Jegyzőkönyvi kivonatok; És meleg az idő; Híj; Center; Nyomás holdfényben

Jegyzőkönyvi kivonatok

verses személyiségnovella

A magához való észt mintha sportkán nyerte volna,

olyan szerencsében részesítette őt a jóisten.

Mese nincs, ő ilyen. Más mint a többiek.

Sülttel hátrafelé hordja a bézbolsapkáját,

meg aztán a napszemüveg, ha kő, ha nem.

De neki illik, mert van egyénisége. Egyszer

ő mondta maga-magáról: „Én egyéniség vagyok”.

Pedig nem volt jó tanuló, csöndes volt, de

alattomban csinált sok mindent, csak a tanulással

nem törődött, ilyeneket, mint ez, csak elront az iskolapad,

őnekik az szűk. Az az ejnstejn is bukott, aztán mi lett.

De nem akarok itten hasonlítgatni, mert ez is más,

az is más vót, csak éppen megemlítem, hogy pontosabban

ki tudjam fejezni róla a szavaimat.

Az idő nem telt, nem múlott fölötte,

csak vakaródzott, mint a rihes,

de hírneve, mármint nem az időnek, annál inkább

öregedett. Ha gyött, csak így említették: Gyön,

plussz fölkiáltójel, de nem lett utánatéve sose, hogy ki gyön,

az egyénisége benne vót az igébe.

Vagy benne is van még, igazán nem is tudom, hogy kellene

erről nyilatkoznom, milyen időbe, talán csak a nyilatkozás közbe

tölti el efelől aggodalommal az embert a bizonytalanság,

mert a valóságban úgyis biztosan tudjuk, mi van,

biztos a hitünk a realitás felől.

Persze mint ilyen emberekhez illik, ritkán jött,

úgyhogy csak fel-fel tűnt, egyszer csak feltűnt

a kocsmában, a focipályán, lekezelt a vezetőséggel,

de nem lehettett tudni, mit beszélnek, sokan szerették volna,

de nem lehetett tudni, miről van a szó, aztán

mire fölnézett az ember a szabadrúgás után,

hogy odaint vagy odamegy szóni valamit,

má nem vót sehol. Sokan észrevették

nekije ezt a furcsa szokását. Gyött és már ment is el.

Az Etike mondta, mikor még itt nyiratkozott a faluba,

csóró gyerek volt, de a feje az ovális volt, s Etike szerint,

mert ő a fodrásznő, az ovális a tökéletesség a fejbe,

az a cél, a frizurának az a célja, igaz, mer Etike olyan pipiske volt,

gyakran úgy ejtette, hogy hajviselet, a célja, hogy az ovalitást elérje

az arcba. Azonban őneki meg vót má előre. A bézbolsapkát is

feleslegesen hordta, de mindenkinek meg van a maga rigolyája.

Neki ez vót.

De most jut eszembe, volt neki egy nótája,

hogy volt-nincs, vigye kánya, valami ilyesmi,

hát nem érdekes az élet fintora? Hogyhogy pont ilyen nótája

volt. Madarat tolláról, ahogyan mondják. Hányszor énekelte

abba’ az időbe’, de nem tudom a folytatást. Nem tudom.

Sokan talágattyák, hogy nő van-e a dologba’,

vagy valami maffiózó dolog, hogy nem látni mostanában.

De én meg vagyok arról győződve, hogy ahogy a magának való

esze megvan neki, úgy az élete is meg van, csak valahol, nem itt.

Meg lehet kérdezni akárkit, mindenki ezt fogja gondolni.

Mi szerettük őt és szeressük is még.

Volt szeretőm mindig, volt elég! Ez a nóta az, anyám is

hányszor szokja énekelni, ha van valami a faluba’.

Részemről ennyit tunnék mondani, mi visszavárnánk

őt, ha visszajönne. De, ugyi, aki e se ment, az hogyan is

gyöhetne vissza?

És meleg az idő

Bevezetés

Olyan fáradt a Gömbi, mint a kutya:

ráült Lackó a béresek nyakára.

Tegnap vesztettük el a Bobit,

a tóhoz közel lett elásva,

amiben hűtötte magát.

Pedig a Gömbi az öregebb, tízhez közel,

szokták egymás nyaktövét rágcsálni,

egymás sebeit kinyaldosták.

Lehet, a Gömbi is megdöglik:

egyik kutya, másik eb.

Tárgyalás

Alatta állong az ember a hőségnek,

ami tombol közbe’, de ez csak perszonifikáció.

Fel van ruházva mindazzal,

ami a tomboláshoz szükséges.

A valóság teljesen más:

a hőség szájtalan, fogatlan, el van

a nyelve rejtve, ha van is neki.

Így tombol, halkan.

Hasonlít az O betűhöz,

de az O hanghoz nem hasonlít.

Ha lenne teste, de csak tömege van.

És Lackónak hívják.

És jobb lenne most Lackónak lenni,

mint embernek.

Befejezés

Alig bírja az ember a pólót meg magán,

a mitesszerek puhulnak a hátakon.

Aztán fehér szemet növesztenek és

néznek a napba bele

s kacsintgatnak.

Híj

Ne legyen a neve P. Róza, ha megjön,

lenem teremti, -káromintja

jól, fel nem hánytorgatja, hogy mi volt,

ami volt, a tegnapi parola.

Csak jönne már meg, meg már - meg már,

s képzel szép óhajtó mondát ideig-óráig.

Cipellője nem koppan lépcsőfokon,

azt hallaná P. Róza saját fülével,

ajzott fülével.

Ujjbegye nem fájdul csengőgombon,

azt érezné P. Róza szívével,

ha amott nem alul.

Káromintja a nagy híj helyén a

telefont, de a telefon is aluszik.

Várandósan térni nyugovóra, P. Róza,

lesz a sorsod – gondolhatná valaki,

ki e verset olvassa.

De mert néma a remény s fecseg az

izgalom, ő, P. Róza is egybehangzóan gondolja,

noha a narrátor nyelvén,

mi nemcsoda:

„Ha ingatlan lesz ma a ház,

holnap is az lesz-e?”

Center

(rangadó után, a kocsmaudvaron)

Nyelvtanilag mondom neked, öregem,

hogy a –ben az helyrag, méghozzá

belső helyeket jelölt, belet, szivet, szart,

s akkor a mondá az úr kezdetben

hogy lehet az benne idő, nincsen idő, öregem,

helymerev, te, különben ne higgyed,

hogy ezt én találtam ki, hogy rácsaptam a hasamra,

vagy ki-szoptam a ki-sujjamból,

egy könyvbe’ volt benne, de tőlem még most is

benne lehet, ha az a hülye Lóci ki nem tépte,

úgyhogy a számból picsát én nem csi-

nálok, csinájjon más.

Nyomás holdfényben

ej, a mitesszer a bolha

villámcsapásként cimpából

mint hold fényében bombagól

ha a fény hálóból volna

holdvilágra kerül: a szem

ekként észre veszi de jobb

hamar megpiszkálni a jobb

mutatóujjal csak ésszel

és nem vet villámot a menny:

mint valami elrajzolt dér

a körömre hogy mozdul szét

az a kis mennyiségű genny

és meg is nézni a körmön

elcsitult a cirkusz bolha

elpihenő szem a holdra

kis pillanat nagy az öröm