És szól

A vers úgy szólal meg, mintha a legmélyebb hallgatást törné meg, vagy még inkább a fecsegésből, a jelentéktelen beszédből mint morajból kellene kiemelkednie. Hogy a figyelmet magára vonva: a nyelvre irányítsa azt. Vagyis önmagára mint mondhatóságra. S így: megszólal és megszólít.

Valóban? Tekinthetjük a fentieket az irodalmi modernség önmagát túlélt örökségének is, ekkor puszta olvasói szokásként magyarázzuk. Létezik-e, ahogyan Hans-Georg Gadamer állítja egy esszéjében, „eminens szöveg”? Vagyis olyan textus, amelynek kánoni helyét, elismertségét nem szemlélhetjük pusztán kívülről, az irodalmi intézményrendszer közvetítő tevékenységét, jelenségeit, történéseit regisztrálva. Nem, mert az eminens szöveg poétikai megalkotottsága révén teszi önmagát mindenkor láthatóvá vagy meghallhatóvá. S ez a szöveg szükségképpen költemény. A klasszikus műnek az lenne tehát a sajátossága, hogy mindenkor képes bennünket megszólítani. Ha e gondolatkörben maradunk, el kell fogadnunk, hogy a jelenkori művek között is vannak eminens szövegek, melyeket azonban a kánoni hely „örök” stabilitása még nem tett kétségen felül elismertté, láthatóvá. Hogyan ismerhetők fel ezen írások?

Próbaterepek léteznek csupán. Ezeket akkor is érdemes végigjárnunk, ha nem hiszünk az „örök értékekben”, már ami az emberi alkotásokat illeti. Hiszen úgy is érthetjük Gadamer tézisét: vannak nyelvi jelegyüttesek, melyek nagyobb eséllyel nyílnak meg összetett jelentéskonfigurációkként, mint a környezetük. A kontextus természetesen rendkívül változékony, a költői szöveg megőrződésének temporalitásában pedig különösen az. Elsődleges próbaterepként, kivált a kortárs olvasó számára, az azonos szerzői névvel szignált szövegek együttese kínálkozik.

Az életmű eminens szövegének kiválasztása lehet szerzői, szerkesztői, kritikusi döntés – de mindannyiszor, eredendően és az előző három esetben is: olvasói döntés. Körülhatárolt szöveghalmazról lévén szó, ilyenkor nem terhel az „abszolút” kánon megalkotásának felelőssége (még ha gyakran semmiféle explicit kijelentés nem is utal ilyenkor felelősségvállalásra) – de a felelősség „önkéntelenül” is beíródik, s ezt a továbbolvasás, az átrendezett szöveghalmaz kettős olvasási helyzetéből, észrevételezi. Szövegválogatás: szövegek kiemelésének, forgalmazásának, idézésének, kommentálásának folyamata. Határ életművében nem ritkák az újraírások, s az újraírás (átírás, nem egyszerűen valamely téma újbóli feldolgozása, hanem folytatás, javítás, szövegszerű párbeszéd szövegek között) maga is az újraolvasás egyik módozata, amennyiben a megelőző szöveg értelmezését adja, s teszi ki további értelmezéseknek. A kötetekre és azokon belüli ciklusokra tagolódó költői életmű és a prózai korpusz epikus és esszé-fejezete olyan poétikai teret létesít, mely az egyes textus kiemelése ellen dolgozik. Egyfelől aranyborítós és keményfedeles, „lezárt” könyvek – másfelől költői beszédfolyam. Az esszé áthatja az epikát is, az akadémiai székfoglaló szövege mint nyelvi játék mutatkozik meg, az epikus művek alapvető konstituense az extrém szintaxis, a rögzült metaforikus kapcsolatok kibillentésével előidézett szemantikai zavar, a beszédhang létesítése a kommunikáció fatikus oldalának túlerősítésével. Szójáték a gördülékenység ellenében, az irodalmi megnyilatkozás szakrális auráját hordozó/jelző stilisztikai jegyek aktusszerű lefosztása, tagadása – ugyanakkor formai „emlékezet” által létesített, újralétesített, fölajánlott irodalmiság. Az irodalmiságnak ez a Határ-féle ajánlata a nyelvi megnyilatkozásnak azon „szándékát”, előfeltevését is integrálja – vagyis ha innen nézem, alapul veszi, ha onnan nézem, újralétesíti, megkísérli visszahozni –, mely nem mond le a személy kommunikációjáról.

A fenti négy versben a halálhoz való különféle viszonyulásokat, mint lehetőségeket ismerhetjük fel. A legsarokban az elmúlásról való megfeledkezés kísérlete, az Amnesztia verses sírfelirat, a Kihantolás a szövegekben megőrzött, csorbíthatatlan és megközelíthetetlen (értelmezhetetlen) individualitás (vágyának) manifesztuma, a Harangkongás a költészet megtagadásának és a személyiség költészet általi megmentésének paradox szerkezetét létesítő szöveg. Ez utóbbit igen nehéz a költői szerepek felől magyarázni, ahogyan Határ más öregség- és halál-verseit.

A harangkongás talán már a lélekharangé – ha így van, a lélek búcsúztatása, de a lélek búcsúja. A post mortem hang az élő búcsújaként: síron túli üzenet, mely előre megírható. Zárolt naplókban, síron túli emlékiratokban lehet üzenni, lehet játszani a nekrológ műfajával is akár. (Karinthy tervbe vette, hogy saját temetésén filmfelvételről fog válaszolni a gyászbeszédekre.) A halállal kapcsolatos sztereotip szövegek, a rituális nyelvi formaságok személytelenítő hatása elleni fellépés tulajdonképpen a felejtés elleni erőfeszítés. A szöveg a felejtés ellen harcol, míg a szövegek: műfaji megszokások, alakzatok, előírások, formulák, stb. hálózata elveszejti az egyént. A modernség hisz az egyedi szóban. Szófűzésben, nyelvjátékban, stílusban, esztétikai értékben. De Határ művészetében egyaránt jelen van a nyelv „használata” és a nyelv „fölemelése”, innováció és a nyelv kifosztása, a jelformák avantgárd szétbontása és a hagyomány tere.

A szökés, menekülés e vers útja, a versíró/versben író útja egyben. A szövegalkotó nyomon követhetőségével való játék: a közvetlen biografizáló megfeleltethetőség kódjainak kijátszása Határ lírai szövegeiben fontos szerepet tölt be. Majd állítja, majd tagadja a versgenezis szituációjának, azaz az életrajzi és tényszerű-történeti kontextus elbeszélésének, narratív kinyilvánításának igazságát. Az igaz/hamis játék iróniája az érme két oldalát felvillantó együttest asszociálhatja. A fej vagy írás játék nem végződik döntéssel, lezárással, az érme pörög. Az írás megmutatja (ábrázolja) a személyiséget, de egyben önnön írás-voltára figyelmeztetve visszavonja a valóság-kódolást, mely a társadalmi reprezentációs technikák logikáján alapul, s egy társadalmi-kommunikatív folyamattal az öncélú, a művészi, a poietikus beszédet állítja szembe.

Késleltetés, kivárás, a kijelentés-láncolat látszólagos logikai rendje, s végül a megnevezés. Mégsem téveszthető el egy pillanatra sem, hogy játékról van szó. Már az intonáció kijelöli az olvasás ironikus módját. (A „nem én írtam nem nem nem nem” refrén például olyan „szerzői” hangot létesít a Horribile dictu című versben, mely magát a szerzőséget kívánja megtagadni, letagadni etc., a szöveget sikertelennek minősítve. E hang egyrészt „Bevezetőként” kommentál egy szöveghalmazt, a tagadás azonban arra a versre is érvényesnek tekinthető, melyben megszólal, a paradoxitás egészen kiélezi a játékos identitáslétesítést és –megvonást.)

A szöveg felől tekintett identitás magának az aktuális és kontextuális versszerűségnek a terében észlelhető. A menekülés útvonala a tréfa? A vers címe Harangkongás, ez kijelölheti a monotonitás „pozitív”, szakrális funkcióját, olvasásmódját. A vers elégia, bármit is jelentsen ez. Mindenesetre a rombolódás, roncsolódás hangsúlyozása az értékszerkezet egészét a veszteség felől alapozza meg. A hangütésben a populáris és az „apodiktikus” költői beszéd egyenlő joggal észlelhető. („Már a jókedvem is gyászba öltözött”) A kuruc énekektől a népdalokon át a magyar nótáig sok minden eszünkbe juthat. Ugyanakkor a költészet, „A Költészet” is.

A Harangkongás oxymoron jellegű szerkezetei rekonstruálva, vagyis az eredeti szófűzésből kiragadva (gyászba öltözött jókedv, boldogtalan boldogság, hülye múzsa, fekete gólya) meglehetősen nyersen hatnak. Mégis, a versbeszéd szintaxisában talán ezek a legemlékezetesebbek, vagyis a legsikeresebben küzdenek a felejtés ellen. E költeményt nehéz „szétbontani”. Az ironikus beszéd, az identitás-játék „közegében” a meghaladás helyett a menekülés lehet a megfelelő, a járhatóbb útvonal. A nincs, a hiány kijelentése a megnevezés, tehát a van nyelvén. Tagadó szerkezetekben kell megszólalni, s ez a van nyelvén szóló propozíciótól megvonja a létesítő erőt. („…nincs hitegetőm/ vagyont érő lovam az Ügetőn/ sem elringató szenderbe-rengetőm”) Nyelvi esemény ez, mely a vers közegében a szokásosan elégikusnak nevezett magyar költői hagyományt is megidézi. A veszteséget gyakran igék vagy igenevek jelenítik meg, a folyamatszerű történést narratív jelleggel bemutatva. („ami le nem omlott: nincs olyan falam”) A kérdő és a felkiáltó mód a retorikus kommunikációban megerősíti, hogy az első személyű megszólalásban egyúttal arcot is kapjon a beszélő.

S másfelől a ritmikai kísérletek. A fonikus szinten a rím, a rímhelyzet keltette elvárás közvetlenül észlelhető, és a vers szövegszerű egybetartozását (kohézió) is megerősíti. Ezzel ellentétes irányban hat, amikor az előlegzett bizalom meghazudtoltatik, s ezen a szinten inkább a széttartó erők érvényesülnek. Ilyen a túl pontos rím, a ragrímek vagy a ragrím monotonitására emlékeztető egybecsengések, melynek kétségkívül lehet archaizáló funkciója, vagyis a „gyönge” konnotáció „erős” mnemotechnikai funkciót is kaphat. (Öltözött/költözött, falam/ /szavam, szérüje/-ürüje stb.) Ezt azonban kiegészítik, dinamizálják a rímelés játékos megoldásai, például az alliteráció és „analitikus” rím. (Tölteném/költemény, „sérója saruja szélverte szérüje/s maga a költészet vezérürüje”)

A sajátos szófűzés, a szóalkotás mint „védjegy”. Lehet-e domesztikálni a nyelvet? Lehet-e domesztikálódni a nyelvben? Nem a megtalált nyelv jelent-e otthont? Az „erős” költői hang életművön átívelő egységét Roman Jakobson szerint az intonáció, poétikai forma és a motivika összefüggéseiben észlelheti az olvasás. A Határ Győző-i írásmód poietikus nyelviséget ajánl és közvetít: tesz emlékezetessé. A megtalált „eminens szöveg” nem kontextus nélküli. Nem a lepel őrzi meg az arc képét – a vers őrzi meg a beszédet.