Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január / Négyes fogat / Közelítések a Bárka és ladikhoz

Közelítések a Bárka és ladikhoz

 

Talán nem túlzó a kijelentés, miszerint Hizsnyai Zoltán a Bárka és ladik c. utolsó kötetében hajtja végre a maga – már A stigma kráterében erőteljesen jelzett – posztmodern fordulatát; bár az korántsem állítható, hogy az itt szereplő szövegek írása közben éppen ez a cél lobogott volna a szerző szeme előtt, sőt, éppen ezt a kategóriát és az ezzel összefüggésbe hozható kritikusi gesztusokat állítja pellengérre néhány szövegében, a címadó versben például idézi is az értelmezés egyik regiszterét, talán nem minden kritikai felhang nélkül. A Négy közönséges napom c. (kötetzáró) sorozathoz illesztett jegyzeteiben a szerző ironizál az „ítészek” olvasásmódján. Kiszólásai, utasításai, megjegyzései annak az elterelő retorikai hadműveletnek képezik részét, amely az olvasó elbizonytalanításában érdekelt, s mint saját szövegének olvasója, akár egy kiváló ítész, megérzi a kitöltetlen helyeket, ahol az olvasatok elkülönbözhetnek, lecsap rájuk, épít és rombol, vagyis élvezi a játékot. Mert e versek bárhogyan is egy költő-szerkesztő, hús-vér ember arcát „akarják” kirajzolni, a jegyzetek – igen, mert ezeket figyelembe vesszük, nehogy a játékrontás gyanúját vonjuk magunkra – természetesen satíroznak, nem is akárhogyan, amikor Tsúszó Sándor és Martossy Borbála szavaira hivatkoznak például, s bizony fiktívvé teszik a szövegteret és az ént, megszüntetve centrum és margó szembenállását.

     

Másik „feladatuk”, hogy öntematizációs kijelentéseikkel, legalábbis látszólag, alájátsszanak az értelmezésnek. Pl. az utolsó jegyzet Martossy Borbála „halálközeli szavait” idézi: „Mi tusakodunk, eszes állatok, mert hiába hogy megkísértenénk alkotni mind minuciózusb isméket, mindegyik kitakar az másikból egy-egy darabot, és hiába próbáljuk reájuk élesíteni górcsöveinket, Hérakleitosz villáma elvakít, az isme képe elhomályosul. ” De nézzük meg a hivatkozási tartományt: Martossy szavait Tsúszó Sándor idézi (naplójában), ezt Podhoránszky Milán az egyik Kalligramban, az utóbbit meg Hizsnyai. És természetesen az isme nem csak az, aminek azt a jegyzetbeli, gyanúsan egyértelműsítő felvilágosítás mondja: tudás, ismeret, hanem eszme is, ismétlés is és még ki tudja, micsoda. Persze, mondanom se kell, hogy az eredet teljesen oda.

A preszókratikus nem véletlenül neveződik meg, világosan utal rá a címadó hosszúszöveg is. A héraklei­to­szi levésről mondta Nietzsche: „múlt és jövő oly semmitmondó, mint egy álom, a jelen viszont csak a kettőjük közötti kiterjedés nélküli, tartam nélküli határ”, ami viszont a szubjektum „helye” (posztja) lenne, ahogy „beleolvadsz az elfolyó világba” – mondja a Bárka és ladik egyik beszélője, s ahogy az testi értelemben meg is történik a zárlatban.

De mit mond ez olvadásra Tsúszó? Meg végül is ő állt ott Martossy halálos ágyánál:

     

bár jómagam még porrá sem leszek

– nem kecsegtet majd nyüveket a tor –,

szellemem mégis mindig újra forr,

sikamlós nevem dagasztja a szél,

magából formáz a mindenkori kor,

s ki engem idéz, magáról beszél…

   

Azért nem árt tisztázni, hogy az efféle fiktív szerepversek, s egyáltalán az irodalmi szövegek akkor érik el hatásukat – ahogy azt Arisztotelésztől a tragédia kapcsán megtudtuk –, ha a néző/olvasó tisztában van a darab/szöveg fiktív voltával. Vagyis tudja, hogy Tsúszó beszél, de a copyright Hizsnyaié. Így működhet csupán a szöveg lezárhatatlan öntükrözése, amelyben eltsúsznak a nevek, az arcok. Nem tudni, ki ismétel kit, ki előz meg kit. Az ismétlés az eredet(i) hiányát viszi színre. (Vagyis talán nem zárható ki az esélye annak, hogy valaha is olyan fotóra bukkanunk valamelyik poros levéltárban, amelyen Tsúszó Sándor és Cecil M. Jeopardy, ausztrál író látható, kedélyes kávézgatás és disputálás közben, a Centrálban, Pesten, úgy a múlt század 20-as éveiben.)

Az ismétlés különféle megnyilvánulásai szervezik a Bárka és ladik szövegeit. Erről fogok most beszélni.

Az írásom elején említett „fordulat” elsősorban abban rej­lik, hogy a bizonytalanítás módozatai már nem a jelentés szintjén alakulnak (mint a korai kötetekben), hanem a jelölők játékaként kerülnek színre. Ezt a váltást kiválóan jelzi a kötetkezdet két átirat-opusa, amelyek Hizsnyai első két kötetének uralkodó beszédmódját idézik be, erőteljes, többször meghökkentő metaforálással. Az átírás, az utólagos beavatkozás, a szöveg kihagyásos beszédmódját, fragmentalitását erősíti föl. Ezáltal – és természetesen már eleve a szöveg idézet-jellege által –, csökken az esélye a szubjektum-állapotok közti kohézió megalkotásának: „a péppé passzírozott arcomat” záró képsora erre a tapasztalatra reflektál. A két átirat közös címe (Utókezelés) és a szerző utasításai (a Rondó romjai, A Tolatás summázata) egyrészt utalnak az idézetjellegre, másrészt arra, hogy a beszélő magát az „után” pozíciójába helyezi.

Vagyis hogy elfoglal egy „poszt”-ot, ahogy azt az Ezredvégi fohászban írja. A Miatyánk-átirat kiváló példája a palimpszesztszerű alkotásmódnak (amit az eredeti szöveg „meghagyott” írásmódja és írásképe is hangsúlyoz). A szabadíts meg minket eme poszttól tematikai értelemben a jelennel való elégedetlenséget hívja elő, ami ekként mint értékvesztés jelenik meg (nem pedig mint értékhiány), a régit abszolút értékbe helyez­ve. Ennek kimondását azonban magát permanensen az utániság pozíciójába helyező nyelv teszi lehetővé. A poszt ezért az időbeliség és térbeliség képzetei közt oszcillál szüntelenül, ellenszegülve az állítás normatívá­jának. Mindenképpen említésre méltó, hogy az esztétikai érték idő fölé helyezésének kérdése állandóan visszatér Hizsnyainál (lásd pl.: Az állócsillag, Bárka és ladik), de természetesen mindig a nyelvi elkülönbözések játékában, így nem oppozíciós viszonyt képez meg a posztmodern temporalitással szemben, hanem mint a létértelmezés (lehetséges) történelmi regisztereit helyezi őket egymás mellé. Így a temporalitásból való kilépés (vagyis a megszabadulás) lehetetlen, a posztot mindig a „poszt” fosztja meg posztjától.

Egy normatív kijelentéssel fejezem be: Hizsnyai szövege, hogy őt idézzem, erős, ahogy eddig is megszokhattuk. Ebben a tekintetben semmi változás. (De ha mégiscsak jobbnak érezném, mint a korábbiakat, az nem a „váltás” „miatt” lenne-e? Mi is van hát az esztétikai érték időbeliségének kérdésével? Minek is vagyok hát kitéve?)