Érintkezések, összefonódások, rések

Zavarba ejtő és mégis magával ragadó, szuggesztív könyv Jáchym Topol legújabb regénye, a Noční práce (Éjszakai munka). Zavarba ejtő, mivel úgy idéz meg többféle, egymástól elütő műfaji hagyományt, hogy közben egyik megkezdett poétikai nyomvonalat sem követi végig, inkább csak érintkezésekről, részleges rákapcsolódásokról beszélhetünk; a megidézett irodalmi tradíció elemeit viszont egy sajátos egységgé ötvözi, ezért a különböző hagyományok számbavétele mellett fontosabb, hogy miként is fonódnak ezek össze a szövegben. Zavarba ejtő továbbá, hogy a megosztott elbeszélői perspektívának köszönhetően az eseményekről résekkel, hiányokkal, odaértett, elhallgatott jelentésekkel, utalásokkal teli szubjektív beszámolók (gyakran monológok) révén szerzünk tudomást. Sok mindent tehát nekünk, olvasóknak kell összeraknunk és kiegészítenünk. Ami persze nem feltétlenül baj, sőt. S végül szólni kell még az ugyancsak zavarba ejtő borítóról, mely a giccsbe hajló kegyes rajzocskákra és faliszőnyegekre emlékeztet: két kisgyermekeket ábrázol, rőzsét gyűjtenek épp a hóval borított erdőben, előttük egy őrangyal emelkedik, kezével intvén őket valamire. Irónia? Provokáció? – vetődik fel önkéntelenül is az olvasóban a kérdés, különösen, ha Topol korábbi műveinek világa felől szemléli a képet.

Mondhatnánk azt, némi fenntartásokkal persze, hogy az Éjszakai munka a múlt traumatikus történelmi és politikai eseményeire reflektáló cseh próza hagyományát folytatja. A cselekmény ugyanis az 1968-as orosz megszállás eseményeinek hátterében bonyolódik. A kiemelt regénytér azonban nem Prága, hanem egy cseh–lengyel határon fekvő kis falu, Zásmuky. Ide, szülőfalujába menekíti családját (két fiát) – tartva az új hatalom megtorlásától – a szabadalmi hivatal egyik gyanús ügyekkel foglalkozó „feltalálója”. Ondra és a kórházból alig szabadult kisöccse ebben a zárt, ősi hiedelmek és babonák uralta kis közösségben próbálja átvészelni az „oroszok bejövetelét”. Topol nem magát a megszállást ábrázolja (erről csak néhány, igaz erős, hatásosan exponált jelenetet villant fel a regény elején), inkább az embereknek, egy külvilágtól elszigetelten, saját törvények és szokások szerint élő mikroközösség tagjainak magatartására – elbizonytalanodására, félelmeire és viselkedésbeli defektusaira világít rá. Arra többek között, hogyan élik meg, hogy dolgozzák fel magukban a kezdetben csupán távoli fenyegetést jelentő katonai támadás hírét azok az emberek, akiknek tudatát együttesen formálják a kommunizmus eszméi és az animizmus hiedelemvilága. Az orosz tankoknak a falu életébe tragikus fordulatot hozó betörését tovább árnyalja Topol azzal, hogy az eseményeket gyermeki nézőpontból is ábrázolja.

Ez viszont már átvezet egy másik, viszonylag jól körülírható műfajhoz, az emberi erőszak és a hatalomgyakorlás paraboláiként is olvasható kamaszregényekhez (Golding, Hughes, Cocteau, Márai), melyek tematikai és diszkurzív emléknyomai ugyancsak alakítják a regény poétikai arculatát. Bandába verődött fiúk, beavatási rítusokhoz kötött tagság, agresszió és elnyomás, rejtekhelyek, a bátorság próbatételeiként véghez vitt titkos éjszakai akciók, az első szexuális tapasztalatok megszerzése stb. Mégsem mondhatjuk rá, hogy egyértelműen ennek a műfajnak volna a reprezentánsa. Mint ahogy a varázsmese és a gótikus hagyományoknak elkötelezett fantasztikus irodalom is csupán „kísért” a regényben, igaz, fontos atmoszférateremtő funkcióval bír: az erdő, a különös, ismeretlen eredetű hangokkal teli sűrű vadon, a ködös és lidérces fények övezte láp, az éjféli temető kísérteties árnyaival, a koponya alakú kopár szikla – ezek mind a félelem, a rettegés és az iszony szuggesztív cselekményterei. Ezért is kapcsolódnak hozzájuk különféle rémhistóriák, legendák és babonák visszajáró halottakról, boszorkányokról, emberevő szörnyekről és angyalokról. S szólni kell még egy-két Kafka-reminiszcenciáról is, olyan jelenetekről, amelyek – megint csak – felidézik a prágai német író műveinek nyugtalanító és kínos mivoltukban abszurd hatást keltő helyzeteit. (Ilyen epizód az, amikor idegenek tódulnak be Ondra és öccse szobájába, zsúfolásig megtöltve a helyiséget, és kíváncsi tekintetekkel veszik körbe az ágyban gubbasztó két fiút.)

Le kell azonban szögezni, hogy nem az írói teljesítményt minősítő (burkoltan elmarasztaló) eljárás szándékával indítottam recenziómat épp a hagyományok (nem hatások!) számbavételével, hisz, miként már utaltam rá, mindezt egy nyelvileg igényesen kidolgozott elbeszélői hang, narrátori szólam, pontosabban szólamok forrasztják sajátos egységgé. Topol ebben a regényében a nézőpontváltó történet-elbeszélés eljárását alkalmazza, miközben egy olyan, jellemzően cseh elbeszélői tradíciónak (Čapek, Hašek, Hrabal) az újraolvasója és továbbírója, mely a beszéltnyelvi regiszterek irodalmi szimulációjában érdekelt. Az említett szerzők művei, Topolét is beleértve, olyan prózastílusban íródtak, mely sodró, lendületes, az irodalmi stilizáltság jeleit szinte „elfedő” mesélést tesz lehetővé. Paradox módon azonban a köznyelvi eszköztelenség hatását egy nagy műgonddal kimunkált nyelv segítségével éri el. Az Éjszakai munka beszédregisztereinek jellege mindig a szereplők személyiségéhez igazodik, annak megfelelően egyénített. A gyerekek nyelvének felnőtteket imitáló, erőltetett vulgarizmusa, a delíriumos tudatállapot belső monológjainak bizarr és szürreális logikája, a fojtott feszültségtől vibráló beszédhelyzetek rövid, gyakran egyszavas, nyesett mondatainak pattogása, a népi mesélők irodalmilag kissé fésületlen, hatásvadász történeteinek nyelvhasználata – hogy csak a legerősebbeket, legemlékezetesebbeket említsem. Külön kiemelném a két fiú nagybátyjának, a világjáró Polkának gúnyos, csipkelődő, helyenként provokatív, de ugyanakkor játékosan és felszabadultan szórakoztató történetmesélését; azért is, mivel egyik felkiáltása („hipnotika, to je moja poetika”) akár önreflexív kiszólásként is értelmezhető (ezt erősíti nevének és a szerző nevének anagrammatikus egybeesése: ToPOL – POLka).

A regény keretes kompozíciójú (azzá teszi a mű elején [9.] és a végén [259.] olvasható ter           mészetleírás feltűnő hasonlósága), ami a sorozatos szólamváltások következtében széttartó, mozaikos narratív szerkezet ellenében hat; a zárlata viszont berekesztő, ami a nyitottság mozzanatát teszi hangsúlyossá. (A regény egy feltételes értelmű mondattal ér véget: „I to je možný.” – Az is lehetséges.) Néhány további kérdés is nyitott marad azonban a műben: Vajon ki az, aki végül is kimenekíti a két fiút az orosz katonák feldúlta faluból – apjuk vagy a nagybátyjuk? Túlélte-e a szülést a fiúk anyja? Mi történt a kis Eluzínával, aki egyesek szerint meghalt, mások szerint a vízen járva eltűnt? Ondra és öccse a kimerítő gyaloglás közben tényleg a titokzatos módon eltűnt lányt, a halottnak vélt Eluzínát ismerik fel egy apáca személyében? Vagy az egész csak az elcsigázott fiú vágyképe, káprázat, esetleg a nevek véletlen egybeeséséről van szó? Mindezek a regény kitölt(het)etlen helyei maradnak – rések. A cím jelentése úgyszintén elég enigmatikus. Két rendőr beszélgetésében hangzik el az a mondat, amely a gonosz megtestesüléseként felfogott „reakciós”, visszahúzó erők elleni kemény fellépést, az „éjszakai munkát” sürgeti. A kijelentés, s így a cím is, egy viszonylag „semleges” szókapcsolatot tölt meg politikailag-ideológiailag terhelt jelentéssel, ami aktualizál egy másik, eufemizmusában is átlátszó ekvivalenst: „éjszakai tisztogatás”. Vajon bevonható-e, a túlértelmezés veszélye nélkül, a cím és a szöveg kapcsolatát firtató magyarázatba az éjszaka szó gazdag szimbolikája? Érintkezik-e a szövegben a politika és a mítosz? Kiterjed-e a cím jelentéstartománya a szöveg tágabb összefüggéseire, motivikus összefonódásaira is, vagy csupán helyi értékkel bír?