Apollóni; A kézfogás; Alkibiadés a szeretőjéhez beszél
Apollóni
A fénykép, némi beállítással ugyan,
öntudatlan. A háttér a templom
napverte sárga-fehér csíkja, és majdnem
középtől az árnyékos oldal;
ez, ahogy a lencse látta, teljes sötétben.
A kép szélén oszlopfő, törzse nélkül.
A metszett arc jobb fele
a túl fényes homlokzat előtt:
erő és tisztaság.
A kontraszt: a homlokközép és
az éles orr vonala. Azon túl
az ismeretlen.
Apollóni arc:
visszaverő és elnyelő.
A kettő összetartozik.
A kézfogás
Halotti sztélé, Pirefsz, Régészeti Múzeum
Kallias, az ívelt széken ülő, szakállas, idősebb alak
legföljebb középtermetűnek mondható. Pásztor- és
parasztőseitől erős testalkatot örökölt. Lábtartása,
bár konvencionális, türelmetlenséget sejtet, amint
csak ujjával érinti a talajt. „Egész figyelmével saját
dekadens korához vonzódott: meghatotta a lágy fény,
a sima felület. Elsuhanó nőalakok voltak a kedvére,
s dacos fiú-állak, kifejező orrok.”
Hippomachos, az előtte álló ifjú nem Hellas, a szigetek
vagy az ión partok vonásait hordozza, inkább valamely
szír kereskedőváros, talán Bérytos szülötte lehet.
Arisztokratikus véznaságát szorosan testéhez simuló
leplébe takarja. „Megvetette korát: az élveteg birtoklás
tévútjait. Az archaikus bronzokat és márványokat
kereste szentélyeinkben, tereinken. Az erőteljes idomok,
a lábikrák és mellek határozott körvonalai lelkesítették.”
„A mester és tanítványa”, mondta Epignómidés,
a könyvtáros, némi célzatossággal, miközben a mellette
álldogáló ifjú szavain töprengett. „Eleinte részvét nélkül
kínozták nézeteikkel egymást, de egymásra-utaltságuk
fölismerése nem is hosszú idő alatt elfogadtatta velük
a kiegészítő összetartozást. Figyeld csak meg kézfogásukat,
pontosan a középpontban! Mindez persze csak a mi gondolat-
játékunk, fiatal barátom. Lehet a két név véletlen egyezés,
s akkor nem is a híres IV. századi művészekről van szó.
Kézenfekvő lenne, hogy egy általunk amúgy nem ismert
apa és fia figurái”, mondta Epignómidés, a könyvtáros.
De bár annyi sztélén ismétlődik a jelenet, kezük nyugalma
mintha nem csak a megtartó rítus erejéről tanúskodnék.
Alkibiadés a szeretőjéhez beszél
V.
Alszol-e még, vagy ébren vagy, Timandra?
Álmot láttam, furcsa álmot, Timandra. Késő
délután volt, ébredeztünk szerelem után,
s a kerevet előtt hevertek ruháink. Az az áttetsző
lepel is, amelyet forró napokon viseltél.
Kibújtam ölelésedből, s egy hirtelen mozdulattal
magamra vettem a szövetet. Te fölnevettél,
és öledbe húztad a fejem. Kezed ügyébe estek
egy asztalkán a szépítőszerek, s kifestetted
az arcomat. Egészen nőiesre. Sokáig pepecseltél,
s az összpontosítás hosszú perceiben kissé
kiöltötted a nyelved is. Ahogyan elkészültél
a művel, megfogtad a nyakam, s egy határozott
mozdulattal leemelted a fejemet. Szép volt,
szép volt a fej, ahogy nézted, Timandra.
Újra álmodtam, Timandra. Nem is tudom,
elmondjam-e. Harmadnap volt, hogy
a lányhoz költöztem. Talán reggel felé,
bár nem emlékszem, melyik ablakból sütött be
a nap, de lángok futkostak a hajában.
Engedelmesen tartotta föl karjait, hogy
vetkőztessem. Hallgattunk, amint magától
indult lefelé a kezem, könyöke ívén át,
át a vállán, egyenes gerincén, törökülésben
keresztbefont lábán föl, a térdéig, aztán vissza.
Kezem akkor a titkos erdőben szálfának ütközött.
Ordítani akartam, a szeretett ifjú férfiszervét
látva. Fölkacagott a lány, a lány-fiú, s aztán
sírtunk vigasztalanul. Pedig övéi voltak
hallgatásaim, a reszketés, és a nevetés
bor és szerelem után. A bujkálás is, frígek között,
hellének és perzsák elől. Övé volt, amikor akarta,
a testem, és néha, inkább, mint bárki másé,
egy titkolt lélekrészem is. Timandra, te sírsz!
Igen, igen, a lángok! A többit felejtsük!
Azt mondod, bogarak fényes potroha,
s nem a fölpattanó szikrák. Talán, talán.
Nem őrtüzek azok? Nem fáklyák közelednek?
Vagy a fölszálló forróság fénytörése csak?
De ilyenkor, éjfél után? A halál, mondod.
Nem, nem, csak ne titokban legyen!
Mert mást is láttam, retteneteset, Timandra,
magányom és társam, egyetlen a nők között.
Hirtelen földagadt hasamban, vesém táján
ismeretlen kínok törtek rám, aztán préselés,
időtlenül. Guggolva néztem a tág nyiladékot.
Mint apró golyók, lábujjak percei hullottak előbb,
aztán csontok, a kézfejekből, egyenként csigolyák,
hosszú sorban, kezemmel söpörtem be mind
az ágy alá; kemény és felpuhult csontok
jöttek volna aztán, lábszárakból, combokból,
s a bordák, egyenként téptem ki és dobáltam őket,
a bőr külön jött, szakadozva, hosszú
szálakban idegek és inak, erek is, lila vérrel tele,
a hús, a hús is, kocsonyásan csúszott s tűnt el
a zugban nyomtalan. És nagy szünet után a fej.
Kezembe fogtam óvatosan. Nevetett. Szép volt a lány,
amint néztem a kislányt, Timandra.
Ó, jaj, a hellének, a frígek! A perzsák, a perzsák!