Nemiség és erőszak a korai pastourelle-ekben
Hadd emlékeztessek először is arra, hogy mi a pastourelle a középkori irodalom kontextusában. A lírai műfajok egyike, mely számos nyelv irodalmában megjelent, de mindenképpen az ófrancia lírában a legmarkánsabban, ahol majdnem kétszáz pastourelle maradt fenn. A műfajnév is az ófranciából származik. Dolgozatom keretei nem teszik lehetővé, hogy benne a „műfaj” fogalmát is kritikai vizsgálatnak vessem alá; kategorizálásom azon alapul, hogy a középkori dalolt udvari költészet szövegkorpuszát már a kortársak több csoportra osztották tematikai és formai kritériumok alapján: ezek egyike a pastourelle (pastorela, pastora). Az okcitán trubadúrlírában szintén jelentős a műfaj, húsz-harminc verset ismerünk, mely ide tartozik, míg a Minnesangban csak pár elszigetelt példára utalhatunk, melyek nem alkottak meghatározó, különálló kontextust a német líra rendszerén belül.[1] A középkori latin vágánsköltészetnek is számos darabja pastourelle. A műfaj tágabb definíciója szerint, minden bukolikus költeményt pastourelle-nek véve, még a gallegó-portugál serrana[2] sorolható ide, mely valamivel később jelent meg, és a francia pastourelle egyfajta variációjának tekinthető. A klassszikus, ófrancia pastourelle általános jellemzői alapján én a következőképpen szűkítem le a műfajhoz tartozó és itt vizsgált versek körét:
A pastourelle olyan pásztori költemény, melyben a lírai én, általában egy magas társadalmi rangú költő találkozik egy pásztorlánnyal, és valamilyen formában udvarol neki. Alapvető fontosságú a műfaj narrativitása: egy udvarlás, csábítás történetét adja elő, és egyben drámai szerkezete, minthogy dialógusra épül. Líraiságát, modern értelemben, az énekelt jelleg és a szerelmi téma adja.[3]
Ez a szűk definíció számos olyan verset vesz ki a műfaj köréből, melyeket a filológiai hagyomány gyakran ide sorol. Azokat a bukolikus pásztori költeményeket, ahol a lírai én, a trubadúr csak szemléli a pásztorok ünnepét, a verseket melyekben a dialógus tárgya nem a szerelem és célja nem a hódítás (pl. Marcabru: A la fontana del vergier), illetve azokat a dialógusokat, ahol a költő partnere nem pásztorlány (idem).
Dolgozatomban a korai, „szinte biztosan” 1250 elé datálható ófrancia és provanszál pastourelle-eket vizsgálom. William D. Paden válogatását[4] vettem alapul, aki a pastourelle hagyományát feldolgozó, teljességre törekvő szöveggyűjteményében 28 ófrancia, egy francia-latin kétnyelvű és hét okcitán verset sorolt ebbe a kategóriába.[5] (Néhány általa pastourelle-ként kezelt vers nem felel meg a definíciómnak, ezeket nem tárgyalom.) A datálás kérdése persze nehéz, főleg az anonim versek esetében, tehát nem állíthatom, hogy a korai pastourelle-ek mindegyikére kiterjed a vizsgálatom, sem azt, hogy így közel jutok a műfaj eredetéhez, de ez a korpusz elegendő egy összehasonlító vizsgálathoz és néhány általános jellemző meghatározásához, amellett, hogy a műfaj változatosságát teljes mértékben tükrözi. A provanszál és ófrancia versek között van eltérés: a hódítás sokkal szofisztikáltabb a trubadúrversekben, és itt a dialógus ritkán korlátozódik a csábítás témájára. Ezekben a költői én gyakrabban érez szerelmet egy nála magasabb rangú hölgy iránt, és ez az érzés egyértelműen háttérbe szorítja a pásztorlányt. Formai eltérés, hogy az ófrancia dalokban sokkal gyakoribb a refrén használata.
A pásztorlány és a lovag találkozása és az udvarlás sokféleképpen végződhet. A középkori líra lényegi variabilitásához tartozik, hogy legfeljebb tipologizálni lehet a lehetséges végkimeneteleket, de képletbe foglalni nem. A trubadúr közeledését a lány általában visszautasítja, legalábbis kezdetben, majd néha megenyhül, és megadja magát. Ha nem, a lovag-költő általában erőszakkal próbálkozik, néha sikertelenül, mert a lány ellenáll, vagy mert egy pásztor, az udvarlója megjelenik, és elkergeti a lovagot, néha pedig sikerrel, ami után a lány vagy elkeseredik, vagy megköszöni a lovagnak, hogy megízleltette vele a szerelmet, hogy finoman fogalmazzak. Néha a vers erre sem tér ki, csak a lovag elégedettségének ad hangot. A variabilitás szinte végtelen. Az erőszak sok versben dominál, de vannak tökéletes ellenpéldák is: ilyen Raoul de Beauvais verse (Quant la seson renouvele), ahol a költő udvarias szerelmes módján közelít a lányhoz, „De ses amors la requis com fis et loiax amis”, és amikor a pásztorlány közli, hogy szűz akar maradni egész életében, respektálja a döntést, békén hagyva őt; vagy szintén ellenpélda valamilyen formában Andrieu Contredit dala (L’autrier quant je chevauchoie), ahol a hódítás sikerül, de a lány csak úgy adja be a derekát, ha a lovag utóbb elviszi őt magával. Így is lesz, és a továbbiakban boldogan élnek együtt Arrasban.
A középkori erőszak és társadalmi nem vizsgálatában azok a versek teszik érdekessé a műfajt, ahol a végkifejlet valamilyen formában erőszakos. Jegyezzük meg, hogy ez nem minden pásztordalra érvényes. Ha viszont jelen van, az erőszak – legyen akár verbális, akár fizikai – a nemiséghez kapcsolódik. (De nem jelent feltétlenül nemi erőszakot.) A fin’amor, vagy ha jobban tetszik az udvari szerelem ideológiájába nem fér bele az erőszak, de a pastourelle keretein belül helye van. Itt, ebben a dolgozatban, nincs sem hely, sem idő az udvari szerelem pontos meghatározására. Szempontomból az a fontos, hogy a pastourelle egy ellentétpárra épít, szembesíti az abszolutizált szerelmet a vággyal (prov. talan, desir). Ennek jegyében ütköztet két világot és interpretációs modellt. A pásztorlány és a trubadúr szembenállása elsősorban férfié és nőé, de egyben szofisztikált udvari kultúra és szerelmi ideológia opponálása a hétköznapi, egyszerű világgal, illetve a magas szociális rangú költőé az alacsonysorú lánnyal. A középkori irodalomban az a nagyszerű, hogy a műfaj lényegi variabilitása lehetővé tette, hogy néhány versben a pásztorlány is költővé avanzsáljon (ha jól értem Gui d’Ussel L’autrier cavalgava kezdetű versét), vagy éppen ő legyen az udvari szerelem hirdetője és védelmezője, szemben a brutális lovaggal. Alaphelyzetben a szerelem kódját, nyelvét nem érti a lány, ezért is lehet a vulgáris csábítás tárgya. Minthogy az udvari világon kívül van, egy másik szociumot képvisel, mégis nagyon gyakran ugyanazt a nyelvet beszéli a trubadúrral; esetleg ő is reménytelenül szerelmes, mint a költő, és ezáltal értik meg egymást. Erre megint csak Gui d’Ussel dalában (L’autrier cavalgava) találunk példát: a két csalódott szerelmes egymásban nyer vigasztalást. Máskor Szűz Mária segítségét kéri a lány, hogy megőrizhesse szüzességét, de hiába, a lovagot ez sem hatja meg (Perrin d’Angicourt: Au tens nouvel), és van olyan változata is a műfajnak, amikor a lány erőszakolja meg a narrátort, feltehetően egy lovagot (Anonim francia: L’autrier en un jardin).
A vizsgált korpuszban meglehetősen ritka, hogy ténylegesen a megerőszakolásig fajuljon a jelenet. Ez is a kötelező változatosság következménye. Noha az alapséma szerint eljutnak az enyelgésig így vagy úgy, a költőnek mindig újítania kell. A csábítás néha sikerül, néha nem. És megesik az is, hogy az erőszak a költőt fenyegeti egy pásztor vagy a pásztorlány részéről, mint már utaltam rá.
A variációk mögött kirajzolódik egyfajta jelrendszer, mely gyakorlatilag állandó. Ennek működését szeretném megvilágítani néhány példával a továbbiakban.
A pastourelle-ben a párbeszédet, ellentétben a tenso vagy a jeu-parti dialogikus műfajaival, bevezeti egy narratív kommentár, a találkozás elbeszélése. A költő egyedül lovagol, üget, sétál, barangol valahol, megpillant egy pásztorlányt, vagy meghallja, ahogyan az énekel. Az ének, az éneklés az udvari líra jelrendszerében mindig a szerelemre utal. Amikor a költői én szerelmes, természetes gesztusként dalra fakad. A szerelmes állapot leírásának eszköze a cansó, a szerelmi dal. A költő csak ebben tudja kifejezi szerelmi bánatát, vágyait, ritkán örömét. A trubadúrok egyik kedvenc paradoxona, hogy ők még bánatukban is énekelnek. A pastourelle szintén játszik ugyanezzel a motívummal. A tavaszi kezdet vagy másféle Natureingang vezeti be a dalt, és a táj leírásában néha már a madarak is dalolnak, ez készíti elő a szerelmes enyelgést (pl. Jocelin: Quant j’o chanteir l’aluete), de általában a lány dalol elsőként. Bizonyos szempontból ez a felhívás arra (vagy a jelzése annak), hogy a vers témája a szerelem legyen (lesz). Vannak kivételek, például Thibaut de Champagne egyik versében (J’aloie l’autrier errant) az egyedül kóborló lovag töri a fejét egy új versen, amikor találkozik a lánnyal. Majdnem mindig a dal teremti meg a szerelmi párbeszéd feltételeit, hangulatát. Néha csak utal rá a vers, hogy valamelyik szereplő dalol, de néha belső idézetként kapunk egy kis ízelítőt a dalból. Ezek a belső idézetek a leggyakrabban a refrénben kerülnek elő. Ha a lány dalol először, az idézet az általa előadott énekből általában meghatározza, hogy hogyan fog viszonyulni a lovag közeledéséhez, és hogy milyen műfajhoz kapcsolja az intertextus az adott pastourelle-t (más bukolikus versekhez vagy a tensóhoz, a cansóhoz, esetleg a sirventeshez). Nem biztos, hogy a dal azt jelzi, a lány kész a szerelmi együttlétre a lovaggal; gyakran épp ellenkezőleg, az éneklés azt fejezi ki, hogy a szíve már foglalt, vagy legalábbis a vágya valaki másra irányul.
Ez után az előjáték után kezdődik a pastourelle második része, a fiktív párbeszéd, melynek, ha nincsenek is pontos formális szabályai, vannak kategóriái. Raimon Vidal 13. századi provanszál poétikája a pastourelle meghatározásában felsorolja a lovag közeledésének módozatait: „si vols far pastora, deus parlar d’amor en aytal semblan com eu te ensenyaray, ço es a saber, si t’acostes a pastora e la vols saludar, o enquerar o manar o corteiar, o de qual razo demanar o dar o parlar li vulles” (Ha pastourelle-t akarsz írni, szerelemről kell beszélned, olyan módon, ahogyan azt megtanítom neked, tehát hogy odamész egy pásztorlányhoz, és üdvözölni akarod vagy a szerelmét kérni, vagy mondani neki valamit, vagy udvarolni neki, vagy valamilyen indokkal kérdezni akarsz tőle valamit vagy beszélgetni vele.[6]) Tehát nem alapvető, hogy a szerelmi közeledéssel kezdjen a lovag. Thibaut de Champagne már említett versében a lovag csupán annyit kérdez a lánytól, hogy hogyan hívják, amit a pásztorlány azonnal agresszióként értelmez, és visszautasít, akárha ajánlatot tett volna neki. Nem biztos, hogy ezt paranoiaként kell értelmezni: inkább arról van szó, hogy ebben a jelrendszerben már a kezdeményezés is felér egy támadással.
Akárcsak a tensókban, ezekben a formális vitákban, a kezdeményezés módja a pastourelle-ekben is meghatározza fő vonalaiban a beszélgetést: ez alakítja ki a szerepeket. Abban a kevés esetben, amikor a lány szólítja meg a lovagot, ő lesz az, aki szerelmét felajánlja a költőnek. Ez történik a már említett névtelen pastourelle-ben, ahol a lány erőszakolja meg a lovagot. Guiraut de Bornelh dala (L’autrier le primier jorn d’aost) is hangsúlyozza, hogy mielőtt még meg tudta volna szólítani a lányt, az kérdezte meg őt, honnan jön, és miért. Ebben a versben a költő elpanaszolja, hogy reménytelenül szerelmes, szenved, a lány pedig, aki udvarlót keres magának, felajánlja, hogy megvigasztalja, de a gyáva (vagy hűséges, ahogy vesszük) trubadúr elutasítja a közeledését.
Mint már mondtam, a pastourelle az abszolutizált szerelmet a vággyal állítja szembe. A szerelem tulajdonképpen verbális kifejezési mód, ez maga a költészet. A költészet a nyelv szerelme. A szerelem művészete, az ideologizált amor retorikai művészet is egyben. A vágy, az arctalan kéjvágy általában nem kap hangot, kifejezést, hanem éppen a némaság jelzi vagy előlegezi meg. Erre két példát tudok idézni a pastourelle-ekből: egy francia motet-t (Tres douce pensée…), melyben a férfi, miután meglátja a lányt, azonnal fizikailag közelít hozzá, egy szót sem szólva: („Mes Dieu m’a asené, car touse ai trouvée liant echalaz, unques d’el ni ot parlé més souz moi l’ai getée…” De Isten segített, mert egy lányt találtam, aki hagymát kötözött, és egy szót sem szóltam hozzá, csak magam alá gyűrtem…). Ide sorolható az is, amikor egy, az egyetlen fennmaradt kéziratban provanszállá formált névtelen ófrancia dalban (L’autrier m’iere levatz) a költő sokáig kérleli a lányt, majd miután megunja, hogy hiába, nem beszél többet, hanem a tettek mezejére lép. Nota bene, itt a lány végül elégedett az eredménnyel és a végkifejlettel.
Van verbális erőszak is a pásztordalban, és ez az a szint, ahol az ellentét az udvari, szofisztikált kifejezésmód és a pásztori, alsó nyelvi réteg között feszül. A műfaj valamilyen formában keveri a két szintet, és az udvari szerelem kódjának, beszédmódjának megerőszakolása jellemzi. Ezért néha, a költői fikció szintjén, a pásztorlány a felelős, amennyiben a) nem érti a szofisztikált udvarlást; vagy b) nem akarja érteni; vagy c) megérti és feltárja, hogy a szép szavak mögött úgymond alantas szándékok rejteznek, de a kétféle nyelvezetet tulajdonképpen a téma követeli meg, maga a műfaj. Igazából akkor fogalmazunk helyesen, ha azt állítjuk, a nyelvi keveredés teszi lehetővé, hogy a pastourelle a vágyról és esetleg a nemi erőszakról szóljon. A cansó, a szerelmi dal legtöbbször metaforákban beszél, és nagyon óvatosan. Általában a pastourelle-ekben is ennek megfelelően udvarol a lovag, legalábbis kezdetben. Gyakran különleges hangsúlyt kap, amikor a költői én átvált egy másik nyelvezetre, például Marcabru versében (L’autrier jost una sebissa), ahol a költő minden módját megpróbálja a csábításnak, az egekig magasztalva a lányt, házasságot ígérve, mígnem a végén feladja a hazugságokat, és – legalábbis a C és R daloskönyvek szerint – így szól: „parlem ab paraula pura” (beszéljünk tiszta szavakkal, őszintén – értsd: vessünk véget a mellébeszélésnek és öntsünk tiszta vizet a pohárba), és javasolja, hogy a pásztorlak oldalában feküdjenek össze.[7] Egy névtelen ófrancia pastourelle (Pastourelle), ahol a lány elutasítja a férfi közeledését, szintén erre utal: „Par parolles, sire, mes samblez cortoiz, mais si folle ne me troverez des mois ke je faice vos voloir” (Uram, a szavai alapján „udvariasnak” tűnik, de nem lehetek olyan bolond, hogy magamtól [?] megtegyem amit akar.) Ezzel játszik a kétnyelvű francia-latin pastourelle is (En may quant dait e foil e fruit), melyben így vezeti be az udvarlást a költő a találkozás és a lány szépségének leírása után: „si la comensay enresner ex more docti mistico” (így kezdtem el érvelni, a tanult emberek misztikus módján).[8] Guilhem Molinier provanszál poétikája, a Leys d’amors arra figyelmeztet, hogy a téma nem lehet indok arra, hogy a pastourelle-ben a költő káromkodásokkal éljen, csúnya szavakat használjon, de szerintem ez csak megerősíti a két nyelvi szint ellentétét.[9]
Már említettem a refrént, mely főleg az ófrancia dalokban gyakori. Ennek egyik lehetséges funkciója az idézet, az utalás más szövegekre, bővebb kontextusra. A refrén úgy viszonyul a vers tömbjéhez a pastourelle-ben, mint a polifonikus motet-ban a duplum vagy a triplum éneke a tenoréhoz. A nyelvi erőszak szempontjából a refrének egy másik csoportja érdekes: az érthetetlen, non-sense szövegből, hangutánzó szavakból álló felkiáltások. Ez szintén az alsó nyelvi és poétikai regiszter kelléke.
Néhány példa: „Dorenlot”; „deurenleu”; „O, o n’y a tel dorenlot”; „i vait par lou muguet; don dieus, don dieus, hureliva, huva, heuvien, beurelidon”, „cibalala duriaus duriaus, cibalal durie” etc.
A pásztorok ezekkel az értelmetlen hangokkal erőszakot tesznek a nyelven. Az onomatopoézis csak másodlagos nyelvi szinten bír jelentéssel, és itt nem többletjelentést ad, inkább az értelmetlensége miatt jelenik meg. A pásztori világ beszélői úgymond barbárok, nem tudják kifejezni magukat az udvari költő civilizált nyelvén, és ez teszi lehetővé, hogy a költői én leereszkedően viszonyuljon hozzájuk. Persze mindez csupán a költői fikció szintjén igaz, hiszen a vers idézi és jellemzi így a pásztordalokat. A lovag esetleges erőszakossága nem éppen válasz erre, de adekvát cselekvés, a vers logikája szerint. A verbális erőszaknak, amennyiben a fin’amor nyelvének, a cortezia szabályainak áthágását értem alatta, így felelhet meg a gyakorlati erőszak.
Nagy hibát követnénk el, ha a pastourelle szcenikájában valamilyen kivételes férfi dominanciát látnánk. A férfiak vezető szerepe általában jellemzi a középkort, és a nőt mint a szerelem tárgyát az udvari líra egy másik műfaja, a cansó abszolút piedesztálra emeli. A pastourelle-en belül az oppozíciónak csak egyik szintje a férfi és nő közötti ellentét. Az eltérő kulturális szint, társadalmi rang és nyelvhasználat állítja szembe egymással a lovagot és a pásztorlányt, sőt általában nem is őket, hanem csupán a két világot, melyhez respektive tartoznak, és ahonnan átlátásuk van a másikra.
Tegyünk hozzá még valamit az elemzéshez. Michel Zink megállapítása, hogy a pastourelle logikája szerint gyakran valahol egy kietlen, elhagyatott, a civilizációtól távol lévő helyen találkozik a két főszereplő. A mező ellentétpárja a kert, a megművelt, körülzárt hortus conclusus, ahol a vágyott úrhölgy jelenik meg, de ne feledjük a kert és a gyümölcs mindenféle allegorikus jelentését se, mint a vágy tárgyáét. Mindazonáltal vannak olyan pastourelle-ek is, ahol a találkozás egy kertben zajlik (L’autre jour en un jardin), vagy ahol a lovag a kertbe invitálja a lányt a szerelmi együttlétre (Anonim provanszál: L’autrier al quint jorn d’abril). A két környezet szembenállása nem biztos támpont a pastourelle elemzéséhez, ez csak egy másodlagos oppozíció a pásztori kontra udvari ellentéthez. Viszont a kert emlegetése mindig valamilyen erotikus többletértelmet biztosít a versnek. Nem feltétlenül szükséges az erotikus utaláshoz, hisz mint láttuk, Marcabru például nem egy kertbe, hanem a pásztorkunyhó mellé invitálja a lányt az együttlétre, míg mások pusztán egy árnyékos zugról beszélnek, de a fentiekben felvázolt jelrendszernek részét képezi.
[1]. Legalábbis Michel Zink egy régebbi tanulmánya szerint: La pastourelle. Poésie et folklore au Moyen Age. Párizs, Bordas, 1972. pp. 40–41. Lásd viszont: Sabine Christiane Brinkmann: Die deutschsprachige Pastourelle 13. bis 16. Jahrhundert. Göppingen, Kümmerle, 1985.
[2]. Ld. Arlene T. Lesser: Lapastorelamedievalhispánica:pastorelasyserranasgalaioco-portuguesas. Vigo, Galaxia, 1970.
[3]. Paul Zumthor szintén a narratív sémát tartalmazó dalok tágabb csoportjában definiálja a pastourelle-t, a chanson de toile-lal egyetemben. Ő is a szerelmi „kísértést” tekinti a dialógus meghatározó motívumának. Ld. uő: Essai de poétique médiévale. Párizs, Seuil, 2000. pp. 358–363.
[4]. TheMedievalPastourelle. Trans. & ed. William D. Paden. New York & London, Garland, 1987. vols. 1–2. A továbbiakban, ha nem jelölöm, az idézetek ebből a kötetből származnak.
[5]. A verseket a szakirodalomban megszokott kódokkal jelzem, a Raynaud-Spanke, a Linker, a Gennrich, illetve a Pillet-Carstens-féle repertórium-jelzettel: RS935, RS578, RS1702, RS527, RS41, RS968, RS576, RS605, RS1257, RS2103, RS1706, RS1322, Linker265-771, RS1381, RS342, RS529, Gennrich522, Linker265-586, Linker265-1688, Linker265-779, RS1830, RS1699, RS606, RS993, RS570, RS573, RS613, RS966 (franciák); PC293,30, PC293,29, PC194,15, PC106,15, PC174,4, PC174,6, PC461,200 (okcitán); En may, quant dait e foil e fruit (latin-francia).
[6]. Idézi Zink, op. cit. p. 26.
[7]. A legfrissebb kritikai kiadás nem ezt a változatot favorizálja. Ld. Simon Gaunt, Ruth Harvey, Linda Paterson: Marcabru. A Critical Edition. Cambridge, Brewer, 2000. p. 382.
[8]. A két kézirat közül csak az oxfordi tartalmazza ezt a változatot. Bodleiana ms. Douce 137. fol. 111v, ld. Paden vol. 1, p. 76.
[9]. Zink, op. cit. p. 27.