It’s my life

„I ain’t gonna be just a face in the crowd…”

Bon Jovi

Semmi kétségem afelől, hogy a fülszövegírás kellemetlen munka, ez marad mindig utoljára, a betáblázott nyomda már türelmetlenül várja az amúgy is késő anyagot, közeledik a könyvhét vagy a karácsony, teljes a fejetlenség, és akkor gyorsan kéne tíz sor. Nem könnyű. De teljesen igaza van Jánossy Lajosnak (litera.hu), amikor megütközik az olvasási tapasztalattal homlokegyenest szembeszegülő megállapítással, miszerint a Javrik könyve „pazar írói leleménnyel megírt” mű. Kiss Ottótól szerencsére valóban egyre inkább „távol áll, ami pazar és leleményes, ami hangos, látványos, cseles”. Ami azonban igazán ijesztő, az a borítóra kitett idézet: „A szeretet olyan százas izzó, amely akkor is működik, ha nincsen benne áram.” Ezek után, úgy képzelem, már csak a fanatikus, tetovált Kiss Ottó-rajongók képesek aggódó gyanakvás nélkül kinyitni a könyvet.

Pedig a regény kellemes meglepetéssel szolgál. Jó. Kiss Ottó majdhogynem teljesen levetkőzte mindazt a modorosságot, ami elbeszéléskötetének, az Angyal és Tsának kétharmad részét jellemezte, és bár nagy ívű hasonlatai itt is gyengén sikerülnek, ezekből egyre kevesebbet találunk. Még az is kiderül, hogy a szeretetről szóló citátum a regényben egy villanyszerelő kolléga szájából hangzik el, és a narrátor megfelelő ironikus távolságot tart e poétikus és jeles bölcsességtől.

A szerencsés Javrik könyve cím egyszerre jelentheti azt, hogy az adott művet Javrik írta, hogy a regény Javrikról vagy éppen Javrik egy bizonyos könyvéről szól, sőt, a szöveg arra is lehetőséget ad, hogy Javrik könyvfogalmára történő referenciaként olvashassuk. Ezek közül most az első kettő, a narrátor kilétére is utaló értelmezést emelném ki. Ha figyelembe vesszük, hogy a cím az ószövetségi könyveket idézi, ahol a „szerző” egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, és azt sem felejtjük el, hogy a regény egyik fontos motívuma az írásra való képesség kérdése (a kezdeti képtelenség után Javrik a végére már készen áll rá), úgy vélem, a Javrik könyvét is tekinthetjük úgy, mint Javrik elbeszélését saját magáról.

A regény alapszituációja szerint egy huszonéves fiatalember csontvelőgyulladásból felgyógyulóban fekszik az ágyában, és felidézi életének azon pillanatait, amelyeket kulcsfontosságúnak tart. Az emlékezést irányítani igyekszik, de ennek sikere kétséges, már csak azért is, mert leginkább félálomban történik: „Visszatette a fejét a párnára, és megpróbált elaludni. […] Érezte, hogy az Őry-liget egyik padján ül, és nézi, ahogy a szél mozgatja a fák leveleit. Ha spontán jön elő, ha hirtelen támad egy-egy emlék, akkor nehezen viseli. Ezért megy inkább eléjük, játszik velük és irányítja őket.” (165) És valóban, a módszer nem biztos, hiszen mint olvashatjuk: „Az Őry-liget fái most nem segítettek. Elindult inkább a téli főutcán, fázósan, kabátzsebbe dugott kézzel. / Reménytelen, gondolta aztán, és kidugta a lábát a pléd alól.” (165) Élettörténete így saját maga előtt félig-meddig irányíthatatlanul pereg le („saját sorsunk nézői vagyunk” – 146.), alakul, meglepetések sorát tartalmazva. Az ágyban való emlékezés egy új történetet tár Javrik elé saját magáról. Az „újraértelmezés” tényét és fontosságát ő maga is kiemeli, méghozzá oly módon, hogy világos legyen: az újraértelmezés folyamatát csak e folyamat vége felé ismeri fel akként. „Tizedik napja szinte csak eszik, iszik és olvas. Közben vagy százszor végiggondolta az életét, és egyre több minden jutott eszébe, mára a legapróbb részletek is, de csak tegnap jött rá, hogy mindezt nem a múlt történései vagy az emlékezés ténye, hanem az újraértelmezés aktusa miatt teszi.” (163–164)

A kerettörténetből – amit az első (Pannon üledék) és az utolsó (Regényrészlet) rövid fejezet tesz ki, leszámítva néhány bekezdésnyi utalást a regény kellős közepén (75–85) – megtudhatjuk azt is, hogy az újraszerveződő élettörténetben más események válnak fontossá, az addig marginális vagy teljesen el is feledett momentumok középponti helyzetbe kerülnek, meghatározó szerephez jutnak Javrik saját magáról szóló elbeszélésében.

Példaként Javrik óvodástársának, Brandtnak az emlékét hozhatjuk fel. A keretszituáció mostjához képest egy héttel korábban, miután kijött a kórházból és az édesanyjánál töltött pár napot, Javrik hazaköltözik. Így találkozik óvodáskori szerelmével, Lengyel Edittel, aki Javrik lakókerületében gyógytornászként dolgozik, és a fiú az ő felügyelete alá kerül. Mint kiderül, a lány a közelmúltban vált el ettől a bizonyos Brandtól, akivel Javrik az óvodában Edit kegyeiért küzdött. Ezt a vetélkedést a Hangyák élete című fejezet első alfejezete meséli el még a kötet elején. Csakhogy Javrik egynapos gondolkodás után kénytelen bevallani Editnek, hogy fogalma sincs, ki az a Brandt: a lánynak kell felfednie kilétét. „Lényegtelen figura” – sommázza még ekkor véleményét Javrik, annak a folyamatnak a legelején, ami az élettörténeti súlypontok áthelyeződéséhez és az általunk megismert elbeszéléshez vezet.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy olyan magától meginduló, lényegében uralhatatlanul lejátszódó, föld alatti értelemképződéssel van dolgunk, amely az élettörténetben új kezdetet teremt. Ebben az esetben Tengelyi László szavait visszhangoznánk, aki épp így határozta meg a sorsesemény fogalmát (Élettörténet és sorsesemény, 199). Az, hogy az elbeszéléssorozatot Brandt figurája nyitja meg, aki egyszersmind akár annak szinekdochéjaként is értelmezhető, különös jelentőséggel bír a későbbiekre nézve, hiszen meghatározza az emlékezés minőségét, azt, hogy milyen módon fér hozzá Javrik egyes történetnyomokhoz. Ez lesz az az alak, aki „váratlanul addig ismeretlen jelentésre tesz szert”, miáltal az élettörténet szövedéke „felszakad, és szemünk elé tár egy rejtetten lejátszódó és közvetlenül nem befolyásolható folyamatot, amelyben új értelem képződik” (Élettörténet…, 32). Mindaz a „sorscsapás”, ami eléri Javrikot, teret enged ennek a jobbára automatikus értelemképződésnek, az emlékezést kiszabadítja a meglévő narratív keretek közül, és inkább az emléknyomok egymásba fonódó szabad áramlása következik. Mikor először felmerült Javrikban az írás ötlete, még „[n]em tudta, hol és hogyan kezdje, mindig előre- vagy hátraugrott az időben, és a helyszínek is ide-oda kalandoztak az agyában. Ha gondolatban sikerült is olykor-olykor kiszakítania az események nyüzsgéséből egy-egy részletet, tovább sosem jutott, mert azonnal megidézett és hozzákapcsolt egy-egy újabb részt.” (90) A régi keretek meglazulása tehát nem jár együtt rögtön új keretek kialakításával: erre csak a legutolsó, döntő sorscsapás, a csontvelőgyulladás után kerül sor. Addig azonban – persze, már egy újólag kanonizált élettörténet részeként – veszteségek sorát ismerjük meg: nagy szerelmek elmúlására, az apja halálára gondolhatunk elsősorban. A történetdarabok egymás mellé helyezését vezérlő, kanonizáló elv szakadások soraként teremti újjá az élettörténetet, amely kontinuitásának helyreállításával mintegy a szemünk előtt próbálkozik Javrik a kerettörténetben. Sikerrel, hiszen jóllehet e kerettörténetben még a fel-felbukkanó emlékek, történettöredékek nem rendeződtek Elbeszéléssé, a regény kronologikusan tárja elénk Javrik élettörténetét, megszabadulva a korábban idézett szöveghely jelezte időbeli összevisszaságtól.

Összegzésül talán azt mondhatjuk, hogy – noha ebben a tekintetben a magyar irodalomban bizonyosan találkozhatunk magasabb színvonalú elődökkel – a Javrik könyvének egyik legfőbb értéke annak a folyamatnak az érzékeny bemutatása, amely során az életről szóló narratíva átalakul, újjáformálódik. No, és van benne szerelem (főleg) meg utazás, halál, csalódás és öröm, hűség és árulás, szóval minden, ami kell. Nem okozott különösebb katarzist, nem gazdagított újabb mély belátásokkal saját magamról vagy a „világról”, de nagyon jól betölti a délutánt. Úgyhogy azért, mondhatnám magam elé, jó lesz odafigyelni erre a Kiss Ottóra, ki tudja…