Három kis szorg

A magukat olvasó újságok minden sora talán a „perről”, azaz énrólam, a versekben megmutatott, sokféleképpen konstruált énről szól. Érdekes elképzelni egy költői énről teleírt papírhalmot (híreket), mely éjjel-nappal olvasgatja/olvastatja magát. Mi más ez, ha nem egy jó verseskötet? Nádasdy sokunk számára nemcsak tanulság és újdonság, hanem ténylegesen is újságokban, folyóiratokban élő költő. De az olvasó én (főképp, ha írnia kell) mégsem elégedhet meg a folyóirat-áradat ezerféleképp villódzó, horizontálisan épített és építkező Nádasdyjával; tudom, minden kötetét be kell szereznem – int tanári munkában pallérozott versolvasó lényem.

De mire megy egy műelemző autó és jó barátok nélkül? Az olvasó én csak „cikáz” a könyvesboltok között. A rend, amit csinálok már nincs: az utolsó példányt az orrom elől vitte el egy leányzó az Írók Boltjából. A Szabó Ervin adatbázisa megjegyzi, hogy a „törlés folyamatban” (…). Komoran hangzik (vagy komornak látszik), bár lehet, hogy a törlés folyamata mögött egy büntetéstől vissza sem riadó, a könyvet magánál tartó olvasó rejtőzik. Nádasdy Ádám még a baráti érzést is próbára teszi. Én soha nem adok könyvet kölcsön, szabadkozik egy legjobb barát. Ami azt illeti, Nádasdy nélkül nem is tudnék prózát írni, na persze felugorhatsz a verseket átnézni. Más vers a kedvencem, nem az „újságos”, bár ha jobban megnézzük…

Megnézzük már az utcán is. Költőnk és kora. Merthogy csak jó költőkről lehet az utcasarkon vitatkozni. Emlékezetben megőrzött verssorok fesztiválokról, folyóiratokból – kötetlenül. De még kötettelenül. Rengeteg verse kering az interneten, üzente a legfukarabb jó barát, átküldöm neked is. Át is küldte, így most már a műelemző szemináriumon is Nádasdy-verset elemzünk. Egy ceglédi hallgató büszkén lobogtatja a megyei könyvtár kötetét. Jujj, tanárnő, nem tudom kölcsönadni, odaígértem már a vőlegényemnek.

Marad az OSZK, melyet tán tisztelnek a menyasszonyok, a Nádasdy-hullámban keresztelt prózaírók. De, kérem, tessék csak várakozni, mondja a liftes, áramszüneteket nem lehet csak úgy vissza- és elrendelni. Míg várok, megfogamzódik bennem egy jó novellaterv, renddel, rendetlenséggel és fonetikával. De nyughass szív, csillapodj fikció, térjünk csak vissza a versekhez! Mit is ír a versbéli újság tulajdonképpen? Ki perel kit? Oldalak olvassák magukat, közben az én és az én, a védő és a vádlott beszélget. Cikázás közben is valahol vagyunk, az újságlapok forgatása jelzi, hogy a „letanyázás” bárhol megtörtén(het)ik. Helyben marad a lapozgató én, de lényegében egy helyben áll a húsdaráló is. A szor(on)gás közös bennük: szorgalom helyett a forgalom, / az lelkesít, és szorgosan cikázok.

A szigorú vagy-vagyokat, A magukra hagyott újságok logikai és retorikai struktúráját szétmállasztja a vers képi struktúrája. Képi struktúra? Talán hangi struktúra. Hiszen váratlan, irracionális, a vers logikai struktúráját megzavaró összefüggéseket gyakran a szójátékok villantanak fel. (A legtitokzatosabbat a harmadik vers egyik szójátéka: megkeserül a kereső elán. Már a keserül igealak is olyan váratlan itt. Mintha nyomorék lenne szegény az igekötő vagy a megszokott vonzat – valamiben a valami – nélkül. De miért furcsább, ha az elán keseredik, és nem az igyekezet? Az elán is bice-bóca. Hiszen nem az elán járkál, hanem nagy elánnal valaki. De maga a metafora mégsem lesz invalid.) A szójátékok, váratlan metaforák felszaggatta logikai térben nincs is igazi választás, csak málladozás. Én perli az ént. Az ént, amely lényegében mindig mozdulatlan, egy helyben forgó, azaz önmagában járó, cikázzék bárhol, vagy az asztalánál szorgoskodjék. Nem lenne ez annyira izgalmas, ha a „kereső elán” vagy a túl gyorsan érő én nem találkozna kulturálisan is meghatározható választásokkal: az összeszorított fogú kertmozik Magyarországával, az árokkal és bokorral, aztán a belülről diktáló szabadsággal. És mit gondoljunk a felszabadulásról, amit hatvan év múltán egy rakás zsemlével ünneplünk? Az újságok, melyeket a költői én forgat, nemcsak új-ságok, hanem magyar régiségek is.

Vagy – vagy. A fenti versekben: menjek vagy maradjak, vannak-e „stílusos helyek”? S ha igen, mennyire stílusosak? Más Nádasdy-versekre is jellemző a nem igen romantikus lírai beszédhelyzet, a választás agyon- vagy egyenesen tönkre-racionalizálása. Te szültél nekem, analysis, rendet: / minél mélyebbre, annál magasabbra. (Jó vicc! Az analysis a freudokráciára is vonatkozik.) Aztán az elcsábított olvasó mégis megszereti ezt a szikár szembeállításukat, a körmön-font, azaz szavakból font, láthatatlan szálakkal egybekapcsolt érveket, melyeket más érvek – nem is érvek, hanem ide-oda cikázó metaforák, szójátékok semmisítenek meg. Vagy keserítenek-édesítenek.

Pedig nem könnyű ezt megszeretni. Hajlamosak vagyunk az ennyire pontos, tárgyilagos, racionális költészettől idegenkedni. Pedig a magyar költészet bizonyos „nagy” korszakaitól nem volt ez idegen. Ám a múltban (vagy a múlt felé tekintve) mégsem szeretjük ezt. Aki tanított középiskolában, az emlékszik, Csokonai csak azért írt klasszicista verseket, hogy azok évek/évszázadok múlva érettségi tételek legyenek. Estve, Konstancinápoly: versbe szedett tantételek, iskolásoknak szánt iskolás művek. Alig tudjuk kivárni, hogy átérjünk a „füredi partra”, és megérkezzünk a rijjadó leányhoz, Tihanyba. A magyar versolvasók érzékenységét a romantika vagy a romantikával bármiképp rokonítható stílusirányzatok formálták, nincs másképp ez az egyetemi hallgatóknál sem. Ha a közkedvenc Hölderlin klasszicista vonásairól beszélek, akkor a hallgatók dühös, „szidd a nénikéd” pillantásokkal méregetnek.

Emlékezzünk: pictura és sententia. De Nádasdy – hiába ír „képaláírásokat” – nem klasszicista költő. Csak érvelésmódjának világossága, kontrasztossága emlékeztet egy racionalizált vershagyományra. Ám ami a magyar irodalomban logikai műveletekre (is) lebontható, mindaz, ami közel áll a racionális-kritikai hagyományhoz, az a romantikán nevelődött versolvasók szemében sokszor pedáns, fantáziátlan, örömtelen, kioktató, más beszédmódokkal nem keveredő. Hogy milyen izgalmas és felkavaró lehet egy tisztán reflexív-gondolati költészet, azt Tandori, Petri mutatta meg, de hogy milyen érzelmes, hol tragikus, hol fenséges, azt elsősorban Nádasdy tanítja nekünk. Ahol is a paradoxonokat, a logikai ellentéteket a nyelv szorgjai, belső összefüggései, egybecsengései, a szavak mögötti szavak (mint pl. a bomlott mögött a romlott húsdaráló) írják felül, a kintet és bentet pedig a kertmozik fogaihoz, a magukat olvasó oldalakhoz hasonló megszemélyesítések. A stílusos helyet kereső kiránduló hazaviszi, amije van, visszatér a saját testéhez – amiből kiköltözni mégiscsak lehetetlen. A Nádasdy-lírában lehetetlen. Minden érez és olvas, mindennek foga, haja, szeme és karja van.

Ez a mágikus érzékenység, furcsa emelkedettség, „tündéries” szépség és könnyedség nem valami dísz egy gondolati költészeten, hanem valamiképp maga a gondolat. Tündérkirály, tán nem túl sokat vállalsz?, kérdezhetnénk a szerzőt saját verssorai kiforgatásával – hiszen ez a líra amúgy is tündér- és költőpéldaképek egész sorát idézi meg. Ez a költészet, amely minden reflektáltságával, racionalizáltságával mégiscsak leírható „élmény” és „költőiség” hagyományos fogalmaival. Hogyan is csinálja? Hogyan is lehet ki- és elforgatni egy ennyire újszerűen intellektuális költészetet? Egyébként is kevés verseskötet van, ahol ennyit forgolódnak, jönnek-mennek, sétálnak, buszoznak, mozgólépcsőznek, metróznak a költői ének és lények. És ahol ennyiszer lapozzák magukat az oldalak. A konkrét, egyedi helyzetek és a reflexió ellentéte vagy éppen együtt-mozgása sem vezet sententiához, komor analysishez. Talán a mindennapi életélmények és a reflexió közötti „cikázás” az, mely az emeltebb, teltebb líraiságot biztosítja. Ahogyan már láttuk a járkálások értelmét és értelmetlenségét  kifejező egyik „koravén konzekvenciában”:

És otthonod neked, hol én csak

vész, gyász, kéj idején, meg hajnaltájban

járok, kicsit röpülve, mindig magyarázva; de tudd,

az út lefelé se könnyebb, új utasért. Indulok

sötéttől, fénytől elvakítva, csúszos kövön:

Vergiliusz.