Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / „Csak a lengyelek nem keltenek undort bennünk”

„Csak a lengyelek nem keltenek undort bennünk”

       

Gombrowicz egyik kommentátora, a zágrábi Zdravko Malić évtizedekkel ezelőtt kreált egy korántsem használhatatlan interpretációs sémát, amely az „útban az egyetemesség felé” logikáját erőlteti az életműre.[1] A novellákkal debütáló Gombrowicz eszerint a pszichológia szintjén mozog, a Ferdydurke már szociológiai szinten értelmezhető, a Transz-Atlantik a nemzeti mítoszokat rombolja, a kései művek pedig egyetemesek. Ha ehhez tartjuk magunkat, Gombrowicz és a lengyelség viszonyát a Transz-Atlantik és a Napló önkommentárjaiból vezethetjük le.

Anyagot találhatunk bőven: a regényben az öreg patrióta nemesember, Tomasz úr hadba küldené fiát, akit már Gonzalo, az élveteg homoszexuális milliomos is kinézett magának. A szerető apa szívének kedvesebb a hősi halál, mint a lovagi eszményekhez méltatlan élet, még akkor is, ha a fiáról van szó. A két értékrend egyetlen szópárba foglalható antinómiába sűrűsödik: pátria–fitria.[2] A Naplóban egymást követik a lengyelség vállalásáról és elutasításáról tanúskodó paradox kijelentések, mégsem ezekből szeretnék kiindulni. Ehelyett a fiatal Gombrowicz életében és a pályakezdő író egyik művében próbálok olyan impulzust keresni, amely elindította ezt a majd’ fél évszázadon át folytatott monomániás meditációt.

Természetesen „Gombrowicz élete” nem vizsgálható közvetlenül, e témában Lengyelországi emlékeim című memoárjára kell hagyatkoznunk. Ráadásul a mű nem tekinthető klasszikus visszaemlékezésnek, hiszen a Szabad Európa Rádió megrendelésére készült, élőszóban elhangzó rádiósorozatnak, de sosem került adásba. Gombrowicz nehéz anyagi helyzetben, még Argentínában vállalkozott a megírására – szerény ösztöndíj fejében. A mű kéziratban maradt, csak jóval a szerző halála után került elő a hagyatékból.

Különös érzés e véletlenül ránk maradt feljegyzéseket olvasni. Mivel nem kerültek a nyilvánosság elé, Gombrowicz később bármelyiket beiktathatta volna a Naplójába, mégis „veszni hagyta” a kész anyagot. Talán azért is, mert az élmény közvetlenségét itt nem ellensúlyozza alapos önreflexió. Szóval mintha olyan nyomokon indulhatnánk el, amelyeket nem szándékosan hagyott maga után a szerző. Pedig Gombrowicz egyébként mindent elkövet annak érdekében, hogy ráerőltesse az olvasóra öninterpretációját és saját, meglehetősen hermetikus terminológiáját.

A másik forrás a Gombrowicz első kötetében megjelent Stefan Czarniecki emlékiratai című elbeszélés. Gombrowicz 1939 nyaráig tartó lengyelországi korszaka kevesebb figyelmet kap, mint a viharos argentínai évek és a megkésett európai dicsőség. De azért ebből az időszakból is messze kiemelkedik a Ferdydurke. Gyakran kerül színpadra az Yvonne, a burgundi hercegnő, a novellákat viszont ritkán emlegetik. Pedig az életmű olyan koherens, hogy a nagy művek problematikája gyakran egészen idáig visszavezethető. A Serdülőkori emlékiratok (1933)[3] legfeltűnőbb elbeszélései azért is különlegesek, mert a szerző egóját ekkor még nem védi a világhír, az írói presztízs, ráadásul a Ferdydurkében a megszégyenülés és az éretlenség példájaként szerepel (az első könyv megjelenésével kezdődnek a hős viszontagságai) – mintha az egész életmű ebből a kudarcból való menekülés lenne. Mintha Gombrowicz itt bevallott volna valami olyasmit – a fikció közbeiktatásával –, amivel igazából csak a pályája vége felé tudott számot vetni.

Vajon a forma iránti monomániás érdeklődés, a forma kényszerítő erejétől való rettegés, Gombrowicz zárt fogalmi rendszere az életrajz felől is megközelíthető lenne? A Lengyelországi emlékeimben azt olvashatjuk: „Valamikor rég, a háború előtt, a kitűnő lengyel művész, Bruno Schulz Ferdydurke című regényemről tartott előadásában azt mondta, hogy ez a könyv nem elmeszülemény, hanem minden bizonnyal számos megrázó személyes élmény gyümölcse. Schulz nem tévedett.”[4] Vagyis maga Gombrowicz jogosít fel a személyes indíttatás keresésére azzal, hogy egyetértően idézi legnagyobb pályatársát és egyik leghitelesebb interpretátorát.

Ha ebből indulunk ki, a problematika kevésbé tűnik elvontnak – legalábbis a kezdet kezdetén. Gombrowicz arról beszél visszaemlékezéseiben, hogy szülei nemzedéke a lehető legtermészetesebben mozgott az archaikus nemesi társadalom kasztrendszerében. Apja szemében a lakáj megnyugtató, magától értetődő jelenség volt, anyja vezető tisztséget töltött be a Földbirtokosnők Társaságában. Az „úri lét” egyikük szemében sem tűnt problematikusnak, úgy gondolták, „mindenkinek azon a szinten kell élnie, ahová a sors helyezte, teljesítenie kell a társadalmi hovatartozásából adódó kötelességeit. Az urak legyenek jó urak, a személyzet legyen jó személyzet – ez az egész filozófia.”[5]

E komfortérzéshez megvolt a kellő történelmi beágyazottság, bár a modernizáció már a szülők életében forradalmi változásokat kényszerített ki. Ami az apai ágat illeti – az ős- Gombrowiczok Litvániában éltek. A litván Gombrysok lassan ellengyelesedtek, a Nagyhercegségben számos Gumbrewicz és Gombrewicz neve maradt fenn – bár nem emelkedtek ki a nemességből. A felkelői dicsőség a nagyapa, Onufry Gombrowicz nevéhez fűződik. Ő egyaránt gyűlölte a cárizmust és a földbirtokosok kompromisszumkészségét, ezért amikor 1863 januárjában Varsóban kitört a felkelés, a vilnai kormányzó a legbefolyásosabb litvániai földbirtokosokkal együtt őt is letartóztatta. Pár hónapig raboskodott a dyneburgi erődben (mai neve Daugavpils), majd a tambovi kormányzóságba száműzték. Négy év után enyhe ítélet született: a felkelés előkészítéséért nem vagyonelkobzással büntették, csak el kellett adnia két éven belül a birtokát, aztán pedig örökre el kellett hagynia az egykori Nagyhercegség területét. Feleségével és lányával költözött el a birtokról, amely négyszáz évig volt a család tulajdonában.

Az apa, Jan Onufry Gombrowicz 1868-ban Suwalki környékén, a rokonoknál született, a száműzöttek eztán átmenetileg Varsóban laktak, majd 1871-ben megtakarított pénzükből kisebb birtokot vettek nem messze Szandomirtól. Nem véletlenül hasonlította (a szintén litvániai) Piłsudski perechez Lengyelországot, mondván, hogy csak a széle ér valamit, a közepe siralmas. A mitikus Litvániából Közép-Lengyelországba települt nagyapa olyan rosszul viselte a környezetváltozást, hogy még vadászni sem volt kedve a litván őserdőkhöz képest nevetséges mezőkön, nehogy eltalálja véletlenül az egyik szomszédot. A klausztrofóbia kínjai csak fokozódtak, amikor férjhez adta a lányát, de a jakubowicei udvarház szűkös lett volna egy rangjukhoz méltó lakodalomhoz, így kénytelen volt beérni a varsói Hotel Europejski éttermével. Könnyek között panaszolta a feleségének: „Gondolhattam volna valaha is, hogy kocsmában adom férjhez a lányomat?”[6]

Az apa tökéletesen játszotta szerepét a nemesi kultúra színpadán. Mint a Stefan Czarniecki emlékirataiban olvashatjuk: „Látom apámat, e rendkívüli férfiút, látom délceg alakját, arcát, amelyen minden, a tekintete, a vonásai, őszes haja, minden a kiváló, nemes faj géniuszát sugározta.”[7] Az anya ehhez adta hozzá az őrületet, a pátoszt. Akinek a vérében volt a mesés litván múlt, az nem különcködött, nem hajlott túlzásokra, a közép-lengyelországi Antonina Kotkowska (a család egy 11. századi lovagtól származtatta magát, aki vitézül harcolt a tatárok ellen) gyógyíthatatlan elmebetegeket tudhatott a famíliában. A megérzéseiben ritkán csalatkozott: 1939 júliusában megszakította falusi nyaralását és Varsóba utazott, hogy elbúcsúzzon világ körüli útra induló fiától. Akkor látta utoljára.

Gombrowicz már nem töltötte be társadalmi szerepét, állandóan problematizálta az úr–szolga viszonyt. Anielát, a cselédlányt szívesen szólította „sötét szolgának”, de ha kimenője volt, elvitte moziba, „munkavállalóként” kezelte, majd évtizedeken át levelezett vele. Magyarázhatnánk ezt a nemzedékek közti különbségekkel is, ha nem lennének ott ellenpéldának a bátyjai, Janusz és Jerzy – nekik láthatóan nem okozott problémát a társadalmi hovatartozásuk. Sőt Janusz úgy akarta megnevelni tízéves öccsét, hogy „gárdát” szervezett neki parasztgyerekekből, azt kellett kommandíroznia, de mindig szertefoszlott a felsőbbrendűség illúziója, ha szemle közben odakiabált neki az anyja vagy a nevelőnője, és megkérdezte, nem fázik-e. Majd’ fél évszázad távlatából így idézi fel az emléket: „Lám, már akkor, tízéves koromban fel tudtam fogni többé-kevésbé azt a szörnyűséget, hogy mi, »urak« igencsak groteszk jelenség vagyunk, ügyetlenségünk, ostobaságunk fájdalmasan nevetséges, sőt, visszataszító… Az bizony! Nem nagyon érdekelt, hogy kizsákmányoljuk-e a népet és az sem, hogy erkölcsileg hányadán is állunk, az viszont megrémített, hogy az egyszerű emberek szemében egytől egyig idiótának tűnünk. Ebből a komplexusomból csak Amerika gyógyított ki.”[8]

Hasonló mutáció figyelhető meg a Stefan Czarniecki emlékiratai hősén is. Az iskolában „szorgalmas és példamutató”, de képtelen elsajátítani a titkos kulturális kódokat és az ezekhez illő viselkedési sztereotípiákat. Nem tudja, mitől kell undorodni, és mitől kell elérzékenyülni. Amikor a többiek agyonvernek egy békát, ő megfogja az osztályba beröpült fecskét, eltöri a szárnyát abban a hiszemben, hogy azt is ugyanolyan önfeledten fogják halálra kínozni. Ehelyett pofon vágják, majd követelik, hogy a becsületkódex törvényeinek megfelelően vegyen elégtételt: „Hogy tehetnék ilyet – feleltem –, hiszen gyengébb vagyok. Ha vissza akarom adni, még egyet kapok, és duplán meg leszek gyalázva.”[9]

A titkos nyelvet a költőktől próbálja tanulni, A lengyelek és más nemzetek című dolgozatában hosszasan taglalja, hogy a lengyelek nemcsak a visszataszító színű négereknél és ázsiaiaknál különbek, hanem az európaiaknál is. „A németek otrombák, erőszakosak, lúdtalpasak; a franciák aprók, satnyák és züllöttek; az oroszok szőrösek; az olaszok – bel canto. Micsoda megnyugvás lengyelnek lenni, nincs is abban semmi különös, hogy mindenki irigykedik ránk, és a legszívesebben elsöpörnének bennünket a föld színéről. Egyedül a lengyelek nem keltenek undort bennünk.”[10] Ahogy közelítünk a titokhoz, egyre világosabbá válik, hogy valahol itt találkozik az erotika és a hazafias heroizmus. A katonai indulókban szinte mindig találkozik a kettő: Ulánus, ulánus, daliás legények, futnak utánatok menyecskék, szegények!

A lengyel kultúrában már a középkor óta minden nemzedéknek megvan a maga antik és keresztény példákon alapuló lovagi eszménye. Ezt a hagyományt úgy értelmezték át a romantikus költők, hogy önfeláldozásra, véráldozatra szólították fel követőiket (Maria Janion szóhasználatával vámpirikusan fertőztek és bosszúra tüzeltek).[11] Ők is a titkok tudói.

Akárcsak a nők. A novella hősének választottja rejtélynek, őserőnek tartja magát. „Szfinx vagyok – mondta –, titok…” Ő készíti fel a hőst arra, hogy vállalja a veszélyeket, mert csak így lehet méltó arra, hogy beavassák a nemzeti és a nemi misztériumokba. „Tapossa össze ezt a virágágyást, de ne most, majd ha idenéz a parkőr.”[12] Amikor végre jelentkezik a hadseregnél, és beáll az ulánusok közé, méltó lesz Hédikéhez, nem is marad el a jutalom: „Imádottam pedig most először csókra nyújtotta a száját (…) Észbontóan szép volt! Majd’ elsírtam magam! Ma már értem, be akarta hozni a mulasztását az emberölés terén, mert mi, férfiak, mi vállaltuk a mészárlást, és a maguk módján a nők is munkához láttak.”[13]

Mily dicső a hazáért halni! Gombrowicz tizenhat éves volt 1920 nyarán, amikor a szó szoros értelmében élet-halál kérdése volt számára az, hogy megfeleljen-e a maximalista romantikus erkölcsi kódexszel összhangban álló társadalmi elvárásoknak. A nemzeti ügy gyanún felül állt: Varsó felé közeledett a Vörös Hadsereg, meg kellett védeni a nemrég kivívott függetlenséget (tehát nem lehetett azzal elhárítani a mozgósítást, hogy az valamiféle gyanús osztályérdeket szolgál, netán a lengyel kis imperializmus szekértolói sodornák felelőtlen kalandokba az országot). Augusztusban már az egész lengyel ifjúság önkéntesnek jelentkezett, majdnem minden gimnazista társa egyenruhában járt, az utcán mindenhol „Hí a haza” feliratú plakátokat látott, a lányok megállították a köztereken a fiatalembereket, és megkérdezték, mit keresnek itt, miért nincsenek a hadseregben. Apja azt várta tőle, „teljesítse kötelességét”, anyja viszont a kormányt szidta, amiért „gyerekeket verbuvál”.

Persze lehetett kibúvót találni, Gombrowicz egy civil intézményhez került, amely csomagokat küldött a katonáknak a frontra. Itt főleg lányok dolgoztak és néhány olyan fiú, akit „nem engedtek el a szülei a hadseregbe”. Ez kevés a beavatáshoz. A tanulság így hangzik: „Úgy gondolom, az 1920-as év tett individualistává, azzá, aki ma is vagyok. Azért történt így, mert nem tudtam eleget tenni a nemzet iránti kötelességemnek akkor, amikor nemrég visszanyert függetlenségét a végső veszedelem fenyegette. Kényszerhelyzetbe kerültem, nem volt választási lehetőségem. A hazafiság üres szó annak a szájából, aki nem áll készen arra, hogy életét áldozza hazájáért. Bennem ez a készség nem volt meg, le kellett vonnom a konzekvenciákat.”[14]

Sławomira Walczewska lengyel feminista a nemek közti viszony hagyományos formáját a lovag és a dáma közti szerződésként írja le. A lovag helytáll, harcba száll, tenyerén hordozza hölgyét, aki megjutalmazza ezért, és mint dáma, méltóvá is válik a hódolatra. Harcra buzdítja a férfit, kokárdát tűz a kabátjára, majd ápolja a sebeit.[15] Gombrowicz nem tett eleget e nemek közti szerződésbe foglalt kötelességeinek, így nem avatták be a nemi és a lengyel nemzeti misztériumokba. Ezért szólal meg gyakran a közösségi diskurzusokat romboló szökevényként, ezért ír kívülállóként arról, ami a legbensőbb: a haza és a szív dolgairól.

   

   

 

Jegyzetek  

[1] Z. Malić: „Trans-Atlantyk” Witolda Gombrowicza [in:] Gombrowicz i krytycy, wyb. i oprac. Z. Łapiński, Kraków 1984. 235–256. o.

[2] Nehéz lenne megbarátkozni az ojczyzna–synczyzna sikertelen fordításával (a francia példa átvételével), de talán nem is kell, mert már készül Körner Gábor új fordítása. Kiss Gy. Csaba annak idején létező magyar szavakból kiindulva alkotta a honatyaság-honfiúság szópárt, de mindezt még kapcsolatba kellene hozni Nietzsche terminológiájával… Akkor hogyan is szólhatna magyarul a vaterland és a kinderland?

[3] Magyarul a későbbi novellákkal kiegészítve Cselédlépcsőn (1997) címmel jelentek meg.

[4] W. Gombrowicz: Wspomnienia polskie. Wędrówki po Argentynie, Warszawa 1990. 22. o.

[5] I. m. 25. o.

[6] Vö. A. Stawiarska: Gombrowicz w przedwojennej Polsce, Kraków 2001. 9–16. o.

[7] W. Gombrowicz: Cselédlépcsőn, Budapest 1997. 17. o.

[8] W. Gombrowicz: Wspomnienia… 25. o.

[9] W. Gombrowicz: Cselédlépcsőn… 23. o.

[10] I. m. 25–26. o.

[11] Vö. M. Janion: A lengyelek és az ő vámpírjaik, Holmi, 1994, 3. 386–394. o.

[12] W. Gombrowicz: Cselédlépcsőn… 25. o.

[13] I. m. 27–28. o.

[14] W. Gombrowicz: Wspomnienia… 33. o.

[15] Vö. S. Walczewska: Damy, rycerze i feministki. Kobiecy dyskurs emancypacyjny w Polsce, Kraków 2000. 187. o.