Laura nem ér rá

Jöjjenek egy kicsit közelebb, így talán könnyebben érthető lesz, és nem zavarjuk annyira a többi csoportot sem. Milyen szép, nagyszámú társaság, biztos kiválóan fogunk szórakozni. Nem, az én nevem Francesco, Laura ma sajnos nem ér rá. Magánügy. Én fogom tartani a tárlatvezetést, legalábbis a mellettünk álló Dávid, Michelangelo félezer éves remekműve, igen, félezer, részletes és alapos bemutatását én vállaltam. Ugyan filológus vagyok, nem művészettörténész, de Laura ma nem ér rá. Hogy jól beszélek poldévül, nos köszönöm, nem az én érdemem, de örülök, hogy úgy tűnik, megértjük egymást. A poldév turisták mindig is híresek voltak irodalmi, képző-, film- és zeneművészeti felkészültségükről, nagy megtiszteltetés, hogy magukkal cseveghetek, a sajnos nagyon elfoglalt Laura helyett, Dávidról. Külön öröm, hogy nem kell felidéznem a szobor megalkotásának mindannyiunk által ismert körülményeit, viszontagságos történetét, nem kell külön ismertetnem a szobor bal nagylábujjának passióját, elismételnem az unalomig ismert adatokat, hogy négy méter tíz, hogy tömör márvány, hogy értelmezésének valaha volt sokszínűségét sápadt egyhangúság váltotta föl, ahogy Dávidként rögzült, mint egyszerű bibliai hős, akiben végleg elveszett Apolló, Hermész és Sebestyén, vagy bizonygatnom, hogy maga a sokat szenvedett eredeti áll mögöttünk, ahogy azt a Routard, a Lonely Planet és megszokott vezetőnk a földi labirintusban, Laura egybehangzóan állítják. Az egyetlen joggal feltehető és még vitákat gerjesztő kérdés arra vonatkozik, hogy Dávidot mért ebben a pózban ábrázolja Michelangelo, miért nem a megszokott hárfával. Melyik Dávid ez a csípőficamos bájgúnár, ez a méla tekintetű izomcsoport, ez a tetű, ez a hundert procent géjprájd, hogy kizárólag filiszteus forrásokat idézzek.

Kiváló poldév hallgatóim kétségkívül ismerik Gianfranco Contini értelmezését, miszerint az ifjú, győztes hadvezért látjuk, amint a szabónál felpróbálni készül új díszköntösét, amit esetleg, ha Saul úgy rendeli, a nagy fénnyel megtartandó ünnepen maga köré tekerhet, és babérkoszorúját, ami majd dús haján pihen, de homlokára nem ér rá, és amiben méltó lehet elnyerni Michál kezét. Paolo Canettieri szerint a fürdőből kilépő ifjú vőlegény itt néz utoljára tükörbe, mielőtt, szándéka szerint, hitvese karjaiba hullana, de saját szerelmes medúzatekintetétől az utolsó pillanatban kővé mered; ezt látjuk, mielőtt a padlóra omolna. Vagy ahogyan Alberto Limentani írja, Dávidot talán abban a pillanatban látjuk meg, amikor az őt halálra kereső Saul katonái elől a harmadik emeleti manzárdszobája ablakából a földre ugorva, a zuhanás erejétől enyhén megroppant gerinccel felnyújtózik, és minden izmát végigpróbálva vizsgálgatja zúzódásait, felhorzsolt könyökét, mi maradt a gyorsaságából, mielőtt lóra kap, félve, hogy másképp nem ér biztonságos távolságra. Vagy Cesare Segre tanulmányát is idézhetem, aki szerint épp a Sámueltől kapott tanácsokon kérődzik, ha egyáltalán valamire gondol, a Tóra nehezen vagy nem értelmezhető passzusaira. Meghaladtuk azt a Giuseppe Tavanitól származó feltevést is, miszerint egyszerűen Michelangelo modelljét látjuk, a szobor kisugárzása, szóval aurája ebből az egyidejűségből fakad, és abból a mozdulatból, ahogy kezét nemi szervéről elveszi, vagy éppen arra rátenné. Persze gondolhatunk másképp is Michelangelóra, de nem éri meg őt magát modellként elképzelnünk, mint Alberto Varvaro javasolja. Az sem állja meg a helyét, amit Valeria Bertolucci-Pizzorusso feltételez, hogy Dávid éppen letette a lantot, miután dalával Sault szórakoztatta a fürdőben, és az ellazult, felszabadult király incselkedésére az ördöggel (Vigyázz, Dávid, mert a segged láttán mindjárt megőrül a Sátán) csak szemérmes és némiképp megvető fölénnyel válaszol. Enyhén ferdén álló orra, ne mérgelődjünk, rádöbbenthet, kapitális tévedés lenne. Hogy micsoda? Hogy Laurának mi a baja, mondtam már, nem, nem méhrák, egyszerűen csak nincs, nem van, nem elérhető, tehát nem létezik, nem megszólítható, feltehető, előszólítható, megidézhető. Dávid, mert mégiscsak Dávid miatt vagyunk itt, amíg meg nem nyílik alattunk a Galéria padlója, és a színpadtechnikának áldozatul esve el nem tűnünk a semmiben, vagy el nem ragad bennünket az emlékek tébolya, nem lépünk át az emlékezet egy másik termébe, a kedves látogatók nem érzik magukat furcsán, mintha ezt már hallották vagy olvasták volna, nekem kezdettől fogva ismerős ez a jelenet, én ezt már láttam valahol, déjà vum van, nem csak Dávid miatt, aki, azt hiszem, ugye elmondhatom személyes, dokumentumokkal alátámasztott értelmezésemet, ha már az a beste céda, tehát éppen gondolkodik, lépéshátrányban, a híres, noha hitelesnek tartott források, így a Biblia által is hamisan bemutatott költői párviadalban, amit a filiszteus Góliáttal vívott. Ugyanis ha Sámuel nem is téved, de a nála olvasható leírás félreértésekre adhat okot, a harcot nem botokkal és parittyával, nem karddal és íjjal vívták, vagy vívták volna, pusztán szavakkal, verssorokkal. Góliát, a költő és Dávid, az emlékezet. Illetve inkább fordítva, Dávid a kérdés és Góliát az igenlés. A hős szelíden, de büszkén viszonozza a pillantást, amellyel Góliát a „fiatal gyaurra” néz, és lázas agymunkával keres rímet a „te tévedésből született méhlepény” sértésre, amit a fejéhez vágtak. Gondolatait hallja Ura, de nem fér hozzá más. Itt van a kezemben egy mappa, mely tartalmazza a két költő vitájának legfontosabb dokumentumait, és most, ha megengedik

– itt szakadt félbe Francesco Z. monológja, amikor az őt észrevétlenül becserkésző biztonsági őrök együttes erővel leteperték és ártalmatlanná tették. A beavatkozás gyors volt és kíméletlen, hirtelen vetett véget Michelangelo Dávid szobra, az európai művészet, mint az előbbiekben megtudtuk és e kötet további lapjain is szembesülhetünk vele, halhatatlan remekműve bemutatásának. A fentebb leírtakat az egyik elragadtatott turista kamerája rögzítette. A kamera az előadás egész ideje alatt a szoborra fókuszált, így csupán a hanganyag őrzi az előadás emlékét. Illetve a Francesco kezében tartott mappa, amelynek kinyitása végül beavatkozásra késztette a múzeumi rend őreit, és ahonnan sem fegyver, sem kalapács vagy más veszélyes tárgy nem került elő, csupán három viseltes lap, teleírva versekkel. Rajtuk több változtatás, javítás és betoldás nyoma. A nagy tumultusban a helyszínen megjelenő hivatalos személyek a mappát, értéktelennek tartva, hagyták elkallódni. Az előadót visszaszállították rendeltetési helyére, a Nemzeti Könyvtárba, ahonnan egy óvatlan pillanatban a biztonsági előírásokat kijátszva szabadult el. A Francesco Z.-nél talált, eredetinek tartott kézirat azóta (19..) lappang, de egy rendelkezésünkre álló letisztázott, hitelesnek tűnő, bár sajnos csupán közepes minőségű másolat alapján az alábbiakban közöljük a lapokon fennmaradt verseket. A kézirat címe valójában egy rövid, a versek szövegétől eltérő stílusú, erőltetetten antikizáló nyelvezetű, feltehetően hamisított bevezetés, Dávid és Góliát harca, eredeti poldév források nyomán, amint azt lemásolta, lefordította, kiegészítette és helyreállította (a versek eredeti sorrendjében) Frígiai Darés, Dyctus, Nectanebus, Berosus, Turoldus, Robertus Boronensis és mások nyomán Francesco Z., a Biblioteca Laurenziana könyvtárosa.

Igazából három versről van szó és egy még ezeknél is érdekesebbnek látszó, de sajnos töredékes negyedikről. Mintha ez utóbbi egy, a héber költészetben ismeretlen, de a poldévben nagyon gyakori forma, a sextina alkalmazása lenne, de az egyetlen rendelkezésünkre álló forrás alapján erről biztosat nem állíthatunk. Ennek a töredéknek a közlésétől eltekintünk, esetleg további forrásszövegek felbukkanása esetén kíséreljük meg előadni, avagy értelmezni.

Góliát harcra hívja a zsidókat, Dávid válasza

Nincsen ember, aki velem kiállna?

Minek várok, három napja hiába,

a sok zsidó mind mérhetetlen gyáva,

de megértem, félnek hogy mint a láva

elsöpörném, aki csak szembeszállna.

Nem is vágom a fejszém ilyen fába,

a szút keresve, ahogy faragja-rágja,

rímek helyett, és hagyom, sutba vágva

ezt a harcot, csináljon csak, már ma,

hátraarcot, kinek remeg a lába.

Állj meg, ne menj, tévelygő vak pogány,

istentelen, romlott marhatokány,

nehogy azt hidd, hogy annyira vagány

vagy, csak a szád, ami nagy, de hitvány

szavakat szólsz, hiszen nincsen halvány

fogalmad sem, mily védtelen parány

minden ember, ha isteni magány

telepszik rá. Vajon hol a talány

kérdés, kétely, a kín egyáltalán

a versedben, s ha nincs, hol kutatod?

A vallás és a szerelem lényegéről*

A költészet lényegéről

Tetszenék, Guiraut de Bornelh,

ha elmondanád, mért szidod

a trobar clust, van-e rá okod?

És vajon mért

kell, amit ért

mindenki, olyan vers neked,

minden egyenlő, azt hiszed?

Linhaura, tudd, nem érdekel,

bárki bármit papírra dob,

de ha értik, az a jobb,

s ha célba ér

a dal, s ha ér

valamit, csak szerény lehet,

ha meg nem sértelek.

Góliát, olyan vers csak nem kell,

hol össze-vissza kavarog

a kis és nagy, a jó s a rossz,

úgysem dicsér

a dalomért

az ostoba, s szép éneket,

mintha ócskát, semmibe vesz.

Laura, én nappal s éjjel

virrasztok és lelkem sajog,

mert a véleményre adok.

Írni ki kér,

hacsak a bér

nem értés és közismeret?

Mást nekünk a dal nem szerez.

Góliát, elég ha dalt szerzel,

megírod, majd előadod,

nem baj, ha csak magad tudod

mit, s nem kísér

hitvány siker.

Sónál az arany többre megy,

dalban is a ritka remek.

Francesco, ilyen elvekkel

a hű szerelmet gúnyolod,

könnyeden írni nagy robot.

Versem így él,

s bár bárkinél

hamis lehet, s rossz a szöveg,

jobb, mint ha bérdalnok szeret.

Góliát, az égre, áruld el,

s a nap fényére, ha tudod,

mert én nem, sem hogy ki vagyok,

s ki mit beszél,

ki, hogy, kinél,

elveszve a gyönyör közel,

s mástól a szívem nem tüzel.

Michael, ha ellenem kel

harcra hölgyem, az imádott,

nem kap csak „istenhozzád”-ot.

Ím, mind ki fél,

szerelemért,

ilyen őrült gőgös lehet,

pedig nőm ki úrrá emelt.

Guiraut, tanúsítsák az egek,

őszintén szánom végedet

Angelo, ne bánd, ha megyek,

királyi udvarban leszek.

* (Ezt a verset, annak licenciózus tartalma, aljas és alaptalan blaszfémiája, barbár rímei, ügyefogyottsága és nyilvánvaló hiteltelensége, valamint helyhiány okán, reméljük, ezt a szerző is belátja, nem áll módunkban közölni. (Még jó, hogy a narrátor által említett töredék nem került bele a novella végleges változatába.) Kérjük az olvasók szíves megértését. – a szerk. megj.)