Zsebtükör

– Bán Zoltán András többek közt a következőket írja könyvedről: „Ez a versvilág pazarul kidolgozott, remek rímtechnikával felszerelt, minden pillanatban kontrollált. Ezért is nevezhető okosnak.” Okos és szép – alighanem ezek a méltatás kulcsszavai. Milyen szerepet tölt be költői gondolkodásodban a szépség kategóriája?

– A költészet, hosszabb távon, nem él meg szépség nélkül. Ennek a szépségnek azonban át kell fognia a személyiség legmélyebb tapasztalatait. Az, hogy a mai költő miként ír, főleg döntés kérdése. Etikai kérdés. Nem törekszem olyan szépségre, amely a tartalom igazságától függetlenül sugall másodlagos, mesterkélt mondandókat. A vers, meggyőződésem szerint, nem a világ ellen fordított rendetlenség. Fontos az, hogy mit gondolunk, valamivel kevésbé fontos, hogyan írunk, mondja Lessing. Költészetünkben elúrhodott az az irányzat, amely – a kevésre kötelező irónia, az öncélú játszadozás és a viccre mohó irodalmi társadalom intézményesen terjesztett formáiban – kivonja a költészetből a személyiséget, elutasítja a közvetlen kijelentést, még a kötött formával is kétségbe vonja a formát, és a modernség álarcában voltaképpen nyers, csupán egy röhej erejéig emlékezetes, időleges és manierisztikusan avatag tartalmakat közöl. Sok virtuóz, verstechnikailag kifogástalan vers unalmasabb és üresebb, mint akárhány darabos, de megrendítő, mély kortárs alkotás. Én sokallom a tét nélküli játékot, mind jobban idegenkedem attól a költői írásmódtól, amely – miközben vakon bízik a nyelvben – leszereli a versben az embert. Ijesztenek az ember nélküli tulajdonságok. Úgy sejtem, a költészet kigúnyolt mélysége csak olyan szépség medrében térhet vissza, amely szembesül a létkérdésekkel. Kipling egyik versében (Epitaphs of the War) a háborúban ifjan elesett katonák túlvilági kérdésére válaszol: „If any question why we died, / Tell them because our fahers lied” („Ha megkérdik, miért haltunk meg, / mondjátok meg nekik: azért, mert apáink hazudtak”). Ha majd utódaink megkérdik, miért vérzett el a költészet, mondjátok meg nekik: azért, mert apáink eljátszották a hitelét.

– Milyen szerepet tölt be írásaidban a magyar költői hagyomány?

– A hagyományt nem tekintem szabad zsákmánynak, nem használhatom ürügynek arra, hogy jókedvem hamis gerjesztőjévé vékonyítsam. Azt az alapállást keresem benne, amely létkérdésekkel foglalkozik. Elemeiből azokat emlegetem, amelyek egyetemes igénnyel szólnak. Az igazi újítás nem megkerüli, hanem magába szippantja a hagyományt. Borges azt írja Kafka-esszéjében: minden utód megteremti elődeit. Szeretem felfedezni az elődök agyonolvasott szövegeiben és attitűdjében saját verseim egyik-másik elemét. Szeretem fel-felnyitni egy-egy ismert vers rejtett rétegeit. Meghökkentő és ösztönző dolog látni, hogy gondolataim váratlanul egy régi szerző soraiban tükröződnek. Látni, hogy egy 18. századi klasszikus pontosan az én egyik tapasztalatomról beszél. Úgy tetszik, a költészetben csupán néhány alapmagatartás lehetséges, és azt, amely mellett én magam dönteni tudtam, gyakran megtalálom Vörösmarty, Vajda vagy Babits művészetében. Shakespeare, Montaigne vagy Goethe – sokszor úgy érzem – elevenebb kortársam, mint azok, akikkel egyidejűleg koptatom a pesti aszfaltot.

– József Attila neve gyakorta hangzik el a rólad szóló írásokban. Továbbgondolhatónak tartod-e a József Attila-i költészet alapkategóriáit?

– József Attilához külsődleges körülmények és benső, alkati adottságok fűznek. Az elmúlt öt évben németre fordítottam, a zürichi Ammann Kiadó megbízásából, a költő összes versét és verstöredékét, – ez tette ki munkám java részét. Mivel a formahű fordítás híve vagyok, idegen nyelven is igyekeztem visszaadni József Attila költészetének roppant formai sugárzását, lenyűgöző színhatásait, komoly játékosságát, egyetemes szemléletét és európai gondolkodását. Nem hinném, hogy József Attila bármiféle értelemben elavult volna. Költői eszményei, erkölcsi mértékrendje, az emberi világ érzelmi szerkezetét élesen tükröző látásmódja ma is érvényes, annak ellenére, hogy napjainkban látszólag másról és másképpen beszélünk. Ismét csak azt mondhatom: döntés kérdése, akarunk-e József Attila művészetén tájékozódni. A múlttal való elszámolás, a rend és a szabadság kérdése, az átfogó szemléletű magyarság kialakítása, a szociális felelősségérzet életben tartása, a létproblémákkal elmélyülten foglalkozó költészet kihívásai, a költői beszéd etikai hátterének rendezése, a formaprobléma hovatovább művészi – erkölcsi összefüggései – mind-mind olyan kérdések, amelyekre József Attila örökében igenis lehetséges érvényes választ találni.

– Termékeny ausztriai éveid és intenzív fordítói tevékenység után vetetted bele magad a magyar irodalmi élet sűrűjébe. Ezek a tények önmagában véve is friss, s talán „egészségesebb” rálátást kínálnak a hazai irodalmi viszonyokra. Mit gondolsz „érdesebb szavú” pályatársaidról?

– Itthon is, külföldön is igyekeztem „kívül kerülni a házon”. Volt életemben egy időszak, amikor rengeteget olvastam idegen nyelveken: azt az objektivitást akartam növelni, amely nélkül nem értékelhetjük saját nemzeti termékeinket. Elidegenítettem magamban a magyar hagyományt, megpróbáltam az anyanyelvemen keletkezett gondolategyüttest egyfajta mezsgyén túli szemlélettel mérlegelni, és végül, úgy gondolom, érettebb, tágasabb érdeklődéssel visszaszerezni. Nyelvtörténészek mondják, hogy eleink, amíg az Urálban éltek, nem ismerték az „erdő” szavunkat: csak azután bírtak nevet adni annak a rengetegnek, amelyben időztek, miután elhagyták azt. Ilyesféle szemléleti gyarapodást éreztem én is az elmúlt évtizedekben. Minél több másfajta szellemi attitűdöt, életutat, szemléletmódot, korszakot ismertem meg, annál bemérhetőbbé vált számomra a magyar hagyomány. A szemlélet szuverén tágításáért a nemzeti fennhéjázás elemeinek feladásával fizettem. „Érdesebb szavú pályatársaim”? Azokra figyelek, akik személyesen hiteles, egzisztenciális kérdéseket érintő művekkel lépnek az olvasó elé. A vicceskedő beszéd, szomorú, eltéveszti az emberi tartalmakat. Mit értesz „érdes szavún”? A szép vers ellentéte nem a „csúnya vers”. Létezik esztétikailag csúnya, de jó vers? Nem tudok róla. A költészetben a szép ellentétpárja nem a csúnya, hanem a rossz. Ugyanakkor nem minden jó vers szép. És nem minden szépnek mondható vers jó. Az ízlés finom érhálója gubancos. És a nagy vers sem csupán a szépnek és a jónak egyszerű összege. A költői igazságnak vagy a szépséggel, vagy a tökéletes – jó – mechanikával kell olyan kisülést eredményeznie, amely megperzseli olvasóját: ez a katarzis.

– Itt közölt versed alighanem egy életrajzi fogantatású ciklus darabja. Rosszul sejtem?

– Igen, valóban egy olyan sorozat egyik darabja, amely személyes élményekből kísérli meg kibontani azt az embert, aki mindenki. Láthatóvá, átláthatóvá kell tenni, a költészetben is, azt a szellemföldrajzi környezetet, amelyből jöttünk, s amely még elvontnak tetsző eszméinket is átitatja. Én helyeslem azt a bátorságot, amely egyes szám első személyben hajlandó elmondani azt a tapasztalatot, amelyet a többes szám első személy megszerez. Végül – ezt látjuk az irodalomtörténetből is – minden maszk lehullik egyszer. Végül – ezt tapasztaljuk a bőrünkön – csak az a költészet érinti meg az olvasót, amely egyedi szempontjaival képes megragadni olyasmit, ami mások életében is, elfojtások alján, hihetetlen erővel hatékonykodik. A vers mindig közvetve és közvetlenül szól az olvasóhoz. Én nem akarok azok poklában szenvedni, akik nem emlékeznek többé. És bármennyire kompromittáljon is egy ilyen mélylélegzetű vers, nyíltan szeretném megmondani, mitől hosszabbodik vagy rövidül meg az életem.

– Jelen versedben hihetetlen érzékenységgel és látványosan artisztikus versnyelven kezelsz meglehetősen kényes, a tabuk határait súroló témákat. Mekkora szerepet kapnak a valóságmozzanatok és mennyi hárul a jótékony vagy fabulisztikus emlékezésre?

– Nem elsődleges célom a tabuk döntögetése. Egyszerűen szeretném megtalálni azt a nyelvet, amely képes új érzelmi sávokról, eddig szavakkal másképpen megvilágított élethelyzetekről, belátásokról botrány nélkül beszélni. Ami az élet része, arról beszélni kell tudni. Botrány az volna, ha a fátylak mögötti dolgokról hazug módon beszélnénk. Az ízlést nem sértheti, ha az embert nyíltan, hamis kényeskedéstől mentesen mutatom meg. Olyan művészi higiéniát helyeselnék, amely nem halasztja el és nem ruházza másra a tiszta beszédet. Az a gondom, hogy valahogy közvetlen legyek. Hogy valahogy legyek.