Monoszlóy-idézetek*

* Csanda Gábor írása Monoszlóy Dezső születésnapi köszöntésén hangzott el, melyre a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának rendezésében került sor 2004. január 29-én a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében.  

Tárgy: élet. Monoszlóy Dezső élete. Stratégia: ezt jó volna gyorsan, mondjuk egy bekezdésben, vagy ami ennél is jobb volna, egy mondattal elintézni. Jó, kettővel, mégis, nyolcvan év... Aztán már csak az életművel kellene foglalkozni, akár életre-halálra, akár egy életen át. (Kosztolányinak van egy ifjúkori zsengéje Kossuth Lajos élete címmel: „Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton. Született Monokon.”) Költő, majd prózaíró, műfordító, rádió- és tévéjátékszerző – ebben a sorrendben. Az Irodalmi Szemle egykori szerkesztője, a Szlovák Rádió Magyar Adásának egykori szerkesztője, a Szlovák Írószövetség magyar szekciójának egykori titkára, egykori tanár, egykori előadó a külügyi osztályon, egykori tengerész, egykori kőműves, egykori bányász, egykori életfogytiglani munkatáborra ítélt fogoly – de nem ebben a sorrendben. Nem mintha a sorrend fontos volna. A sor egyébként sem lehet sosem teljes, sem rendes, nem lezárható, nem folytatható. Az élet egymásutánja a legenda ködébe vész, és meglehet, ha behatóan vizsgálni kezdjük az életet, még az a varázsos legendaköd is elkerülheti figyelmünket. Személyes élményem: kamaszkoromban fültanúja voltam apám egy kijelentésének, mely szerint Monoszlóy Bécsben kuplerájt tart fönn. Vagy őt tartja fönn egy bécsi kupleráj, pontosan már nem emlékszem. A hallott történet tetszett, rövidsége dacára is sokáig izgalomban tartott, azonfelül imponált, hogy három olyan szó is volt benne – Monoszlóy, Bécs, kupleráj –, melyeket áthatolhatatlannak tűnő legendaköd övezett. Különben, hittem is, meg nem is. Amikor aztán néhány egészen ártatlannak tetsző könyv mögött fölfedeztem az oda rejtett Menekülés Szodomából című, Rómában kiadott regényét, úgy gondoltam – a címe okán is –, elérkezett az igazságba való beavatásom ideje. S elérkezett csakugyan, de nem úgy, ahogyan vártam.

A regény négy mottója közül az egyiket ceruzával bekereteztem. Vagy azért, mert tetszett, vagy azért, mert nem értettem, alighanem mindkettőért egyszerre: „Az emberek szimultán gondolkoznak. Az emberek szimultán élnek. A városok szimultán élnek. Egyszerre történik minden. Az egyén tudata más. Egyetlen embernek természetesen csak a saját egyetlen története a fontos.” A következő megjelölt idézetem a 24-ik oldalon találom, lehet, már sejtettem valamit, vagy csak éreztem. Nem az igazságból, a regényből: „Az emlékek is összekeverednek, nem tudják sorba rakni sem a fákat, sem a tárgyakat.” Az első rész ötödik fejezetében aláhúzott szakasz: „Egyszer, nagyon régen azt mondtam, világgá megyek, s átmásztam az intézeti kerítésen. Azóta négyszer is elindultam Szodomából, de annál a kerítésmászásnál messzebbre sohasem jutottam. A világgá menés kifejezés, úgy látszik, csak egyetlen, legelső útra vonatkozik. Persze, a többi kifejezéssel is így vagyunk.” Talán említenem sem kell, akkortájt nem olyan történeteket olvastam, amelyekben minden egyszerre történnék, a szavakba, kifejezésekbe vetett bizalmam pedig csaknem töretlen volt. Ebben a regényben összekuszálódtak a történetek, sőt volt, amelyiket nekem kellett kitalálnom. Ebben, eleinte úgy tűnt, majd a szöveg fog segíteni (a 228-ik oldalon például aláhúztam: „Mindenkivel minden előfordulhat, csak végig kell gondolni.”), szóval aláhúztam ezeket a szavakat, de csakhamar a szavakat is úgy kellett a történethez kitalálni. Tényleg kész kupleráj. A trilógia harmadik részében nyilván kioktatónak tartottam egy mondatot, mert nem aláhúztam, hanem melléírtam, hogy „köszönöm szépen!”. Felkiáltójellel. A mondat így szól: „A cselekményben csak fiatalon lehet hinni, amikor a felébredésről is feltételezhető, hogy az is valami.” Az utolsó ceruzavonásom a könyvben, melyet aztán gondosan visszarejtettem a helyére, az alábbi részlet mellett van: „Elveszítettem az életemet, helyesebben nem is az életemet, hanem a történetét. A részletek még megvolnának, csak az idő. Az idővel van baj, nem sikerül összerakni. Hol felnőttként lépegetek fiatal anyám mellett, hol gyerekként tipegek egy vénasszony után. A kép ugyanaz. Az iskolapadban ülök, mellettem apám, tintás ujjával piszkálja az orrát.”

Az élet, a műben. Egyik jóval későbbi regényéből, A gödölye dicséretéből idézem: „Az élet egymásutánjában kellene megkapaszkodni, abból talán kisülne valami, ha szóról szóra igaz lenne, hogy holnapok ülnek a tegnapok nyakában, csakhogy ez sem igaz.” Igen, nem igaz, ezt már a kisdiák olvasó is megtapasztalhatta: minden egyszerre történik. Nincs élet egymásutánja, mert az az élet története volna, amely nem érdekes, és nincs művek egymásutánja, mert az meg irodalomtörténet volna, és akkor, valljuk be, kár a szóért. És szóról szóra igazság sincs, talán csak egyik szóról a másik szóra. Ezt ugyan körülményes megírni. Ahogy egy másik foltozóvarga-mester, Esterházy mondja: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (Zárójelben itt köszönöm meg Kabdebó Lórántnak, hogy felhívta figyelmemet a Harmonia caelestisbe beleszőtt Monoszlóy-szövegrészre.) Az az igazság, hogy ott ülök a Monoszlóy-szövegek nyakában, ott ülnek mind az olvasói, felültek neki. Én abban, hogy „holnapok ülnek a tegnapok nyakában”, csak másod- vagy harmadjára vettem észre a dallamot, nem is észrevettem, csak megéreztem. A gödölye dicséretével végig így jártam, csak mikor újraolvastam a regényt, éreztem, hogy vers. Keresem a fenti, a Menekülés-beli idézetekhez a Gödölye-beli megfeleltetéseket, megtalálom őket, s megint majdnem átsiklok a „kisdiák” és a „kisgidák” egymásra rímelése fölött ebben a részben: „Mi sugallja az anakronisztikus állapotváltozást? Alighanem az előreszárnyaló s a visszapillantó emlékezet. A jelen öröme és a visszaemlékező belátás és megbocsátás. Talán az a dualisztikus képesség is, amellyel a kisdiák elindul az internátusi folyosón, kockáról kockára lép, közben szárazföldeken, tengereken halad át, nézi a plafon mintáit, s abban formálódik a kisgidák felnőtté mélyülő tekintete. Gyerekkor, diákkor, férfikor, öregember bandukol a járdán, de máris Európából Kínába érkezik, csecsemőkorból az életen túli feltámadás reménységéig.”

Tárgy megint: az élet. Csecsemőkortól az életen túlig. A legcélszerűbb még mindig túllenni gyorsan ez életen, hogy aztán lássuk, mire mentünk vele; erről szól A halálom utáni napon című regénye. Ha az élet nem felmondható, mondja el más. Minél többen mondják egyidejűleg, annál elmondhatóbb. Ezt ugyan megint körülményes megírni, az ember veszítse el az életét a történet megtalálása kedvéért... De legalább az idővel nincs baj. A regény ezekkel a mondatokkal kezdődik: „Vidám, szomorkás, közömbös hangulat úszott a napsütéses, borús, viharoktól felkavart levegőben. Ettől függően a nedves, síkos, poros, száraz aszfalton különféleképpen kongtak a lépések. Ez a körülményingadozás erősen befolyásolta az emberek fejében visszhangzó gondolatokat.”

Amikor az írószövetségben elhatároztuk, hogy Monoszlóy Dezsőt nyolcvanadik születésnapján köszöntjük, lényegében azzal, hogy elhatároztuk, már meg is beszéltünk mindent. Meglehet, éppen csak arról döntöttünk, hogy legyen Monoszlóy Dezső. És hogy legyen nyolcvanéves. Azt hiszem, jó döntés született. Monoszlóy Dezső nyolcvanéves. A nyolcvanhoz képest feleannyi ember nem tudhatja, vajon ez a nyolcvan így, önmagában véve vagy amúgy, mindent összevéve jó-e. Én legalábbis nem tudom. Nem a nyolcvan érdeme, hogy ennyi minden belefér. Az életbe, az életműbe, az életéről és az életművéről való magán- és közbeszédbe. Ismét személyes leszek: nem sokkal azután, hogy megismerhettem őt, rákérdeztem a kuplerájsztorira. Sajnos, nem igaz. Tudott róla, sőt, a megbocsáthatóan kedves szamárságok közt tartotta számon, ha terjesztője nem vette készpénznek, maga sem igen cáfolta. Csak éppen mondott helyette jobbakat, hajmeresztőbbeket, meghökkentőbbeket, ha úgy tetszik, izgalmasabbakat. A világ, ez a nagy kupleráj szolgáltatta és máig szolgáltatja a képtelenségekhez a nyersanyagot, amit ő tetszése szerint alakít szóban, szövegben. Meg az írói emlékezet szeszélye szerint. Már a Gombostűk háborúja című, tizenéves korában írt verse is erről szól. Erről is szól. „A holnap jön, a holnapra várni nem kell. / Komolyan csak a bátrak félnek. / A nyomornak is van száz színe. / És történelme van a meséknek.”

Jó dolog halandónak lenni, mondja Kertész Imre, ezzel, azt hiszem, egyetérthetünk, s akkor talán megkockáztatható egy olyan mondat, mely szerint jó dolog, ha az ember nyolcvanéves korára is meg tudja őrizni halandóságát. És a sehová sem tartozását. Jó dolog a sehová sem tartozók közé tartozni. Köszönöm, hogy Hozzád tartozhatom, hogy Hozzád tartozhatunk. Isten éltessen, Dezső!