Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. február / A holtak városa

A holtak városa

   

Mindenszentekig már csak négy nap volt hátra. A polgármester komoran rótta a városháza kanárisárga folyosóit, olykor éjfélig is bent maradt a kihalt épületben. Reménykedett, hogy a csendben, távol családja állandó nyüzsgésétől eszébe jut valami. Meg-megállt a koszos ablakok mellett, és nézte a főteret, ahol este tízkor már megszűnt az élet. Időnként egy fehér kóbor kutya ügetett át az egyetlen világító lámpa fénykörén, egyébként nem mozdult semmi. Tataroztatni kéne – gondolta a polgármester, mikor megakadt a szeme a teret szegélyező épületek málló vakolatán, aztán mindjárt el is hessegette az abszurd ötletet. Akkortájt a város már a villanyszámláját sem tudta rendezni. A polgármester épp ellépett volna az ablaktól, mikor a lámpa fénykörében újra felbukkant a kis fehér kutya. Nocsak – torpant meg a polgármester, és egy pillanatra érdeklődés gyúlt fásult agyában –, visszafelé még sosem láttam jönni. És tényleg, már hetek óta figyelte minden éjjel, hogy üget el az állat a régi temető irányába. Mindig azt gondolta, bevackolta magát a templomfal melletti kriptába, azt bontották meg tavasszal a sírrablók. Bár erre jobb szeretett nem gondolni. Most mégis csillapíthatatlan kíváncsiság támadt benne az eb magánviszonyai iránt. Végül is, városunk minden polgáráért felelősséggel tartozom – villant át rajta. Egy darabig maga elé meredt, mint aki utánanéz a szálló gondolatnak, de ahhoz már fáradt volt, hogy kielemezze, mi hozta zavarba. Újra visszafordult az ablakhoz. A kis fehér kutya közben letelepedett a lámpa alatt, és szemmel láthatóan elégedetten vakaródzott. Undorító – gondolta a polgármester, mire a kutya felkapta a fejét és ránevetett.

A polgármester most már valóban otthagyta az ablakot, sértetten indult az irodája felé. Eldöntötte, hogy a megmaradt szalámis kenyerét a belső udvarban rakja ki, egyék meg a macskák. Majdnem orra esett, mikor megbotlott az íróasztala mellé halmozott irattartókban. Az asztalán meg a szekrényekben már nem fért el több papír. A polgármester kétségbeesetten nézett szét, nem tudta felidézni, hová tette le kopott aktatáskáját. Persze, haza mehetett volna nélküle is, de nem tudott mit kezdeni a kezével, ha nem volt nála táska, idegesen lóbálta maga mellett vagy szorosan a combjához szorította, és úgy lépegetett, mint egy öregedő ólomkatona. A táskája nélkül kimondottan nevetségesnek érezte magát.

Sóhajtva gyertyát gyújtott, és párszor elhúzta az íróasztala fölött. Észre is vette a fekete műbőrt, a táska sarka egy szürkés dosszié alól sötétlett elő. A polgármesternek a maradék jókedve is elszállt. Titkárnője ebben a dossziéban tartotta a villamos művektől kapott leveleket. Hana makacs asszony volt, a polgármester nem tudta rávenni, hogy a villamos művekhez küldött leveleket ugyanoda tegyék. Így a városháza eleinte hivatalos, aztán enyhén csodálkozó, majd dühöngő, végül könyörgő kérvényei és levelei egy rózsaszín iktatóban porosodtak az egyik fiók mélyén. Végül is, mindegy volt, hogy mit és milyen hangnemben írnak, mindenünnen elutasító válasz jött. A villamos művek egy ideje már nem is válaszolt, egy szombati napon egyszerűen megszűnt az áramszolgáltatás, a Kartográfiai Intézet pedig megerősítette, hogy a város tényleg nem létezik. Ettől függetlenül a posta zavartalanul működött. A képviselőtestület eleinte kajánul figyelte a polgármester vergődését, még örültek is a meghökkentő fordulatnak, legalább az az ötvenhét százalék is eltűnt, aki megválasztotta, mondogatták. Aztán, mikor egy reggel arra virradtak, hogy nincs villany, se tévé, se mosógép, és aznap mindenki szalámit vagy szalonnát ebédelt, mások is aggódni kezdtek. Össze kell hívni a polgári fórumot, javasolta valaki, és úgy is lett. A Polgári Fórum azonban nem talált megoldást, sem a Független Nemzeti Vállalkozók Pártja, viszont újraosztották a városháza irodáit, és a közszolgáltatások igazgatójában felmerült, hogy miután helyreáll a rend, a város alapítson egyetemet. Náluk még úgysincs. Még aznap létrehoztak egy akciócsoportot.

A terve jól haladt, bár az akciócsoport kissé titokzatosan működött, eleinte kéthetente dolgozta ki a különböző akkreditációs variánsokat, melyeket aztán megvitattak, felülbíráltak és elvetettek. Később az akciócsoport a lehetséges belső ellenségre hivatkozva már csak egymásnak ellentmondó híreszteléseket terjesztett a városban az egyetem ügyének időszerű állásáról. Végül az akciócsoport mind a hét tagja eltűnt. A polgárok ebből úgy gondolták, hogy az egyetem alapítása végső fázisába érkezett.

A polgármester szkeptikusan viszonyult a jövendőbeli intézményhez. Aggályai voltak, melyeket eleinte az akciócsoport elé is tárt, hiányolta az iskola profilját, meg azt sem értette, miért pont az Összehasonlító Tautológiai Karhoz fűzik a legnagyobb reményeket, de egy idő után már nem szólt bele az egyre szenvedélyesebbé váló vitába, mert úgy vette észre, kollégái nagyon érzékenyek.

Biztos az áram hiánya, gondolta eleinte, aztán hangosan is kimondta. Milyen áram, nézett rá furcsán az akciócsoport megbízott elnöke. Hegyes orra ijesztően megnyúlt a pislákoló gyertya fényében. A polgármester attól kezdve nem beszélt az áramról. Ahogy a kis fehér kutyáról sem.

Mire kiásta aktatáskáját az asztalán tornyosuló iratok alól, a közeli templomtorony órája elütötte az éjfélt. A polgármester felsóhajtott. Még fél óra, amíg hazaér, aztán újabb fél, mire ágyba kerül. Alig marad ideje az alvásra.

Elindult a kanyargó folyosókon, gyertya már nem kellett, mert a hold kibukkant a gyülekező viharfelhők mögül. Szokatlanul éles fénybe vonta a kanárisárga folyosókat. A polgármester aznap először érzett valami megkönnyebbülésfélét. Ahogy elnézte, mindenszentekre éppen megtelik, legalább a világítással nem lesz gond a temetőben. De az Ave Maria, meg az Adaggio nem maradhat el. A polgárok megszokták, hogy mindenszentekkor a halottasházban diszkrét zene szól, s szerinte is hangulatosabb lett így az ünnep. Erre az újítására nagyon büszke volt, s az utóbbi évek jó visszhangja után azt tervezgette, az idén kibővíti a repertoárt a Bajazzókkal meg esetleg a Pillangókisasszony áriájával. A polgármesternek volt stílusérzéke.

Persze, az adott helyzetben örül, ha a szokásos anyagot lefuttatja valahogy. Zenészekről szó sem lehet, a helyiek nem elég képzettek, ingyen meg ki jönne el. Nem baj, az egyetem majd ezt is megoldja, gondolta, s talán először érzett némi szimpátiát a közszolgáltatások igazgatója iránt, és csak részben azért, mert szintén eltűnt.

A belső udvar felé kanyarodott, itt elég sűrű volt a sötétség, a holdfény nem tudott áttörni a bozóttá terebélyesedett, ápolatlan bokrok között. Cicc, nézett szét a polgármester, közben a táska zárjával bajlódott. Cicc-cicc, ismételte meg valamivel hangosabban, és úgy-ahogy lekaparta a szalámis szendvicsről az átnedvesedett szalvétát. A polgármester undorodott az átnedvesedett szalvétától, hiába magyarázta a feleségének, hogy így ehetetlen az uzsonna, az továbbra se volt hajlandó alufóliába csomagolni. Mániákus, gondolta az asszony, valahányszor újabb csomag szalvétát bontott ki.

A bokrok alján végre megmozdult valami. A polgármester kicsit hátrahúzódott, hogy ne zavarja az állatokat. Szerette a macskákat, de valahogy gyámoltalanul, ahogy a feleségét is.

A betonra azonban nem egy macska surrant ki, hanem a kis fehér kutya. Megállt a szalámis szendvics fölött, és végigmérte a polgármestert. Közben szemtelenül vigyorgott. A polgármester méregbe gurult. Már lépett volna, hogy elkergesse a kutyát, de az fenyegetően vicsorított és morogni kezdett. A polgármester meggondolta. Visszalépett az épületbe, és a főbejáraton át indult haza. Így kicsit nagyobb utat kellett megtennie. Az egyetlen világító lámpánál járt, mikor meghallotta az apró talpak csattogását. Hátrafordult. A kis fehér kutya követte, foga között a szalámis szendviccsel. Mikor megállt, megállt a kutya is. Várakozóan nézett rá, és néhányszor barátságosan megcsóválta a farkát. Talán a szendvics miatt, gondolta a polgármester, és ment tovább. A kutya követte. A polgármester eldöntötte, hogy nem vesz róla tudomást.

Másnap reggel majdnem felesett benne. Ott feküdt a küszöbön összegömbölyödve, és az igazak álmát aludta. A rúgásra tért magához. Méltatlankodva nézett a polgármesterre, aztán felállt, és nyújtózott egy nagyot. A polgármester először látta nappal. Kicsit elmosódottak voltak a körvonalai, és mintha halványan áttetszett volna rajta a leánderes dézsa, amit a felesége felejtett el bevinni télire. Egyébként helyre kutya volt. Egy darabig álldogáltak szemközt egymással, a kutya várakozóan, a polgármester tanácstalanul. – No, gyere! – döntött végül a polgármester, és a kutya elindult utána.

A városházán már mindenki dolgozott. A takarítónő épp akkor löttyintette ki a belső udvaron a felmosó vizet, mikor a kapuhoz értek. Pár csepp a polgármester cipőjére is jutott. – Sajnálom! – mondta a takarítónő, de nem gondolta komolyan. Gyanakodva méregette a kutyát. – A dögöt is fel tetszik vinni? – kérdezte, de a polgármester nem figyelt rá. A lócához támasztott biciklit nézte, és erősen rágódott valamin. Úgy ment végig a kanárisárga folyosókon, mint egy holdkóros, nem viszonozta senki köszönését. A nyomában ott baktatott a kis fehér kutya. Leült az íróasztalhoz, a kutya pedig a lábához telepedett. Nem tudott szabadulni a bicikli látványától. – Mi jut magának eszébe a bicikliről? – fordult Hanához, a titkárnőjéhez, de Hana, úgy látszik, nem hallotta meg, elmélyülten rendezgette az egyetem legújabb akkreditációs anyagát.

Kisvártatva mégis megszólalt. – Reggel itt járt az akciócsoport egyik tagja. Azt mondta, sürgősen meg kell beszélniük az új stratégiát. Meg hogy ebben a helyzetben dinamikusnak kell lenni. – Milyen helyzetben? – kérdezte volna a polgármester, de akkor eszébe jutott végre a megoldás. A dinamó, hát persze hogy a dinamó, ujjongott magában. Egyszerű ügy, a biciklihez erősítjük, valaki majd tekeri, mondjuk a pénzügyi ellenőr, döntötte el máris, és szólhat a zene. A polgármester nem szerette a pénzügyi ellenőrt.

Azonnal elindult, hogy utánanézzen a lemezeknek, ezt semmiképpen nem hagyta volna másra, a mindszenti hangulat megteremtését már-már élete fő feladatának érezte. Rövid keresgélés után meg is találta a két tavalyi lemezt, a Pillangókisasszony viszont össze volt karcolva. Ez elkedvetlenítette, de aztán úgy döntött, helyettesíthető A hattyúk tava egy aránylag ép példányával. Közben a kutyáról teljesen megfeledkezett. Mire visszaért az irodába, a kis fehér eb eltűnt. Aznap korán ment haza, így nem látta, hogy a kutya röviddel éjfél előtt, miután hiába várt rá a városháza főbejáratánál, ismét elbaktat a temető felé.

Mindszent napján erősen fagyott. Még délelőtt tizenegy tájára sem engedett fel, mikor a polgármester végigjárta a várost, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. A temetőben a szokatlan hideg ellenére hosszan elidőzött. Odarendelte a képviselőtestület tagjait is, együtt járták végig a sírok közti utacskákat. Úgy tűnt, minden a helyén van, a sírok letakarítva, többségükön már ott díszlett a krizantémkoszorú. Abban az évben nem volt művirág, nem érkeztek meg a szállítók. A polgármester a szíve mélyén örült neki, jobban szerette a tömött fehér, sárga és lila virágokat, még akkor is, ha másnapra általában megbarnultak. Idén egészen biztos, hogy megbarnulnak, amilyen hideg van, gondolta a polgármester, és már előre sajnálta.

A biciklit a halottasház mögött állították fel, valami hevenyészett állványhoz volt rögzítve, és két munkás épp akkor kötötte rá a huzalokat, amikor a képviselőtestület odaért. A pénzügyi ellenőr elhúzta a száját. A polgármester még előző nap felkérte a megtisztelő feladatra.

Este már a családjával vonult ki a polgármester a temetőbe. Sokan voltak az utcán, mindenki ugyanoda igyekezett. Szerencsére telihold volt, így nem kellett gyertyafénynél botladozni az elhanyagolt járdákon. A polgármester már a piacnál meghallotta az Adaggiót. Halkan, finoman szólt, ahogy kérte. Temetőbe nem illik a hivalkodás. Ahogy közeledtek, a zene is változott. Most az Ave Maria szárnyalt fölöttük, dallama úgy ringott a fel-feltámadó szélben, mint az ezernyi gyertya lángja. Határozottan jó volt az összkép. A halottasház ravatalát még délután leteríttette fekete bársonnyal, azon álltak a karnyi vastag templomi gyertyák, a zene pedig mintha a falakból áradt volna szemérmesen. Pedig hát a pénzügyi ellenőr pedálozik, emlékeztette magát jólesően a polgármester.

A sírok között botorkálva oda-odaköszönt a halkan beszélgető csoportoknak. Néhány ismerős mellett meg is állt, aztán igyekezett tovább, a családja után. Közben a Nabuccót dúdolta. A zene mintha felerősödött volna valamelyest az utolsó pár percben, egyre többen fordították a fejüket a halottasház felé. Néhányan el is indultak arra. A polgármester a családját kereste, de nem találta. A sírnál nem voltak, bár a gyertyák már égtek. Ezek szerint összeakadtak valami ismerőssel, gondolta, és a nyakát nyújtogatta, hátha felfedezi őket az erős holdfényben. És tényleg, némi nézelődés után meg is látta a feleségét, a halottasház felé sétált, mögötte ugrált a két fiuk. A polgármester rá akart kiáltani, de még időben észbe kapott. Sietve elindult feléjük, aztán a nagy kavarodásban újra szem elől tévesztette őket. Most már mindenki a halottasház előtt tolongott, az emberek egymáson átgázolva igyekeztek befelé. Hát ezeket meg mi lelte, kérdezte magától a polgármester, de nem maradt ideje töprengeni, mert valaki nekiütközött. A pénzügyi ellenőr idegesen mosolygott, és valami bocsánatkérésfélét morgott maga elé. – Hát maga nem pedálozik? – kérdezte volna a polgármester, de a pénzügyi ellenőrt már elsodorta a tömeg. A zene közben egyre erősödött, valaki kicserélhette a lemezeket, mert most meg már A halál és a lánykát vélte felismerni, bár ebben nem volt annyira biztos. Kétségkívül nagyon ízléstelen, gondolta, mert nem állhatta a hatásvadászatot. Mindenesetre elindult, hogy utánanézzen a dolognak. A lemezjátszót a hullakamrában helyezték el, egyszerűbb lett volna a halottasház főbejáratán át odamennie, de tartott tőle, hogy nem lesz képes átverekedni magát a tömegen. Inkább elindult hátrafelé, onnan nyílt a személyzeti bejáró. Előtte állt a bicikli, amin valaki továbbra is lelkesen tekert. – Hahó! – kiáltott rá óvatosan a polgármester, de a valaki nagyon el lehetett mélyedve a gondolataiban, mert észre se vette. A bicikli mellett ott vakaródzott a kis fehér kutya, mikor észrevette a polgármestert, felállt, és megcsóválta a farkát. A polgármester lépett még feléjük párat. – Hahó! – kiáltotta újra, és az illető most már felemelte a fejét. A polgármester nem ismerte. Persze, a holdfényben nem is látszott valami jól az arca, mindenesetre elég beteges látványt nyújtott. Ahhoz képest jól bírja az iramot, állapította meg a polgármester, még csak nem is liheg. – Minden rendben? – intett felé csak úgy, hogy mondjon valamit, és az illető barátságosan visszaintett. Szokatlanul csontos keze volt, ez megragadt a polgármesterben. Egy darabig még álldogált, de hogy a kutya is visszatelepedett a bicikli mellé, elindult a temető kijáratához. Biztos ott vár a családom, gondolta, és megszaporázta a lépteit. Visszakanyarodott a halottasház főbejárata elé, és akkor földbegyökeredzett a lába. Addigra már mindenki bezsúfolódott a feldíszített terembe, s ott ropták a ravatal körül. Egy pillanatra felbukkant a felesége, légiesen elsuhant a mennyezet alatt, aztán visszaereszkedett a többiek közé. Hogy férhettek be mindannyian, kérdezte még magától a polgármester, mielőtt ő is belépett.

Kevéssel éjfél előtt elhalt a zene. A város és a temető csendbe burkolódzott. A magas, csontos alak leszállt a bicikliről, és elindult a temető kijárata félé. De meggondolhatta magát, mert visszafordult, leemelte a biciklit az állványról, és ráült. Az első pár métert elég bizonytalanul tette meg, úgy tűnt, nem nagyon szokott biciklizni. A kis fehér kutya érdeklődve nézte, aztán utána iramodott. Mire elérték az egyetlen, főtéren világító lámpa fénykörét, a magas, csontos alak már – ahogy a kölykök szokták – elengedte a kormányt, hosszú karját könnyedén lóbálta maga mellett. Közben derűsen, bár elég hamisan fütyörészett.