Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január / Tükrök után

Tükrök után

 

Mint a halálos, mérgező eső, a háború után úgy értek bennünket évről évre, napról napra a rossz hírek. A bátyám és családja felszállt a vonatra, és elindult a többi kitelepített gazdával Magyarországra. Nekem mégsem kellett egyes-egyedül szomorkodnom a házban, amíg a Magyarországról jött szlovák gazda be nem költözött, a hatóságok által kijelölt gondnok lakott a házban, nekem csak a kamra maradt, ahova a gondnok bezsúfolt engem anyuska réges-régi szentszobraival. Figyeltem az örökös esőt, és vártam a rossz híreket. Egy csepp az arcomra hullt, a másik a kezemre. Körülveszi a lelkemet a víz, gondoltam, átszivárog a bőrömön, feloldja a lélegzetem. Még nem felejtettem el a Rudé Právo levelét, és persze tudtam, ki áll mögötte. Joseph Katz, a befolyásos újságíró visszatért Prágába, elegánsan, magasan, cvikkeresen, ne érintkezz halottidézőkkel, fasisztákkal, kommunistákkal, kísértetekkel, mind rettenetesek, óvott tőlük a bátyám, de ők még 47-ben is támaszpontokat kerestek, valamelyiküknek megvolt az igazi vagy hamis nevem: Dunaszerdahelyi Imre, Dunaszerdahely. Elbújtam a csillapíthatatlan esőben, elbújtam Nagymegyeren, a visszajárók elől volt hova bújnom, az én világom falai még álltak, vagy annyira elmúlt minden idő, hogy azt hittem, megbújhatok a névtelenségben. Torma Imre földműves, csak telik az idő, a keleti országokkal is tárgyalnak a Marshall-segélyről, az idő csak telik-múlik. A vadászok minden nap elindulnak, ahogy láttam gyerekkoromban a Bujdosó-ház falvédőjén, már hajnalban vágtatnak, az ablak fölül előpattannak a szarvasok, ha továbbmész a szekrény felé, a nap felkél a vadászok fölött, és már dél van, megmerül saját nyugalmában az erdő, mit számítanak a levelek, megbújok én is a falvédő lombjai közt.

A kisszobából átszűrődött Anna néni imádkozása, latinul beszélt, az erős nyelven, amin értenek a Bujdosó-ház szellemei is, a zsoltárokból megértettem néhány szót, de átadva lelkét az ismeretlen nyelvnek, Anna néni összekeverte a szavakat, a ragokat, összekeverte az igéket a főnevekkel, nem baj, gondoltam, idegen országban élünk. A szilva a fán rohadt meg, a krumplit megette a föld, a májusban leszedett cseresznye – ugyan elkezdte Anna néni kimagozni, de semmire se ment – ottmaradt a kamrában, mikor büdös lett, kiöntötte a tyúkoknak, nem voltak már disznók, tehenek, lovak, minden megbetegedett a háborúban, magyarázta. A zsebében ott volt a latin imakönyv, a nyakában is ott fityegtek a mágikus tárgyak, több kicsi kereszt, néhány gyöngyszem az anyja olvasójából, és szünet nélkül mormolt, beszélt, észrevettem, hogy mennyire fél a házban, az ágyát a konyhától, az ételét a láthatatlanoktól varázsigékkel választotta el. Okulimeiadfidélesz ambulánszinvia immaculátsz omnipekkatoreszterra ekszultávikormeum lávábinter innoszentesz noperdászkom impodeusz ánimameam. Az esőszálakat mintha Anna néni szavai húznák a földre, a sok szó, a latin szó mintha megátkozta volna a falut, a boltokban hónapok óta nem volt tej, mert a boltok üresen várták a gazdáikat. Minket a ház múltja tartott el: a Bujdosónék, a sok Anna néni befőttjei, a lekvárok, a lencse, a száraztészta, a bab, a sok-sok polcokon felejtett élelmiszer. A Bujdosók feleségei, ha megcsalták őket, és ha az ablakban elunták a nézelődést, akkor egész készleteket halmoztak fel. Tartósították a tavaszt, a nyarat, az őszt a befőttesüvegjeikben, a régi kenyérből kétszersültet, a zsírban disznóhúst tettek el, mintha mindig, minden évben ugyanúgy háború lenne. Anna néni leemelt a polcról egy üveget, őszi, 1936, írta rá az egyik régi Anna néni, míg a fia, Károly az örökös esőben nyűglődött a földeken állatok, gépek nélkül, de csak az idő rohadt meg, nem a kamrában az ételek. Anna mindig talált valahol egy üveget, mintha a spájzban a polcok mögött más polcok is lennének.

Elbújtam közéjük. Hittem abban, hogy az üvegek, a disznózsír, a beszáradt lekvárok között nem találhatnak rám a levelek, már a névtelen levelek sem, pokróccal a vállamon dideregtem, figyeltem Károlyt, ahogy a bevetetlen földek felé indul, nem csinált semmit, de egyetlen nap se merte megtenni, hogy ne induljon neki, ácsorgott az esőben a földjein, most lassul az idő vagy múlik, kérdeztem. Visszautasította a Marshall-segélyt Csehszlovákia is, beleette magát Anna néni ráncaiba az idő, nem mozdult, nem változott, csak mélyült. Béláéktól, Ancitól egy sor sem jött, belémszakadt, mi lesz, ha nem érnek ide az ő leveleik, jöttek agitálni a kommunista párttól, és míg én szemlesütve hallgattam őket, Anna néni, aki csak matatott és imádkozott, talált a spájzban egy kacsazsíros üveget. Károly és én örültünk, a két agitátor elfogadott egy-egy szelet kenyeret, köszöntek, aztán eltűntek az örökös esőben. Béla mondogatta, én buta paraszt vagyok, kérem, míg mögötte ott állt kalapban, kesztyűsen, sötétkék ruhásan a felesége, és a mondat még kihívóbb volt, ha a bátyám műszaki katalógust tartott a kezében, úgy hangzott, mint egy kihívás egy amerikai párbajra. És mindenki magyarázkodni kezdett, a Horthy-fiú is a Ford‑gyárban dolgozik, az idők változnak, mondták a bátyámnak, aki nyugodt elégtétellel hallgatta mindezt, és ülve is magasabbnak látszott a magyarázkodóknál. Egy buta paraszt vagyok, mondtam, és én, aki görnyedt vállal és lesütött szemmel is ki tudtam ezt mondani, belebújtam ebbe a mondatba.

Most már elhitte mindenki, hogy véget értek a kitelepítések, most már kicsomagolták a ládákat, de nem lehetett kicsomagolni a Bujdosó-házat, a szobákat, amiket fűteni se kellett, mert megmaradt bennük valami földalatti meleg, nem lehetett volna elvinni a spájzot a láthatatlan polcokkal, ahol mindig hűvösebb volt, mint a szobákban. Az ágyat, ami hozzánőtt a földhöz, mióta meghalt a második Károly, az ingaórát, ami csak délelőtt mutatta az időt, aztán megállt, és várt a következő reggelig, a Bujdosónék, a sok-sok Torma Anna székét, akik száz éve figyelték az ablakból a szakadó napsütést vagy az örökös esőt, a széküket, aminek a támlája örökösen nedves volt a kétségbeeséstől. Hogy lányszagot érezzek, kinyitottam Bujdosó Eszti szekrényét, a ruhái megmozdultak, a blúzai között forróbb volt a levegő, mint az ágyamban, a szerelem miatt haltam meg, susogták a szoknyái, aztán megint csend lett, a csipkék szétmállottak, ahogy megsimogattam az arcommal, az ujjaimmal. A hátsó szobákban feltűnt a húgom, Kisanna, akit régen annyit kerestünk a bátyámmal, de hisz én mindig itt éltem, mindig ebben a szobában vágyakoztam, magyarázta.

A szakajtóból nem fogy ki a liszt, ha van egy üres zsírosbödön, egy szellem újratölti, rémüldözött Anna néni minden órában, mintha álságosan szörnyülködne a szellemek, a levegőben megmozduló idő jótettein. Ez a ház a mi házunk, itt mindig lesz mit ennünk, mondta a kisebbik Anna, aki fel se kelt az ágyból, a magány miatt mégis beszélni kezdett vele az öregasszony, valaki beleharapott az almába, amit letettem a polcra, nem tudom, ki jár itt, rémüldözött, a befőttesüvegek újra megtelnek, a szalonna mögött másik szalonna van, de az is túl száraz, amit találunk. Volt hát ennivaló, de a gyerek megbetegedett tőle, egyre sápadtabb lett, föld alatti meleg fűtötte a szobákat, de a gyerek a dunyha alatt mégis reszketett. Madzagon várakoztak a soha vissza nem térő és el nem múló nyárból a cseppek, a sok aszalt, ízetlen és ragacsos szőlőszem, mert édesség is van bőven, mondta Anna néni. Közben végighúztam a kezem Bujdosó Eszti ruháin, és szinte láttam, hogy Kisanna a dunyhák alatt várakozik, láttam, hogy az arccsontjai is reszketnek a vágyakozástól, elképzeltem őt sápadtan, betegen a vágyakozástól, és tudtam, itt mindent a szerelemszag rohaszt el.

Ekkor jöttem rá a törésre, az ellentétre a két család ideje közt, hiszen bárhogy is számolom, nem lehet összehasonlítani az éveinket: Kisanna, aki csak várakozik az ágyban, mint egy porcelánbaba, nem tud megöregedni, a legkisebb nagynéném, Anna néni kilencvenévesnek látszik, pedig ötvenötnél se lehet idősebb, Károlynak, aki úgy néz ki, mint Anna néni unokája, öregebbnek kéne lennie nálam, nem volt ebben a házban értelme az éveknek. A világot, a törvényeket nem írják le a számok, gondoltam, azért is, hogy ellentmondjak a bátyámnak. Kisanna két évvel fiatalabb nálam, de azóta beteg, mióta az egyik Bujdosó Károllyal eljött ide, az ágyban kuporogva mégsem látszik tizenöt évesnek. Ahogy számoltam, hozzánőtt a félelem a szívemhez, éreztem, nem fogok többé olvasni.

Mi történt veled azóta, mióta eljöttél, kérdeztem a húgomat, biztos hallottad, hogy keresünk téged a bátyámmal. Kisanna mosolygott, itt minden ugyanaz, minden mindig ugyanaz, mióta eljöttem Szerdahelyről, mesélte, egyetlen dolog történt csak, az oroszok bejöttek a szobába is, ellensége, Anna néni hívta be őket ide, itt van a gyévuska, mondta. Ott ült az ágyban, de az oroszok nem látták meg, valamelyik jóapa megvédett, mesélte. Tudtam, hogy hazudik, hisz az oroszok sohase mertek a Bujdosó-házba belépni. Aztán mit csinálnak itt a jóapák, kérdeztem, Kisanna arca feszes és üde volt, szárazabb és fiatalabb, mint az ágynemű vagy az ételek a házban. Nagyon szép lány voltam, mesélte, a két öreg a tenyeréből etetett, megígérték, nem kell félnem itt, én nem is féltem, elvarázsoltak a szüleim előtt, amikor értem jöttek, nem láttak meg, feküdtem az ágyban, épp simogattak, a jóapák párnahuzattal takarták le az arcomat, hogy egyiket se lássam, és tényleg nem láttam őket, mikor hirtelen az egyik lefogta a karom, közben a másik magáévá tett, én egy másik szememmel a szüleimet néztem, álldogáltak a verandán, láttam őket a testemen kívül egy háztetőről, nincs itt az a lány, mondták, befogták a lovakat, és vissza is mentek Szerdahelyre. Én a jóapák karjában sírtam, míg Károly, aki a búcsúból megszöktetett, egymaga sírt a konyhában. Olyan nyíltan mesélte el, hogy tudtam, nem is lehet igaz. Apus meghalt 1918-ban, mondtam, te is láthattad, ott voltál a mi udvarunkban, nem kereshetett téged később a Bujdosó-házban. De igen, kiabált Anna, ha nem ő volt, akkor a szelleme jött el megkeresni anyuskával. Bolond vagy, Anna, mondtam, egyedül vagy, nem eszel velünk, egymagad gubbasztasz, de csak magamat próbáltam megnyugtatni a szemrehányással, láttam magam előtt, ahogy II. Károly ágyában lefogják a megszöktetett Kisannát az öregek. De hát ez se lehet igaz, I. Bujdosó Károly 1905-ben meghalt, de Anna csak beszélt önfeledten. Aztán szép lett a bőröm, mesélte Kisanna, szép, fehér, áttetsző, átláttam rajta, mint a tejüvegen, azóta, sóhajtozott, itt tartanak, innen mennek el, ide jönnek vissza.

Megbetegszel, Anna, ha ilyen egyedül vagy. A szoba igazi szerelemszoba volt, mást nem is gondolhattam, az egyik pohárban anyagtalanul lebegett valami rózsaszín ital, valaki virágot és mézeskalácsot is hozott Kisannának, aki most is szép volt, anyuska szavaival, méltó egy Esterházy gróf bámulatára. Megint a könyvek jutottak eszembe, a könyvek, amelyek Szerdahelyen maradtak, a könyvek, amelyekért nem mehettem vissza. Tudod te, Anna, hogy mi lett Magyarországgal? Kisanna kuncogott, ő semmilyen országban nem él, ő a Bujdosó-házban lakik, az ő haját minden reggel a szellemek fésülik, ha akarja azt, fölébe kerülnek. Megmutassam, kuncogott, a fogacskái a szájában világítottak, ha akarom azt, akkor az ingemet hátul fel kell húznom, akarod látni? Nagyon kívántam, de mégsem kívánhattam, a karját, hogy ne tudjon hasra fordulni, lefogtam, segíts meg, irgalmas Isten, segíts, imádkoztam. Így fognak le ők is, kuncogott Kisanna, ha ők akarják azt, akkor csak a hasamra fordítanak, és jönnek egymás után, de én nem láthatom az arcukat. A dunyha alatt megláttam egy kis mézeskalácsszívet, beteg vagy, Anna, mondtam, nagyon beteg. Tudod te, hogy Esztivel mit tettek, nevetett, ő elment innen, őt Mályi Elekért is a szerelemmel büntették meg, és az Eszti belehalt a végére. Kisanna ledobta a dunyhát a térdéről és nevetett, felcsúszott a hálóinge, és én láttam a sötét kéznyomokat, az ujjak szorítását a térdei fölött. Látom, neked is tetszem, Imrus, nevetett, leugrottam a székről, kiugrottam az ajtón, a mormogó Anna nénit feldöntve szaladtam a konyháig, innoszentesz noperdászkom impodeusz ánimameam, neked is tetszem, kiabált utánam Kisanna. A szobától már nagyon messze voltam, de hallottam a hangját, mintha az a hang engem bárhol elérhetne, engem dédelgetnek a szellemek, csak édességet eszem, hogy tudnál, Imre, ilyen jó lenni hozzám.

Három óra volt, de lassan már sötétedett. Károly motoszkált a tornácon, nem vetett, nem is aratott, de a kaszát fente, rakosgatta egymásra a szerszámokat, na, mi van, kérdezte nyugodtan tőlem. Úgy féltem, mint mikor Szerdahelyről utánam küldték a leveleket, mintha csak azt írták volna bennük, várunk, várunk téged, Imre, előbb-utóbb minden szégyen kiderül, csak hozd magaddal a húgodat is. Kiléptem a kapun, mint a sóhaj, titokzatos szél csapott az arcomba. Asszonyszagú volt a levegő, meleg és nedves, a kihalt utcán megláttam Szabad Erzsit, kisgyerekkori játszótársamat. A távolból szekérzörgést hallottam, bár nem láttam semmit, a hang mégis közelinek tűnt, ez csak a köd miatt van, nyugtattam magam. Erzsi csak bámult rám, milyen félelmetes, gondoltam, ő se öregedett, a copfja vidáman lobog az esőben. Láttalak, Imrus, láttam, hogy mulattál Kassán Somlyó ezredesékkel, még nem értem hozzá közel, de már minden hangot tisztán hallottam. Te már öreg vagy, Erzsi, mondtam, elmúltál negyven éves. Jót nevetett, arcát, a fiatal, feszes arcát letörölték az esőcseppek, elmeséljem, hogy volt, elmeséljem, hogy kivel láttalak? Ne, ne mondd el, úgysem hiszem el, hisz neked nem volt semmi dolgod Kassán, kiabáltam az esőben. De hadd meséljek, kacarászott Erzsike, én csak a mellét láttam, a réklije feszesen rátapadt, te nem lehetsz ilyen fiatal, Erzsi, de ő nem hallgatott el. A tisztek a Ladikos utcába jártak, táncoltunk, előre fizettek, nem a dolog után, aztán a kádat teleeresztettük pezsgővel, szeretkeztünk az ájulásig benne, mesélte. Te Somlyó ezredes titkára voltál, Somlyó ezredes áruló volt, mi mindent meséltek nekem a tisztek, most rólad mi mindent mesélhetnék el. 1948 van, kinek akarod ezt elmesélni, kérdeztem. Erzsi kuncogott, adj egy cigit, Imrus, csak adj egy cigit, akkor majd nem mesélek. Nem, nem adok, nem lehet a cigit meggyújtani az esőben. Megcsókoltam az ujjai hegyét, mert nagyon kívántam, de éreztem, rám csak bajt hoz. Nem félsz itt, Erzsike, kérdeztem, de észrevettem, ő soha nem a kérdéseimre felel, azzal is megzsarol, hogy nem válaszol semmire. Feri elvett, Ferivel megosztoztunk a pénzen, de aztán elment a németekkel, belé karoltam, így mentünk a posta felé, a ház felé, ami régen a posta volt. Nincs most senkim, látogass meg, Imike, kérlelt. Mert sok mindent tudnék mesélni rólad, Imrus, gyere majd el hozzám, Imrus, és hozz cigarettát is. Már nem vagyok gazdag, nincs pénzem, Erzsi. Szerethetsz csak úgy, válaszolt, közben mereven mosolygott, az arcába, talán a pezsgőzések miatt, belevésődtek a gödröcskék. Megsimogattam az arcát, a gyerekekkel mi van, kérdeztem, bár elég volt a derekára néznem, elég volt a derekát megfognom, hogy tudjam, akárki is ő, nincsen gyereke. Mérgezett a víz itt, mondta, nevetett újból, és mint aki meggondolta magát, besurrant az egyik sötét ház kapuja mögé.

A szellemek szorítása, Kisanna térdei után olyan nőt kerestem, aki nem látott Somlyó ezredessel, aki nem hallott a Schalk-házról és a Prager Presséről sem, Sztanyica ablaka még világított, már a falu szélére értem. De hát ki tudja ezt, egy világos ablakot összekeverünk egy másik világos ablakkal, nem látni az esőben semmit, a víz már elmosta a régi rendszer nyomait, talán a funkcionáriusok vannak Sztanyicánál, nem mertem benyitni, a kapuban erősebb lett nálam a félelem. Az utca másik oldalán Vargánét láttam meg, a farát kirajzolták a nedves szoknyái, istenem, csak annyit láthatnék, hogy egy valóságos nő megmosdik, a teste illatos, ha láthatnám, ahogy egy valóságos nő eszik. De Vargáné nem lehet könnyű asszony, gondoltam, az oroszokat a házában puskával fogadta, az oroszok félrelökték a karját, a golyó belefúródott a gyerekbe. Vargáné túl peckesen jár azóta is, mint az egész falu, ő sem hiszi el, ami megtörtént vele.

Innoszentesz noperdászkom impodeusz ánimameam, ahogy hallottam Anna nénitől, úgy löktem a szavakat a fogaim között, az ördög szavai ezek, mind hibásak, amit mond, Anna néni se érti. Éhes lettem hirtelen, talán igaz, amit Kiskároly mond, a ki nem fogyó ennivalók csak a házban lakatnak jól, ha kimész az utcára, éhes leszel. Mivel kínálják Kisannát a szellemek, kérdeztem magamtól, milyen édességekkel traktálják, ha végeztek, és ha megengedik, hogy a hátára forduljon? Felszakadt egy percre az eső, a sarkon Haller Rózsit láttam, kezit csókolom, köszöntem, pedig alig ismertem fel, nem postáskisasszonyos kalapot viselt, hanem fejkendőt. Üdvözlöm, Imre, felelt a megszokott hangján, csak nők vannak az utcán, gondoltam, akik mind fiatalabbak önmaguknál. De Rózsi arcán bizalmas mosolyba szaladtak a ráncok, mit szól ehhez az időhöz, Imre, felelt, telik vagy múlik, mondtam, és szerettem volna, ha valami megszokott dolog történik, ha Rózsika behív teázni, Rózsi mondani akart valamit, de egy perc, és láthatatlanná tette az eső őt is. Sietnem kell, mielőtt besötétedik, sietnem kell, mielőtt a kóbor kutyák bejönnek a határból, Károly mondta, hogy nem lehet sokáig csatangolni, megesz az eső, megesznek a kutyák, siettem, rakosgattam a sárba egymás után a lábam, de a házak mintha távolodtak volna.

Tudtam, hogy ábrándozom, és az eső nem szűnik, egy fa mögül mégis Anci csillogó esőköpenyét láttam, belémcsapott a vágyakozás, istenem, ha megtudhatnám, hol vannak, az Anci-féle árny büszkén lépkedett, mögötte nagyon büszkén, amerikai párbajra készen, kezében egy műszaki katalógussal, ott láttam a bátyámat. Mögöttük Kisimre és Kisbéla hangját is hallottam, ők Magyarországon vannak, gondoltam irigyen, lehet, hogy most indulnak el az Operába. Ott járt Anci, 1913-ban, az utolsó éves polgárisokat az orsolyiták kísérték, Verdi Aidáját látták, mondogatta Anci mindig büszkén, bár ők a Bánk bánra indultak, de mégse lett jegy a Bánk bánra. A Bujdosók el nem fogyó ennivalói képessé tettek az álmodozásra, láttam magam előtt az urszulákat, láttam, ahogy csodálkoznak a pénztárban, az Aida is szép, kettes sorokban vonulunk, mondja a sok kislánynak a legidősebb urszulácska, látom magam előtt a nézőteret, az arany angyalokat, az arany oszlopokat, de látom, az apácák mind meztelenek, áttetsző a főkötőjük, mint Kisanna bőre. Közrefogják az áhítatosan lépkedő kislányokat, mindenki kettes sorokba, parancsolják még egyszer az apácák, mint a pezsgőfürdő a színpad közepén, áttetsző volt a kislányok ruhája is. Somlyó ezredes tisztjei vigyázzba álltak a medence szélén, közben a nézőtérről felhangzik Radamesz áriája.

A Bujdosó-ház tornácán csend volt, Károly elrakta a szerszámait, Anna néni szöszögött a konyhában, knédlit csinált, innoszentesz noperdászkom impodeusz ánimameam, mormogta, mikor beléptem, Kiskároly figyelte a nagyanyja ujjait. Most Anna nénit is fiatalabbnak láttam, mint egy operaházi színésznőt ősz parókával. Anyád, az anyád, az anyád, mormogta Kiskárolyra, nem kapsz belőle, mondta a kutyának, te büdös, nem bírok veled, mondta hangosan az ételnek, de így se tűnt olyan félelmetesnek, mint mikor imádkozott egymagában. Hirtelen rákezdte, nem nekem mesélt, nem Kiskárolynak, egy szellemnek mesélt, amit én és Kiskároly nem láttunk. A legöregebb Bujdosó, aki a komáromi várban elesett, nem tudott az Annája nélkül élni, az ő Annája se tudott özvegy maradni, Bujdosó Károly visszatért a faluba, segített a feleségének házat építeni, egy aranyhalom fölé építették a házat, innen lett a sok-sok földje a legelső Torma Annának. Erről írtam regényt évekkel ezelőtt, ez volt hát, amit II. Bujdosó Károly titkolni próbált, most megnyugtatott, hogy a valóság sohasem izgalmasabb a fikciónál. Ismerem már az egészet, mormogtam Anna néninek.

A rejtélyes neszek elkezdődtek, rejtélyes köd hullt a konyha fölé, a nagyszoba fölé, a vadászok fölé, akik hazatértek a falvédőn. Most Veress Jancsi bácsi lépett be, őt kísérte Károly, nahát, egy vendég, örült meg Anna néni, most nem mormogott, bolond volt, de tisztelettudó, tudta hogy kell az idegennel viselkedni. Hát jó estét, köszönt Jancsi bácsi, nálatok milyen jó meleg van, no még mindig nem tudsz semmit a bátyádékról, fordult felém. Károly bort tett a vendég elé, a tietekből nem iszom, de hát mit számít, mégis iszom, a világban mindenki megőrült, a mézeskalácssütőben mi, Kata, Zsuzsi, Feri, dolgozunk rogyásig. Többet, jóval többet, mint a magyar világban. Az embereknek nincs semmijük, szólt Károly, ki akar a háború után mézeskalácsot enni. Veress Jancsi nevetett, mindenki fiam, tudd meg, fiam, mindenki. Mindenki egy kis édességre vágyik. Nem győzöm a tükrös szíveket kisütni, ha nem lenne ez az eső, derékszámra el tudnék adni. Hol, kérdezte Károly, Pozsonyban, Kassán, Szerdahelyen, ha nem lennének határok, ha el tudnám vinni az árut Pestre, gazdag lennék, talán már mézeskalácsgyáram lenne. Édességre szórják a pénzüket, édességre, szörnyülködött Anna néni, nem gondolnak ezek semmire? Semmire, mondta Veress bácsi. Komótosan elgondolkodott, kigombolta a kabátját, és átadott Kiskárolynak egy tükrös szívet.

Hirtelen elfogott a nevetés, láttam a szellemeket, ahogy szürkületkor kiosonnak az utcára, leadják Veress Jancsi bácsinál a mézeskalács-rendelést, láttam, ahogy I. Bujdosó Károly, a komáromi vár hőse gondosan szignálja is a magáét, hiába no, gondoltam mosolyogva, ha nőről van szó, a pénz nem számít.

   

Tükrök után (II.)

Veress Jancsi bácsi beszámolója, a nevetés, ami végigfutott a torkomon, a saját vágyaimtól is megszabadított. És a szorongástól. Egy percre nevetségesnek láttam az árnyakkal, nőkkel, képzelődéssel teli házat, a felvidéki marquise-t, Bujdosó Károlyt, aki végigjárja a termeit, gondoskodik Kisannáról, Anna néniről, gondoskodik a hatalommal és szerelemmel fogva tartott nőkről, és varázslatokkal védi Sodome falait. Mennyit kerestem régen a Bujdosók titkát, régen hány ablakot, hány poharat kocogtattam végig, bármilyen magyarázat jó vagy rossz, úgysem tudok dönteni. De a nevetés után a vágy is feltámadt bennem, hogy más legyek, ne csak a Bujdosó-ház vendége. Eldöntöttem, visszamegyek valamikor Szerdahelyre a könyveimért.

A nyelve hegyén tartotta Jancsi bácsi a bort, óvatosakat kortyolt, de mintha az a kevés is a fejébe szállt volna, rátenyerelt a mocskos asztalra, és mesélt csak tovább a mézeskalács-piacról. Galántán szétkapkodták az áruját, Pozsonyban ládaszámra rendeltek, de nincs szekér, nincs ló, kölcsönlovakkal vitte a mézest Somorjára, és most, mikor mindenki édeset akar enni, most, mikor megszedhetné magát, akadályozzák a körülmények. A körülmények, visszhangozta a szót Bujdosó Károly, mintha ez a szó megmagyarázna mindent. A szellemeket, az ételt, ami nem fogy ki a házban, a Torma Annák és a Bujdosólányok sorsát csak ezen a helyen lehet megmagyarázni, ha kimegyünk a házból, ez a magyarázat is érvénytelen. De meddig áll a ház, meddig táplálják a Kisannákat a mézeskalácsok, meddig tudja a sok ijesztgetés meghosszabbítani Bujdosó Károly nevét? Néztem Veress Jancsi bácsi becsületesen reménykedő vonásait, könyökölt nyugodtan az asztalon, ő hitt az édességpiac lassú bővülésében, beszélt szép lassan, komótosan. Talán azért jött, gondoltam, hogy kölcsönkérjen a Bujdosóktól. Alig figyeltem rá, a falvédős szobára gondoltam, mindjárt este lesz, a vadászok most is büszkén ballagnak haza. Talán nem a szerelem kényszerítette Bujdosó Károlyt, hogy a komáromi várból vagy talán a sírgödörből visszatérjen, hanem a föld, amivel egyedül bajlódott a felesége, a föld, amit a csatatéren is becsülettel védett, a föld, amit legjobban egybetartani úgy lehet, ha ő indítja el a szántáshoz a lovakat, ő adja férjhez a lányait, ha a fiai helyett ő lép a nászszobába, ha sose hal meg, de jutalmaz, büntet, és szerez is közben. Mindenkiben ő folytatódik, fiai csak holtukban léphettek mellé, mert mindenki helyett az első Bujdosó Károly élt, ő gondoskodott a többiekről, az ő hűtlensége öregítette meg Anna nénit. Tisztességes parasztember volt, mindig csak egynek kedveskedett, ebben az egyben is egyetlen arcot, egyetlen nőtípust szeretett, fogta Annái kezét, mikor leszámolták a pénzt a béreseknek, ha a láng kicsapott, megjavította a sparheltet, fésülte a hajukat, mint Kisannáét. Láttam magam előtt Kisannát, láttam a térdén a csúnya fekete foltokat, lám, lám, gondoltam, bizony a komáromi hős ugyanazokat a pozitúrákat kedveli, mint az isteni márki. De a körülmények, gondoltam, ők ketten, a családalapító I. Bujdosó és a dél-francia arisztokrata máshol lettek a gyűjtés foglyai, az egyik Nagymegyeren, a másik a Bastille-ban.

De Anna néni nem tudott rám figyelni, igyekezett úgy tenni, mintha követné Veress bácsi elbeszéléseit, pedig nehéz lehetett neki tulajdon mormogását elnyomni. Se most, se régebben nem szokott hozzá a vendégekhez, a Bujdosók asszonyait, bár respektálták a sok föld miatt, kerülték a faluban a bolondériáik miatt. Bár ló se volt, szekér se, a mézeskalács-láz egyre nagyobb tervekre sarkallta Veress bácsit, még egy pohárral öntött magának, nem hagyom magam leigázni, nem hagyom, hogy tönkretegyen a háború, tönkretegyen a szocializmus, veszek egy autót, kifejlesztek egy olyan sütőt, amit még Prágában se láttak, sőt, ha eljön az idő, a galántai gépészekkel terveztetek egy villanykemencét is. Villanykemencét, visszhangozta csodálkozva Károly, olyan csodálkozva, hogy talán látnia kellett Veress bácsinak, rossz helyre jött kölcsön kérni. Törvény volt a Bujdosóknál, hogy nem szabad gépre költeni, a lokomobilokat, traktorokat, a cséplőgépet vegyék meg mások, olcsó marad a paraszt, pénzt a mag hoz, az aranyföld, a rejtélyesen szaporított állatok. Mindig a Bujdosók gyarapodtak a legjobban, az idő őket igazolta, nekik mindig telt mézeskalácsra, a sok erőgép, a bátyám gépei csak jelek voltak a soha el nem érkező jövőből. Minden Bujdosó ráolvasással, cigányokkal gyógyíttatta a lovait, mégis az ő lovaik éltek a legtovább, még húsz éve is a széllel szeleltették a búzát, de úgy látszik, a szél meghallgatta a karosszékekben üldögélő Torma Annák imáját. Károly arcát néztem, alig tud írni, az újsággal csak begyújtani szokott, a politikáról aligha tud annyit, mint a közöttünk élő, rejtélyes komáromi hős, Bujdosó Károly. Hallgattam Jancsi bácsit, aki már egy áramfejlesztő telepítésén gondolkodott, ha így megy tovább az édességpiac, majd egyszer annak is ideje lesz, morfondírozott, meddig tart ez az idő még, gondolkodtam, meddig tart a mi időnk, a Bujdosóké, a „gépes” parasztoké, egy falusi mézeskalácsgyáré.

Pont száz év volt. A Rudé Právóra, Mályi Gézára, Joseph Katzra és a többiekre gondoltam. 1848-ban Bujdosó Károly fegyvert fogott a szabadságért, akkor még nem félelmetes szellem volt, hanem egy fiatal katona, aki örökjogon akart az övéinek földet, szabadságot szerezni. Tudtam, év végére, 1948-ban hírünk se marad, vagy ha marad, más hír lesz, ahogy reménykedve a bátyám szerette mondogatni. Magányos száz év volt, elfordulva a szegény parasztoktól, és be nem fogadva a nemesek közé, mindig kizárva az úri középosztályból, ha nem is olyan magányos élet, mint Bujdosó Károlyé, aki egymaga őrizte a Torma Annákat a házban, jutalmazott és büntetett, akinek saját háza és saját felesége (az első Torma Anna) lett a börtöne. Milyen szerencsétlenség, siránkozott Veress bácsi, nincs itt a bátyád, akinek vizsgája van, aki meg tudná nekem az áramfejlesztőt tervezni. Tervezgess, Jancsi bácsi, gondoltam, egy éved van. Az áramfejlesztő, visszhangozta még egyszer Bujdosó Károly lassan, mintha csak óvatosan szabadna ilyen veszélyes szót kimondania. Jancsi bácsi szedelőzködött, Anna néni most, hogy megszabadult a vendégtől, már nem tudott a mormogásnak parancsolni. Nem törődtem vele, évek óta ez volt az első perc, hogy az üdvösségemért kezdtem aggódni.

Vigyél magaddal, bácsi, könyörgött Kiskároly a szedelőzködő öregnek, belekapaszkodott a kabátja ujjába, ne hagyj itten, nyöszörögte, ennek a gyereknek orvos kell, szögezte le Jancsi bácsi, a gyerek könnyezett és nyöszörgött, vigyél el, vigyél el, hány éves ez a gyerek, kérdezte, tizenhárom, felelt Anna néni. Ha felveszed a kabátodat, megyünk sétálni, mondtam Kiskárolynak, aki futott a fogashoz, és belecsimpaszkodott a kezembe. Se holtak ezek, se elevenek, mondta Jancsi bácsi már a pitvarban, ahol Károly világított nekünk, ügyetlenül fogta a lámpát, megvilágította a bokrokat, egy kancsal fénysugarat vetett az istálló felé, aztán már ment is vissza. Ahogy kihúzzuk a lábunkat, gondoltam, szitál a szobákban a köd, kezdődnek a házban a sóhajok. Valami nincs rendben velük, mondta Veress bácsi, nem is tudom, Imre, hogy tudsz azzal az öregasszonnyal élni, a feleségemet nem tudnám rávenni, hogy ide jöjjön. Nem örültem, hogy erről Kiskároly előtt beszélünk, a gyerek odaszorította a homlokát a karomhoz, egymásba fogódzkodtunk, hiába, mondogatta Veress bácsi, a sok rokonházasság egyetlen családnak se tesz jót. Itt az utcán, más házak között ez a magyarázat volt érvényes, tudtam jól. De most ennek vége, kajánkodott Veress bácsi, ez a fiú egyetlen Torma Annát se fog elvenni, a sok Torma gyerek biztonságban van Magyarországon. Vigyázz magadra itt, Imre, mondta búcsúzóul Veress bácsi, és eltűnt a nagymegyeri áramfejlesztő tervével az egyik ajtó mögül kiszűrődő fényben.

Gyere, Károlyka, mondtam a kisfiúnak, megnézzük a misét a templomban. Nincs már mise, mondta Károly, dehogynem, fiam, és a kezénél fogva húztam magammal. A sok kísértet gonosszá tesz, gondoltam, hónapok óta itt vagyok, de én eddig meg sem láttam ezt a gyereket, aki úgy mormog, mint a nagyanyja. Nem félsz, kérdeztem, a gyerek, hogy még közelebb húzódhasson, igennel felelt. Mi lett volna, ha visszakérdez, Imre, te vajon nem félsz-e, de a gyerek szinte felolvadt a kabátomban és reszketett. Tizenhárom éves, gondoltam, de még nyolcnak se látszik, a vállán jó kabát, a lábán jó cipő, de olyan sovány mégis, mintha éhezne. Mikor megláttam a templomablakot, megtudtam, milyen a hideg fekete szín, a szemerkélő esőben úgy villogtak az ablaktáblák, mint az üvegszemek, hiába, gondoltam, minden tárgy túl fog minket élni. Mikor elmentünk az ablakok előtt, olyan érzésem volt, mind meghaltak azok, akik valaha imádkoztak itt.

Ideges kétségbeesés áradt Ferenc atyából, a papírok egymás hegyén‑hátán, jutott néhány minden asztalra, a tányérok szélén a beszáradt levesek csíkja kanyargott, egy kis pálinkáspohár a földgömb tetején imbolygott. Nem lelki vigaszért jöttünk, nyugodjon meg, atyám, mondtam. Ferenc atya lebegett a szobában, pontosan úgy nézett ki, mint egy rajongó Rudolf prágai udvarában. Nem tanácsért jöttünk, mondtam még egyszer, a könyvek tetején ott hevert egy felbontott csokoládé, mindenki egy kis édességre vágyik, mondta Veress bácsi. Néztem a vibráló ujjait, meg kellett kérdeznem magamtól, az idő most lassul vagy gyorsul, mert megzavart a tagjaiból áradó feszültség. Hát akkor csak látogatni jött, mondta a pap megkönnyebbülten, még egy szörpöm sincs vagy egy pohár bor, amit kínálhatnék, mondta egészen megnyugodva, míg a gyerek kiguvadt szemekkel bámulta a csokoládét. Le fog az a pohár esni, szóltam a földgömbre mutatva a papnak, már leesett, mondta, és most már elszállt az előző pillanat könnyebbsége, az öröme, hogy nem kérnek tanácsot tőle, és most a kezeit tördelte újra. István atya a Szudéta-vidéken van, magyarázta, látogatja az elhurcolt magyarokat. Bár alkalmatlan káplán volt, a faluban nem szerették, én nagyon kedveltem, de ha nem prédikál, atyám, mért is jár otthon reverendában, kérdeztem. Nem a kérdésre felelt, fel-alá járkálva a szobájában belevágott a szokásos mondókájába. A spiritualizmus idegen a magyar paraszttól, korlátolt, keményfejű nép ez, csak a szerzésnek él, jellemző, hogy Magyarországon nincsenek misztikus szentek, őt a falusiak elkerülik, hisz nem tud nekik mit prédikálni. Úri fiú, gondoltam, talán büntetésből helyezték ide, soha nem tudtam meg, miért nem ment vissza Magyarországra a többiekkel. A kezét tördelve helyet mutatott, az egyetlen székről levettem a könyveket. A gyereket az ölembe húztam, rettenetesen hideg volt, a paplakot nem fűtötte föld alatti meleg.

Hogy áll atyám a kutatásokkal, kérdeztem. Azzal se tud foglalkozni, a körülmények, mondta ő is, a körülmények miatt nincsenek itt a könyvei, a körülmények miatt nem tud Prágába menni, nem tud Kassára utazni, a vonatokon tilos magyarul beszélni, és kivel állnak szóba egy levéltárban, azzal állnak szóba, aki tud csehül beszélni. Sajnáltam őt, egy Felvidéken itt felejtett magyar pap, de nem az a fajta, aki a népbe bújik, ha egyszer egy romantikus filmet forgatnék, őt választanám hősömül. Mályi Gézára hasonlított, akitől természettől idegen minden jávorpalis zömökség, úgy nézett ki, mint egy francia filmszínész, akit egy film megőrülési jelenetéhez maszkíroztak. Talán nincs huszonnyolc éves, gondoltam. Kilógok a népből, magyarázta, a falusiak félnek tőlem, legszívesebben átvinnék a haldoklókat Szerdahelyre, esküdni is máshova mennek, rossz híremet költik a környéken. A szobában egyetlen szentkép se függött, egyetlen feszület sem, a falon a Felvidéket járt mágusok metszetei függtek, John Dee és Paracelsus, velem szemben Hell Miksa, a Felvidékről elszármazott nagy asztronómus, a székem alatt összegyűrve ott hevertek Ferenc atya gombóccá gyúrt alsóruhái. Ott egye meg a fene, nem jön már Mariska se mosni, mondta szégyenkezés nélkül, és június óta semmi új adatom nincs, semmi érdekeset nem tudok a mágusokról beszélni. Pedig nem vagyok rossz magyar, mondta, mikor a parasztok újra eszébe jutottak, ezek akármit is mondanak rólam, a legspirituálisabb élmény lehetett, mesélte, mikor Sajnovics János, az ifjú, lelkes tudós, a nemzetközi tudományos expedíció tagja, a sarkkörön túl, a Vénusz átvonulását figyelve egy jégkunyhóban magyarhoz hasonló szavakra lett figyelmes. Micsoda megrázó élmény lehetett, lelkesedett Ferenc atya. A lappok nem laknak jégkunyhókban, gondoltam, de megértettem Ferenc atyát is, itt nincs sarkkör, nincsenek lappok, csak a Vénusz vonul át néha felettünk. Pedig micsoda tudományos eredmények vannak, sóhajtozott, egyetlen bombával kiirtanak egy hatalmas várost, a kutatóműhelyek, az igazi tudósok már az anyag szívét robbantják fel, az atommagot. Ide jöhetnék rádiózni, gondoltam, a hatalmas német készüléken, de még a rádió alatt is agyongyűrt újságok hevertek. Egyre szomorúbb lettem mégis, a frissesség, amit Veress bácsi látogatása szerzett, már tovatűnt Ferenc atyával. A gyerek közelebb bújt, Ferenc atya fel-alá suhogott. Mire lenne együtt képes a modern tudomány és a spiritualizmus, sóhajtozott, milyen csodálatos lenne egy telepátiával vagy imával irányított tengeralattjáró, a kezét hátul összefogva egy pillanatra megállt az egyik metszet előtt.

Miért nem megy Prágába fizikát tanulni, kérdeztem, Ferenc atya megpördült, filmszínészarca megmerevedett, hagyjam itt a falut, hagyjam el a nevemet, kérdezte. Már elhagyta rég vagy sose élt itt, gondoltam, de nem mondtam hangosan semmit, a gyerek elbóbiskolt az ölemben, én a falon John Dee, a nagy angol varázsló portréját nézegettem. Ferenc atya, született Őry Feri saját magának se tudott válaszolni, bár látszott az arcán, a menekülés vágya régóta emészti. Ha elmennék innen, szólt, kitalálhatnék valamit, elgondolkodott, és hangosan ropogtatta az ujjait. A találmányok, a kitalálás, ez volt az a repülőgép, amin a bátyám, Jozef Halek és a Kohn fiúk igyekeztek Magyarországot elhagyni. Kitalálhatnék valamit, mondta, és kezeit tördelve lebegett tovább a szobában. Nem tudom, atya, kérdeztem, hallott-e a jelenésekről Alsó-Kamocsán? Megint egy parasztasszony, mondta, és elhúzta a száját. Egy parasztasszonynak megjelent álmában egy angyal vagy a Jézuska, túl földszagú ez nekem, túl fájdalmas. Nem tudott megállni a szobában, járt-kelt, lobog benne a Vénusz, pedig nem az a fajta, aki tudomást vesz róla, gondoltam. Felém fordult hirtelen, Imre, maga legalább művelt ember, mondja meg, mit csináljak. Néztem John Dee-t, Ferenc atya feszült, fiatal arcát, itt a háború utáni Nagymegyeren a műveltség volt Ferenc atya rögeszméje.

Döntse el, tudna-e falusi pap maradni egész életében. Erre már ő is tudta a választ, csak nem tudott szembesülni vele, nem tudta még, melyik vonat viszi el innen. Magyarországra vissza nem mehetek, mondta. A bátyja fizikaprofesszor Freiburgban, a féltestvére csak, de legalább vitte valamire. Kiskároly felébredt a hidegtől, fészkelődni kezdett, Ferenc atya tovább járkált fel-alá, a petróleumlámpa fényében táncoltak a vonásai. Nekem küldetésem van, magyarázta, egy küldetésem, ezért lettem katolikus pap. Ugyanúgy éreztem magam, mint Kiskároly a térdemen, fojtogatott a szoba levegője, Ferenc atya is izzadtságszagú volt, mint mindenki Nagymegyeren, mosdani senki sem mosdott, reggel felébredtek az emberek, elmerültek a tervekben vagy a félelemben. Nekem is volt szagom, a kabátomon át is éreztem.

Mikor rádiózunk, kérdezte a fiatal atya, mikor látta, indulunk. Kíváncsi vagyok, hogy magának az újféle bombáról mi a véleménye, erről is beszélnek a német adók, mondta, és jött utánunk idegesen, hetek óta nálam van egy levele, mondta, elfelejtettem a múlt héten átadni. Erdélyből jött, egy barátja Szerdahelyre címezte, a levelet kihúzta egy könyvhalom alól, és közben a rajongók makacsságával igyekezett marasztalni. De már indultunk, az atya idegesen lóbálta a lámpát utánunk, szorítottam Kiskároly kezét, a gyerek átölelt, legalább egy jó dolog van, gondoltam. Ha kilép Ferenc atya, ha megtanul csehül, ha elmegy a prágai egyetemre és fizikát tanul, akkor se élhet sokáig, túl fegyelmezetlen, gondoltam, és túl értelmes. Már nem akartam rá gondolni, alig vártam, hogy Kiskárollyal otthon legyünk.

A levelet katonatársamtól, Somlyó ezredes őrmesterétől, Balázs Páltól kaptam, a századirodán ő helyettesítette Kapolyit a kiugrás utáni hetekben. A levél, mint egy feljelentés, bőbeszédű volt, de száraz. Sokáig csak a családról ír, aztán odaértem, (…) azon a nyáron István Anna elkezdet prédikálni, valást és előítéleteket hirdetni, dátum szerint leszögezte, hogy mikor fog a közeli időben az égen meg fog jeleni az úrjézus a kezében egy fényes keresztel, akkor 3 napig teljes sötétség lesz az egész földön kimondottan csak a szentelt gyertya fog világítani. Errefel a nép az összes boltokból felvásárolta megszenteltette a templomba. A dolog annyira fajult volt hogy már a papok is be kezdtek volt kapcsolódni ebe a históriába, már naponta, délelőt és este miséket tartotak ami sokszor éjfélig is eltartot, a templom tömve volt hívőkkel és a pap méltatta az istenek a kiválasztotját, mert anak nevezte István Annát. Aztán nagy ősze jövetelt hirdetet Anna Rengő kő tetejére, a karéba ahol ő fog beszélni az ur istenel és parancsokot fog kapni az eltévet megromlot népek megtérítésére, ahová még Brassóból csíkból és Marosvásárheljről is eljötek szép számal. Ekkor felállott egy lapos kőre és Bujdoso Esztivel imádkozot és azt mondta hogy még várni kel 15 percet amíg eljön az ur isten, és 15 percre elájult és lefeküt a nép várta hogy mi lesz de ekor már éjel volt eset az eső.

És elis jöt egy ora mulva de nem az úr isten hanem a párt aktivisták, csendőrök, a szekuritáté és az erdészek nagy számban és az egészet szétverték és Annát beviték Zetelakára mert ő oda kívánkozot a templomba és a nép erőszakot tet és nem engete hogy István Annát és Bujdoso Esztit elvigyék. Én akor bent dolgoztam a M. G. Bérmunkások Szakszervezeténél. Ezen idő alat Orosz Mariska vezetésével megindultak a levelek szerte a megyében, és írták bene azt a prédikálást amit hallotak, és oda irták hogyha kézhez vete a levelet ugyan ezela szövegel irjon valakinek 7 drb levelet és ha nem ir nyolc napon meg fog halni (…)

Rázogattam a borítékot, de nem találtam azt a levelet, amiből 7 db-ot kéne elküldenem, de ez sem nyugtatott meg. Hogy is csúszhatott át két államhatáron is egy ilyen tudósítás? Nem ismertem a Rengőkövet, nem ismertem István Annát, Kolozsvártól keletre soha nem jártam, hogyan ellenőrizhetném, amit itt leírtak? Lehet, hogy Balázs Pali halott, a határon a levelemet elfogják, amelyben István Annáról kérdezősködöm. Lehet, hogy csak a pecsét román, a levelet átadták Ferenc atyának, aki a prágai egyetemre készül, és lehet, hogy Őry Ferencnek a tandíját előre meg kell fizetni. Bujdosó Eszti meghalt, a saját édesanyám látta, egy levélbe, amit Ferenc atya ötlött ki, könnyű volt az én egyik családom, egy közismerten bolond család nevét belekeverni. Talán úgy számítanak, hogy nyomozni fogok, a vér meghűlt bennem, lehet, hogy hiba volt a prágai lapnak nem válaszolni, most így akarnak megfogni.

De ha igaz, hogy István Anna látta az Úristent, akkor nem téphetem el a levelet. Aki nem küldi vissza, meg fog halni, alig tudtam magamon erőt venni, hogy ne rohanjak a sötét templomba, ne rohanjak Ferenc atyához, ne rohanjak a rendőrségre. Az aktivisták még itt vannak a faluban. Ássam a levelet a földbe? Hirtelen nyugalom szállt rám, elrejtettem csak könnyen a falvédős szobában, és magyarul, egyszerűen és lassan elkezdtem imádkozni. Ahogy a szavak elhagytak engem, valamennyi reménykedést találtam a szívemben, meg kell keresnem, gondoltam, azokat a barátokat, akik itt maradtak a Felvidéken, hiszen van még két húgom, akikre hónapok óta nem gondoltam. Ilus férje kormánytisztviselő Prágában, rá nem hozhatok bajt, de megjelent a szemem előtt a törékeny, beteges Emmike, meg kell keresnem őt, meg kell kérdeznem, nincs-e valamire szüksége. Miklós, Béla, Ilus, én, Kisanna, Emmike, belekapaszkodtam a saját nevünkbe a fenyegetés ellen. Ne hozz ránk bajt, zokogott Emmi, mikor lehajtott fejjel megkerestem őt Pozsonyban, ne hozz ránk bajt, zokogta, visszakaptuk az állampolgárságot, az uram állást kapott, de te magyarnak vallottad magad, magyar újságíró voltál a negyvenes években. De olyan jelentéktelen, mondtam Emmikének, hogy a háború után elfelejtettek kikergetni innen.

De Emmi sovány volt, sápadt, ráncos, látszott rajta, hogy a gyerekszülések, az állampolgárság nélküli évek a szívét is széttépték. Még nem értek véget a fenyegetések, mondta Emmi, még nem értek véget a félelmek, lüktettek az idegességtől az erek a nyakában, attól féltem, ha tovább maradok, Emmi rosszul lesz. Kicsikém, Emmike, drágám, simogattam a csuklóját, az isten áldjon meg, ne félj annyira, Emmi teljesen ősz volt, de közben kislányos is, úgy nézett ki, mintha húszévesen egy katasztrófában megőszült volna, drágám, nincs semmi baj, mondogattam. Jan nem akarja, mondta a zokogó Emmi, hogy veled kapcsolatban legyünk. A kezét a kezemben tartottam, hogy ne betegítse meg a bűntudat, semmi baj, Emmi, az is jó, hogy láttalak. És ez a boldogság kitartott a lehajtott fejű németek és magyarok között, a pozsonyi utcákon is, nocsak, gondoltam, valaki milyen magabiztosan lépeget ezekben a napokban, Garády Péter széles mosollyal megvárt a főposta előtt, képzeld, öregem, mondta kihívóan, bátran, magyarul, megfeledkeztek rólam, mesélte, elfelejtettek Magyarországra küldeni.

Garády Péter visszament a háború előtti munkahelyére, az egyik ótátrafüredi szanatóriumba, a hegyek nem kérdeznek semmit, a hegyek nem igazoltatnak, mondta kamaszos boldogsággal, oda kéne jönnöd, Imre, a szanatóriumba könyvtárosnak. Nem helyes, hogy haldokolsz munka nélkül egy faluban, neked írnod kell, tartani bennünk a lelket, magyarázta kamaszos lelkesedéssel. Hát igen, a Csallóközi Köztársaság, gondoltam mosolyogva. El kéne jönnöd Ótátrafüredre, erősködött, a szanatóriumnak szüksége is van egy könyvtárosra, egy magyar könyvtárosra, hangsúlyozta, magyar könyvek között, a magyar könyvtárban. Kedvesen akartam visszautasítani, azt mondtam, hogy a szerelem érdekel, a párválasztás, nem a magyar könyvek valahol Ótátrafüreden, mert már eljött a nősülés ideje, mondtam Garády főorvosnak nevetve. Garády Péter képzelete akadályokat sohasem ismert. Eszembe jutottak a folyók, a felrobbantott hidak, amit felvázolt előttem Kassán, a Schalk-házban egy kitépett irkalapra. Majd megtalál téged a szerelem, mondta kisfiús mosollyal, csak kicsit szedd össze magad, garantálom, hogy megtalál téged a hegyek között is, Ótátrafüreden. És így is lett.