Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. február / Zsidó vagy?

Zsidó vagy?

 

„Minek hol van a helye? Nem ott, ahol az emlékezet szinte kilöki?”

Csaplár Vilmos

   

„Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem.”

Kukorelly Endre

 

 

Lehetne az, hogy elmenni onnan.

Akár szólni valakinek, hogy állítsa meg az egészet, állítsa le a Gonoszt. A Gonosz és mondjuk egy konyhásnéni heroikus küzdelme. Vagy még nagyobb erők, énektanárnő vagy a tábor láthatatlan vezetője.

Nem szóltam senkinek. Valahonnan előkerült egy bicska. Van a képzeletnek ez a tulajdonsága, ahogy a szerinte lehetséges legszörnyűbbet rágondolással a lehetetlenbe tolja. Így szorít helyet az elképzelhetetlen, és akkor már nyilván még szörnyűbb evidenciáknak, azok ezért aztán viszont meg is valósulnak. Nem a szemét szúrták ki, ahogy a helyzet és a hagyományok kínálták. A hasát sem vágták föl, mintha élővilág óra volna. Azt találta ki a legnagyobb, a fecskés, hogy segít a Jóistennek. Segít neki a teremtés nehéz és számos ponton befejezetlennek, elnagyoltnak tetsző, vagyis hát éppen elnagyoltsága és befejezetlensége miatt nem tetsző, vagy nem eléggé tetsző, munkájában. Ennek a békának például nagy szájat csináltak, az igaz, de szerinte, a fecskés szerint még mindig nem eléggé nagyot, a világ kizökkent, vagy az idő, vagy mi, és ő született helyretenni azt. Eleve azért van nála kés, ha akad valahol helyretenni való, nehogy pont ezen a nevetséges részleten csússzon el a dolog, hogy mondjuk éppen nincsen nála bicska. Volt. Azzal majd szépen megnagyobbítja a szájat.

Nem emlékszem, mikor kezdtem el.

Meg se nagyon tudom nevezni, hogy mit.

Nevezzük mégis morgásnak. A legkevésbé sem az egyszerűség kedvéért. Morogtam, hogy hagyják végre abba, de nem emlékszem, hogy kijött-e belőlem akár egyetlen hang is, amivel magamra, továbbmegyek, a békára, ezúttal nem mint tárgyra, hanem, fogalmazzunk lefelé, hanem mint kollégára hívhattam volna föl a figyelmet. Collega. Ugyanazon törvény alá eső.

Itt tehető fel az amúgy se nagyon megkerülhető kérdés, hittem-e istenben.

Föl is tettem, később, úgymond, családi körben. És ha ott, akkor már nyilván többes szám első személyben. Hogy hiszünk-e istenben, vagy hogy van-e, egyáltalán, mintha lehetséges volna egy olyan változat, hogy van, de mi nem hiszünk benne. Azért lehetséges, mert mintha éppen erre utalna apám zseniális válaszának ravasz simulékonysága, nem mondta ugyanis, hogy nincs Isten, nem lett kijelentve, hanem azt mondta, hogy mi kommunisták vagyunk, ezért nem hiszünk benne. Nem nevezte a vallást a nép ópiumának, ellenkezőleg, azt mondta, a mások hitét tiszteletben kell tartani. Homályosan fölrémlik, hogy ezáltal persze a mi nem-hitünket is hitté nyilvánította, és még csak azt sem állíthatom teljes biztonsággal, hogy Isten nemlétében való hitté. Ha ott, a medence partján már bírtam volna apám zseniális válaszát, és levontam volna a megfelelő következtetéseket, talán éppen az ellenkezőjét gondolhattam volna, a kétségtelenül erős tartalmakkal bíró heccet figyelve. Egy Nemisten létében való hitre inkább szolgált bizonyítékul. Ha bizonyosság kell a hithez.

Szerintem az énektanárnő lehetett, ő kapta ajándékba a lucidus pillanatot, hogy már minden megvolt, talán így a vége felé, moziba kéne menni, megnézte a műsort, szép nyárvégi este, kertmozi, Leányfalu, mi tetszhet még ennél is jobban a kisdobosok istenének. Valami jó kis mesefilm, rajzfilm volna a legjobb, biztos nincs akkora szerencsénk.

Szerinte volt.

AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER.

Ezt írták a plakátra, egész egyszerűen tökéletes. Kívánni se lehetett volna jobbat. Gondolhatta az énektanár. Párokba fejlődtünk. Érdekes, hogy ez se volt neki gyanús, az időpont, nyilván az agyában a kertmozisággal volt összekötve a nem-gyanakvás, kertmozi, tehát sötét, tehát este, istenem, legfeljebb később bújnak ágyba, egyszer ki lehet bírni, én is voltam gyerek, kimondottan élvezni fogják.

Az öreg halászt Spencer Tracy játszotta.

A trészis változatot vetítették.

Megvan az egész, pedig egyáltalán nem figyeltem már rá. Felvettem az agyamra. Megvan a lassúsága, a lemenő nap valószínűtlen fényei a tengeren, Santiago tenyere, ahogy szétvágta az erős zsinór, a mozdulat, ahogy sós vízzel locsolgatja a sebet, küzdelme a cápákkal, a csontváz, a végső vánszorgás árboccal a vállán, a fiú, egy bögre kávé, meg hogy oroszlánokkal álmodott az öreg. Megmaradt, talán, mert nyitva maradtak az érzékeim, mert akkor már nem voltam képes bezárni őket, nem tudtam bezárulni. Nézte tovább a filmet valaki, de már nem az, akit bevittek a moziba.

Ilyen egyszerű.

Bevisznek valahová, tulajdonképpen gyanútlan vagy, gyanútlanul fejlődsz párba, gyanútlan vagy a lebegésben, a lebegve járásodban, ahogy megteszed az utat, át Leányfalun, engedve az énektanárnő iránymutatásának, az énektanárnő fokozhatatlanul pontos iránymutatásának engedelmeskedve.

Ha mégis volt, létezett Az, akiben nem hittem, a Léteztető, hát az énektanárnőt jelölte ki. Elküldte az angyalát a földre, az énektanárnő képében. Nem tudják, de teszik. A híradóval kezdődött, nyilván volt Filmhíradó, azzal a bizonyos joviális emberkével, ez persze, a külseje, majd csak később derül ki, később lehet majd látni, a filmhíradósok nehéz, felelősségteljes, ám eredményekben gazdag, tehát végső elemzésben örömteli munkáját bemutató dokumentumfilmekben, még csak a hangját ismerem, a kopasz és bajszos és joviális bemondó elképesztően lelkes és problémátlan hangját, ezen az elképesztően problémátlan, lelkes bemondóhangon próbál rávenni, hogy hidd el neki, minden nagyon érdekes, csak szépen le kell filmezni, és úgy érdekes a világ, ahogy van.

Szerinte.

Halálosan unalmas, amúgy.

Átadták és meglocsolták és felavatták és meglőtte és hazavitte. Csombe és Lumumba. Csombe, hozd a papucsom be. Úgynevezett magyar sikerek a valamilyen Európa-bajnokságon. Régen aludnom kellett volna. Lehet, hogy aludtam is, de felébredtem.

Felébredtem, mert a Híradó és a nagyfilm között, amint az akkoriban még szokásos volt, vetítettek egy kisfilmet, és az végleg fölébresztett.

Megszüntette a lebegést.

És nem állt föl a nő, nem kezdett mondjuk sikítani, hogy fejezzék be, hogy hagyják abba, pedig oka lett volna rá, egyenesen kötelessége lett volna a sikoltozás, mert nem pont ezt kérték tőle, az énektanárnőtől a szülők, vagy legalább is apám és anyám például egészen biztos, hogy nem ezt kérte, nem ezzel bízta meg, hogy föltétlenül mutattassa be nekünk ezt a kisfilmet, csak előbb még intézze el valahogy, hogy a fecskés nyiszálja szét a fejét a békának, és dugja az iszapba.

Valószínűleg nem ez volt a helyzet.

Az, hogy ott sem volt a nő, csak most, az írás izgatott pillanataiban merül föl mint lehetőség. Negyven év kellett, hogy rájöjjek.

Ez ott se volt, bazd meg.

Így jöttem rá, elnézést a kifejezésért, ez az üzenet jött a winchesterről, megpróbáltam kihúzni, cancel, de nem megy.

Nem voltak ott, mert basztak.

Előbb megittak valahol egy hubit.

Hubit ivott a nő, esetleg Éva vermuthot, a torna- vagy földrajztanár meg cseresznyét. Vagy kevertet, ami éppen volt.

Egy tornatanár lehetett a másik kísérő.

Vagy földrajz.

Editke, ne idegeskedjen, mi baj lehetne, mondta torokhangon a torna-, esetleg földrajztanár, és húzta befelé a nőt a vécébe. Megnézik szépen a kölykök a filmet, még pont időben visszaérünk.

Kell ott lennie valahol egy presszónak, Muskátli, vagy valami egzotikus, Szamba, mit tudom én. Túl szépen játszott a zongorista, a nő meg elgyöngült, és kész. Annyi, meg egy Bambi. A nő leült a lehajtott deszkára, és fölnézett. Vagy a férfi. A testnevelés titkainak tudója. Vagy a különféle tájak titkainak.

Hagyd őket szépen ott.

A világot az írással mint tettel megérteni.

Az volna szép. Meg ha égre kelne az éji folyó csillaga.

Fekete-fehér volt a kisfilm, és ellentétben az előző lelkes hanggal, ez alá komoran és tárgyilagosan beszéltek, szárazon, pontos ízléssel, érezték, nem kell már különösebben alápakolni, jöjjenek csak a szikár tények, majd a képek megteszik a magukét. Elintéznek mindent, amit kell.

Engem például.

A szavakból alig emlékszem valamire.

A képekre annál inkább.

Százezer üres bőrönd valami drótketrecben, hajkazlak, egymillió szemüvegkeret, mintha a ketrec drótjából hajtogatták volna azokat is, vagy épp fordítva, szemüvegdrótból, azaz drótkeretes szemüvegekből csinálták volna a ketrecet a drótszemüvegeknek, összegyűjtötték a szemüvegeket, aprólékos munkával kitördelték belőlük az üvegeket, aztán széthajtogatták a használt drótokat, kiegyengették, angyali türelemmel, hogy ne vesszen kárba semmi, hosszú házak valahol, egy kémény füstöl, a hazugságig sovány férfiak és nők fényképei, végül pedig a bulldózerek.

Bulldózerekkel toltak ruhátlan embereket egy gödörbe.

Vagyis hullákat, na.

Meztelen hullák hullámoztak, hullatenger, mintha kinyitnának egy szekrényt, és kidőlnének belőle a bábok. Először láttam halottat. Mégse gondoltam, hogy akár alhatnának is. Nem gondoltam a szokásosat. Nézd, mondjuk, milyen szép nyugodt a nagyi arca, egészen, mintha aludna. És szipogni közben. Nem. Ezek nem látszottak nyugodtnak. Nem látszottak nagyiknak. Nem látszottak valakiknek. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy valakik lehessenek. A valakik inkább a gödör szélén álltak, elegáns ruhában, nyilván egyenruhában, és mégis úgy emlékszem, könnyű, nyári öltönyben szalmakalappal, és mutogattak, befelé a gödörbe, valami bottal. Nyaralóbot, bambuszból, és nem valami demonstrációs pálca.

Nem értettem, mit mond a hang, nem emlékszem a szavaira, pedig egytől-egyig ismertem őket, egyetlen szóra sem emlékszem. Illetve egy szóra igen, de az ismeretlen volt. Csak az egyetlen ismeretlenre. Biztos azért, mert a hullákat nevezték meg vele. Vagy, mert addig még sosem hallottam életemben. Az újra pedig, mint az köztudomású, fogékony a gyermek. Úgy mondta a hang, mintha a szóval nemcsak a hullákat, hanem velük együtt, ugyanazzal a szóval, mindjárt az okot is megnevezné, az okot erre az eljárásra.

Azt mondta rájuk, hogy zsidók.

Ennyit legalább megértettem.

Zsidók, az azt jelenti, ezt kellett velük csinálni.

Most legalább kiderült.

Jött az Öreg halász és a tenger. Engedelmesen végignéztem azt is, vagyis hát nem engedelmesen, hanem mert jobb nem jutott eszembe, másra nem látszott lehetőség, nem látszott, tehát nem is volt, így maradok, ülve, aztán lesz, ami lesz. Gondolom, a végére megjöttek a szerelmesek. Megjöttek, és hazavittek, azaz vissza a táborba, párosával, ahogy jöttünk. Nem lebegtem, hanem a földön jártam.

A többire, Leányfaluból, már nem emlékszem.

Volt ott egy piros postaláda, az út mellett, zöld kerítésre szerelve, minden sétánál elmentünk mellette. Mintha bedobtam volna oda valami levelet. De hát túl kicsi voltam az íráshoz. Csak erősen gondoltam, hogy kéne? Megérezték, és értem jöttek? Vagy egyszerűen lejárt az idő?

Értem jöttek, és a tőlem telhető szorossággal átöleltem őket. Ez volt a maximum. Pedig ezerszer láttam, hogy kell csinálni. Úgy csinálják, hogy nekik dőlnek, és sírnak, eddig még ment, a dőlés és a sírás, és aztán elmesélnek mindent, az utolsó szögig, ki mit vett el, ki volt szemét, elmondják az összes rosszat, kibeszélik magukból, és kész. Meg volna oldva az egész.

Lehetetlen.

Jó, de miért? Miért nem megy, ami másnak ennyire könnyű, könnyű és működik, ki se kell újat találni. Miért nem tudom utánuk csinálni?

Hét közben többnyire a nagymamáéknál aludtam, praktikus, közel van hozzájuk az iskola, nem merül föl, hogy a legpraktikusabb mégiscsak az lett volna, ha hozzánk van közel az iskola, hozzánkon apámat és anyámat értve, a kicsi, egyszobás Ó utcai lakást. Nem merül föl. Nem tudom, hogy iskolából több is van, nyilván. Később derül ki.

Legyen az a szabály, hogy ami érthetetlen, az mindig a baszással függjön össze. Utólagos szabály, mert a világ csak utólag érthetetlen. Akkor, amikor éppen történik, még érthető, pusztán azért, mert úgy van, ahogy van. Pontosabban vannak dolgok, amikkel kapcsolatban fel sem merül a megértés problémája, nem mer felmerülni, mert ha megtenné, ha csak úgy felmerülne, akkor a világ, keresek egy megfelelően kisképű kifejezést, lebomlana, mint egy pulóver, felálltál, és beleakadt a pulóvered valamilyen szögbe, vagy kiállt egy csavar, nem vetted észre, mentél tovább, és úgy. Ami van, az nyilván azért van úgy, ahogy, mert úgy helyes, mert ha mondjuk valamilyen okból mégis helytelen volna, ha egyáltalán lehetséges volna a helytelenség, akkor azonnal kicserélnék helyesre, hiszen felnőttek. Amikor kiég a biztosíték, a nagyapám hoz egy létrát, és kicseréli. Keres egy újat a fiókban. Jó, maximum megpatkolja. Az nem tudom, hogy mi, csak azt, hogy nem egészen szabad, de kicsit meg mégis szabad lehet, ha mégis megcsinálja. Megpatkolja, beteszi, és megint ég a villany.

Ha náluk vagyok, a Pannóniában, a hallban alszom.

A másik szobát szétnyitható hármas ajtó választja el a halltól, éjjel szét van nyitva, látom a rádiót, a zeneszekrény rádióját, vagyis inkább csak a rádió varázsszemét. Zöld ékkő. Smaragd. Hunyorog, lüktet, mintha élne. Nézem, amíg el nem alszom.

Nehezen alszom el, mert gondolkodom.

Két kérdés vetődött föl, a lehető legélesebben.

Miért nem mondták meg a szüleim, hogy zsidók vagyunk?

Mikor kerül ránk a sor?

Hogy igazuk lesz-e a majd a valakiknek, az nem merült föl. Teljesen világos volt, hogy bűnösök vagyunk. Hogy elkövettünk valami jóvátehetetlent. Vagyis hát követtek el a zsidók, mert én semmire sem emlékszem, a család, vagy még régebbi zsidók, mert valahogy kiderült, hogy zsidónak lenni családi dolog, ha zsidó a családod, te is zsidó vagy, részesedsz a zsidóságból. A zsidó jó szó, sokszor kimondod, és meghozza az étvágyat, összegyűlik a számban a nyál, rossz szó a zsidó, mert félelmetes, olyan, mint egy göcsörtös mutatóujj, mint a boszorkány ujja, ahogy feléd bökdös, vagy pont ellenkezőleg, mint a csirkecsont, amit Jancsi dug ki a rácson a boszorkánynak, kidugja a csontot, és azzal boszorkány lesz maga is.

Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó.

A hazugság, hogy hazudnak nekem, az volt az egyszerűbb dolog, hazudnak, persze, mert szégyenkeznek. Naná. Szégyenkeznek, és még egy darabig meg akarnak kímélni. Nyilván azt akarják, maradjak még egy darabig gyerek. Gyerek, ahogy Móric elképzeli.

Szégyenkeznek a bűn miatt, amit elkövettünk.

Nem lehetett megkérdezni.

A zsidó szégyen olyan mélyen volt, ahová nem hatolhattak el kérdések.

Egyszerűen nem volt rá szavam. És nem volt szabad szembesítenem őket a saját képmutató hazugságaikkal, nem viseltem volna el, hogy előttem kell lesütniük a szemüket, mikor a szemlesütés normálisan egy gyerek dolga volna. Nem lehetek az apjuk, a gyerekük helyett. Találgatni kellett volna, de nem volt miből dolgoznom. A bűn, a büntetés valószínűtlen mértéke miatt, elgondolhatatlannak bizonyult. Akkora bűn, hogy meg sem kell újra csinálnod. Pont elég, hogy a régi zsidók megcsinálták.

Örökölni muszáj a bűnt, mint egy lakást.

Vártam, hogy mi lesz.

Mert mutatták a tévében, hogy nincsen vége. Tudtam volna persze anélkül is, de azért mutatták, ne felejtsem el. Az ajtórésből tudtam tévét nézni, csak nem hallatszott onnan minden. A híradóban mutatták, egy egész várost döntöttek rájuk, vagyis ránk, aztán kicibálták a poros halottakat a széttört gerendák alól. Szkopjéban, vagy hol. A múlt héten, vagy nem, tegnapelőtt. Mondjuk, amíg fociztam a Szent István-parkban.

Zöld fény, különben minden sötét, sötét és csendes, még nincs forgalom. Alig néhány autó, név szerint lehet tudni, kié. A jeges meg a szódás. De éjszaka semmi.

Várakoztam a semmiben, vártam, hogy ránk dőljön a ház. Hogy összedőljön a Pannónia utca. Vártam, és gondolkodtam a sötétben.

A sötét jó volt, mert legalább nem láttam a képet az ággyal szemben. Fiatal férfi, sziklához láncolva, és egy nála nagyobb madár tép ki belőle valamit. Megfeszít egy húrt, húzza kifelé belőle. Az ilyet úgy hívják, hogy prométeusz. Elég izmosnak van ábrázolva, mégsem tud védekezni, a láncok miatt. A madár pedig állítólag keselyű, a nagymamám állította, pedig ekkora keselyű nyilván nincsen, de hát az a történet, hogy ez a leláncolt állítólag ellopta volna a tüzet, amikor még nem volt leláncolva, és azért lopta el, hogy világítson vele az embereknek, ellopta, és az istenek, mert akkoriban még több volt, annyira megharagudtak, hogy sziklához láncolták, és ráküldték az isteni méretű keselyűt, hogy tépdesse a máját. Májat már láttam, csirkét, libát és disznót, ez itt, a rajzon, kifejezetten bélnek látszott. Volna, ha nem lett volna sötét. Sötét volt, én persze mégis láttam, néztem eleget a világosban ugyanis, gyakorlatilag nem tudtam róla levenni a szemem.

Most már tényleg beszélni kellene velük.

Mindenkinek az volna jobb, ha abbahagynánk. Talán segíthetnénk egymáson, mit tudom én, elpakolhatnánk a törékeny dolgokat, vagy leköltöznénk falura, mégis kisebbek a házak. Talán ki lehet mászni. Nem ment egyből a beszéd, meg kellett figyelnem őket, kikeresni az alkalmas pillanatot a sok alkalmatlan közül, néha hallgatóztam is, a tejüvegkazettás hármas ajtó mögül.

Mélységesen szégyelltem, hogy rettegek a zsidóságomtól.

Erről a rettegésről kellett volna beszélnem. A szégyent és a rettegést kellett volna szóba hoznom. De mélyebben volt a zsidó szégyen, mint a zsidó beszéd. Túlságosan mélyen volt az irtózás az ismeretlen bűntől, amit elkövettünk. A bűn elgondolhatatlan nagyságát csak fokozta, amit nap mint nap tapasztaltam, hogy úgy csinálunk mindannyian, az anyám, az apám, a nagyszüleim, a cinkosaim tehát, mintha nem volnánk zsidók.

A hallgatást megértettem, színlelt nyugalmukat nem.

Eljött az ideje, hogy óvatos kérdésekkel próbáljam megkarcolni.

A beszéd tárgya természetesen nem lehetett a titok maga. A kérdéseim a vallásra és Istenre vonatkoztak, mert az valahogy kiderült, csak tudnám, hogy, a ténynek, hogy titkos zsidók vagyunk, köze van Hozzá. A zokogásukra számítottam, a megtért bűnösök zokogására, arra, hogy a zokogásban megtisztulva és felszabadulva majd megosztják velem a zsidó szégyent, valahogy feloldják titkos, zsidó rettegésemet.

Nem történt semmi különös.

Elmondták, hogy római katolikus vagyok, mint az apám, római katolikusra kereszteltek, anyám ugyan református, de így szokás, valamiért az apa hitére szokás, persze az egészet nem kell túl komolyan venni, tulajdonképpen a nagyanyám miatt volt az egész.

Kommunisták vagyunk, nem hiszünk Istenben, mert nincsen szükségünk Rá. Itt, a Földön kell megteremteni a Mennyországot. Itt kell békében és igazságban élnünk. Persze, a vallásosokon, szegényeken, nem szabad gúnyolódnunk, mindenkinek joga van a boldogságra. Mások hitét tiszteletben kell tartani.

Tudtam, hogy hazudnak.

Nem úgy, hogy a keresztelésemről szóló történet hazugság, hanem, hogy nyilván ők is tudják, amit én, hogy ez nem változtat semmit a lényegen, azon, hogy valójában zsidók vagyunk. A zsidóságot, tehát a bűnt nem lehet lemosni pár csepp szenteltvízzel. Szörnyű volt, hogy hazugnak kell tartanom őket, de még szörnyűbb, hogy úgy éreztem, a hazugság bizonyosan egylényegű a zsidóságunkkal, és a bűnnel, amit valaha elkövettünk. És a legnagyobb bűnünk talán éppen az, hogy úgy teszünk, mintha ártatlanok volnánk.

Így gondoltam egészen addig a félhomályos délutánig, amikor nagyanyám, a másik szobában, a tejüveg mögött mesélve apámnak egy távoli ismerőséről, kicsit lehalkította a hangját, és leírhatatlan, ma talán úgy mondanám, inkább pozitívan diszkriminatív, tehát végső elemzésben önkéntelenül is a szalon-antiszemitákéval megegyező hangsúllyal kimondta a szót: zsidó.

Leszakadt a szikla a szívemről.

Nem tudják, mondta egy hang, végre meg lehetett bocsátani.

Ha nem tudják, akkor soha többé nem kell hazugnak tartanom őket. És csak a második gondolatom volt, hogy a tudással örökre magamra maradtam. Fölteheted a füled mögé, a kispolcra. Kéménybe korommal.

Évek teltek el, amikre alig emlékszem.

Az iskolában persze jobban kezdtem hallani. Mint mikor veszel mondjuk egy SAAB-ot, és azonnal kiderül, mennyi jár belőle az utcán. Hallani kezdtem, hogy zsidó, kihallottam a tömegből a zsidó szót, egyféleképpen használták. Fasz, geci, bazdmeg, zsidó, a kurva anyádat, menj a picsába, buzi, cigány. Nagyjából ez a készlet, ebben a sorban helyezkedik el a zsidó, ennyire lehet komolyan venni, tehát mikor mondjuk a Vécsey a Brédának azt mondja, hogy a kurva anyádat, akkor egy pillanatig sem merül föl komolyan, hogy a Vécsey szerint a Bréda anyja pénzért lefeküdne, tulajdonképpen válogatás nélkül, idegen férfiakkal. Nem ez merül föl, hanem az, hogy meg kell nagyon verni a Vécseyt. A tornaterem öltözőjében veri meg nagyon a Bréda, módszeresen, hideg és gyilkos indulattal, a maga szikár és egyenes módján, a szemébe néz és üti, a Vécsey pedig szintén úgy harcol, amilyen, alattomosan és kíméletlenül, és amikor minden eszköze elfogy, hirtelen benyúl a Bréda lába közé, és a heréibe markol, addig, amíg az vinnyogva le nem gurul róla. Hogy legyen ideje, legyen meg az a két perc, amíg a Bréda a fájdalomtól görcsben hever az öltöző kövén, a Vécseynek legyen két perce fölállni, és hazamenni, úgymond, a tanítás alatt. Mint ahogy az akkor bazdmeg a tolltartódat sem egy az egyben jelenti azt, amire esetleg valaki gondolhatna. Ha lezsidóznak, éppen ezért, ebben az értelemben nem jelenti azt, hogy zsidó vagy, gondoltam akkor tévesen. Nem tudtam még, hogy odakint, az iskolán kívül viszont pont így van, ott az a zsidó, aki annak látszik, nem is, nem kell annak látszania, elég, ha nézik annak, vagy csak egyszerűen tartják. Zsidónak tartják, mint a csirkét levágásra.

Engem nem tartottak annak.

Akkor még.

Nem lezsidóztak, hanem lenáciztak.