Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. július–augusztus / Birkahús

Birkahús

     

Molnár megszaglászta, amit Sándor a kezébe nyomott. Ez birkahús, mondta és eltartotta magától.

– Az hát, mi lenne, girosz. – Sándornak nem volt tiszta a lelkiismerete, ilyenkor kioktató lett a hangja, Molnár előre unta. – Girosz, tudod? Törökül döner kebap. Ott ettem először. Birkahúsból csinálják. Ezek is törökök, már tele van velük a Körút. Mindjárt meglátod, ahogy az Oktogonhoz érünk, ott a következő. – Ügyesen harapott a sajátjából, közben folyton forgatta, hogy ki ne buggyanjon belőle a lé, a szép világoskék rövid ujjú ingére.

– Milyen ügyes kis hörcsög vagy – mondta Molnár. – Ne beszélj mellé. Tudtad, hogy birkahús.

– Tudtam, de elfelejtettem – mondta Sándor.

– Így írtok ti – mondta Molnár és lenézően vállat vont. Az egész testével tudott vállat vonni, laza végtagjai sorra bemozdultak. Nem volt harmonikus jelenség, főleg a nyaka volt hosszú, az arca meg olyan, mint aki mindenen csodálkozik. A giroszt hosszú karjával sikerült egészen messzire tartania magától.

Sándor megkönnyebbült, na végre egy hülyeség. Jólesett neki, ha Molnárt hülyeségen kaphatta. A „tudtam, de elfelejtettem” nem az Így írtok tiben van, és ma reggel valamiért nem szerette Molnárt, makacsul nem szerette, nem tudta, mi ennek az oka, sőt tudta, hogy nincs oka, az ember fölkel és nem szeret valakit. Nem volt ritka Sándornál, hogy nem szerette, nyughatatlan volt, mint a foxikutya, nem bírt érzelmileg egy helyben maradni, állandóan próbálkozott. Ha reggel utálta Molnárt, estére meg­szerette, újra és újra belészeretett, Molnár csak nézte, hogy mit akar már megint. Ő nem tudott együtt mozogni Sándor hintázásával, a belendüléseket gyanakodva nézte, mikor meg a leszálló ág volt soron, azt mondta: na ugye. Inkább elnézett Sándor feje fölött valami távolba, Sándor nem értette, hova, miket lát, amiket ő nem, miért nem figyel az ő csaholós világára, itt vagyok, nem látsz, ezt szokta neki kiabálni, nekem ne mondd, hogy valakit lehet szeretni úgy, hogy az ember nem figyel rá. Aki pedig nem figyel, annak esetleg birkahúst nyomnak a kezébe. – Hú, de nagy tévedés! – mondta vidáman Sándor és pördült egyet a járdán.

– Jó – mondta fáradtan Molnár, – akkor a Tanár úr kérem. De nem kérem. Birkahúst nem. Megfogadtam, mikor anyám meghalt. – Óvatosan áttette a giroszt a másik kezébe, mint egy macskakölyköt, amely haraphat is. Molnárnak az volt az egyik elmélete, hogy a válás után az anyja csak azért ment hozzá a mostohaapjához, mert az is imádta a birkát. Elméletei voltak. Lélek és anyag azonosságáról, a házát átjáró erővonalakról, az élet értel­méről. Sándor tíz évvel idősebb volt nála, harminc elmúlt, az én koromban, mondta, az ember már nem értelmet vár az élettől, hanem örömöt. Nevelni akarta Molnárt, tessék kapcsolatokat létesíteni, hogyhogy nincsenek barátaid, még szeretőd se volt rajtam kívül, ez nem egészséges. Molnár obskurus antikváriumokba járt, néha Szlovákiába is fölment, ott még kapni dolgokat, horoszkópot is tudott csinálni, kettejüknek közöset, hiszen tulajdonképp egyetlen ember vagyunk, mondta, nomen est omen, Sándornak ez már tényleg sok volt, sose nézte meg a közös horoszkópot.

– Tudd meg, hogy én imádtam a birkaszagot nálatok – mondta Sándor egy idő múlva. Molnár anyja és mostohaapja versengve főztek birkaételeket, egyik jobb volt, mint a másik, Sándor mint afféle haver odajárt zabálni. – A nyál a számban! Apámék a múltkor is elkezdték, hogy a régi szép idők, mikor hordtam anyádtól a kóstolót.

– Almamintás lábos, ugyanolyan fedővel. Kidobtam – bólogatott Molnár. – Szegény.

– Szegény – mondta Sándor. Nem akart vitát nyitni arról, hogy a mostohaapa rendes ember volt-e, és ha nem, levon-e ez bármit a fokhagymás birkasültjeinek értékéből. A vége felé Sándor gyakran a mostohaapával evett kettesben, mert Molnárnak mindig dolga volt, ha az öreg birkát csinált.

– Nem szerettem – mondta Molnár. – Elvből. Téged sose undorított? Őszintén.

Oh, no – mondta Sándor angolul. – Valahányszor elmegyek Egerben a Birkacsárda előtt, te jutsz eszembe, föl is izgulok.

– Kínos. Birkaszex kéne neked. Oldódnának a gátlásaid. – Adott egy kokit a fejére. – Ezt azért kaptad, hogy oldódjanak a gátlásaid. Megint nem szeretsz, mi?

– Ezt még sose mondtam, Molnár, de az ágyneműdnek is birkaszaga volt az első pár alkalommal. Aztán megszoktam.

– Dehogy szoktad meg, kidobtam az ágyneműt, mikor a mostohaapám végre elment.

– Kidobtad!?

– Bevittem Egerbe, a Vöröskereszthez – visszakozott Molnár. Bár az életvitele Sándor szerint képtelen volt, sőt igenis eszelős, az nagyon fájt Molnárnak, ha dolgok meggondolatlan kidobásával gyanúsították. Ő pontosan érzi, mondta mindig Sándornak, hogy mit kell kidobni és mit megtartani. A háza, mióta ő volt benne a felnőtt, abszurd volt, Sándor nem is volt hajlandó odaköltözni hozzá, például volt három tökgyalu, de dugóhúzó nem volt, a borosüvegből bicskával kellett kifaragni a dugót, Sándor hiába hozott dugóhúzót kétszer is, azok hamar eltűntek, és Molnár háza önszabályozó módon visszaállt a három-tökgyalu-nulla-dugóhúzó állapotra. Sándor kisstílű logikája nem tudott ezzel mit kezdeni, indoklást követelt Molnártól, meg fogod bánni, értsd meg, egészséges arányt kell tartani. „Egészséges”, ezen a szón rengeteget huzakodtak, Sándor számára kulcsfogalom volt, Molnár viszont csak megvetéssel volt hajlandó kiejteni. „Már megint egészséges vagy, Sándor.” Hiába próbált Sándor úgy tenni, mintha ez bók lenne és nem sértés, Molnár mindig győzött, ha kellett, nagyon is figyelt Sándorra és megtalálta benne a duzzogást, mint masszőr az izomcsomót. Sándor az egész kapcsolatot megalázónak érezte, elejétől fogva, hogy jön ez a zöldfülű, ez a tétova nappali bagoly ahhoz, hogy őt oktassa? És főleg, hogy a kis hűtlenségeit – fölényes arccal! – megbocsássa neki, holott azok tényleg jelentéktelenek voltak, kiserdő, pályaudvar, ilyesmi, azokért legföljebb hisztérikus féltékenységi jelenetet lehetett volna rendezni, vagy szótlanul napirendre térni fölöttük. De megbocsátani?

– Edd meg te – mondta Molnár, – és ne próbálkozz folyton. Veszek a Mekiben egy hamburgert.

– Ne!! – Sándor a szívéhez kapott. – A nemzetközi nagytőkét? Oda mi nem járunk, még itt Pesten se. Bárki megláthat. – Kezdte szeretni Molnárt, erre várt reggel óta.

– Sándor, állj le, nem vagyok a feleséged.

– Ezt azért nem állítanám ilyen felhőtlen biztonsággal.

– Lemondasz rólam egy jó poén kedvéért. Kár.

– Engem a szex már nem érdekel, csak a pénzügyek – mondta Sándor. Befejezte a giroszt, elvette Molnárét, peckesen kezdett vele járni, mint gömbölyű bankárok régi fényképeken, sétapálcával és kalappal. Kicsi volt, duzzadó és sima, mint egy keljfeljancsi.

– No de Sándor, estéről-estére kőkemény bizonyí… – Sándor a szájába nyomta a félig megevett giroszt. Molnár köpködött. – Pfúj. Megszégyenítettél, ölj meg!

– Dzsungel könyve! – vágta rá Sándor.

Molnár a horoszkópkészítők időtlen nyugalmával ingatta a fejét, közben elnézett Sándor fölött a távolba.

– De igen – mondta Sándor felháborodottan, – mert a törzsműhöz hozzá van csatolva még néhány elbeszélés. A mongúzos meg ezek. Az egész együtt számít A dzsungel könyvének. Mondd meg a címét ennek, akkor elengedlek.

– Az öreg kígyó, de nem az a címe. Mindjárt eszembe jut. – Molnár büszke volt a műveltségére. Törzsmű, micsoda hülyeség.

Egyszerre tették a kezüket a McDonalds kilincsére, Molnár megkapta a hamburgerét, leültek egy asztalhoz. Sándor nem kért semmit. Igazi bankfiú volt, vasalt ing, hatalmas nyakkendő, összecsukható esernyő, görbe, valódi fanyéllel. Bármikor jöhet egy nyári zápor. A zakóját a meleg miatt levette, de olyan szépen összehajtva tartotta a karján, hogy ettől még zakósabban nézett ki. Két girosz megevése után is makulátlan volt, hordott magánál illatosított kéztörlőt, egyszer kifejtette: a vidéki ember szokja meg, hogy felszerelkezik mindennel, ne mondják rá, hogy trágyaszaga van, folyton kezet mosott, hiába mondta neki Molnár, hogy na ettől lesz igazán vidéki, jó, hogy intim­sprét nem használ, a pinámra, kérdezte Sándor a fürdőszobából, igen, a pinádra, dörögte Molnár, feldühödött, ettől még mélyebb lett a hangja, Sándor megijedt, mert Molnár el tudta veszíteni az önkontrollját, a hang­mélyülés ezt előre jelezte, ennek ellenére (vagy éppen ezért) mosdatlan parasztnak nevezte Molnárt, az meg őt műnyálas púderpamacsnak, berontott a fürdőszobába és jól megverte. Molnárt semmilyen divat nem érdekelte, csak farmert és pólót hordott, most is lekecsöpözte a nadrágját. Sándor a látványtól összerándult és az ablakon igyekezett kinézni.

A másik asztalnál egy sovány, szemüveges, könyvtáros külsejű fiatalember ült, nézte őket, egyre jobban, aztán már mosolygott is. Egyszer csak fölkelt és odalépett. Sziasztok, bocs, mondta, nem titeket láttalak tegnap a... öhm... büszkeségi filmvetítésen? Mögöttetek ültem a kanadai filmen.

Molnár jegesen elmosolyodott, erre Sándor visszaszívta, amit mondani készült, hogy persze, nahát, de érdekes, milyen kicsi a világ, most mondd meg, ebben a nagy városban, hogy pont. Becsukta a száját.

– Ugye ti voltatok? – kérdezte biztatóan, de szigorúan a szemüveges, mint aki késedelmi díjat készül felszámítani. – Leülhetek egy percre?

– Tessék. Kanadai film volt, és milyen szar – mondta Molnár. – De mi nem vagyunk pestiek, már utazunk is haza.

– Egyébként Maurer Jenő – mondta a könyvtáros és kezet nyújtott.

– Molnár Sándor vagyok – mondta Molnár.

– Molnár Sándor vagyok – mondta Sándor.

Maurer Jenő egyikről a másikra nézett.

– Igen – mondta Sándor. – És ő is. Lehet kezdeni összetéveszteni.

– Hát ez szédületes – mondta Maurer Jenő bizonytalanul. Egyáltalán nem voltak összetéveszthetők. A nyakkendős fekete hajú csinosabb volt, de úgy, mint egy másodvonalbeli táncdalénekes, a megye kedvence, majd el is fog hízni. A másik inkább bábszínész lehetett volna, laza, széteső gyerek, nagyon hosszú nyaka volt, pisze orra és csigás szőke haja.

– Én pesti vagyok – mondta Maurer, miután elég sokáig nézte őket –, itt tanulok a jogon.

– Nem könyvtár szakos vagy? – kérdezte rosszallóan Molnár. – Ez meglep.

– Könyvtár? – kérdezte Jenő. Közben a turmixát gusztustalanul szörcsögtette a szívószállal.

– Vissza is engeded, amit fölszívtál? – kérdezte Sándor.

– Nem, nem – mondta békítőleg Jenő. – Joghallgató vagyok. Pontosabban doktorandus.

Nem reagáltak. Doktorandus, nagy dolog. Az ember ne csodálkozzon, idomította Sándor évekig Molnárt, akiből ki tudott törni az őszinte elképedés, múzeumban néha hangos „Ez mi a lószar?”-ral szaladt oda a következő őslényhez. Sokat javult, de azért vadember maradt. Gyermeteg és koraérett.

– És, ööö, ti? – szánta rá magát Jenő a beszélgetés folytatására.

– Mi is – mondta Sándor, mint aki egy hüppögő gyereknek simogatja meg a fejét.

– Úgy értem, mit csináltok, vagy honnan...

– Füzesabony, de én most Egerbe járok főiskolára. Business School. – A vállával megbökte Molnárt.

– Rendszergazda. Önkormányzat. Muszáj – mondta Molnár, közben takarított maga körül. – Egyedül vagyok.

A szemüveges láthatólag nem értette. – Egyedül? Nem együtt vagytok? Néztem az utcán, ahogy idefelé jöttetek, egymás szájába nyomtátok a giroszt, meg tegnap a... rendezvényen, úgy működtök, mint egy pár.

– Biztos, hogy nem vagy könyvtáros? – kérdezte Molnár és a szemébe nézett. – Az valahogy jobb lenne.

– Árva szegény – bólogatott Sándor, és leporolta Molnár pólójáról a morzsákat. Molnár feszengett, nem szerette a gondozói rohamokat. Majd az állatkertben, mondta nyűgösen. Ott grúmingoljál.

A szemüveges nem tudta, mit mondjon. Farmeröltöny volt rajta. – Ti olyan furcsák vagytok. Rég vagytok így?

– Három éve – mondta Sándor. – Egy telepen lakunk. – Nedves szemmel nézett Molnárra, mint gyermek a családfőre. – Mondhatom?

– Csak felhívnám halkan a figyelmet – mondta Molnár –, hogy be se akartál engedni ide, de már meséled az életünket a hangulatos McDonaldsban. Neked az elveid.

– Képzelj el két kertes házat, az egyik utcában a miénk, két utcával hátrébb meg az övéké, illetve most már az övé – mondta derűsen Sándor. – Mindenkije meghalt.

– Én nem akarok tőletek semmit – mondta leverten a joghallgató.

– Csak az anyám meg az apám halt meg, azok is csak tavaly. Ne turbózd, Sándor.

– Tényleg, a nővéred nem halt meg.

– És a férje se.

– És az a két édes gyerekük se. A Csabika meg az Attila.

– De majd azok is meghalnak – bólintott Molnár. – Nincs igazam, Jenő?

– Hát, szóval, ha úgy vesszük, persze, úgyhogy. Na, én most akkor...

– De apámék – mondta Sándor lehalkított hangon, és finoman megérintette a szemüveges karját, mire az visszaült. Sándor közelebb hajolt, jobbra-balra nézett. – azt hiszik, Egerben lakom albérletben, közben minden este hazajövök a Molnárhoz. De még nem buktam le. – Diadalmasan hátradőlt.

– Álszakáll, álbajusz, terepszínű ruha. Néha nyestnek álcázza magát. Látnád, ahogy szalad.

– A kis állat – bólogatott Sándor.

– Ne higgy neki, Jenő, nagyon kérlek. – Továbbra is Jenőhöz beszélt, egyenesen a szemébe. – Az nem lehet, hogy apádék ne vették volna észre, hogy ott sunyítasz nálam. A szagodat megérzik. Különösen nyáron, mikor bűzlesz a dezodortól.

A könyvtáros kicsit hátrahúzódott.

– Szagomat!… A ti házatok még most is birkaszagú – mondta Sándor. – Egy atavizmus az a család.

– Család!… – nevetett föl keserűen Molnár.

– Iskola!... – nevetett föl ugyanolyan hangon Sándor.

– Nana, ez egy viccnek a poénja, ez nincs benne – mondta Molnár.

Sándor megsimogatta Molnár kézfejét. Tanár úr kérem.

– Te tanár vagy? – próbált megkapaszkodni a könyvtáros.

– Nem tanár az én Molnárom, de az előző is ez volt, nem az Így írtok ti.

– Tudtam, de elfelejtettem – mondta Molnár és megbántva nyelt egyet. Hatalmas ádámcsutkája minden nyeléskor föl-le szaladt, Sándor ezt gyönyö­rűnek találta. Már akkor is, amikor a tizenhét éves Molnáron még nemigen volt más néznivaló, csak az ádámcsutkája meg a csigás szőke haja.

– Egy kis birkaszag nem rossz. Én is szeretem – mondta Jenő, aki igyekezett normális, kapcsolatkész ember maradni. – És egészséges.

– Aha – mondta Molnár.

– Az előbb az utcán nem azt ettetek? Giroszt?

– Aki a birkahúst kibírja, az antropológiailag alacsonyabb rendű – mondta Molnár. – Szerintem ti besenyők vagytok.

– Szerintem ti hülyék vagytok – mondta megbabonázva a könyvtáros.

– Ne add fel, Jenő – mondta Molnár jóindulatúan. – Lehet, hogy úzok vagyunk.

– Én, én csak megláttalak benneteket, és úgy megörültem, mondom, nahát, de érdekes, milyen kicsi a világ, most mondd meg, ebben a nagy városban, hogy pont. Tegnap a film után olyan gyorsan elmentetek. Pedig még ott maradt mindenki. Volt vita is.

– A nagynéném várt haza, őnála alszunk – mondta Molnár.

– Látod, ő se halt meg – mondta Maurer váratlanul. Sándor biccentett, nocsak. Jenő folytatta. – Ma délután lesz a felvonulás, gyertek el. Nagyon jó lesz. Transzparensek, minden.

– És közvetíti a tévé? Majd nézik a Business Schoolban. – Sándor angolosan ejtette a -ban végződést is, valahogy „schoolbon”-nak hangzott. Két karjával kifeszítve egy képzeletbeli transzparenst lengetett, „Business School, Eger!”, kiabálta.

– Nem közvetíti – Jenő végre elemében volt –, de mutatja, és nekünk ezt vállalni kell. Nyilvános szereplés. Nem tilthatjuk meg. De no problem, nagy­korúak vagytok.

– Mi nem érünk rá, más programunk van – mondta nyájasan Sándor. – Az állatkertbe megyünk.

– Hát ez szédületes – mondta Maurer Jenő bizonytalanul.

– Szerintünk is – mondta Molnár. – Falusi gyereknek az állatkertben a helye.

– Hát, öhm, jó szórakozást. Este diszkó, ugye jöttök? Délután vaddisznó, este vaddiszkó! Na?

– Jenő, így nem lehet egy árvával beszélni – mondta Sándor.

– Ó, a sok szép diszkobolosz – mondta Molnár. Nagyon bírt szánakozni, mint egy ápolónő, aki tudja, hogy a betegnek mennyi van hátra. – Nem érdekel.

Jenő nyitotta a száját, de Sándor felemelt tenyérrel elhallgattatta. – A könyvtárban csak csöndben lehet táncolni, igaz? A kápolnai diszkót úgyse überolja.

A szemüveges elgyengülten csúszott vissza a székébe. Kápolnai diszkó, dünnyögte. Kicsit még szörcsögött a turmixszal, aztán fölírta nekik a címet, kikászálódott az asztal mögül és elment.

– Tényleg megyünk az állatkertbe? – kérdezte Molnár.

– Persze. – Sándor megnyálazta az ujjait és lesimítgatta a haját. – Hova vinné egy vidéki baka a szeretőjét?

Hajnalban mentek haza a diszkóból, ami döntően Maurer Jenőnek volt köszönhető. Mindenkit ismert és mindenki ismerte. Hogy a Jenő, persze. Molnárnak esze ágában se lett volna elmenni, büszke volt rá, hogy sose járt ilyen helyen. Sándor hasztalan kapacitálta az állatkertben, lépjél már be a világba, az nem elég, hogy engem néha megversz, de mikor a vaddisznókat meglátták, el volt döntve. Majd azt mondják a jegyszedőnek, hogy ők Maurer Jenőt keresik. Benn van a Jenő, csak menjetek, mondta a jegyszedő. Fizetni persze kellett. Apjuk, ez olyan, mint otthon, súgta Sándor Molnárnak: mindenki ismer mindenkit. Lábujjhegyre kellett állnia, mert csak úgy tudott súgni, ha a fülébe kiabált. Kicsit bele is kapaszkodott.

„Tiszteletem!”, kiáltotta Jenő, amikor meglátta őket, „itt van Rosencrantz és Guildenstern!”, „Mindkettő halott!”, vágta rá Molnár, készületlenül érte ez a támadás, Jenő már folytatta is, „Vagy inkább Arisztogeitón és Harmo­diosz?” Molnár állkapcsa megfeszült, mint mindig, ha koncentrált. Levegőt se vett egy ideig. „A zsarnokölők! Két halhatatlan!”, vágta ki felfénylő szemekkel. Ezért megcsípem a pofidat, mondta Jenő és megcsípte. „És A király ankusa!”, lelkendezett Molnár, Sándorra mutatva, mert a koncent­rálástól az is eszébe jutott. Én?, kérdezte Sándor, nem értette az egészet, iszonyú zaj volt, mi?? MINDNYÁJAN MEGHALUNK, kiabálta Molnár dörögve, istenien tudott kiabálni. Jól van, mondta Jenő, gyertek már táncolni.

Bemutatta őket boldog-boldogtalannak, romlatlan vidéki fiúk, mondta, mindenki röhögött, hogy Molnár Sándor, Molnár Sándor, többen maguk is így mutatkoztak be. Miért, a főiskolán is van még kettő, súgta Sándor. Ő volt a jóhiszeműbb, Molnár a gyanakvóbb. Ennyien?, ne hidd. Ezek rajtunk szórakoznak. Viccesek is vagyunk, mondta Sándor, de Molnár szeme a könyvtárost kereste. A diszkóban csak fiúk voltak, talán egy-két nő, főleg egy, akit gyűrűben körüludvaroltak. Ez is fiú, mondta szárazon Molnár, te nagyon hülye vagy, Sándor.

Meghallották, amint Maurer valakinek azt mondja: itt vannak az én sajátos barátaim, nem vette észre, hogy a háta mögött állnak sörért, két őrült fazon, mondta, akik azt álmodják, hogy ők ugyanaz az ember, és ugyanúgy hívják őket.

Jenő, az élet álom, mondták neki hátulról, egyszerre kétfelől, tudtak egyszerre mozogni. A táncban is nagyot alakítottak. Otthon rendszeresen táncoltak a négy fal között, kettesben, és mivel Sándor egyszer azt mondta a szüleinek, hogy megy a kápolnai diszkóba, ami pár kilométerrel odébb tényleg létezett, ez lett a neve a titkos táncolásaiknak. Molnár lengette és dobálta Sándort, az ide-oda siklott körülötte, kicsi volt és fürge, hol átcsúszott Molnár lába közt, hol lovagolt a derekán, Molnár látszólag unott lazasággal, de hajszálpontosan vezette, vigyázott rá, egy rossz mozdulat, és Sándor a nyakát töri. Közfeltűnést keltettek, kik ezek, valami vidékiek, a Jenő hozta őket. Ti ezt hol tanultátok? A kápolnai diszkóban. Olyan nincs. Hogyne volna, Kál-Kápolna, megvan?, oda járunk csajozni. Derültség, taps.

Három óra is volt már, sokan levetették az ingüket, csillogtak elöl-hátul. Felbukkant Jenő, ugyancsak derékig meztelenül, a farmeringe a derekára kötve. Kicsit be volt rúgva, ez jót tett neki. „Á, itt van Castor és… na?” Jaj, uncsi, mondta Molnár és megcsavarta Jenő fülét. Ezt még a Sándor is tudja, felső tagozatos anyag. Mondjad szépen, Sándor: Castor és…? Sándor morgott valamit és elment szendvicsekért. Ide figyelj, Molnár, mondta a könyvtáros, én tudom, hogy meg fogunk halni, de nem kell viccelni. Mit tudod te, hogy itt ki hogy él. Kóser? Tovább akart menni, de Molnár rátette a tenyerét a hátára. Jenő állt, hagyta. Csak egy pontosítás, Jenő: mi azt szoktuk álmodni, hogy két különböző ember vagyunk, és egymással veszek­szünk. Sándor visszajött a szendvicsekkel, Jenő bemutatott egy értelmiségi arcú fickót, hogy az nagyon ért az alapítványi pénzügyekhez, pont az, amire Sándor specializálódni akart, jól tudom, Sándor?, szóval ez egy igazi varázsló, a mi alapítványunkat is ő pofozta ki a szarból. Amíg Sándor elbeszélgetett a fickóval pénzügyekről és karrierlehetőségekről, Molnár hörögve adta oda magát Maurer Jenőnek a vécében.

– Ugye tudod, hogy apámék meghívtak ebédre holnapra? – mondta Sándor, amikor reggel a nagynéniék felé mentek a végtelen Baross utcán. – Vagyis mára. Majd odaszólok, hogy Pesten vagyunk mind a ketten, csak délutánra érünk haza.

Még a vonaton is aludtak, először csak mint két kiskatona, egymásra dőlve, aztán már mint emberpár, megszokottan, a kezüket egymás hajlataiban, állukat egymás gödreiben hagyva. Alig bírtak lekászálódni a vonatról. Sándoréknál már mindenki megebédelt, az anyja elment szolgálatba a vasútra, a húgai szétszéledtek. Az apja megmelegítette a levest, kitálalt nekik, aztán odaült és az orruk alá bagózott. Csöndben ettek, Sándor apja igyekezett szóval tartani őket, hogy mi volt a tévében, ja meg hogy mutatták ezt a meleg felvonulást, te jó ég, mi volt ott. Nagy marhaság az egész. Az ellenkező hatást érik el. Nem? Vásári komédia. Viszont volt egy beszéd, az olyan kemény volt, csak néztem. Egy jogász tartotta, persze az is ilyen, de engedte, hogy a nevét bemondják, Maurer valami. Az okosan beszélt.

Sándor nézte Molnár ádámcsutkáját.

– Azért ehhez kell bátorság – mondta az apa, mintha a csend kétségbe vonná a szavait. – Névvel, minden. A meleg-nem-tudom-micsodának az ügyvezetője. Ügyvivője.

– Jé – mondta Sándor.

– Igen. Hogy emberi jogok, meg AIDS-megelőzés, meg Európában vagyunk. Valami alapítvány.

– Az a nyüzege – mondta Sándor. Molnár föl se nézett a tányérjából.

– Ismeritek? – kérdezte az apa.

– Röpcédulákat osztogatott a moziban. Hogy menjünk erre a büszkeségi felvonulásra.

– És? Mentetek?

– Miért mentünk volna? – kérdezte Sándor eltűnődve.

– Hát csak gondoltam. Minden hülyeség érdekes, nem? Te szoktad mondani.

Annyi érdekes van Pesten, szólalt meg Molnár. Állatkert, mondta gyorsan Sándor. Vidám Park, mondta az apa. Gellérthegy, mondta Sándor, egyre szemtelenebbül. Én nem tudom, fiúk, mondta az apa. Oda mentek, ahova akartok.

– Diszkóban is voltunk – mondta Molnár. – Ott találkoztunk ezzel a Maurer Jenővel. Szerintem könyvtáros, de tagadja. Nagyon művelt fiú.

– Nem igaz, mert a moziban találkoztunk vele – mondta Sándor. Makacs tudott lenni, nem bírta elengedni a postás nadrágját.

– Jó, hát akkor én most megmondok valamit őszintén – vett mély levegőt Molnár. – A McDonaldsban találkoztunk vele.

– De csak mert látott minket a moziban. Nem érted?

– Fiúk, ti miről beszéltek? – mondta Sándor apja.

– A Maurer Jenőről, aki régen ügyvivő – mondta Sándor. – Úgy ki fogják rúgni az egyetemről, hogy a foga koccan belé. Mit exponálja itt magát?

– Nevetséges vagy a Piszkos Freddel, mikor neked derogált a Pollux – mondta Molnár.

– Nem erről van szó – mondta Sándor apja. – Azért, mert téged nem érdekel, attól még ez egy jogi probléma. Ez a Maurer, egyébként meg se látszik rajta. Több ilyet kéne mutatni, azt se tudjuk, hogy néznek ki.

– Hús? – Sándor a kést-villát marokra fogta és a végükkel kopogott az asztalon. – Ne filozofálj, apu, hozzad.

– Mondtam anyádnak, meglepem a Kismolnárt. – Így szólították. – Otthon úgyse csinál magának, mondom, sütök neki birkát. Szerettétek, igaz? Szegény anyád. Nem akármi ez, fokhagymás! – Elvette a leveses tányérokat és kiment a sültért.

– Büntetés? – kérdezte Molnár.

Sándor hintázni kezdett a székével. – Mi imádjuk a birkát. Veled leszek a küzdelemben.

– Drukkolsz, szinte úgy mondanád?

– Nagyon rossz nekem, amikor nem szeretlek. Hogy kihűl a szívem, te meg nézed. – Az apja bejött a hússal.

Molnár könyörtelen élvezettel falta a birkasültet, a füléig zsíros lett, áradozott Sándor apjának, Sanyi bácsi, ez egy költemény. Nem költemény ez, fiam, ez rendes férfimunka. Sándor nem bírta nézni, végképp akkor fordult föl a gyomra, amikor Molnár repetát kért a kihűlőben lévő, faggyas karimájú sültből. Meg se szólalt a továbbiakban, érezte, ha kinyitja a száját, kijön belőle az egész ebéd.

Esteledett, Sándor bepakolt a hátizsákjába, mintha menne Egerbe az albérletébe. Végigmentek az utcán, aztán gyorsan befordultak Molnár felé.

– Szemüveghez farmeröltöny! – mondta Sándor, mikor végre ágyba kerültek. – Tudod, mi a baj ezekkel? Nem bírnak pasit szerezni, helyette a mozgalomban élik ki magukat.

– Aha – mondta Molnár.

– Kotont használtatok?

– Aha – mondta Molnár.