Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Dávid / Dávid Betlehem és Firenze között

Dávid Betlehem és Firenze között

     

Michelangelo európaiságát senki sem vitatja, éppen ellenkezőleg: büszkék vagyunk, hogy ilyen történelmi elődeink vannak az öreg kontinensen. Firenze európaisága legalább annyira vitán felül áll, mint a mesteré, aki örök érvényű alkotást állított a Palazzo Vecchio bejárata elé. A palota előtti főtér kövein nyaranta vásári komédiások szórakoztatják a nagyérdeműt. A közönség nagy részét a világ minden szegletéből érkező turisták alkotják, így furcsa társaság verődik össze a szobor körül. A középkori, erődszerű épület roppant falába vágott súlyos ajtó előtti nemzetközi forgatagra hűvös, márványfehér eleganciával tekint le Isai fia, Dávid, a betlehemi pásztorfiú. (Illetve pontosabban az eredeti szobor másolata, de ennek az élmény szempontjából nincs különösebb jelentősége.) Hogy mit lát, azt akárki maga is láthatja, aki elvegyül e forgatagban egy fülledt nyári délutánon, amikor még az Arno felől érkező bágyadt szél sem hoz enyhületet. Az igazán izgalmas kérdés nem is ez. Sokkal inkább az motoszkál az ember fejében, mit keres a toszkán táj szívében ez az ifjú a júdai sivatagból. Mit jelenthet a ma emberének Dávid, Júda és Izrael egyesített államának első királya?

A Berni Egyetem Teológiai Kara 2000-ben nagyszabású konferenciát rendezett Dávidról és, teológiai-irodalomtudományi műszót kölcsönvéve, Dávid alakjának hatástörténetéről. A konferencia előadásai tavaly vaskos kötetben jelentek meg, mely kötet címe a mi kérdésfeltevésünk szempontjából igen tanulságos: Dávid király – bibliai kulcsfigura és vezető európai történelmi alak.[1] Ezek szerint nem mi gondolkodunk el elsőként arról, mi mindent jelenthet Dávid a mai európai civilizáció és benne a magyar szellemi élet számára.

Dávid vonatkozási pontjai rendkívül sokfélék. Az Ószövetség, a judaizmus, az Újszövetség, az iszlám, a kereszténység, a művészettörténet, a zenetörténet és az irodalomtörténet – az imént említett konferencia e kapcsolódási mezők feltárására vállalkozott. A sort bizonyára lehetett volna folytatni, ráadásul nem hajuknál fogva előrángatott vonatkozásokkal, hanem élő és valós relációk felkutatásával. A történész nézőpontja, amely hozzám a legközelebb áll, egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb is az előzőknél. A történésznek ráadásul több nézőpontja is akadhat, ha Dávidról gondolkodik, és ezek mindegyikének megvan a maga sajátos helyi értéke. Adott esetben bármelyik lehet különösen fontos vagy a többinél érdekesebb. Ha sikerrel küzdünk meg a bőség zavarával, amely olykor csakugyan bénító tud lenni, akkor e pillanatban Dávid történetén belül az a vonulat látszik a legizgalmasabbnak, amely a hatalom és a személy összefüggései felől közelít a királyhoz. Két tényező felől, amelyeket a kezdet kezdetén talán még el lehet különíteni egymástól, ám elég hamar reménytelenül összekuszálódnak, úgyhogy egyre nehezebb megállapítani, melyik melyikre hat.

Dávid születésének és halálának, valamint uralkodási idejének pontos megnevezése egyelőre meghaladja a történettudomány lehetőségeit. A születéssel kapcsolatban ez még nem volna különösebben szokatlan, hiszen még a nála sokkal később élt jelentős személyiségek esetében is adósak vagyunk a születési dátum kijelölésével. Az bizonyos, hogy Dávid több évtizeddel azután látta meg a napvilágot, hogy a dicsőséges egyiptomi Újbirodalom hatalma[2] összeomlott Kánaán felett. Legkésőbb a Kr. e. 12. század közepén a fáraók utolsó helyi exponense is eltűnt a Gázától északra fekvő területekről, hogy átadja a helyet azoknak a tisztázatlan eredetű etnikai csoportoknak, a sekeleseknek (a partvidék északi felén, Dor központtal), a filiszteusoknak (Gáza közvetlen környékén), amelyeket egyiptomi szóhasználatot követve tengeri népeknek szokás nevezni.[3] Izrael törzseinek honfoglalása, amely maga is oly bonyolult folyamat, hogy egyelőre csak bizonyos részleteit tisztázhatjuk,[4] röviddel az egyiptomi hatalom összeomlását követően mehetett végbe, Dávid ténykedését pedig még ennél is későbbre, a Kr. e. 10. század első felére tehetjük.

Az időpont, lett légyen a fent megadott kereten belül bármikor, világtörténetileg rendkívül kedvező volt. Palesztina és Szíria területe, amely pedig mindig vagy valamely nagyhatalom érdekszférájának számított, vagy két nagyhatalom összeütközésének színteréül szolgált, Dávid korában afféle politikai senki földjének számított. Ritka ajándéka volt ez a sorsnak, s így, három évezred távolából visszatekintve már azt is látjuk, hogy múló pillanat volt csupán. Lehetőség nyílt arra, hogy Izrael törzsei önálló államot alapítsanak, sőt egy időre még a függetlenség sem tűnt elérhetetlen álomnak. Ez a független állam elválaszthatatlanul összefonódott Dávid nevével, aki ezt a történelmi teljesítményt, az állam megalapítását véghez vitte. Ha pedig megvizsgáljuk, miként és milyen típusú állam jött létre Dávid politikai pályafutásával egészen szorosan összekapcsolódva, akkor talán tényleg megláthatunk valamit abból a kényes relációból, amelyet személy és hatalom összefüggésének neveztünk az imént. Még az sem kizárt, hogy Michelangelo szobra életre kél a szemünk előtt. Igaz, aligha olyan elegáns, fenséges és időtlen életre, mint a hófehér firenzei ifjú, de talán hitelesebbre, életszerűbbre.

Vállalkozásunk nélkülözhetetlen bázisát az ószövetség két könyve jelenti, amelyek a Biblia Hebraica beosztása szerint a Sámuel első és második könyve nevet viselik. Ez a hatalmas méretű elbeszélő anyag olyan nagy, hogy hozzá fogható forrásanyagot az ókori kelet egyetlen uralkodójával kapcsolatban sem találunk. Még azok esetében is hiába vágyakozunk a források e bőségére, akik politikai teljesítmény dolgában egy-egy világbirodalom uraként messze maguk mögött hagyják Isai fiát. Ez a forrásanyag azonban nem olyan megfontolásnak köszönheti létét, amelynek célja egy egységes, történettudományi módszerekkel előállított Dávid-kép megrajzolása lett volna. Ráadásul, noha Sámuel mindkét könyvében találunk egészen ősi, nem egy esetben egyenesen kortársinak tűnő anyagot Dávidról, mégis, a reánk maradt szövegek túlnyomó része jelentősen későbbi a Kr. e. 10. századnál. Ennélfogva természetes, hogy Sámuel mindkét könyve az elképzeléseknek egyfajta idealizált gyűjteményét nyújtja a kései olvasó számára. Mindazt, amit Dávid halála és a Kr. e. 6. század elején bekövetkezett babiloni fogság közt eltelt fél évezred során elválaszthatatlannak hittek a jó uralkodó mint történeti szereplő és jelenség tulajdonságaitól. Ezek az elképzelések igen hamar, talán már a Kr. e. 3. évezred során kanonizált sorba rendeződtek Mezopotámiában éppen úgy, mint a Nílus partján. Egy igazi uralkodónak emberfeletti képességekkel kellett rendelkeznie, világos legitimációra kellett támaszkodnia, egészen kivételes tetteket kellett véghezvinnie a külpolitika és a belső ügyek világában egyaránt, s végezetül mindezt az istenekkel különlegesen szoros és harmonikus viszonyban, mintegy az istenek világának kegyeltjeként. Sámuel könyvének szerzői nyilván ismerték a királlyal kapcsolatos mindezen képzeteket, legyenek azok egyiptomiak vagy mezopotámiaiak. Az is bizonyos, hogy az általuk reánk hagyott Dávid-kép sok ponton magán viseli ezen elképzelések nyomait. Ám mégis, Dáviddal kapcsolatban számos meglepő, sőt néha egyenesen zavaró elképzelésről, furcsa esetről olvashatunk a Biblia lapjain. Dávid kvalitásai mellett emberi gyengeségei semmivel sem törpülnek el, legitimációja legjobb esetben is kérdéses, külpolitikáját és a belső ügyek intézését egyaránt sok, néha csaknem végzetes hiba terheli. Sőt, bár Istenhez fűződő viszonya kivételesen szoros, időnként még itt is számolnunk kell súlyos zavarokkal. Dávid alakja tehát ott lebeg valahol a siker és a kudarc, a becsület és a becstelenség, a bűn és a bűnbánat, az istenközeliség és az isten mellől eldobottság között. Igen, a világ legnagyobb bűnbánóinak egyike volt Dávid, de bűnei sem voltak hétköznapiak. Vajon csodálhatjuk e mindezt egy olyan káprázatos politikai karriert befutó személy esetében, mint ő? Aligha.

Talán minden a kezdet kezdetén dőlt el. Akkor, amikor Dávid megérkezett Izrael tragikus sorsú első, rövid ideig és sikertelenül uralkodó királyának, Saulnak a táborába. Az Ószövetség két változatban is elénk tárja ezt a döntő, kezdeti mozzanatot. Az első szerint (1Sám 16,1–23) Dávid, akit előzőleg titokban már királlyá kent Sámuel, lantjátékosként érkezett Saulhoz. A királyt ekkor már súlyos lelki betegség (talán depresszió?[5]) gyötri, Dávid pedig lantjával mintha a világtörténelem első ismert zeneterapeutájaként tűnne elénk. Annál meglepőbb azután, hogy Dávid egy fejezettel később (1Sám 17) azért érkezik a filiszteusok ellen harcoló Saul táborába, hogy élelmet hozzon bátyjainak. Saul a szöveg szerint (1Sám 17,55) meg sem ismeri Dávidot, ami a terapeutaszerep ismeretében enyhén szólva is meglepő. Dávid és Saul vagy másként fogalmazva: Dávid és a politika első találkozásáról tehát a Biblia két, egymástól eltérő hagyományt őrzött meg a számunkra. Mivel pedig az Ótestamentum nem sokkal később (2Sám 21,19) egyértelműen közli, hogy a filiszteus bajnokot egy Elhánán nevű betlehemi (Dávid szülővárosa!) harcos győzte le, valószínű, hogy a lantjátékosként való első felbukkanást történetileg hitelesebbnek tarthatjuk, mint a Góliáttal folytatott párviadalt. Dávid úgy érkezett Saul udvarába, mint bárki más, aki tudta, hogy a kalandok jelenthetik az előmenetel útját. Márpedig kalandból Saul oldalán több is volt, mint elég.

Dávidot az udvarban mindenki megszereti. Szereti a fiatal fiút Saul, Saul fia Jónátán, szereti első felesége, Saul lánya, Mikhál, sőt ugyanezt az érzést táplálja iránta egész Izrael. Régi tévutat jelent a bibliai exegézisben a feltételezés, hogy Dávid és Saul fia, Jónátán között homoszexuális viszony lett volna. Tévutat, mert filológiailag ezt a tézist semmivel sem lehet megalapozni.[6] Furcsa viszont, hogy a szeretni ige alanya sosem Dávid, ő inkább mások szeretetének tárgya. Olyan ember, aki élvezi és ki is használja a vele kapcsolatos emberi érzelmeket, de aki nagyon csínján bánik saját lelkének kincseivel. Őt szeretik, s nem ő szeret. Lehet-e mindezt úgy értelmezni, hogy a személyiség és a politikai érzék Dávid esetében talán sosem váltak el egymástól?

A fiatal harcosnak hamar menekülnie kell Saul udvarából. A Hebron környékén elterülő félsivatagos területen, Júda pusztájában bujdosik, majd hamar szabadcsapatot szervez maga köré. Ez politikai karrierjének második fontos lépése, mert az ekkor gyűjtött csapat, amelynek nagysága 300 és 600 fő között mozgott,[7] egészen a király haláláig hatalma egyetlen megingathatatlan támasza volt. Minden valószínűség szerint ekkor csatlakozik hozzá Joáb, Ceruja fia, aki előbb fegyvertársként, majd a koronázásokat követően a hadsereg parancsnokaként jelentős személyes hatalmat épít ki magának Dávid oldalán. Ez a csapat, amelyet Dávidnak el kellett tartani, természetesen portyázásból élt, sőt olykor a pénzszerzés más, erőszakos módjaitól sem riadt vissza (1Sám 25). Mégis, ez a katonai erő elegendő volt ahhoz, hogy Dávid Hebron környékén lassan megkerülhetetlen politikai tényezővé emelkedjék. A zsákmányból rendszeresen juttat a Hebron környéki júdai klánok vezetőinek is. Személyes szimpátia, hiszen a véreiről van szó? Politikai előrelátás, hiszen a hatalmat nélkülük nem szerezheti meg magának? Alighanem itt is mind a kettő egyszerre, egymás mellett és elválaszthatatlanul.

Palesztina déli részén azonban ekkortájt a filiszteusok kezében van a főhatalom. Az ő beleegyezésük nélkül még egy olyan szabadcsapatvezér, mint Dávid sem boldogulhat tartósan. Az, hogy a filiszteusok Izrael ősi ellenségei, egyetlen pillanatra sem tartja vissza Dávidot attól, hogy Ákis, gáti filiszteus király vazallusának álljon. A nélkülözhetetlen filiszteus támogatás megszerzése mellett mindez azzal az előnnyel is jár, hogy Dávid megkapja a határvidéken fekvő Ciklág[8] városát, vagyis szilárd hatalmi bázishoz jut. Botorság volna a modern nemzettudat megjelenése előtt legalább 2500 évvel bármiféle hazafias meggyőződést számon kérni Dávidon, mégis rossz érzéseket kelt bennünk az a könnyedség, amellyel a fiatal condottiere az ősi ellenség szolgálatába áll. Valamiféle patrióta tartásra azért számítottunk volna vele kapcsolatban, ám ennek nem találjuk nyomait. Mintha elnyomná a politikai pragmatizmus, a hatalom ekkor már mindennél erősebb akarása.

Innen pedig már csak egyetlen lépés a hatalom megszerzése. Igaz, kell hozzá még egy tragikus vereség, amelyet Saul szenved el a filiszteusoktól a Genezáreti-tótól délnyugatra fekvő Gilboa-hegy melletti utolsó csatában. Nemcsak Saul hal meg, aki szerette Dávidot, hanem Jónátán is, akit tudomásunk szerint Dávid is szeretett.  Cserébe viszont megérkeznek a politikai küldöttségek Dávidhoz. Az első Júda törzsének politikai elitjétől, a második pedig Izraelből, az északi törzsek vezetőitől. Két delegáció, két felkérés: Dávid először Júda, majd utána Izrael királya lesz. A pásztorfiúból lett condottiere célba ért. Személye ekkor már régen elválaszthatatlan a hatalomtól, amelyet gyakorol. Igaz, e hatalom legitimációja gyenge, hiszen mindenki előtt világos lehetett, hogy csakis a fegyveres erőn alapul. Dinasztikus leszármazásról szó sem lehetett, még annak ellenére sem, hogy Sámuel első és második könyve többször is hangsúlyosan említi, Saul lánya, Mikhál Dávid felesége lett nyomban azután, hogy az ifjú Saul udvarába érkezett. Azt sem lehet azonban kizárni, hogy Dávid már csak azután vette feleségül Mikhált, miután Júda királya lett, s erre főként azért volt szükség, hogy Saul családjához kapcsolódva Izrael királya is lehessen. Rokonságnak távoli, legitimációnak pedig elég gyenge. Vagyis a politika szférája és a magánélet, ha úgy tetszik: a hatalom és a személyiség már megint egymással teljesen összenőve jelenik meg előttünk.

A királyi hatalom megszerzése nyilván rendkívül fontos változást jelentett a király és népe életében. Dávid immár nem az a zsoldosvezér, akihez fegyvertársai bármikor bemehetnek, akivel együtt viselik a harc terheit, és akivel a mulatozás örömeiben is osztoznak. A királynak, ha az ókori Közel-Keleten csakugyan király akart lenni, egy sor szabályhoz kellett tartania magát. Hárem, udvari tisztviselők, egyfajta távolságtartás még a politikai elit tagjaival szemben is, elérhetetlenség a nép számára. Dávid uralkodása második felében kiépített egy olyan udvari rendszert,[9] amely minden bizonnyal eléggé hasonlított arra a modellre, amelyet az ókori Közel-Kelet egyéb államaiból legalábbis alapvonalait tekintve ismerünk. Az pedig csaknem tudományos közhelynek számít, hogy a hivatalban levő uralkodóval kapcsolatos hivatali források nem annyira az illető egyedi tulajdonságaira koncentrálnak, hanem sokkal inkább a kor viszonyai közt elfogadott királyképre, amely bizony néhol igen távol áll a valóságtól.

Kivételes szerencse, hogy az ótestamentumi forrásanyag természete Dávid esetében lehetővé teszi számunkra, hogy az uralkodók körüli toposzok elemeiből szőtt függöny egyik sarkát felhajthassuk kissé. Az ókori Közel-Kelet számunkra ismert irodalmában is egyedülálló az az elbeszélés, amely Dávid és Betsabé történetét tárja elénk (2Sám 11). Egyedülállósága nem abban rejlik, hogy a király elcsábítja egy alattvalójának feleségét, bár a csábítás homlokegyenest ellenkező irányát sem zárhatjuk ki minden további nélkül. Még csak nem is az adja a történet egyediségét, hogy a király megöleti az útban levő férjet, aki történetesen a királyi hadsereg hettita származású, de már sémi nevet viselő tisztje, Uriás. Igaz, a szöveg itt már kíméletlenül beszámol Dávid eljárásának morálisan teljességgel védhetetlen elemeiről is, ami azért már szokatlan kissé. A megdöbbentő fordulattal akkor szembesülünk, amikor a történtekért az udvari próféta, Nátán példázat formájában keményen megfeddi Dávidot. Izrael és Júda királya ezek szerint nem törvények feletti (Jahve normái alól ő sem vonhatja ki magát), és még csak nem is kritizálhatatlan, hiszen Nátán szavai még ma is oly élesen csengenek, mint a legkeményebb acél pengése. És ebben a tekintetben csaknem mindegy, hogy a példázat valóban elhangzott-e Dávid jelenlétében, vagy csak a kései utókor által a mai helyére illesztett fiktív beszédről van szó. A dolog kockázata persze jelentősen csökken, ha Dávid halála után hangzanak el először a feddő szavak, de el kell ismernünk: egy király halála utáni kritizálása általában nagy politikai viharok esetében érhető csak tetten az ókori Közel-Kelet irodalmában.[10] Ilyenről pedig közvetlenül Dávid halála után nincs szó, hiszen halála után fia, Salamon örökölte a hatalmat. Nem minden buktató nélkül, politikai gyilkosságok jól megkomponált sora után, ám alapvetően simán. Sokkal többről van tehát szó, mint hogy megtudunk valamit Dávid énjének kevéssé jó oldaláról is, felfedezünk egy sötét foltot a dávidi curriculum vitae lapjain. Erről is szó van, s részben éppen ezért oly jelentős maga az elbeszélés. Ám talán még ennél is fontosabb, hogy lássuk: Izrael és Júda első királya kritizálható személy volt, igaz nem engedhette meg bárki magának e kritikát, viszont gyakorlása teljesen lehetetlen sem volt. Mivel pedig ez a körülmény enyhén szólva is meglepő, legalábbis az ókori keleti párhuzamok ismeretében, fel kell tennünk a kérdést: milyen királyság lehetett az, amely felett Isai fia uralkodott.

Ezzel a kérdéssel Izrael története talán leginkább vitatott problémáinak egyikéhez érkeztünk el. A kutatásban teljesen nyitott kérdés például, hogy vajon mekkora kiterjedésű lehetett Dávid állama. Abban teljes az egyetértés, hogy a határvonalat csak a mindent megszépítő, a múltat heroizáló emlékezet húzta meg a Nílus deltájánál, illetve a messze északon folyó Eufrátesz partjánál. A kérdés a mai kutatásban ennél sokkal radikálisabban hangzik. Dávid alakjának történetisége ugyan mára már nem lehet kérdéses,[11] ám államának nagysága egyes kutatók szerint alig haladhatta meg Hebron környékét. Mások e szűk határ megvonását túlságosan is szigorúnak, tudományosan gyakorlatilag védhetetlennek tartják. A legvalószínűbbnek most is az tűnik, hogy Dávid államának magvát valahol az északi Dán, azaz Galilea és a déli Hebron, esetleg Berseba között kell keresnünk. Hogy azután Dávid kiterjesztette-e fennhatóságát a Jordán keleti partjára, a későbbi Ammón, Moáb és Edom területére is, az egyelőre nyitott kérdés a történettudomány számára. Ettől eltekintve is látszik azonban, hogy a dávidi királyság területe minden valószínűség szerint jóval kisebb volt, mint a modern Izrael állam 1967 előtt. Nagybirodalomnak tehát semmiképp sem nevezhetjük. A nyugtalanító kérdéseknek azonban itt még távolról sincs vége.

A régészeti kutatások az elmúlt két évtizedben legalább két ponton is olyan ismeretekkel gazdagítottak bennünket, amelyeknek hatására komolyan el kell gondolkodnunk a dávidi állam jellegén. Egyfelől kiderült, hogy azok a nagyszabású építkezések (kapuk, erődítések, raktárházak) Hácórban, Gézerben és Megiddóban, amelyeket eddig Salamonnak tulajdonítottak, és ezzel a dávidi dinasztiával hoztak összefüggésbe, jó száz évvel későbbiek. E ténynek igen súlyos következményei vannak, főként azért, mert a dávidi fővárosban, Jeruzsálemben gyakorlatilag elhanyagolható mennyiségű olyan anyag került felszínre, amelyet a Kr. e. 10. századra lehetne datálni. Így azután, hogy a három város kiépítését a kutatás joggal elvitatta Salamontól, az egész dávidi dinasztia régészeti emlékanyag nélkül maradt. Márpedig úgy látjuk, hogy az ókori Közel-Kelet történetében a hatalom és az urbanizáció egymástól elválaszthatatlan jelenségek voltak. Legalább ilyen jelentősek azok az eredmények (és itt a másik nyugtalanító pont), amelyek Júda és Efraim dombvidékén (az utóbbi Jeruzsálemtől északra, Sikem központtal) a terület alapos átkutatása után tárultak a szemünk elé. A kérdéses terület településeinek teljes körű feltérképezése során kiderült, hogy a Kr. e. 10. században Júda még igen gyéren lakott régiónak számított, s a lakosság nagy része még legalábbis részben nomadizált. Izrael, azaz az északi régió sokkal sűrűbben lakott terület volt, mint Júda, és lakossága abszolút értékben is jelentősebb lehetett. Ám még itt, északon sem szolgálhatott ez a lakosságtömeg megfelelő bázisnak egy, a kor viszonyai közt modernnek számító államgépezet eltartására. Ez ugyanis a maga bürokratikus és katonai apparátusának eltartása miatt igen nagy megterhelést jelentett még a fejlett területeken is.

Ha pedig ez így van, akkor fel kell tenni a kérdést: hogyan lehetséges egyáltalán olyan kiterjedt államhatalom e fejletlen, gyér népességű területeken, mint amilyenről a Biblia Dávid (és főként Salamon) esetében beszámol. De még tovább is mehetünk. Hogyan lehetséges, hogy a gazdasági és demográfiai szempontból sokkal fejletlenebb Dél (Júda) előbb alakít sikeres államot, mind a fejlett Észak (Izrael), sőt az előbbi még le is igázza az utóbbit?

Ezekre a kérdésekre még nincs válasz. Egyelőre válaszokkal kell megelégednünk. A radikális vélemény szerint a helyzet egyszerű: a dávidi állam abban a formájában, ahogyan az ótestamentumban feltárul előttünk, soha sem létezett. Sőt: talán egyáltalán nem is létezett. Miként oly gyakran, a radikális tudományos vélemény itt is hatásos, tetszetős, de nem bizonyítható. Sőt, mintha túlontúl csak a régészet eredményeire támaszkodna ez a feltételezés. Az pedig mégiscsak lehetetlen, hogy a dávidi állam történetének rekonstruálása során teljesen lemondunk az egyetlen szöveges forrás, az Ószövetség adatairól. A tudományos többségi véleményt követve magam inkább a dávidi dinasztia államával kapcsolatos eddigi képzeteink felülvizsgálását tartom szükségesnek, nem pedig az egész képlet létének tagadását. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy Dávid állama eredetileg nem volt olyan képződmény, amely minden tekintetben megfelelt volna kora követelményrendszerének. Ilyenné csak a dicső múlttal foglalkozó kései emlékezet rajzolta. Valamiféle szervezettség azonban már létezett Dávid korában, és nem lehetetlen, hogy ez a képlet Júda határán túlra is kiterjedt. Már monarchia jellegű rendszer lehetett, de még nem érte el az ókori Közel-Kelet királyságainak fejlettségi szintjét. A kutatásnak egyelőre még nincs magyar szava e köztes állapotra, ezért mi is angol szóval, „chiefdom”-ként aposztrofáljuk. És természetesen fenntartjuk a lehetőségét annak, hogy újabb adatok napvilágra jutása után megváltoztassuk álláspontunkat.

     

*

A firenzei szobor hófehér eleganciája mögött temérdek kérdés és néhány válasz rejtőzik hát a történettudomány számára. Egy betlehemi születésű condottiere, aki oly magasra jut, ahová társai nagy része remélni sem mert. Egy férfi, akinek erejét gyengeségek ássák alá. Egy ember, aki minden pillanatában kész Istenére tekinteni és Istenére hagyatkozni. Egy király, aki talán még nem is volt a szó szoros értelmében király, de aki már szilárdan kézben tartott egy bizonyos, igaz, egyelőre nehezen körülhatárolható területet. Egy férfi, akinek személyisége nem érthető az általa birtokolt hatalom nélkül, és akinek hatalma sok tekintetben személyiségének jellegzetességeiből fakad. Titokzatos. Oly titokzatos, mint a művész, mint szobra, amely egykedvűen nézi a vásári forgatagot minden fülledt nyári délutánon, amikor még az Arno felől érkező bágyadt szél sem hoz enyhületet.

[1] Dietrich, Walter – Herkommen, Hubert (hrsg.): König David. Biblische Schlüsselfigur und europäische Leitgestalt. Kohlhammer, Stuttgart, 2003

[2] Egyiptom kánaáni jelenlétéről ld. alapvetően Helck, Wolfgang: Die Beziehungen Ägyptens zu Vorderasien im 3. und 2. Jahrtausend v. Chr. Ägyptologische Abhandlungen 5, Harassowitz, Wiesbaden, 21971

[3] A csoporttal kapcsolatos problémákhoz ld. S. Deger-Jalkotzy (hrsg.): Griechenland, die Ägäis und die Levante während der „Dark Ages” vom 12. bis zum 9. Jh.v.Chr. Symposion Zwettl 1980, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1983 , valamint E. D. Oren (ed.): The Sea Peoples and Their World: A Reassessment. University Museum Monographs 208,  University Museum Symposium Series 11, Univerity of Pennsylvania, Philadelphia, 2000

[4] A téma első megközelítéséhez kitűnő magyar nyelvű monográfia áll rendelkezésünkre: Karasszon István: Izrael története. Budapest, 1991, 24–40.

[5] A tengernyi irodalomból ld. Seybold, K. – Müller, U.: Krankheit und Heilung. Kohlhammer, Stuttgart, 1978, 60–61.

[6] Az itt szereplő héber igének nincs elsőleges szexuális konnotációja, vagy legalábbis messze nem ez az egyetlen felmerülő konnotáció vele kapcsolatban.

[7] Az ókori Közel-Kelet hatalmas számadataival összevetve ez az érték üdítően realisztikusnak tűnik.

[8] A település pontos helyének meghatározása, illetve azonosítása egyelőre a palesztinai archeológia megoldandó feladatai közé tartozik.

[9] A rendszer egyes elemeit és összességét is tárgyalják az alábbi gyűjteményes kötet tanulmányai: Fritz, V. – Davies P. R. (ed.): The Origins of the Ancient Israelite States. JSOTSuppl. 228, Sheffield, 1996

[10] Ilyen eset például IV. Amenhotep, a későbbi „eretnek” Ekhnaton, akinek nevét és emlékét egyaránt elpusztították az általa vezetett Aton-reform bukása után. Ld. ehhez Kákosy L.: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 1998, 141–154.

[11] A nemrégiben megtalált tel-dáni felirat tanúbizonysága szerint a déli zsidó államot, Júdát még a király halála után csaknem másfél évszázaddal is Júda házának nevezték. A felirat magyar nyelven is elérhető: Egeresy L.: A dáni óarám felirat. In Fölbuzog lelkem szép beszédre. Tanulmányok D. Dr. Tóth Kálmán tiszteletére. Budapest, 1997, 43–60. Ugyanitt bőséges szakirodalmi tájékoztató is található a szöveg filológiai és történeti elemzése mellett.