Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. április / Kijárat az Adriára

Kijárat az Adriára

 

1.

,,A nevem Bond. James Bond.” Mondta a kém. És fejest ugrott a tengerbe.

1941. július 14-én az ügynök leadta jelentését feletteseinek. Tricikli, mert ez volt a beceneve, a brit haditengerészet titkos büszkesége volt. Nem kerülhetett sor semmi olyasmire a világban, amiről ő ne szerzett volna tudomást, amiről ne írt volna jelentést. Júliusi jelentése több okból is emlékezetes maradt a történelem, a figyelmes utókor számára, hogy is ne, hiszen majdnem megváltoztatta a II. világháború kimenetelét. Ha legalább annyira komolyan veszik, amennyire büszkék rá. De mindenben még az angolok sem tökéletesek. Két komoly hibát mindenképpen elkövettek: nem hitték el a júliusi jelentés azon állítását, miszerint a japánok az év vége előtt meg fogják támadni Pearl Harbort, és nem vették komolyan azt sem, hogy a németek által ,,túlfűtött gőzkazánnak” nevezett területen – ez Szerbiát jelentette – egy egyre jobban és ügyesebben szervezkedő vezető, akit barátai és elvtársai Tito fedőnévvel illettek, korántsem csak antifasiszta háborúra készül, együttműködése Moszkvával nem látszólagos, éppen ellenkezőleg, a szövetségesekkel (Angliával) cicázik, célja pedig a kommunizmus. Igen nehéz volna úgy felsóhajtani, hogy maradtak volna inkább Draza Mihailović pártján.

Nehéz volna ekképpen tenni, hiszen már a szó: csetnik, elegendő ahhoz, hogy elvágott torkú halottakat, rozsdás kanálra ragadt szemgolyókat lássunk magunk előtt, hordákba verődött gyilkosokat, akik számára az életben maradásnak egyetlen feltétele volt: szerbnek kell lenni. A Fekete Kéz nevet viselő nacionalista szerb tiszti szervezet tagjaként Draza revolverrel adott nyomatékot azon állításának, hogy nincs nála jobb szerb, ami kávéházakban mégsem bevett bizonyítási eljárás. Kávéházon kívül sem, úgymint parlament, utca és idegen emberek lakása. Mégis igen gyakran és halálosan éltek ezzel a módszerrel. Nehéz volna tehát még gondolni is rá, hogy az angolok maradtak volna eredeti elképzelésük mellett. Mert a történelmi tudás úgy rögzült belém, hogy a csetnikek gyilkos hajlamú gazemberek, akik más népek szemét gondolkodás nélkül kivájják az előbb említett rozsdás kanállal. És ezt a tudást nem igyekezett cáfolni Draza késői örököse sem, a raccsoló csetnikvezér, bár ő kulturáltan csak annyit mondott, hogy a magyarok és horvátok lesznek szívesek vonaton (gyalog, kocsival) elhagyni a szerb földet. Aminek különben majdhogynem a Balaton mossa egyik határát, de a Jadrán-tenger biztosan a másikat.

Viszont 1944 végén Tito beleegyezésével igen sok embert lőttek főbe. Szabadkán és környékén 852 férfit. Jöttek a partizánok – mondja a nagyanyám, s igen köpve ejti a szót – és elvitték a Miskát. Csantavéren rajta kívül még húsz férfit. Palics és Ludas között állt az a zsidó ház, amire apám öccse vigyázott, tizennyolc éves volt, hát nagyon igyekezett vigyázni a pincekulcsra meg a borra, s amikor jöttek a partizánok, nem adta nekik oda. Hazaszaladt elmesélni, mi történt, aztán meg visszaügetett a házba tovább vigyázni. Tíz körül jöttek érte, vitték el – mesélte Teri, a fodrászom, hogy említettem neki, láttam a ’44-es megemlékezésen.

S ha az angolok nem gondolják meg magukat, úgy szólna a történet: jöttek a csetnikek…

Vagy sehogyan sem szólna, mert a csetnikek vérszomjas gyilkosok, s tán mindenkit leöltek volna. Szemben a partizánokkal.

Nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében van-e a fegyver. Ez a helyzet. Különbség aközött van, kinek a kezében van – és kiében nincs.

Én úgy gondolom, hogy nem kedvelem a kommunistákat. Nem kedvelem emellett a nacionalistákat sem. Nincsenek ínyemre az ájult részeg hajléktalanok sem, akik belém kötnek, és a liftből pittbullal kiszálló volt-házmesterek sem, akiknek kutyája a fiam mellének ugrik.

Hát egy finnyás vagyok.

A II. világháborúban Szabadkán és környékén 7032 ember halt meg: 2000 zsidó, 1600 magyar, 1300 szerb, 1300 bunyevác, illetve horvát, 600 német, 150 montenegrói és 50 más nemzetiségű.

Nem tudom, ha odafigyelnek a kém jelentésére, ha komolyan veszik állításait, ha Churchillnek nem kedves annyira a kommunista hős-vezér, hogy még a fiát is elküldi hozzá, több áldozattal járt volna-e a dolog. Vagy mi van, ha nem vagyok pionír, kinek vörös kendője a partizánok kiömlött vérére emlékezik.

Hitler kedvenc müncheni sörözője egy kellemes hely. Igen tágas, ami a dohányzók és nem dohányzók számára egyaránt előnyös. Fapadjai és asztalai akár a többi bajor sörözőben. Népviseletbe öltözött pincérlányok örömmel, földiként üdvözölnek, ingyen perec, de csak egy, mintha nem is a Balkánról jöttek volna e kedves lányok, echte németes kiszámítottság. Elképzelem, ahogy Hitler megemeli korsóját, s vele mindenki. Kezek lendülnek, hab folyik a literes kancsó oldalán, ez a szörnyű a diktatúrában: inni kell, ha éppen nincs is kedved.

Azt meséli az idegenvezető, akit direkt nekünk szerveztek be, hogy itt vonult be Hitler és itt állt meg, és itt volt a nácik székhelye és a hadiszállásuk, és innen indultak és itt masíroztak. És kering a busz a Maximilianstrasse és a Max-Joseph Platz között, meg ki tudja merre, Ludwig Ferdinand palotájánál még figyeltem, aztán elfáradtam, meguntam Hitlert, úgyis tudom, hogy Walter legyőzte, jöhetnek nekem a dumával. Amikor azonban gyalog is belébotlottam a Königsplatznál, hogy erről vonult be, hirdette egy tábla, akkor már tetszett a dolog. Micsoda jó város ez a München, erre gondoltam, s megkívántam valami knedlszuppét sótlan hússal, barna sörrel. El is indultam a szállás felé (Dachauer Strasse 13), hogy esti ruhát öltsek a vacsorához.

Körömcipőre gondolni a Dachaui úton, levesre gondolni a Hitler bevonulására emlékeztető tábla mellett – felejteni csak az tud, aki nem fél emlékezni.

Ez volt Szálasi kedvenc kocsmája, mikor vezetnek oda egy pohár igaz magyar borra? Itt hadonászott Draza revolverével, mikor mutatják meg nekem? Hogy közben ne féljek. Ne gondoljak arra a Köztársaság téri tüntetésre, amelyen az Árpád-sávos lobogók csíkjaitól rosszul lettem, kopaszok helyett szakállasakat véltem látni. Elfutottam, ki a Rákóczi útra, rohantam a Blaháig, és se cipő, se étel eszembe nem jutott nekem. Láttam már ezt, láttam már ilyent, lihegtem a férjemnek, s mikor kilátásba helyezte, hogy elmeséli Szentistvántelepen, ahová amúgy igyekeztünk azon a délutánon, céklává főtt a fejem, nehogy, kérleltem szégyenkezve, nem akarom, hogy mások is tudják.

Ha nem a Kommunista Párt uralma alatt növök fel, akkor tudtam volna körömpörköltre és borjúbőr cipőre gondolni?

Hogy is van ez?

Akkor nem megélni akarják Szálasit és Drazát, hanem – esetleg – megmutatni, hol ivott? És teszem föl: betiltják a szélsőjobb pártokat, mert nem gondolják, hogy a demokráciában minden benne van? És akkor jöhet a felejtés, ami nem ugyanaz, mint az amnézia.

Nem zsidózunk. Nem cigányozunk. Nem magyarozunk. Nem siptározunk. Nem rácozunk. Nem olájozunk. Nem tótozunk.

És akkor mit fogunk csinálni?

Münchenben 1949 telén a Maxburg-Kapellen Strasse, háttérben a Miasszonyunk-templommal teljesen romokban. A város 60 százaléka semmisült meg a bombázásokban.

Csinálni mindig van mit.

Ugyanez – az újjáépítés – megoldható munkaakciók keretében is.  Lelkes fiatalok megépítik a Testvériség–Egység autóutat.

Az eredmény a müncheni utca és az autóút között nem csak minőségben különbözik, és nem csak abban azonos, hogy volt nácik (csetnikek, usztasák) és jó, igaz emberek dolgoznak együtt, hanem abban is különbözik, hogy az autóutat büntetésből is építették. Olyan emberek, akik elkéstek a Sztálintól való elfordulásban, ezért bezárták, s mielőtt Goli Otokra vitték volna őket, egy kicsit építtettek velük.

Ha teszem föl, az angolok odafülelnek az ügynök jelentésére, és nem borulnak össze a Tito néven híressé vált marsallal…

Arra is gondoltam már, hogy ha Kun Béla cukrász lesz, és nem foglalkozik politikával, tán minden másként alakul. Vagy Horthy Miklóst seggbe lövik egy álmos trieszti éjszakán, aranyere lesz és elutazik Peruba, mert ott meleg van, s az jót tesz az ilyesfajta betegségeknek.

Tán minden másként alakul.

Legalább az egyik országban.

A szabadkai Bazilika előtti parkban áll egy hatalmas emlékmű. Horthy fiának kezdték építeni miután elesett, s mire befejezték, a fasizmus áldozatainak állt: erős asszony és sok partizán.

Elég messze van egy olyan ország.

1917-ben a csantavéri Hoffmann nevű szobrászt megbízta a város, készítene egy szoborkompozíciót a háborúban elesett hősök emlékére. A becsületes szobrász ki is faragta a művet, sebesült katonát itat a jólelkű honleány, ám a Zentai úti temetőbe, ahol a helye lett volna, már nem került el, lévén vége lett a háborúnak és az országnak is. Teltek-múltak az évek, az emlékműről mindenki elfeledkezett, mígnem 1926-ban az a megtiszteltetés nem érte a várost, hogy idelátogatott I. Sándor király, akit illett szépen várni. Diccsel és büszkeséggel. Hogyan is, miként is tehették volna másként, ha nem jut eszükbe a felelős vezetőknek, hogy van egy emlékmű, csak rossz katonáknak szól. Nosza, előszedték, leporolták, súrolták, az osztrák–magyar szimbólumokat leverték, a sebesült hős csizmáit szintúgy, helyére megfelelő lábvédő került, s felállították. Így mégiscsak jó ügyért tartja a katona fejét a leány. Valamelyik hon leánya. S vége is lett volna a történetnek itt, nem is mesélném, ha az a kapzsi Hoffmann nem jön haza 1943-ban Berlinből, ahol 1920-tól élt. Hazajött, s mivel újra a régi – mondanám: eredeti – megrendelőkhöz lehetett fordulni, hát odafordult egy levéllel (a levéltárban olvasható), hogy fizetnék ki a tiszteletdíját.

Melyik országban is vagyunk éppen? – kérdezte a Tricikli becenévre hallgató kém Balla Pál belgrádi magyar konzultól, mielőtt elindult, hogy tárgyaljon Mihailovićtyal, mert egy kémnek sokféle emberrel kell kapcsolatot tartania. Útjáról így számolt be: éjjel 35 km utat kellett megtennem a hegyek között, úttalan erdőségekben, részben gyalog. Ráadásul Gornji Milanovac mellett egy faluban igen veszedelmes helyzetbe kerültem, amennyiben Mihailović emberei velem szemben fenyegetőleg kezdtek fellépni. Útközben egyébként 7 kommunista fogolynak a szemem láttára vágták el a torkát.

James Bond azonban nem veszítette el hidegvérét, hiszen nem kellett attól tartania, hogy ügynöknek nézik. Kitűnően beszélt nyelveket, a szerbet anyanyelvi szinten, ami nem lehetett számára nehéz, hiszen az volt az anyanyelve. James Bond igazi neve Dusko Popov volt. A Tricikli becenévről később ejtünk szót. Popov a jugoszláv kormány mellett az angoloknak is dolgozott. Nem kedvelte a gyilkosokat, jelentésében meg is írta, hogy csalódott Drazában, mert nem csak gyáván, katonához nem méltó módon viselkedik, kollaborál összevissza, de úgy is gyilkol. James Bond (hogy fedőnevén hívjuk) zsebében miniatűr fényképezőgép lapult, amellyel a szöveten keresztül is igen kitűnő képeket lehetett készíteni. Amikor Churchill megnézte a szakállas csetnikekről készült fotókat, amelyen világosan látszott, hogy ruházatuk, fogazatuk ápolatlan, rokonszenve még inkább a másik oldal felé fordult. A Walterról készült fényképekről egy igazi úr, mondhatni született uralkodó pillantott a világba. A körötte összegyűlt katonák, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy ne gerilláknak, hanem partizánoknak hívják őket, csontsoványak és beteges kinézetűek voltak – valóban éheztek, valóban tetvek, skorbut kaszabolta őket az ellenség mellett –, viszont úgy néztek vezérükre, Walterra, akit maguk közt Titónak hívtak (egyedül csak Bond volt képes meggyőzni az angolokat arról, hogy e név mögött valós személy rejtőzik: A legendás Tito személyi kilétét illetőleg itteni hivatalos körök elvetik úgy a belgrádi teóriát, mely szerint a fenti álnév mögött Tihomir Tomić volt szerb tiszt rejtőzik, mind a legutóbbi angol propagandahírt, mely szerint TITO mint személy nem is létezik, hanem több partizánvezér gyűjtőneve. A partizánvezetés egy kézben összpontosított, zseniálisnak mondható egyéni irányításához a katonai akciók átgondoltsága és gyors elhatározása alapján kétség nem férhet.), hogy az magával ragadta Churchillt, éppen ilyen emberre van szükségünk, gondolta, mert azt gondolta, az ápolt külső mögött egy úriember szíve dobog, akivel majd a monarchiáról – és közvetve az angol befolyás megtartásáról – is tárgyalni lehet. Tévedett. Az ápolt, szinte piperkőc külső mögött egy kommunista dobogott. Szíve, nem tudom, volt-e.

James Bond figyelmeztette főnökeit, hogy amennyiben Titót támogatják, több hibát is elkövetnek. Egyrészt olyan embert fognak hatalomra juttatni, aki csakis a hatalmat akarja, kiegyezni, tárgyalni nem fog, másrészt kommunista uralmat akar, harmadrészt pedig a csetnikkérdést a tőlük való elfordulással (akikhez a szerb falvak lakossága jobban húz) nem megoldani fogják, hanem jegelni. És majd felüti a fejét. És az nem lesz jó, írta jelentésében Bond, mert destabilizálja a térséget, s ez a bizonytalanság korántsem segíti majd a mi jelenlétünket, éppen ellenkezőleg: a velünk való szembefordulást fogja erősíteni, hiszen akkorra köztudott lesz, hogy egy szerb hazafival (akinek tartják ezt a gyilkossá lett tisztet) szemben egy kommunistát részesítettünk előnyben.

A brit miniszterelnök néhány évig gondolkodott a dolgon. Nem tudta megemészteni Mihailović elképzelését, amely nem zárkózott ugyan el a trialista Jugoszláviától, azonban úgy tartotta, hogy a Jugoszláv Királyság majdani magja az etnikailag tiszta Szerbia, melyet ki- és betelepítésekkel kell majd megteremteni, s amely a föld nemzeti alapú újraelosztásával jár majd együtt. Szerbiát nem csak az usztasáktól, muzulmánoktól kell megtisztítani, de a nemzetellenes kisebbségektől is. És egy angol ezt nem fogadhatta el.

Milyen igaza volt.

Így aztán hosszas töprengés után megírta Tito marsallnak, hogy szilárdan eltökélte, hogy a brit kormány többé semmiféle katonai segélyt nem nyújt Mihailovićnak, hanem csak Önt fogjuk támogatni, s örülnék neki, ha a királyi jugoszláv kormány eltávolítaná kebeléből Mihailovićot.

James Bond szerint a kommunistákkal az a baj, hogy nem tudnak bánni a nőkkel. Szerintem igaza volt. Azért vettünk Škodát, mert szerintem az már megint jó autó. És különben is nagyon jó érzés új autóban utazni, de olyképpen, hogy közben nem kerülünk elérhetetlen távolságba mindazzal, ami vagyunk, amiből azzá lettünk, amivé. Gyakran sáros az autó, mert le kell húzódnom az útról azok elől, akik nagyobbat, jobbat, gyorsabbat vettek, mint amennyit elbír a farkuk, s hát úgy is mennek, mint akit a farka húz. Sáros, de jó – gondoltam egészen addig, míg el nem olvastam, hogy amikor a háború elején Tito áttette a székhelyét Belgrádba, a német katonai parancsnok mellett volt lakása, akárcsak a Škoda-művek mérnökének. Hogy pont a Škoda kellett neki! És azt is olvastam ugyanott, hogy Zágrábot elhagyva örökre elhagyta újszülött kisfiát és feleségét is. Zsizsikov még azt is elmesélte, hogy az erdőségek mélyén, ahol a partizánok éltek és harcoltak, nője senkinek nem lehetett, egészen pontosan: senki nem kúrhatott, csakis a főparancsnok! S volt is neki szeretője, akitől tán jobban rettegtek a katonák, mint magától a marsalltól. A főparancsnoktól. Titótól. Waltertól. Istentől. Akit viszont kamatyoláson kaptak, főbe is lőhették. Mert a partizánok köreiben ilyen volt a morál. Ebből is látszik, mennyire igaza volt James Bondnak. Mert milyen férj az, akinek – akár Piszkos Frednek (aki a csendőrség pincéjében lakik, mert azt még soha nem hallotta, hogy ott razziáztak volna) – annyira a belgrádi német parancsnokság mellett kell laknia, hogy elhagyja a családját, de annyira, hogy örökre. És milyen férfi az, aki a sok szomorú, életét kockáztató partizánnőtől megvonja azt a kis örömöt, amihez még háborúban is akad kedv. És milyen férfi az, aki nem engedi meg a szeretőjének, hogy rápillogjon a sok szomorú, életét kockáztató partizánférfire, ez is adna tán valami kis örömöt valamelyiknek. És milyen férfiak azok, akik mindezt tűrik. Hogyan bánnak a nőkkel? Kommunisták ezek a férfiak, és úgy bánnak a nőkkel, már azokkal, akik nem kommunisták, hogy megerőszakolják őket. Nagyanyám, a kozmetikusom nagynénje – róluk biztosan tudom – a zöldséges verembe húzódtak meg, oda dugták őket a szüleik, amikor ’44-ben bejöttek a partizánok.

De egyik reggel, ahogy éppen elhagytak egy Königsbergtől nyugatra fekvő kis falut, hirtelen ott álltak előttük az oroszok. Teljesen meglepetésszerűen, a reggeli ködből termettek ott. A menekülők egész éjszaka se nem láttak, se nem hallottak semmit, se motorzajt, se csizmás lépteket, se ,,davaj, davaj” kiáltásokat. Mégis egyszerre csak ott voltak az oroszok. Az imént még néptelen mezőn ott állt harminc-negyven fegyveres orosz, és éppen ott, ahol anya és apa a kis Arnolddal haladt, megszakították a menekülők menetét és kiragadták áldozataikat. Mivel anya azonnal tudta, hogy valami borzalmas dolog fog történni, és mivel az egyik orosz már apa mellének szegezte fegyverét, anyának épp csak hogy sikerült a gyereket az egyik mellette haladó asszony karjába tenni. De mindez olyan gyorsan és pánikszerűen történt, hogy anyának nem volt lehetősége az asszonnyal egyetlen szót sem váltani, még a kis Arnold nevét sem tudta az asszonynak odakiáltani, aki aztán rögtön el is tűnt a menekülők tömegében. A borzalmas dolog azonban annyiban mégsem történt meg, mondta anya, hogy sem őt, sem apát nem lőtték agyon az oroszok. Mivel mindenekelőtt ettől féltek, és ezért is nyomta a kis Arnoldot az idegen asszony kezébe. Másfelől azonban, folytatta anya, a borzalmas dolog mégiscsak bekövetkezett. Ezután ismét sírva fakadt, és biztos voltam benne, hogy Arnold miatt sírdogál, és vigasztalásképpen azt mondtam neki, hogy végül is megmentette Arnold életét, és nem kell sírnia, mire anya azt mondta, hogy Arnold élete nem is volt veszélyben. És apa élete sem volt veszélyben és a sajátja sem. Az oroszok valóban valami borzalmas dolgot tettek vele, de az egyáltalán nem az élete ellen vagy a családja élete ellen irányult. Az oroszok mindig csak egy dolgot akartak. De ő túlzottan és alaptalanul féltette az életét és a gyerekéét, és valójában elkapkodta a gyerek átadását is.

Gyakran gondolok erre a részletre, ahogy beülök a sáros Škodába, és elindulok a gyerekkel a zenedébe. Erre az elveszett gyerekre gondolok, meg az álfőmérnökre, és az ő szándékosan sorsára hagyott gyerekére, és amikor le kell húzódnom az útról, emiatt nem mutatom az elsötétített üveg felé a középső ujjam. Hosszú ujjaim vannak, s pirosra lakkozott körmöm, jól látható lenne. Amikor még nem volt meg a Škoda, de az álfőmérnök neve sokszor elhangzott, mintha csakis ő lett volna minden bajok okozója, a híradókban és sajtótájékoztatókon arról beszéltek, hogy a nemzetellenes kisebbségeket ki kell telepíteni, gyakran gondolkodtam azon, hogyan menekülnék a néhány hónapos gyerekkel, vagy hogyan ülnék be a szekrénybe, ha jönnének fölmérni a szükséges házak közt a miénket is, hogyan bírnám rá, hogy ne sírjon.

És nem vagyok nyugodt, ha nincs a szemem előtt. És megvadult tigrisként járkálok a kapuba, ha késik.

És ha nem mondtam volna, mindez azért van, mert a kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel. Például nem hagyják el azt, akit pedig el kellene, de nagyon. Hanem éppen ellenkezőleg. Az asszony pártot alapít, meggyilkoltat néhány embert, ellenzéki újságírót, volt párttitkárt, belügyminisztert, ezt-azt, aki útban van, apából meg híres embert farag.

Milosević és felesége azt a hétvégét a Vrnjacka Banja-i gyógyfürdőhelyen töltötték, Közép-Szerbiában. Mennél tovább várt, annál magasabbra csapott a tüntetés árja. (…) A tömeg nem oszlott szét. Ott várt egész éjszaka, és csak másnap reggel bomlott fel. Huszonnégy órával a hatalmas tömegtüntetés után végre feltűnt Milosević. Ezúttal is közvetlenül a tömegekhez fordult a jugoszláv vezetők feje fölött: ,,Ez a tömegmegmozdulás is megmutatta, hogy senki sem tudja szétszakítani hazánkat, mert a nép nem hagyja ezt, a nép az igazi garancia, összegyűjtjük mindazokat, akik hűségesek Jugoszláviához, hogy együtt harcoljunk a békéért és az egységért. Senki sem állíthatja meg a szerb vezetést és a népet, hogy megcselekedje, amit kíván. Együtt harcolunk majd az egységért és a békéért Koszovóban. Meg kell változtatnunk az alkotmányunkat, és ez Jugoszlávia valamennyi népének előnyére válik majd. A kommunista párt és a nép egységes erejével. (Laura Silber – Allan Little: Jugoszlávia halála. Zrínyi, Bp. 1996. 89. o.)

1989-et írtak akkor a világban.

Az erőszak a nép kezében nem erőszak, hanem igazság. Ezt is mondhatta volna Milosević, de ezt éppen Evita férje mondta.

James Bond Münchenben járt, egy Bach nevű zsidó kereskedő házában, ami villának is nevezhető, akkora volt. Akkoriban a náci állásokat fürkészte, beépült rendesen, elvegyült a sarkos, klakkos-pedáns fasiszták között, parolázott, iszogatott a délutáni zsúrokon, s megállás nélkül kattogtatta zsebében a fényképezőgépét.

Talán igazságtalan vagyok? Sarkítva fogalmazok, mikor azt állítom, hogy a kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel. S bizonyára igazságtalan vagyok. Jól van. Az is akarok lenni. Igazságtalan. De ha lehet, mulatságosan az. Tarthatatlan állítást fogalmazva meg, amit senki nem vesz komolyan, hisz butaság. Valóban. Az viszont pimaszság volt, hogy amikor már mindenütt megdőlt a kommunista (puha)diktatúra, akkor ott, ahol élek, bekeményedett. A kommunista párttitkár szigorúra vette a figurát. Olyannyira, hogy nacionalista is lett, háborúzott, és koalíciós kormányt alakított a radikálisokkal. Vörös és fekete uralom. Szarajevó ostroma tovább tartott, mint a hírhedt leningrádi. Több mint három év fűtés, világítás, telefon, vezetékes vízellátás nélkül. Erről nem beszélhetek. Erről csak annyit mondhatok, hogy annak az országnak a polgáraként éltem, amely támogatta, részese volt annak a három évnek. És a többinek is: Knin, 1990. január–augusztus; Horvátország, 1991. július–december; Bosznia, 1992. április–1994. június.

A nyolcadik katonai behívó után megszűntünk számolni. Nem gondoltam arra, hogy elvihetik a fiam apját. Egyfolytában arra gondoltam.

Ezért mondom: a kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel.

Vagy mi van?

Azt mesélte az egyik ismerősöm, már igen öreg asszony, nyolcvanéves is elmúlt, hogy nem szeretek semmilyen fémet, csak a tiszta és átlátszó anyagot. És ezen nagyon elcsodálkoztam, mert nem olyan nőnek ismertem, aki megvetette volna az ékszereket, kiváltképpen az aranyat. Ezen még inkább csodálkoztam, mert ez a vénasszony mégiscsak kommunista volt. Igazi, háborút megjárt partizánnő. Viszont Goli Otokon is tartózkodott, az elsők között volt szerencséje ehhez a Tito-féle találmányhoz. Oda csakis kommunistákat szállítottak, a jugoszláv adatok szerint 1948 és 1963 között több mint 55 ezer embert ítéltek el. Köztük volt az én öregasszony ismerősöm is, akivel soha nem találkoztam, csak e-mailen keresztül tartottuk a kapcsolatot (a gyerekei Amerikában és Olaszországban élnek, miattuk tanulta meg kezelni a masinát, ahogyan ő nevezte). Az elítélteknek majdnem a fele partizán volt.

Így legyen az ember a világforradalom része.

1953-ban járt le a büntetése. Miután hazatért, igen sok időt fordíthatott arra, hogy magával törődjön. S meg is kívánta mind a teste, mind a lelke. Alig múlt harminc, de foga nem volt már egy sem. Halottat meg ezernél is többet látott. Jó, lehet: annyit nem. De ötszáznál többet mindenképpen. 1953 januárjában érkezett haza. Azt mondta, furcsa érzés volt menni az utcán, épületeket, házakat látni maga körül. És csend volt, az is nagyon furcsa csend, a szél hiányzott, az a kemény, kegyetlen tengeri szél. Majdnem elesett az utcán, mert nem kellett egyensúlyt tartania, mint a szigeten: a szél, a váratlan gumibotütés miatt. Alig tudott hazáig tapogatózni. A lakásban, a férje kiugrott az ágyból, azt se tudta, megölelje-e, higgyen-e a szemének. Ő hidegen viselkedett, azt mondanám, távolságtartóan. Nem engedte, hogy megcsókolja. Nem volt egyetlen foga sem. Megértette, azt hiszem. Mégis maradt köztük egy fehér sáv, egy hideg tartomány, amin már nem tudtak átlépni egymáshoz. Szinte tökéletes volt a házasságuk, jól működött, de az a reggel, amikor elfordította tőle fogatlan száját, az a reggel nem múlt el soha. Mintha megszegte volna az ígéretét, ilyesmit érzett ki a férje viselkedéséből. S akkor még nem is gondolt arra, csókolt-e más nőket, míg ő a szigeten volt. Se akarata, se mersze nem volt, hogy rákérdezzen. A természet ellenében élni három évig? Azt csak a háborúban lehetett, az offenzívák idején és azokra várva. Más idők voltak. A főparancsnok sem engedte. Halálbüntetés is járhatott érte.

Közvetlenül a háború után házasodtunk össze. Sokszor hallgatóztam, szinte megkívántam a testét, ahogy reggel zajos hangossággal távozott belőle a méreganyag, a sok kávé, az előző napi zellersaláta. Illata sokáig betöltötte a fürdőszobát. Hamar rájöhetett, mit érzek, hisz hetente többször is visszahúztam a szobába, magamra, ahogy kijött a fürdőszobából. Ez volt a mi legintimebb titkunk. Erről a barátnőimnek se fecsegtem, mit is mondhattam volna: ha pisál a férjem, hát úgy megkívánom, hogy egy pillanatig se kell várnia? Talán ezt is a háborúból hoztam, Drvar mellől, ahol olyan közelségben éltek egymás mellett a partizánok, s mégis a fegyelem szakította szét őket. Kezek, lábak és fejek pattogtak mellettük a sziklákon egy-egy támadás után. Sokan behugyoztak ijedtükben. És azokban a halálhoz legközelebbi pillanatokban furcsán viselkedik a test: elindulnak egyéb nedvei is, a félelem görcse mellett a vágy is szabdalja az ölet. Mindhiába. Nem maradt más, mint a remény: túl kellett élni a háborút, ha valaha kefélni akartunk.

De ennek vége szakadt azon a januári reggelen, amikor elfordítottam tőle üres szám. Végigsimított a fejemen. Nem is tudtam addig, hogy annyi hajam kihullott. Csak az érzésből, az ujjaiból, amelyek szinte üresen siklottak a fejbőrömön. Rengeteg hajam volt, úgyhogy ez így nem pontos, még mindig sok maradt, de a régihez képest, a régi mozdulathoz viszonyítva üresnek éreztem az ujjait. Nagyon sokkal később, amikor már neki szinte semmi haja nem maradt, csak harminc évvel később értettem meg, hogy ő nem érezte, hogy akár kopasz is lehettem volna, mert szeretett. De félrehúztam a fejem. Ott álltunk egymással szemben a félhomályban, először láttuk egymást három év után, és én előbb elfordultam, aztán a fejem is elhúztam.

Mert ilyen hiú állat az asszony.

A tetvek kikezdték a hónaljam és a szemérmem. A szigeten csak hetente egyszer mosakodhattunk, akkor is a tengerben. Többé nem nőtt vissza a szőr olyan szép csomókban, itt-ott hiányos, fehér foltok emlékeztettek a viszketésre, véres fájdalomra, amit a vakarózással okoztam magamnak. Érdekes. Hogy a priccsen vakarózással eltöltött éjszakák alatt hányszor gondoltam a férjem testére, kezének érintésére, csókjaira. De hányszor. S egyetlen egyszer se jutott eszembe, másként lesz majd, ha hazamegyek. Beleveszni, azt szerette, beleveszni a bolyhosságba, így mondta. De amikor abból a félhomályos, kényszeredettre sikerült találkozásból végre este lett, nem tudtam úgy magamhoz engedni, mint azelőtt. Arra gondoltam, csalódott lesz.

Azt hitte, alapvető szokásaim változtak meg a szigeten, sok ilyen történetet lehetett akkoriban hallani, persze nem a szigetről, hisz arról nem beszélhettünk senkinek, a ránk állítottak gondoskodtak arról, hogy egyetlen szóval se tegyünk említést a helyről. Sok olyan történetet lehetett hallani, hogy azok a nők, akik egy ideig távol voltak a családjuktól, és sok más nő társaságában töltöttek éveket, többé már nem lelik örömüket a házaséletben. Durvának, lélektelennek találják. Nem tudom, hogy így volt-e. Az persze tagadhatatlan, hogy nem lehetett volna kibírni az egymásnak nyújtott lágyság nélkül, de abban semmi emberi nem volt, nem jelentett többet annál, ahogyan a kutyák összebújnak januári éjszakákon a kukák tövében. S éppen olyan is volt. A férjem viszont nem tudhatta ezt. Beszélni pedig nem bírtam erről.

Nem sokkal hazaérkezésem után jutott eszembe, miután meglett a műfogsorom, hogy amíg én a szigeten voltam, ő mással lehetett. Nem volt bennem féltékenység, de talán annál rosszabb volt. Reggelente hányingerem volt, szinte érezni véltem a másik nő szagát. Azét, akinek tán a fogai közt maradt a vacsorából valami, mert nem veheti ki az összes fogát és csutakolhatja fényesre, tán vizeletcsöppek maradtak a bugyiján, mert nem ritkult meg a szőrzete, tán csípős a hónalja is, de mégis: az a ribanc alatta sikongott, amíg én a köveket törtem.

És ez nem ment ki a fejemből. Erre gondoltam akkor is, amikor minden szerelmemmel öleltem őt. Láttam a férjem égnek meredő fenekét a másik nő lepedőjén, láttam magam a lepedő nélküli priccsen, a kőtöréstől sunnyogó fájdalommal tagjaimban.

Persze egyetlen szót se szóltam erről. A férjem mintha irtózattal figyelt volna. Nem tudtam, hogy ő is valami nővel lát engem. Ez legalább közös gondolatunk volt.

1960-ban ismertem meg Ilonkát, azt a szabadkai nőt, aki ugyanúgy Budapestről származott, mint én, s ugyanolyan furcsa körülmények között került el onnan, mint én Szarajevóból. A postán várakozott, levelet szeretett volna küldeni Szabadkára, amelyben döntésre kényszeríti az állatorvost, aki miatt eljött Zágrábba, pontosabban akinek a felesége miatt, szóval jelentősége volt a levélnek, azonban a salter mögött ülő nő meghirdette az ebédszünetet. Ilonka rendkívül jól beszélt horvátul, de hiába győzködte a nőt arról, hogy a levél feladásával nem várhat harminc percet, ezért dühösen elküldte a postai alkalmazottat az anyja picsájába. Ezt hallotta meg a sorban mögötte álló Krleža, s rendkívül megörült, hogy egy talpraesett magyar nővel találkozhatott, mert éppen ilyen munkaerőt keresett. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy mély és gyümölcsöző legyen a kapcsolat Vajdasággal.

Lukács – Krleža szeretettel említi emlékirataiban –, aki személyesen ismerte nem csak őt, hanem Titót is, azt mondta róla, hogy Krleža mindig a lehetetlent próbálta megvalósítani. Talán a Jászi köréhez tartozó fiatalok nem is alakulhattak másmilyenné, s ha egyszer sikerült megmenekülniük a Monarchiában nyomasztó (nemzeti) öntudattól, akkor annak minden előnyét kamatoztathatták. Az persze más kérdés, hogy mindig és mindenhol, mindenkor gyanakvással méregetik őket.

S az igazság, az igazságosság oly távol esik mindettől. Ennek megértéséhez nekem egy szigeten kellett eltöltenem három évet. Hogy megértsem, mi különbözteti meg a forradalmárt a nemes hitű lázadótól, és a politikus gondolkodót az írótól. Meg a kommunisták szerelmét a szerelemtől. Nem mintha jelentősége lenne az életem szempontjából. S nem mintha ezért küldtek volna oda.

Ilonka akkor jött vissza a tengerpartról, ahol az állatorvost akarta elfelejteni. Április vége volt. Krleža megkérdezte tőle, milyen volt az Adrián, mire Ilonka azt válaszolta: bosszantó. Egyfolytában, minden éjjel csattogott a fülemüle, átkozott hím – tette hozzá Ilonka –, éppen azt nem engedte, ami a célom volt, hogy elfeledkezzek az összes kib... férfiról. Igen, mondta a nagy író, ezt magam is tapasztaltam. Talán olvasta az 1940-ben írt Nokturno u Crikvenici című szövegemet, abban utalok is erre: U daljini blista Senj, javljaju se prvi slavuji, noc je.

És munkahelyet adott Ilonkának, mint néhány nappal később a férjemnek is. Ez hozott újra közel egymáshoz bennünket: figyelmesen hallgattam a történeteit. De ez már másmilyen volt. Igazából nem volt köze ahhoz az egységhez, testi és lelki azonossághoz, amit oly kevés házaspár tapasztalhat meg, s amit tőlünk elrabolt a sziget.

De talán nem is a sziget, inkább az én hiúságom.

Hiába, no, hiú állat az asszony.

Iszonyatos féltékenység kínozott abban az időszakban. Már nagyon megszoktam, szépnek is éreztem magam, azért alakulhatott így. A műfogsorom nem kivehetőre cseréltettem, nagyon sokba került, de így legalább nem kellett azon izgulnom, hogy akármikor a hús után indulhat kifelé a számból. A hajam is fényes volt újra, s remek frizurát találtam, vagy inkább a divat nekem, mintha a kommunizmus áldozataivá vált kommunistaasszonyok kihullott hajához alakult volna, de ezt így nem mondanám, mert megbántódhatnak sokan, főleg az olyanok, akiknek fogalmuk sincs a szenvedésről. És másban is megváltozott a divat. A fürdőruhában. Sokkal kisebbek lettek a bugyik, s nem illett már láttatni azt, amitől a férjem annak idején teljesen elveszítette az önuralmát. Majdnem tíz évvel az után a januári hajnal után elmentem a kozmetikushoz, s legyantáztattam a lábam. Egészen combtőig. Így már nem volt nyoma a tetvek munkájának, meg is nőtt az önbizalmam. És akkor hatalmába kerített a féltékenység. De annak aztán semmi köze nem volt ahhoz a hányingert okozó érzéshez, amit a sziget után évekig éreztem, a másik nő szaga után kajtatva.

Megöregedtem? Ezzel a kérdéssel kínoztam a férjemet nap nap után. Kellenék-e még valakinek, ha elválnánk? S lestem az arcát. Akkoriban már prosztataproblémái voltak, s újra hangosabban vizelt. S bennem lángra lobbant újra a régi vágy. Magamra ugyan nem húzhattam, vagy igen, de több idő kellett volna. Ez nem jutott eszembe. Féltékeny lettem. Leskelődtem utána. Akkor ismertem meg Ilonkát. Összeütköztem vele az intézettel átellenben. Rögtön tudta, mi bajom van. Nem csoda, hiszen őt is ugyanaz mardosta. Csak éppen fordítva. Az állatorvost képzelte el a felesége karjaiban. Nagyon hamar összebarátkoztunk. Én nyugtatgattam, hogy nem valószínű, amit elképzel, annyi év házasság után már nem. Ő pedig megesküdött, hogy a férjemnek senkije sincs.

Ilonka hazament Szabadkára és megszerezte az állatorvost. Amikor legközelebb Zágrábba jött, örömmel találkoztam vele, jól esett anyanyelvemen beszélgetni olyasvalakivel, aki a legtöbbet tudta rólam. Mert neki mindent, mindent elmeséltem. Ott ültünk kedvenc helyünkön a Tomislav-park lépcsőin, amikor látva nem múló gyötrődésem, azt ajánlotta, csináltassak magamnak aranyfogat, arra mindenki bukik, így bizonyosan az én férjem is újra behódol.

Nem tudtam, hogy még szeretett.

Kicsit idegenkedtem az ötlettől, eszembe jutottak a szigeten eltöltött évek, és megvallom más is: az a rengeteg...  és annak ellenére, hogy az én rokonaimat nem oda hurcolták, mégis: abszurdnak, visszataszítónak találtam a javaslatot, akárha azokat dicsőíteném, akik miatt kihullottak a fogaim. De Ilonka azt mondta, mindenki ezt csinálja, a nők lecsiszoltatják a szemfogukat, és aranyból húzatnak rá koronát. Majdnem elájultam az undortól, de vonzott is a dolog, csak arra tudtam gondolni, hogy a számban csillogó arany hozzám láncolja ismét a férjem, mint a gyűrű, igen, talán erre gondoltam: a szemfogam lesz újabb jegygyűrűnk.

Talán vérszomjasak a nők, nem?

Szilveszter éjszaka szélesen mosolyogtam a férjemre. Éreztem, ahogyan a számban feszülő fém versenyt villog a hajamba szórt fényes porral, a ruhakivágásom V alakja mentén ragyogó flitterekkel.

Évekkel később, amikor már semmi nem számított, néha kopaszodó fejére illesztettem a kezem, és szerettem. Olyan erősen, ahogyan csak azok szerethetnek, akik sok mindent csináltak végig együtt: háborút, börtönt, kiszolgáltatottságot, nélkülözést. Mondtam is neki, hogy így szeretem. És azért, mert nem hagyott el, fogatlanul, tetvektől rágottan sem. És azért, mert tetszett neki az aranyfogam, olyan kéjesen hatott rá.

Hiú állat az asszony, hiába.

Azt mondta akkor, miközben rondán öreg, kopaszodó fején nyugtattam a kezem és szerelmet vallottam neki, hogy azt a kéjt az érdeklődés váltotta ki belőle: kíváncsi volt, milyen lehet egy nőkhöz vonzódó nővel. Mert amikor hazajöttem a szigetről, s elfordítottam tőle a szám, elhúztam a fejem, miközben a hajam simogatta, és este már nem úgy engedtem magamhoz, mint azelőtt, eszébe se jutott, hogy szégyenből teszem. Mert a kommunisták szerint a szégyen polgári csökevény. Ott álltunk, ő már egészen közel a halálhoz, s együtt töltött egész életünk után kiderült, hogy távolabb nem élhettünk volna egymástól. És nincs másik életünk. Erre gondoltam, s elrémültem.

Te mocskos, perverz állat! – ezt mondtam neki akkor. És iszonyú fájdalmat éreztem. Mert igaz, hogy soha nem mondtam el neki, de csak róla hittem el, hogy megérthette volna a szigeten töltött évek alatt néha megtörténő gyöngédségeket, a nyüszítő állatot az asszonyokban. Férgektől nehéz testük szárnyalását. – Te rohadt komcsi! Nem tudsz te a nőkről semmit! – mondtam neki.

James Bondot igazából a német kémelhárítás, az Abwehr szervezte be 1940 nyarán, mivel azonban nagyon ellenszenvesnek találta a nácikat, az angoloknak kezdett dolgozni. Életvidám ember volt, a nőket és a szerencsejátékot szerette, nem a gyilkolászást, különösen nem a faji, vallási és ideológiai indíttatásút. Mert ha a kártyaasztalnál valakit csaláson kapott, képes volt elhamarkodottan cselekedni: átlőni a lábát, kitörni a nyakát, ilyesmi. De nem azért, mert az illető zsidó volt. Igaz, a kommunistákat nagyon nem kedvelte, de ennek sem ideológiai oka volt: számára elképzelhetetlen volt egy olyan világ, amelyben a testi szerelmet – a háborúra való tekintettel – betiltják. Ezért is volt olyannyira Tito ellen, ám hiába, mint mondtam, Churchill nem vette őt komolyan, mint ahogyan előtte Guy Liddell sem, aki nem értesítette Rooseveltet a Pearl Harborra leselkedő veszélyről. Ehelyett J. Edgar Hooverhez, az FBI fejéhez irányította Bondot, aki szerint szükségtelen volt felkészülni bármiféle japán támadásra.

Bondnak volt igaza. Megjárták az amerikaiak, a britek és a jugoszlávok is (azok, akik nem lelkesedtek a proletárdiktatúráért).

Miután tehát 1940-ben beszervezték, elküldték Portugáliába, ott került kapcsolatba az angol kémelhárítással, s Lisszabonból már az ő utasításaik alapján tért vissza Münchenbe, ahol olyan jól forgott náci körökben, mint kulcs a zárban. Gyakran eljárogatott a Bach-villába is, amely a tulajdonosok eltávolítása után kedvelt találkozóhely lett. Gyakran kattogtatta zsebében lapuló fényképezőgépét. Eva Braun mellett ő fényképezte a legtöbbet Hitlert. Nem sokkal a halála után (egy évvel élte túl az általa annyira megvetett Walter marsallt, 1981-ben halt meg) került elő az Egyesült Államokban Eva Braun fényképalbuma, mely a szeretőjéről és róla készült fotók sokaságát tartalmazza. A több mint száz fotón általában a férfi szerepel a középpontban, a fényképezőgépet általában a nő kattintotta el, így ő maga sokszor homályos, alig látható, háttérben maradó. Ezen kívül még négy album létezik, melyek azonban nem kerültek elő. A James Bond (Dusko Popov) által készült fényképek java része zárolt dokumentum, azokból csak néhány került nyilvánosságra. Eva Braun a szüleinek és barátainak készítette az albumokat karácsonyi ajándékul 1941-ben. Bond a titkosszolgálatnak készítette a fotókat, hogy fölhívja a figyelmet arra a tényre, amit jelentéseiben nem győzött hangsúlyozni: Hitler több mint őrült, semmiféle katonai erkölcsre, emberi belátásra nem lehet számítani, ha róla van szó. A legnagyobb szörnyűségek, melyek a náci megszállást, terrort és az emberek megsemmisítését illetik, több mint igazak. Bond sürgette a szövetségesek partraszállását, mondva: aki úgy bánik a nőkkel, ahogyan a fasiszták, az minden gonoszságra képes!

Úriember nem gondolhat mást: sem a kommunisták, sem a fasiszták nem értékelik mindazt, ami az életet jelenti, nem értékelik a nőt. Megölnek tehát mindenkit: asszonyt, gyereket, öreget, zsidót, cigányt, szlávot és sorban a többieket.

Ha hittek is jelentéseinek, nem annak sürgetésére cselekedtek. Bondot nem vették túlságosan komolyan: ouch, Tricikli, legyintettek a főhadiszálláson, ha ő került szóba.

Eva Braun a Bach-villában kihajtott gallérú világos ingben és bermudanadrágban levest mer a porcelántányérba. Ebédidő van. Arcán odafigyelés, egész teste a műveletet követi. Egy másik fényképen a villa teraszán állnak Hitlerrel, akinek választéka kettészakítja koponyáját. Kezet csókol Evának, aki puffos rövid ujjú ruhájában elvarázsolt tekintettel nézi a férfit. Vagy kit.

Nem volt könnyű elkészíteni ezeket a fotókat, s nem is lett volna lehetséges, ha nincsenek a brit mérnökök, akik kikísérletezik a szöveten keresztül is működő aparátot, hiszen egy alkalommal, amikor a Kitzbühelen voltak, s néhány síelő pillanatfelvételt akart készíteni róluk, Eva Braun ijedten bújt a háta mögé. Az isten szerelmére, hisz ez lehetetlen! – sikoltott fel –, menjünk innen azonnal! Hiszen ezek csak ártatlan síelők, miért izgatod magad? – kérdezte Tricikli, s közelebb vonta magához Hitler remegő szeretőjét, aki azonban erőszakosan és vérvörösen tiltakozni kezdett, mondván, ha bármely újság közzétenné ezeket a fotókat, s az ő kezébe kerülnének, az beláthatatlan következményekkel járna.

Beláthatatlan, így írta később jelentésében. Ez a nő állandó felügyelet alatt és rettegésben él egy olyan vadállat közelében, aki havonta csak egyszer fürdik.

Akkoriban, amikor Eva Braun Bonddal sízett, a japánok megtámadták Pearl Harbort, Titóék megszervezték a proletárbrigádokat (ott vezették be a „csak semmi szerelem” elvét). A parancsnok akkorra már sorsára hagyta Herta Haast, második feleségét és újszülött fiát Zágrábban, elhagyta Belgrádot is, bevette magát a hegyek közé, ahol megigézte titkárnőjének, a rádiótávírásznak a szépsége. Amikor egy fogolycsere alkalmával sikerült Hertát kiszabadítani az egyik usztasatáborból, már hármasban éltek a partizán-főhadiszálláson. Herta méltósággal és türelemmel viselte, amikor férje elmondta neki, hogy ő bizony halálosan szerelmes a távírászlányba, s élték a partizánok kemény életét, csatákat vívtak, miközben senkinek nem volt joga szerelemre, magának a főparancsnoknak sem, csak neki mégis. De ő legalább szeretett fürödni. Dilas elmondásából tudjuk, hogy az illegalitásban piperkőc módjára öltözött, soha, még a háborúban sem látta méltatlan pózban, soha nem használt vulgáris szavakat, mindig frissen volt borotválva, egyenruhája kifogástalan, tiszta.

Ilyen bonyolultan alakult a történelem a II. világháborúban. Ki tudja, merre vezetett volna, ha Mihailović csetnikvezér és emberei is borotválkoznak? Vagy Eva Braunnak sikerül az öngyilkossága. Pláne, ha odafigyelnek James Bond jelentéseire.  

Úgy nevelődtünk az iskolában, hogy Tito elvtárs neve és cselekedetei voltak a Szentírás. Ő maga ott függött mindenütt: tantermek, közintézmények falán. És igen sok otthonban is. A nappaliban Wiehler mellett: szarvasüvöltés a napfelkeltében és Tito elvtárs a Galeb fedélzetén fehér kesztyűben. Egyetemistaként jártam, laktam ilyen házakban. Igaz, olyanokban is, ahol a Rekviem egy hadseregért című könyv lapult a vitrinben. Amikor a házigazda bejött, s meglátta, hogy éppen azt olvasom, zavarba jött: a nagyapám ott tűnt el, mondta, mintha magyarázattal tartozna. Titót a Galebon soha nem akarta senki megmagyarázni. Ez a nevelődés nem volt olyan egyszerű, hogy kiröhögjük, és készen vagyunk. Nem röhögtünk, hanem hittünk. És ez a hit, ez is nagyon bonyolult volt, mert egyrészt a nagyanyámtól tudtam, hogy a partizánok lelőtték a nagyapám nagybátyját, a dédanyám nővére pedig évekig volt lágerban Járekon, mivel sváb volt, s mint ilyen ellenség, tudtam azt is, hogy a himnuszt nem tudom, vagyis tudom, de ez nem számít tudásnak, csak a Hej, sloveni, amit az iskolában tanultunk, azt is tudtam, hogy a nagyapám magyar katona volt, s ilyen minőségében Berlin alatt szerzett egy gránátszilánkot a jobb vállába, néha tapogattam, viszont ezt titokban tartotta, s leszolgálta a Jugoszláv Néphadseregben is a katonaságot, előbbiként van róla fénykép, utóbbiként nincs, tudtam, hogy testvériség-egység az, amiben élünk, viszont minden iskolai ünnepségen kikuncogják, végigpusmogják a magyar szavalatokat, a tanárok meg úgy csinálnak, mintha nem vennék észre, karácsony napján mindig megbeszéltük, mit hozott a Jézuska, a tanárok viszont úgy tettek, mintha hétköznap lett volna, és mindenki jó a másikhoz, viszont amikor életemben először elmentem moziba, történelmi filmet néztem a Jadránban, és megkérdeztem: ,,elnézést, melyik sor ez?” – akkor nagyon durván szólt rám az a valaki, hogy beszéljek rendesen, ezt a karattyolást nem érti.

És mindez fájt, érthetetlen volt és kusza, ám mégis úgy tudtuk, mindezt együttesen nevezik hazának, máshogyan egyáltalán nem lehetne, vagyis nagyon is jól van minden.

1985-ben a barátnőimmel átmentünk Szegedre, ez volt az első utunk szülők, felügyelet nélkül. A magyar határőr megkérdezte, hogy szeretek-e lovagolni, amire kerek szemekkel válaszoltam, hogy nem tudom, még nem próbáltam. Később már tudtam volna válaszolni, de később már azt is tudtam, hogy nem kérdezett, hanem pimaszkodott. Viszont a Marx téren, amikor bugyit akartunk volna vásárolni, s megkérdeztem az eladót, volna-e ekkora s ekkora női fehérnemű, akkor nagyon metszőn visszakérdezett: bugyira tetszik gondolni, kedves?

Bugyira gondoltam, egészen konkrétan csipkésre, aminek az oldalán vékonyka pánt van csak, az volt a divat. De nem voltam teljesen biztos abban, hogy Magyarországon is, hivatalos helyen is, mint amilyen egy bolt, ugyanígy mondják. Már csak azért sem, mert mikor fél évvel korábban egy budapesti gyógyszertárban megkérdeztem, hogy meg lehet-e ezt és ezt a gyógyszert recept nélkül is venni, akkor visszakérdeztek, hogy a vényre gondolok-e. Mert akkor úgy mondjam.

Haza a magasban, bugyik és receptek útvesztőjében.

Melyik haza?

Minden olyan bonyolult volt akkoriban. Egyik hazában sem volt megfelelő az anyanyelvem.

Kurvaszar érzés, mondhatom.

És közben meg: Tito, aki már halott, de mégis ott függ a fényképe minden falon.

,,Nem is tudnék mostanában szebb dalt elképzelni annál, amelyet mindannyian énekelünk: Tito elvtárs megfogadjuk néked. (…) Az egyén függetlensége elválaszthatatlan a szocialista önigazgatású demokráciától, az ország függetlensége és egyenrangúsága pedig elidegeníthetetlen az internacionalizmus szükségszerűségétől. Senki sem beszélhet mélyebb történelmi elhivatottsággal az internacionalizmusról, mint ennek az országnak a polgárai. A testvériség és egység jelszava ennek a többnemzetiségű országnak a forradalmi gyakorlatában született internacionalista jelszó. (…) Elvesztettük Titót: elvesztettük a történelem nagymesterét. De gondolatrendszere olyan örökség, amelyet nem lehet elveszíteni. Hagyatéka a gondolkodás vitalitása, a biztos haladás és az előrehaladás bizonyossága. Ezt idézi most dalunk is: Tito elvtárs megfogadjuk néked, hogy utadról soha le nem térünk! Tito van ezekben az oly egyszerű, mert olyannyira titósan visszavonhatatlan szavakban, ebben a ritmusban, amelynek végsőkig egyszerű lüktetése a végtelen óceán hullámzásaként vagy az eskü ritmusaként tömöríti minden erő lényegét, akárcsak a történelem lényegét.” (Radomir Konstantinović: A Titói gondolatrendszer. Új Symposion, 1981. május)

Egy évvel a marsall halála után valóban egyfolytában ezt énekeltük: Druze Tito, mi ti se kunemo, da sa tvoga puta ne skrenemo. És ha most megkérném Bozsik Zsófit, aki a legjobban tud énekelni közöttünk, hát elénekelné. Mert nem lehet elfelejteni. Nem olyan, egyáltalán nem, mint egy bőrbe égetett szám. Nem szörnyű, nem fájdalmas, nem kerül senki életébe – mondjuk a ’60-as évektől –, inkább édes, akár egy népmese: Walterról, Szarajevó megmentőjéről, Titóról, a drvari hősről, kinek életét Lux nevű kutyája menti meg, andalító, akár a hittanóra, és megrendítő, akár a Ben Hur film: nem lehetett nem hinni benne.

Tito a Galeb fedélzetén fehér kesztyűben.

Tito az íróasztala előtt ül.

Tito néz Bozidar Jakać rajzán.

Egyik első könyvem, II. C osztályos tanuló voltam, amit az iskolában vettem (mindenki megvette): France Bevk: Tito

És úgy örülök, hogy beleírtam a nevem: a fakuló tintának, a szépen formált, makrancosan kunkorodó betűknek, a gyerekkoromnak. Anyám karamellt készít, annak örülök. Apámat hazakíséri egy idegen kutya a gyárból. Ülünk a félig kész ház lépcsőjén, annak örülök. Az életemnek.

Május elsején a Tőzeg-bányához kirándultunk, a tó másik oldalán Magyarország volt. Nagyon szép ország: mezők, birkák, emberek, integettünk is egymásnak. Apám megtanított úszni. Az is nagyon szép volt.

James Bond 1944 októberében Bácskában tartózkodott. Az volt a feladata, hogy felmérje a szovjetek előrenyomulásának ütemét. Belekeveredett az egyik vasútállomásért folyó csatába, ahol a vidék legjobb tornásza életét vesztette. Bond azt írta a jelentésében, hogy oroszlánként küzdött. Ez volt az első alkalom, hogy elismerően szólt egy partizánról. Írt a Sárga Ház nevű épületről, ahol a kommunistákat kínozták és kivégezték. Az alaprajzokról (négy darab, két részből összeragasztott A5 formátum) zsebfényképezőgépével fölvételt is készített, és bejelölte, hol folyt az akasztás: az I. emelet egyik ablak nélküli raktárhelyiségében. Az utcára néző legnagyobb helyiség a kapitányság vezetőjének volt a szobája, tőle balra és jobbra a detektívek, a bűnügyi osztály vezetője, a közigazgatási detektívek és a gépjárműosztály helyezkedett el. Volt egy helyisége a gépíróknak is. A tervrajzról készült fotó alapján tudhatjuk, hogy a II. emeleten és a padláson voltak a politikai detektívek, a daktiloszkóp és a fényképész, egy fürdő- és egy vendégszoba. A földszinten a bűnügyi detektívek, legénységi szobák, az altiszt, a központi ügyeletes tiszt, az ügyeletes detektív, a rendőrorvosi rendelő, az erkölcsrendészeti előadó szobája, két vendégszoba, anyagraktár és hét ablakokra néző cella volt. A pincét ábrázoló alaprajzon nincsenek beírások, de ott folytak a komolyabb kihallgatások, bilincsek, láncok alkalmazásával. Nem tudom, miért kellett az I. emeleten akasztani, lehet, hogy a hullákat könnyebb volt föntről lefelé szállítani, mint a pincéből fölcipelni. Bond azért készítette el ezeket a fölvételeket, mert a szövetségesek arra is föl akartak készülni, hogy a megfelelő helyeket elfoglalják, amennyiben arra szükség mutatkozna. Nem tudom pontosan, mit érthettek a szükség alatt, mert tudomásuk volt arról is, hogy Ivan Rukovina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás vezetője október 22-i napiparancsában a katonai közigazgatás bevezetését a nemzeti jövő és a területek délszláv jellegének megőrzésével magyarázta, s ebből a célból (hasonlóan a magyar hadsereg korábbi bácskai pacifizáló és partizánvadász akcióihoz) tisztogató akciókat folytatott. Erről nem csak a szövetségesek értesültek James Bond jelentéseiből, de Tito is tudott. A kollektív visszavágást az újvidéki hideg napokért és a sjkási szerbellenes megtorlásokért a katonai közigazgatás szervei, különösen az OZNA (nemzetvédelmi osztály) végezte. A megtorlás áldozatainak számát ma sem tudni pontosan, 5-40 ezerre teszik, a 20 ezer megközelítőleg pontos és elfogadott adatnak számít. Levéltári adatok alapján ötezer áldozatot azonosítottak. James Bond 1945 januárjában, Rákosi Mátyás és Tito találkozóját követően adta le utolsó jelentését. E szerint Rákosi kérte a magyarok elleni atrocitások beszüntetését és a 80 ezer fő kitelepítésére tett javaslat elvetését. Végül nem ezen a megbeszélésen dőlt el a dolog, hanem Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Edvard Kardelj jugoszláv külügyminiszter által Párizsban aláírt megállapodással, amely 40 ezer magyar és magyarországi délszláv kölcsönös cseréjéről szólt.

Nem történt meg.

És a szövetségesek nem tartották szükségesnek a beavatkozást.

James Bondnak tudomására jutott, hogy a magyar hadsereg bevonulásakor a rendőrség és a csendőrség átadta azokat a jelentéseket, paksamétákat, íveket, amelyek az itteni kommunisták tevékenységére vonatkoztak. Mivel illegális pártmunkáról volt szó, nem volt könnyű nyomon követni. Éppen ezért a magyar csendőrség rendkívül hálás volt, és nem tétlenkedett: üldözte, elfogta és a Sárga Házban kínozta a Bácskában tevékenykedő kommunistákat. Nagyapám nagybátyját, akit a partizánok főbe lőttek, három évvel korábban a magyar csendőrök verték félholtra, mert baloldali beállítottságú volt. Megértem, hogy ezeket a viszonyokat maga Bond sem tudta a legtisztábban követni, s talán felettesei ezért nem vették komolyan.

Sokáig kellett viszont az után nyomozni, miért szólt a kommunistákat annyira megvető kém elismeréssel az itteni kommunistákról. A magyarázat természetesen rendkívül egyszerű.

Hetedikes koromban olvastam a kommunisták munkásságáról szóló könyvet, amelyben fényképek is voltak. Az egyik fotón megláttam Mayer Ottmárt, és szerelmes is lettem belé, annyira áhítatos, magas homlokú, szomorú szemű férfi volt. Tizennégy évesen ideális idol Radnóti Miklós mellett, akivel hasonlítottak is egymásra. Azt azonban csak mostanában tudtam meg, hogy Mayer Ottmárnak felesége is volt. Őt ismerte meg Bond, érte készítette a Sárga Házról szóló jelentést, talán a kelleténél nagyobb empátiával, ami az angol titkosszolgafőnökökben inkább ellenérzést váltott ki, de semmiképpen sem azt, hogy odafigyeljenek a Vajdaság északi részében kialakult helyzetre.

Mayer Ottmár harmincéves volt, amikor meghalt. A felesége is éppen annyi, amikor Bond a tengerparton megismerte.

Mayer apja tönkrement gabonakereskedő volt, aki vagyonának romjait Temesvárról átmentette Palicsra, s szűkös egzisztenciát teremtett. Fia annyira tehetséges diák volt, hogy felmentették az érettségi alól, ám egyetemi tanulmányait nem tudta befejezni. Saját erejéből próbált fennmaradni a pesti, majd a kolozsvári közgazdasági karon, sikertelenül. Ösztöndíjat nem kapott, így a harmincas évek derekán hazament Szabadkára, könyvelői állást vállalt, kitanulta a rádiószerelő mesterséget, megnősült, kislánya született. Ki az oka annak, hogy már az érettségitől a diplomáig, ezen a rövid szakaszon is kikopunk az életből? Írta 1936-ban. Ugyanebben az évben átvette a Híd folyóirat szerkesztését, a keze alatt vált az irodalmi szemle aktivista közlönnyé. Idővel a kerületi pártbizottság titkára, a tartományi pártvezetőség tagja, 1941 júliusától pedig az észak-bácskai partizánosztagok parancsnoka lett. Szeptemberben, topolyai szervezőútján lebukott, a Sárga Házban vallatták, ahol poharának üvegdarabjaival felvágta mindkét kezén az ereket, de megmentették (rendőrorvosi rendelő). A honvéd vezérkar főnökének statáriális bírósága 1941. november 14–15-én tárgyalta Mayer Ottmár és huszonhárom társának ügyét. Valamennyiüket hűtlenségben és katonai titkok elárulásában mondták ki bűnösnek, mivel szabotázsra, szovjet ejtőernyősök várására, rohamcsapatok megalakítására szervezkedtek. Mindannyiukat halálra ítélték. A bíróság ezt azzal indokolta, hogy ,,a szervezkedésre azon a területen került sor, amely alig fél éve került vissza az anyaországhoz. Ezért, különös tekintettel arra, hogy itt nemzeti kisebbségek is vannak, fokozott honvédelmi érdek – főként a totális háború idején –, hogy a termelés és a szállítás zavartalansága biztosíttassék. Egy nálunk esetleg bekövetkezendő fejetlenség, rendfelborulás meglepetésszerű akciót válthat ki, és a vádlottak cselekménye ezt készítette elő.”

A huszonnégy vádlott közül november 18-án tizenötöt felakasztottak. Mayer Ottmár ezt írta búcsúlevelében: Mindennel leszámoltam. Csak azt sajnálom, hogy legalább három hónapot nem élhetek még… Azt hiszem, minden hamarosan rendbe jön. Teljesen nyugodt vagyok. Vigyázzatok a kislányomra…

1944 júniusában James Bond Fiuméban töltötte idejét. Rendkívüli szabadságot kapott, ami teljesen érthető, hiszen nála jobb ügynöke nem volt a hírszerzésnek. Kockázatvállaló, merész, okos és bátor. Nem sok ilyen kém szaladgált akkoriban sem a háborús hátországokban és frontok közelében, s különösen kevesen voltak ilyenek Közép-Kelet-Európában és a Balkánon. Bond a szálloda teraszán kártyázott, amikor felfigyelt a harminc körüli fekete hajú, vékony nőre. Éppen a szemetet vitte le az utcára. Nem volt szobalány, hiszen annál rosszabbul öltözött, de a mozgása cáfolta, hogy takarítónő lenne. A kémnek nem esett nehezére, hogy észrevétlenül a nő nyomába eredjen, amikor az elhagyta a szállodát. A Jadrán tértől nem messze lévő neogótikus dóm mellett elhaladva a nő a Baross-kikötő felé indult, majd kifordult a Korzóra, és elment a városkapuig. Megállt az Indeficienter felirat alatt, szinte hozzásimult a domborműhöz, egészen kicsinek tűnt és végtelenül szomorúnak. Másnap Bond újra követte, a nő ezúttal a kikötőhöz sétált, ahol leült egy padra. Hozzásimult, szinte elveszett a zöldre festett anyagban. Nézte a tengert, a lecsapó sirályokat, de azonkívül nem csinált semmit. Nem mozdult, nem helyezkedett, pedig a pad kényelmetlen volt, nem nyúlt a hajához, nem igazított a ruháján. Bond ezt rendkívül furcsállotta. Mintha nem is lett volna benne élet. Aztán a táskájából elővett valamit, egy darab papírt, és azt nézte ugyanolyan mozdulatlanul, mint előtte a sirályokat. Mint később kiderült, Mayer Ottmár búcsúlevelét olvasta. Mozdulatlanul, hosszú perceken, tán fél órán át. A nő a kommunista szerkesztő özvegye volt, de Bond ezt nem tudta, ő csak annyit látott, hogy egy végtelenül összetört, szomorú nő ül a padon, s tudta, hogy az ilyeneknél könnyű dolga van. Persze minden nővel könnyű dolga volt, de azokhoz nem volt kedve. Megviselték. Megunta őket. Eva Braun elvakultságát, a partizánnők keménységét. Éppen egy ilyen nőre vágyott: hallgatag, szomorú, megtört. Könnyen ismerkedtek össze, az özvegy örült, hogy olyasvalakivel beszélgethet, aki jól ismeri a viszonyokat és tele a szíve együttérzéssel. Bond elhallgatta előtte, hogy nem kedveli a kommunistákat, hiszen nem lett volna célszerű, és mindenképpen bonyolultabbá tette volna a bugyijáig vezető utat. Márpedig a kémnek nem volt túlontúl sok ideje, bármikor érkezhetett a parancs. Arra azonban nem számított, hogy megérinti egy idegen férfi sorsa. Pályafutása alatt ilyesmire még nem került sor. A nők sem szokták megérinteni, sem sorsuk, sem könnyeik, sem örömeik. És ráadásul ez az idegen férfi egy kommunista volt. Nem talált mentséget saját gyöngeségére. Magyarázhatta volna azzal, hogy Mayer a körülmények áldozata volt, de nem hitt ilyesmiben. Szerinte mindig és mindenből van kiút, van más megoldás. A kommunizmus soha nem lehet megoldás. Egyik éjjel aztán, miután az asszony megmutatta a férje búcsúlevelét, megértette, honnan benne az együttérzés, amit a fénykép váltott ki belőle. Volt a férjedben valami határtalan naivitás, mondta az asszonynak, aki elkerekült szemmel nézett vissza rá. Bond nem akarta megbántani, összetörni, így nem mesélte el neki, amit pedig nála, aki a jelentéseket írta 1941-ben is, jobban senki nem tudhatott: akkoriban még csak fel sem merült a szovjet segítség, hiszen Sztálin már régen végrehajtotta a bolsevizmus nacionalista transzformációját, egyetlen célja a birodalomépítés, és mindent ennek rendel alá. 1942 februárjában pedig ezt jelentette: helyreállt a közvetlen rádiókapcsolat Tito és Moszkva között. Sikerült elcsípnem egy üzenetet, amelyben Walter sürgősen fegyvereket, gyógyszert, lábbelit és téli ruhát kér. Annak, hogy mindezeket megkapnánk, semmi jelét nem tapasztaltam. A ,,nagypapa” nem siet a partizánok segítségére, éppen ellenkezőleg: azzal gyanúsítja Titót, hogy a proletárbrigádok megszervezésével ellene fordult, mert nem hiszi, hogy London és a jugoszláv kormány a megszállókat támogatná.

James Bond úgy találta, hogy Mayer Ottmár, ez a végtelenül okos, empatikus férfi saját naivitásának áldozata lett. Az asszony elbeszéléséből úgy tűnt neki, Mayer tudott bánni a nőkkel. Bizonyos intim részletek is erre utaltak. Amikor aztán megérkezett a parancs, Bond arra kérte feletteseit, hadd menjen Vajdaság északi részére, ahonnan – mint állította – szükségessé válhatnak bizonyos információk, nem csak az elszabadult magyar politika, de az előrenyomuló szovjet hadsereg és Tito kommunista országot kialakító ambíciói is ezt teszik szükségessé. Megkapta a beleegyezést.

Egy kevéssé látogatott tengerparti részen ült a nővel, amikor azt mondta, hogy megpróbál igazságot keresni a férjének, akit ugyan nem volt szerencséje megismerni, de rendkívül tiszteletre méltónak találja gondolkodásmódját. Pénzt adott az özvegynek, s arra kérte, mielőbb menjen haza, vegye magához a kislányát és meg se álljon Magyarország nyugati határáig.

Pénze mindig volt, sok volt. A németek fizették, mert mint ő maga mondta: a brit titkosszolgálattól nem fogadhatok el pénzt. Nem akarom, hogy azok fizessenek nekem, akik számára öröm dolgoznom. Boldog vagyok, hogy egy ezen adminisztrációnak dolgozhatom teljes szívvel. Amit a németek fizetnek, tökéletesen elég. Szórta is, amit megkeresett, gondolkodás nélkül. A brit hadsereg egyik tisztje úgy foglalta össze a Tricikliről (Tricycle) szóló jellemzését, hogy intelligens, kulturált ember. Személyisége és sármossága otthonossá teszi őt Európa és Amerika fényűző köreiben, ahol nem tűnik másnak, mint egy tipikus nemzetközi playboynak. S ez nem csak álca volt, hanem valóban ilyen ember volt. 1940 karácsonyát Londonban töltötte, ahol T. A. Robertson őrnaggyal a felsőbb körökben kedvelt Quaglinos étteremben ebédeltek, ahonnan a Berkeley utcai Lansdowne klubba mentek biliárdozni, majd a Savoyba vacsorálni. Az őrnagy visszaemlékezése szerint Tricikli élvezte a helyzetet: I think he enjoyed himself thoroughly once took part in the Christmas bonhomous rioting, well lubricated by champagne. Az est további részében felszedtek egy Keswick nevű párt, akikkel a Suivi nightclubba mentek táncolni. Egyéb részletekből már csak a Tricikli becenév keletkezéséről szerezhetünk tudomást, de erről egyébként is elég sok esemény adott hírt Párizsból, Münchenből és más városokból is, ahol a kém megfordult. Egyetlen dolog nem szerepel sehol, egyetlen dolognak nincs szerepe a kémkedés, jelentésírás, veszélyes küldetések közötti kicsapongásokban: az pedig a szerelem. Nem tudhatjuk, Fiuméban miért döntött úgy, hogy Észak-Vajdaságba indul. Csakis egy naiv és lelkes, fiatalon kivégzett szerkesztő-kommunista iránti együttérzés késztette erre? Elképzelhetetlen, hogy szerelmes lett? Végül is Mayer özvegyének mi lehetett a vonzereje önmagán kívül? Se ékszer, se kölni, se selyembugyi, se kokain, se tangó. Csak szomorú lelke és gyászoló teste.

Az asszony gyanakvón méregette a kezébe gyűrt pénzt, a férfit, aztán azt kérdezte: és a neved? Mi a valódi neved, mert bizonyosan nem Dusko Popov.

A nevem Bond. James Bond. Mondta a kém. És fejest ugrott a tengerbe.