Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. április / Kiegyezés

Kiegyezés

   

Miféle sunyi lidérc hamuja lappang

a Bakáts téri templom falában?

Fekete kalózlobogót perzselt, majd sajtolt

egy marék porrá az ámok májcirózis.

De világvég virított, két emberöltőt,

   

az agyvelőben. Üres borosüvegek,

mámor már délelőtt, jogászkodás

dohos tárgyalókban, nyúlszagú kocsmák

silója, és rokkant, nyomtalan rovar-lét:

kitermelte a bűnt a cápaszájban.

   

Fekete szem, fekete homlok, megakadt

fekete agy. Ezt hagyta rám, ezt az erjedő

pokolgépet. Ébren, álomban feketeség.

Csókban homorú örvény. Évek, vastag,

ürülő évek. Fekete ejakuláció.

   

El-elnéztem hatévesen, a havi egyetlen

látogatáskor. Ellenőrzőm lapozza tíz párnás,

firtató ujj. Talmi pecsétgyűrű egy dubrovniki

bazárból. Egy nincstelen hűbérúr gyanúja

és fegyelme a másnapos, vérágas szemek

   

árkaiban. Pedig akkor, mindig az ő

szemében akartam emberré gyorsulni.

Ecsetnyi fekete pamacs lóg ki bal orrlikából.

„Jól van, fiam.” Egy démon dícsér, vagy sértve

hümmög, miközben rajtam újra meg újra

   

megreped egy tojáshéj. Vagdal, és én

így szöknék a magasba. Hengerel, és én így

melegszem vissza anyámhoz. Hideg-meleg

hidegből gyűjtöm a nyálam, hogy maradjon

nedvem a rövid, száraz búcsúzáshoz.

   

Kérdez. Fekete, mint a fáradt kátrány.

Felelek. Fekete, mint egy múmiabelső.

Kérdez. Fekete, mint a legmélyebb másvilág.

Ha nevet: mintha mosolyt vérezne egy

fekete bég. Mintha egy isten undorodna meg

   

éppen az embertől. „Vigyázz, fiam”, morajlik

fekete hangon. Három halál a nevetése.

Csak fű alatt hagyja magát megölelni. Léte

fekete láp, szemétdomb, gyászlobogó.

Hetven kiló vakság hatvanöt évre.

   

Tudom, ötvenhat május elsején fogantam a

Kamara-erdő füvén. Semmi esélyem nem

volt nem-lenni három abortusz után.

Felszínre szürcsölt a föld a megvetett

vagina savas smaragdpáráin át.

   

Ül, fogad havonta. Szürke feje a

cigarettafüstben. Petyhüdt, foltos

tobozmirigy. Nem bírom kikaparni a

némaság sarából. Lassan vetődve

emészti önmagát, mint a lomha cseppkő.

   

Úgy hordta s lángszórózta rám némaságát,

mint egy gerilla. Csak a másvilági rögeszme

fűzte hozzám, ehhez a horpadt horizonthoz.

Idegen apámnak csak pusztulásom

felel. Bennem lakik ő, mint a vírus.

   

Mellékes vaköröm volt, hogy anyaméhben

hasadoztam. Még jó, hogy árnyam hűti

a földet, ahol ő járt rideg lobogással.

Még jó, hogy kettő vagyok, s van miből

megmaradnom legalább egy alakban.

   

Rám hagyta, kifutó modellnek,

ezt a félmúlt, fölösleges arcot.

Már az ő foga fekete, sárgás reteszsora

körül is félmúlt, fölösleges volt.

Se nő, se isten nem tartotta számon.

   

Az ő apja még nem okádta

a nevetést. Ott még nincs vetélés,

izzó üszök, szégyen korma a szájszögletekben.

Nem hitetlen ürülék, nem rajongás

vágóhídja a dermedt, rokkant arcmező.

   

Ott még hangavirág, vasárnapi kirándulás,

bazárban lőtt mütyűr, mályvalehellet az arc.

Nem pöffent még szét a kudarcban.

Kínok nyomában kicsi görbék. De egyetlen

vonás sincs kizsigerelve, nyársra húzva.

   

Ha ő nincs, előbb tudom meg, ki vagyok.

De ő nemzett, mielőtt elhussant volna innen.

Aztán köpött rám. Emlékeztettem arra a

hibás gerjedelemre. Nemzett és köpött rám.

Nekem meg közben fölhólyagzott az életem.

   

Rohadt, fölösleges. Rohadt, fölösleges.

Megmérgezi, más létre téríti, akit elé sodor

a jóság huzata. Vagy kinyírja egy pókcsípés

mosollyal. Az a döglött sikoly, az az

irgalmat hajhászó, túlsúlyos sárkánynevetés.

   

Ezt hagyta rám. Hogy utódként fetrengjek

a földön, megbüdösödött napokban, vizekben.

Hogy folytatódjon bennem a senki. Tudjak

szopni, szeretni. Szivatni. Hogy

elfeketedjek bebarangolt évek almán.

   

Nem bírlak behozni, megelőzni. Míg vékonyan el

nem porzok innen csikorgó rák-fohászban,

szellőztethetem rettentő kamráimat.

Fekete poklot sír belőlem a teremtés,

amíg apám van. Amíg apám örökre van.