Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Dávid / Apolló győzelme Dávid felett

Apolló győzelme Dávid felett

   

Az 1500-as évek súlyos megpróbáltatásokat hoztak Firenze lakóira. Háború háborút követett, és mint mondják: inter arma silent Musae, a harci zaj nem kedvez a művészeteknek. Michelangelo a Medici család uralkodó ágának elűzetése után viszonylag rendezettebb időben tért vissza Firenzébe meneküléséből, és az akkori gonfalonierétől, Soderinitől egy da Fiesole nevű szobrász által megkezdett és elrontott márványtömböt kapott, hogy abból valami érdemeset hozzon ki. A hatalmas márványt emberi alak kifaragására szánták, és ahogy Vasari tudósít róla: „a lábszárak közé nagy nyílás volt ütve”, s emiatt a kivitelezésről lemondtak. Ebből faragta ki Michelangelo a szobrászat történetének leghíresebb alakját, melyet Dávid néven ismer a világ, és Gigante néven nevez a firenzei nép. Az elnevezés kettőssége azonnal felvet egy problémát, melyet érdemes megvizsgálni. Ugyancsak Vasari, a kor krónikása említi, hogy a kész szobrot a Signoria palotája elé tervezték felállítani, jelképként, hogy miként Dávid megvédte népét, úgy védi a Signoria Firenzét. Tehát Dávid bibliai alak, de egyben példakép, szimbólum is. A szobrot el is helyezték, és a hivatalos egyházi, valamint világi körök előtt biztosan Dávidként szerepelt, hiszen egy teljesen mezítelen alak csak úgy fogadható el, ha valamiképpen egyezik eszmeileg a Bibliával. Ne felejtsük el, Savonarola korában vagyunk! Viszont az alak megformálása tekintetében a Biblia Dávidjától rendkívül messze esik. Sokkal inkább rokon a klasszikus kor atléta- és istenszobraival, és – mint látni fogjuk – meglepően sok szál fűzi Apollóhoz, Zeusz és Létó fiához. A Biblia Dávidja, mint a Királyok könyve 17,33 verse mondja, puer est, tehát gyermek, illetve a 17,42 vers szerint erat enim adolescens, serdülő. Ez az idézet jelölte ki Donatello és Verocchio szobrászi irányát Dávidjaik elkészítésekor. Ezen Michelangelo túltette magát, és egy ereje teljében lévő fiatalembert mintázott, túl a serdülő koron. Oka több is lehetett. A legvalószínűbb, hogy a hatalmas márványtömb, a benne rejlő szobrászi tömegek megérzése vezette vésőjét, a Biblia alakja szó szerint értelmezve kis figura lenne, az arányok egy gyerekemberen eltörpülnének ahhoz a lehetőséghez mérten, melyet egy felnőtt alak rejt magában. Így készült el a szobor, melyet a mintázás és tartalom a klasszikus elődökhöz fűz inkább, mégpedig személy szerint Apollóhoz, akihez egy későbbi Dávid szobrot, az 1531-ben készültet is hasonlítják. A párhuzam rendkívül szoros és egyáltalán nem erőltetett. Mindkettő gyermek még, amikor messze hordó fegyverükkel egy erősebb ellenfelet legyőznek, Apolló a Pytho nevű sárkányt, Dávid Góliátot. Mindkettő pásztor volt. Mindketten vörös hajúak, hisz Apolló mellékneve chrysoskomos, azaz aranyfürtű, Dávidról pedig azt írja az ószövetség, hogy rufus et pulcher aspectu decoraque faciei, azaz vörös hajú, szép kinézésű, megnyerő arcú. Apollóról köztudott a szépsége. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy Apolló a jóslatok, az ének, a tánc és a költészet istene volt, akkor a zsoltárokat író Dávidot nyugodtan nevezhetjük zsidó Apollónak. Ezek az egyezések és a belőlük eredő megfontolás erősebb érvek voltak Michelangelónak, mint a szent szövegekhez való szó szerinti ragaszkodás. Ez a magatartás, hogy művészi eszméinek alárendeli a hivatalos és megszegni veszélyes nézeteket, jellemző a reneszánsz emberére. Nagyon fontos mozzanat ez, hiszen egy másik művén a Biblia szó szerinti betartása érdekes és furcsa eredményt szült. Egészen a legújabb szövegkritikai kiadásokig a Bibliát, illetve egyes részeit egy másoló elírásából kifolyólag tévesen fordították. A Vulgata szerint Mózes második könyve 23., 30. és 35. versében fordul elő a latin fordításban, hogy cornuta est faciei, illetve faciem Moysi esse cornutam, tehát a hegyről lejövő Mózes arca szarvakkal volt ékes. A héber írásban csak a mássalhangzókat írják ki, a magánhangzókat kipontozzák. Így esett meg, hogy grn = geren = cornutus = szarvazott került a qrn = qaran = splendens= sugárzó helyére. Ebből az elírásból származott a csodálatos Mózes szoborra a szarv, ami egyébként a földöntúli hatalmat is jelképezi. Ha most összevetjük Mózes arcvonásait II. Gyula pápa arcvonásaival, melyet 1512-ben rajzolt krétával Michelangelo, akkor a szarvakkal ellátott Mózes/Gyula pápa áll előttünk. Véletlen kettősségek volnának Apolló/Dávid és Mózes/Gyula pápa? És vajon tudta-e Michelangelo, hogy az ördögöt szarvakkal ábrázolják? E kis kitérő után térjünk vissza Dávid/Apollóhoz. Az eddigiekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy ebben a műben összeütközésbe kerül és egyesül az antik Apolló-eszmény az uralkodó pápai, papi, világi körök Dáviddal szimbolizált eszméivel. A kettősséget a nép helyesen érezte meg, és érzésének az összefoglaló, közömbös Gigant névvel adott kifejezést. Ezzel egy lélektani probléma vetődik fel. Egy szobor, melyet köztéren helyeznek el, a szemlélőkben érzelmeket, gondolatokat ébreszt. Ezek pedig egyénenként nagyon is különbözőek. A történelemben már sok zsarnok kapott életében szobrot, mely előtt az elnyomottak fogcsikorgatva, a felemeltek pedig tetszéssel álltak meg. Ha Michelangelo a Signoria elé hatalmon lévő személyt mintáz, ugyanez történik, és szobrát egy politikai változás megsemmisíti (úgy, mint II. Gyula pápa bronzszobrát 1511-ben Bolognában). Egy Dávid/Apolló a nép barátja, viszont az uralkodó jóindulatát is megnyerte, mivel megölte az ellenséget, Góliát/Pythót. A népi hősök örök élete a művészetben ebből a kettős arculatukból ered.

Nagy elődök mintázták már meg Dávidot, és mesterműveket alkottak. A legismertebbek: Donatello kalapos, kardos Dávidja, a szintén tőle származó 1430-ban mintázott berlini Dávid és Verocchio felöltöztetett Dávidja. Mindegyik abban a pillanatban ábrázolja a hőst, amikor már fejét vette az ellenfélnek. Mindhárman serdülők, lábuk előtt hever a levágott fej. A dráma lejátszódott, a feszültség feloldódása után a hős megpihen, a berlini hetykén, a kalapos Dávid elgondolkodva, Verocchióé pedig úgy, mint aki nem is tudja hirtelen felfogni, mit is vitt végbe. Mindhárom szobor fő nézete frontális, amit kiemel Góliát előrenéző arca. A két felöltöztetett alak különösebb szobrászi problémát nem jelent, míg a kalapos Dávidnál a jobb lábra helyezett testsúly okozta csípő- és gerincelhajlás már komoly anatómiai tudást tételez fel. Mérsékli az anatómiai problémát a karddal megtámasztott jobb kéz és a csípőn nyugvó bal, mivel így a felső függesztőrendszer egyensúlyban marad. Mindhárom zárt kompozíció. Ezeket a műveket Michelangelo ismerhette. Ő azonban mást akart, és ez a más eszmeileg és szobrászilag is messze-messze túlmutat elődein. Az első ismert Dávid ábrázolás kelte 1501. Agyagmodell, meztelen felnőtt férfit mintáz. Mozdulata ellentétpárja Donatello Dávidjának, bal lábára helyezi a testsúlyt, a felsőtest és a függesztőrendszer egyensúlyban van. Az arca a csonka jobb kar irányába fordul, míg a bal kar lecsüng a comb mellett. A jobb kéz a váll állása után ítélve a test előtt behajlítva, dobó tartásban helyezkedhetett el. Ezen a Michelangelóra jellemző contraposto elemei már felismerhetők. A munkát végző, a test súlyát viselő bal láb, pihenő jobb láb, pihenő bal kéz, munkát végző jobb és a jobbra tekintő arc. Az 1502-ben készült viaszmodell nagyjából ezt a mozdulatot végzi azzal a változtatással, hogy a törzs csípőben torziót szenved, a medence és a mellkas síkjai elfordulnak, a test mintegy lendületet vesz valaminek az elvégzéséhez. Természetes, hogy az arc a mellkashoz képest ellenkező irányba fordul. Ugyanezen évben készült tollrajz a hagyományos Dávid-ábrázolásokhoz közelít, mivel Góliát fején nyugtatja jobb lábát. A hátrahajló törzset a csípőre tett bal kar támasztja meg. Egy ugyancsak 1502-ből származó viaszmodell szétvetett lábai között Góliát fejével ábrázolja Dávidot, törzsén a jellegzetes síkonkénti elcsavarással. Az emberi test ilyen torziója, melyet még különböző irányú elhajlások tesznek mozgalmassá, a contraposto. Ez szobrászilag a tömegek és felszínek egymással szembeni elmozgatását, elforgatását, míg anatómiailag és funkcionálisan az ellentétes testoldalak szimultán beidegzését jelenti. Ezáltal a szobor nézőpontjainak száma megnő, ami a körbemintázott szobornál felfokozott hatást kelt. Michelangelo e technikai fogásához kapcsolódik majd a barokk szobrászat mozgást megjelenítő művészete. Érdemes ezért egy pillantást vetni Bernini Dávidjára. Nincs egyetlen pontja sem, ahol megpihenhetne a szem.

Érdekes módon Michelangelónál sokszor felvetődik a Dávid-probléma, hiszen 1519-ben faragja ki a Győzelem című szobrát, melyet az allegorikus cím ismerete nélkül nyugodtan nevezhetnénk Dávidnak is. Nem véletlenül említem egymás után Bernini Dávidját és a Győzelmet, mivel az már teljesen barokk hatású, a contraposto már átment a mozgás ábrázolásába. A Dávid szobrok sorát az 1531-ben készült Apolló/Dávid zárja be. Érdekes, hogy ezzel a „legdávidabb” Dáviddal kapcsolatban vetődött fel a leginkább, hogy talán mégis Apollót ábrázolja. A gyermeki arányú, éppen ezért egy kissé feminin alak bal lábára nehezedik, jobb lába alatt gömbölyű tárgy, melybe lehetetlen nem belelátni Góliát fejét. Hátán még ott a márványtömeg, melyből a parittyát akarta kibontani a művész. Jobb karja lecsüng, ujjai félig behajlítva, bal keze hátranyúl a nyak mellett a háton csüngő parittyához. Bal válla felett sajnálkozva néz lefelé, talán a még vonagló Góliátra. A Rabszolgáknak nevezett szobrokkal való rokonsága feltűnő.

A fő alak az 1501–1504-ig készült Gigant. Ez a figura létrejöttét annak a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy da Fiesole elrontotta a néki adott márványtömböt. E nélkül az elfaragás nélkül – hogy a lábak közé túl nagy nyílást ütött – sohasem született volna meg a Dávid, vagy ha mégis megszületik, akkor nem így. Az egész megfogalmazás irányát eleve megszabta a lábszárak egymástól megadott távolsága. Ha valaki meg akarja érteni Dávid szobrászi problémáját, vegyen egy kis fáradságot és álljon be a szobor pózába. Azonnal megérzi, hogy a látszólag könnyed állás az izomzat különböző csoportjainak egyidejű beidegzésén alapul, ami szobrászilag szép formát eredményez, élettanilag azonban megfeszített, egy irányba koncentrált idegállapot mellett lehetséges csak. A testsúly a jobb lábra helyezett, míg a bal a kényelmesnél erőteljesebben lép ki, a lábfej élével érintve a talajt, így terhet nem visel. A medenceöv a lábtartás miatt lebillen balra, ennek ellensúlyozására a gerinc ívben jobbra hajol, ezzel megemeli a bal vállat, melyet fokoz a bal kéz munkája. Az arc elnéz a bal kéz felett. A felsőtest még egy kisfokú torziót is szenved. Így helyezkedik el az alak, mely pozitúra erővonalainak vizsgálatából még az is kitűnik, hogy az alak szobrászi súlyvonala néhány fokkal eltér a függőlegestől. Ez a néhány foknyi eltérés az oka a könnyedség érzésének, emiatt érezzük, hogy a tettre kész ifjú ebből a pózból kiindulva az ellenfél minden taktikáját azonnal kivédheti. Egy multipotens kiindulási helyzet. Egy begyújtott kanócú bomba. A megelőzőkben már taglalt, oldalanként változó irányú szimultán beidegzés itt is megtalálható. Csodálatos az agonista és antagonista izmok játéka. A contraposto viszonylag mérsékelt alkalmazása mellett is minden oldalról új, meglepő látvánnyal szolgál az alkotás, a körbemintázott szobor utolérhetetlen remeke. Külön tanulmányt érdemelne a két kéz. A jobb látszólag pihenő tartásban csüng a comb mellett. Hogy benne a várakozás izgalma feszül, abból látható, hogy csuklóban behajlik, és az ujjak is erőteljesen meghajlítva helyezkednek el, ennek mértéke valódi pihenő tartásban csak igen kicsi lenne, hisz köztudott, hogy a végtagok semiflexióban pihennek. A bal kéz könyökben behajlik, felnyúl a háton átvetett szíjhoz, és a felkar a törzstől eltávolodik, abducált. A fegyverek felhúzott kakasa kelt ilyen fenyegető érzést. A végtagok végeredményben átlósan végeznek munkát, jobb láb és bal kéz dolgozik, bal láb és jobb kéz pihen, helyesebben: egy várakozó állásban látszólag pihen. Méltón koszorúzza a törzset a remekül megmintázott fej, mely markáns arcélével, bátor, elszánt tekintetével balra fordul. Aki a szobrot nézi, az egy esztétikai erővonalat is felfedez. Ez a vonal a homlokon kezdődik, S alakban végigvonul a törzsön és a törzset tartó jobb lábon. Ez az esztétikai hullámzás minden nézőpontból látható, és mint a növényi inda a támasztó oszlopra, úgy feszülnek a férfitest szerves formái a súlyvonalra. Segíti-e esztétikai élményünk kifejlődését a szobor elnevezése? Azt hiszem, igazat adhatunk Michelangelo egyik regényes életrajza írójának, amikor megjegyzi: „Ezt a magas, mezítelen fiatalembert hívhatnák bárhogyan, nem csak Dávidnak.” Minden ismert személyhez kapcsolt ábrázolás indít meg asszociációkat, melyek a komplexebb élmény létrejöttét segítik, de ilyen rangú műalkotás nemigen szorul támaszra. A Dávid szobor – miért ne nevezhetnénk továbbra is így – összefoglaló mű. Benne összpontosul az antik szobrászat összes eredménye Michelangelóig, de hatásában korán messze-messze túlmutat. Az antik szépségeszmény győzelmét is jelenti a vallási okok miatt meg-megtorpanó korabeli művészet egyházat kiszolgáló, de már lázadó elgondolásai felett. Apolló győzelme Dávid felett.