektum identitását, sorsát („S eszembe jutott, hogy a folyamatot, életünk töretlenségét egyedül az írás állíthatja helyre”).

Az írás, ebben az értelemben, bonyolult viszonyban áll az „élettel” (ez az utóbbi években a kritika által gyakran tárgyalt problematika A kudarcból lehet ismerős, míg az, ami az elveszett regényről tudható, a Kaddis...-ra emlékeztet): a Beckett-től, az egyébként az írás részben hasonló öntematizációját végrehajtó Molloyból kölcsönzött mottó („Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.”) értelmében ez a viszony nem mimetikus, ugyanakkor a történet önreflexív kompozíciója szerint a valóság B. írását ismétli; az írás bizonyos értelemben reflexív (amennyiben utólag feltárja a történetek jelentését), másfelől viszont azt a titkot hordozza, amely köré az élettörténetek felépülnek. Mindehhez fontos azt is hozzátenni, hogy az ebben az értelemben vett „írás” elsődlegesen irodalom, hiszen nyilvánvalóan elhatárolható a jegyzőkönyves lejegyzéstől és a hasonló diszkurzív praxisoktól (Keserű, mint rutinos szerkesztő, azon kapja magát, hogy B. búcsúlevelét is irodalomként értelmezi), irodalom ugyanakkor egy sokkal gyakorlatibb, ám egyben bomlasztóbb értelemben is: B.-nek a szöveg végén idézett feljegyzése ugyanis egy elveszett, ismeretlen regényt nevez ki a színdarab alapjának („A mű valósága tehát egy másik mű”), amely ugyan nyilvánvalóan arra a műre utal, amelynek elégetéséről B. rendelkezett, és amelyet Keserű oly kétségbeesetten keres, ám a regény megszakításos narratív struktúrája, illetve B. és Keserű szövegeinek kölcsönös egymásba foglaltsága egy olyan, mise en abyme-szerű öntükröző szerkezetet eredményez, amelyben a „történet” mindenkori szintje mindig egyben irodalomként, szövegként (azaz az elveszett regény is egyben egy másik szövegbeli fikcióként) is megjelenik. Kertész antimimetikus történetalakításáról s ennek a holokauszt reprezentációellenes felfogásával való összefüggéséről már sokat írtak (főként Molnár Gábor Tamás Sorstalanság-elemzése nyomán), lényegében ezek mentén jellemezhető a Felszámolás fikcionalitása is.

A Felszámolás elbeszélő struktúrája, illetve az a nem teljesen körül- és elhatárolható szöveghalmaz, amelyet Keserű B. hagyatékaként kezel, valóban mindig képes arra, hogy potenciálisan megkettőzze, azaz leírt szövegként, „irodalomként” tegye zárójelbe a történet különféle szintjeit vagy a cselekmény kompozícióját. Egy olyan olvasat, amely B. szövegeit nem jóslatként figuralizálja, hanem metanarratív alakzatként érzékeli (ami egyébként szó szerinti magyarázatot nyújt arra, hogy Keserű miért ezekben a szövegekben keresi saját történetét), legalábbis felveti e metanarratív réteg további, talán a példázatos történetalakítás kereteit is meghaladó jelentéslehetőségeinek itt bővebben nem tárgyalható kérdését (pl.: a regény főbb alakjai reflektáltan valamely szöveg szereplőiként is megjelennek, és a történetük értelmének kulcsát birtokló B.-hez való viszonyuk így egyben saját szerzőjükhöz, azaz a fikcionális történet jelentését biztosító autoritáshoz való viszonyként is tematizálható). Szintén további vizsgálódást igényelne annak a lehetséges összefüggésnek a kiderítése (vagy elvetése), amely ezt a metanarratív kompozíciót esetleg a szöveget imitáló vagy ismétlő (reprezentált) valóság Borges óta számos változatban ismerős, gazdag motívumtörténetéhez köti. Itt annyi jegyezhető meg csupán evvel kapcsolatban, hogy az a (reflexív) mód, ahogyan a Felszámolás (és a tetralógia korábbi darabjai) a „történet” narratív instanciáját kezeli(k), hangsúlyos eltéréseket tesz felismerhetővé Kertész prózája és az említett hagyomány között. Azzal, hogy a regényben minden lehetséges „történet” mindig valamely torzító vagy ideologikus értelem forrásaként jelenik meg, illetve elégtelennek vagy erőszakoltnak tűnő diszkurzív operációk produktumának bizonyul, Kertésznek a történetek elmondhatósága iránti bizalmatlansága a közvetlenül vagy közvetítés nélkül hozzáférhető „történet” (még inkább: események) illúziójáról tanúskodik, noha negatív, hiszen ezt az illúziót leleplező módon. A Felszámolás nyitott zárlatának funkcióját is ez a belátás világíthatja meg: a regényben ugyanis nem annyira az előadott történetek érnek véget, abban az értelemben, hogy kibontakozik a kompozíciójuk szerves részét képező lezárás alakzata, hanem sokkal inkább az összes történet mint olyan általános befejeződéséről, feledésbe merüléséről, de még inkább érvénytelenné válásáról van szó. Az az – itt traumatikus emlékként inszcenírozott – rejtélyes értelem ugyanis (ami, pontosabban, inkább értelemnélküliség), melyet a történetek képtelenek megvilágítani, feltételezett létrejöttét tekintve, negatív módon, egy narrativizációtól független, bár hozzáférhetetlen eredetre mutat vissza, amivel feltárul, hogy az elbeszélés és az elbeszélt (elbeszélhetetlen) események közötti narratív differenciát a Felszámolás egyazon gesztusban relativizálja és abszolutizálja, s talán éppen ebben rejlik az említett metanarratív jelentésszint kétarcúsága.