Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. július–augusztus / Titivillus

Titivillus

       

Rogerius von Pilgersheim atya az Úr 1183. évének tavaszán csodálatos álmot látott. Már előzőleg is voltak hasonló álmai. Egyre kifejezetten emlékezett az 1182. évi nagy káptalan utánira, de ez mindnél tömörebb, kifejezőbb, csodálatosabb volt. Sétált az apátság alatt hömpölygő Rajna partján és meglátott egy fiatalembert. Szőke, kék szemű volt a fiú, és éppen egy vízisiklót fogott. A kígyó tekergett a szorításában, majd egyszerre bottá merevedett, kitátott szája még inkább szétfeszült, és átalakult a zarándokbotok végét jellemző keresztté. Aztán leakasztotta válláról a capselláját, abból egy szépen írt és bekötött libellumot vett elő, és felmutatta az égre. Erre megnyílt az ég, galamb szállott le, majd megjelent a Szűz a hullámokon, és a fiatalt kézen fogva vezette Rogeriushoz, miközben a következőt mondta: Tolle, lege. Míg az apát a nyilván zarándoklatból hazatérő ifjút az apátságba vezette, a templom tornyai égi fényben tündököltek, és a főkapun kitódultak a szerzetesek, énekelve és füstölve, utánuk a hozsannázó, ünneplő nép. Ezután, hálaéneklés közben a tömjénfüstben egy angyal szállt fel az égbe, miközben sűrűn integetett az égre meredt sokaságnak, és vitte a kezében a libellumot. Az angyal éppen olyan volt, mint az ifjú.

Amikor Rogerius felébredt, elgondolkodott álmán. Jártas lévén a szentek életében, azonnal rájött a jelentésére. Meghallgatta a Szent Szűz a könyörgését, hogy apátságának, a híres schönaui apátságnak még vezetése alatt csodás felemelkedést biztosít egy szent által. Ezt a szentet a Rajna partján kell keresnie, aki a szentföldi zarándoklatból megerősödött hittel és emberfeletti erkölcsi tartással érkezik. Ez a szent, miként Mózes az egyiptomi fáraó előtt, csodát fog tenni, az ördögöt a kereszthez szegezi, és beírja élettörténetét az eddig valódi csodákat nélkülöző apátság Historia domusába. Arra is emlékezett, hogy az esti könyörgéseiben arra pedig Istent kérte, űzze el az ártó szellemet Schönauból, mert a gonosz Titivillus annyira eluralkodott a scriptoriumban, hogy szinte nem tudtak hibátlanul másolt kódexet kiadni a megrendelőknek. Mind tele volt razurával és javítással.  Ebből látni, arra is gondja volt, hogy a másoló testvéreknek a kedvében járjon. Tudnivaló, minden hiba meghosszabbította azt a tisztítóhelyen eltöltendő időt, amit apróbb-nagyobb vétkeikért az igazságos Isten rájuk mért. A hibáknak az eredetét is illik tudni, a kis ördögfióka Titivillus okozza, elfordítva a másoló szerzetes figyelmét munkájától. Miként? Hát éhséget, álmot, egyéb gerjedelmet küld rá, amitől pacnit ejt, betűt téveszt. Hát a Rajna-parti ifjú ezt is megoldja, hiszen egy csodás libellumot mutatott fel az égre. Mindezt a Szent Szűz szavaival, megjelenésével megerősítette, miközben a galamb rászállt a könyvecskére. Hát kell-e ennél több bizonyíték? Ha közben valami még az eszébe jut, gondolta, beírja a Historia domusba, az utókor épülésére.

Amikor felkelt, behívatta kedvenc novíciusát, megtetvésztette a fejét, aztán míg öltöztették, simogattatta magát itt-ott. A tercia utáni misén bejelentette álmát és elmondta a megfejtését is. Az elképedt testvéreknek megígérte, hogy ezután addig, míg az álmában látott szentet meg nem találja, minden Szent Szűz-ünnepen lemegy a folyóhoz. E hírek hallatára a barátok ragyogó arccal egyszerre kezdték énekelni a Tedeumot, magától szólalt meg az orgona, ami nyilván a csodák kezdete volt. Utána, ahogy bejelentette Rogerius, hogy a szent nap tiszteletére ebédre hús is lesz, egy meszely borral, megismételték az Urat dicsérő éneket. Aztán mindenki ment a dolgára. A scriptoriumi barátok még egypár percet tanácskoztak, de megállapították, hogy valami nagy dolog készül. Tényleg, aznap kevesebb hiba esett, Titivillus méltán ijedt meg.

Ezután Rogerius visszavonult elmélkedni a történteken.  Felidézte az álmot megelőző napot, amikor kedvenc novíciusával megdörzsöltette a lábát, majd langyos vízzel megmosatta egészen a pocakja aljáig. Mindeközben kellemes bizsergés fogta el legintimebb részén. Azonban arra már kissé pirulva emlékezett, hogy valami megmozdult a reverenda alatti gatyában. Aztán rájött, a kígyó vált bottá ismét. Még látni vélte a novícius bamba arcán a büszkeség átsuhanását, hogy íme, én nélkülözhetetlen vagyok. Hát az is volt fráter Simplicius. Az apátsághoz mint apátlan anyátlan árva került, akit még gyermekként megrontottak. A kertben dolgozgatott. Egyszer nyáron, nehezebb munka közben ledobta ócska kámzsáját, és az ott sétáló apát meglátta izzadságtól fénylő, kidolgozott izomzatát, és azonnal a scriptoriumba vezényelte. Persze, először csak takarítani. Később már semmi feladaton nem csodálkozott. Bár szabálytalan volt, mert az Instituta Generalis Capituli 1119-ben, azaz nem sokkal korábban szabályozta a scriptoriumok rendjét, ahol novíciust foglalkoztatni nem volt szabad. Azonban a másolóknak jól jött a segítség a piszkos munkára. Így csendben maradtak. Aztán tanítgatni kezdték, de csak a vonalazásig jutott. Viszont annál gyakrabban kellett mennie a főapát úrhoz belső szolgálatra. Aztán napirendre tértek ezen esetek felett is.

Rogerius pedig megkezdte vándorlását a Rajnához. Először bizony a mozgás nehezére esett, de rájött, ha mindennap megmosatja a lábát, jó magasan a combok között is, visszatér ereje itt is, ott is. Így szaporodott Simplicius novicius dolga, de a szent cél szentesítette az eszközt.

Már benne jártak a nyárban, készültek az aratásra, minden élt, vidáman áradt az élet, amikor Rogerius a megszokott útján ballagott a Rajnához. Már messziről meglátott egy alakot, aki a parton egy uszadék rönkön üldögélt, és nagyokat köpött a vízbe. Amikor közelébe ért, megszemlélte a gyanútlan személyt. Azonnal felzendült lelkében a hála, mert ilyennek látta álmában a kiválasztottat. Húsz év körüli ifjú volt, hosszú, ollót régen látott hajjal. A földön, mellette egy köpenyszerű ruhadarab volt leterítve. Azon nyugodott zarándokbotja, a baculus és a bőr zarándoktáska, a capsella. Megérezte a páter jelenlétét, mert feléje fordította sovány arcát. A szemei is kékek voltak, és a sok-sok zarándokúti tapasztalattól nézése élessé vált. Ez az én emberem, örült meg Rogerius, és keresztet vetett.

– Adjon isten, atyám – köszönt illedelmesen. Hangja kissé vékonyan csengett, de kellemes volt a fülnek.

– Téged is oltalmazzon az Isten. Mi járatban vagy, fiam?

– Hazafelé tartok Neuss am Rheinbe, miután megjártam a Szentföldet. Elfáradtam, a pihenést is megkívántam, aztán hátha felvesz valami felfelé tartó hajó. Meg is éheztem, gondoltam valaki csak ad egy falás kenyeret.

– Ilyen fiatalon megjártad a szentek útját?

– Atyám, apámmal indultunk el, de őt a Girard-hegynél csatában a hitetlenek megölték, magam maradtam, és valahogy csak haza szeretnék jutni, ha már idáig elértem.

– Ne menj, fiam, sehová, ha éhes vagy, enni adunk, ha nincs feletted fedél, fedelet is kaphatsz itt, nálunk, a monostorban. Értesz-e valami munkához?

– Apám mellett megtanultam írni, meg valami könnyebb munkát is el tudnék végezni.

– Akkor hát Isten nevében, gyere velem. Aztán majd meglátod, akarsz-e tovább maradni.  Hogy is hívnak?

– Josef von Neuss.

Elindultak hát fel az apátságba. Rogerius már látta a mennyei fényben ragyogó templomot az ünneplőkkel. Fantáziája azt is láttatni vélte, hogy egy emberöltő után hogyan fognak özönleni Neussi Szent József ereklyéihez a hívők, és hogyan virágzik fel Schönau. Míg csendben ballagtak, oldalvást rá-ránézett új szerzeményére. Vékony volt az ifjú, de járásában volt valami kecsesség, tartásában önérzet.

A kapus páter beeresztette őket, aztán már terjedt is a hír, megjött az apát úr az égi hatalmak jelöltjével. Kíváncsi fejek bukkantak fel minden saroknál, míg az apáti szobába értek. Ott leültette a vendéget, és elküldött a laikus testvérek vezetőjéért, a grengárius páterért. Hamar betoppant a hajlott hátú, nyurga Lespius, akinek a gondjaira bízta Józsefet. Kapjon enni, kapjon egy novíciuscsuhát, és pihenje ki magát a novíciusok hálótermében. Aztán összehívta az apátság tisztségviselőit. Azokkal megbeszélte, hogy bár József egyelőre csak konverzus, de rövidesen novíciusi fogadalmat tesz, aztán ő fogja átvenni Simplicius tisztét. Hogy mindent-e, arról még nem tudott dönteni.

József elaludt miután evett, ivott, még vesperásra sem keltették fel, ez volt Rogerius parancsa. A vesperáson aztán megtörtént az apát úr beszámolója. A felismerés motívumait, az álommal való megegyezést meggyőzően ecsetelte. Míg beszélt, a nagy feszület Krisztusa háromszor bólintott, és virágillat szállt fel a Szűz szobrát ékesítő aranyos kelmékből. Mindenki érezte, életének egy megismételhetetlen napja telt el. Hangosabban, mint az álomnál, felzendült újra a Tedeum, magától morajlott az orgona (megint elaludt rajta az orgonista páter), és tele lett virágillattal a templom. Még a parasztok is érezték aratás közben a mennyei szagorgiát odalent a völgyben. Az egyik barát azt is látni vélte, hogy a kissé hervadt liliomok az oltáron felemelték csüngő szirmaikat. Kétségtelen, Schönauban új időszámítás kezdődött.

Másnap József frissen ébredt és ment a scriptoriumba. Ott már várta Simplicius helye, a legutolsó sorban, egy írópultnál. A helyiség barátságos volt, a nagy ólomüveg ablakokon át áradt be a fény, a polcokról finom pergamentekercsek illata érződött. Ott volt az olló, a vonalzó és az ólomrudacskák az íráshoz, vonalazáshoz az író pulpitusán. A nagy termetű Augustulus testvérre lett bízva, hogy vezesse be a teendőkbe. Ő ott ült mellette, mert onnan láthatta, mint a scriptorium felügyelője, nem lazsálnak-e az írnokok. Arca, amikor éppen a borotválkozás napja volt, egészséges, pirospozsgás volt, viszont szőrösen úgy nézett ki, mint egy kalózé. Aznap éppen szőrös volt, és ez Józsefben tengeri útja egyik élményét elevenítette fel. Mély hangja barátságosan zengett, képtelen volt halkan beszélni. Fejét göndör, világosbarna hajkorona fedte a tonzúrája körül. Energikus álla, egyenes orra volt. A többi barátnál gyakrabban tisztálkodott, és ez a szagán is érződött, legalábbis Józsefet az orra erről győzte meg. A többi barát a háta megett Degustulusnak nevezte. Fiatalos, erős testalkatú ember volt, harminc és negyven év között. Évei száma miatt gyakran gyötörte gerjedelem, ilyenkor, no meg ha éhes volt, Titivillus gyakran látogatta. A hibák csak akkor csökkentek, amikor az apát megbízta, hogy ő ossza szét a tricennariumot, a maradék élelmet, ha egy beteg vagy egy elhalt nem ette meg a porcióját. Akkor kezdett kissé testesedni, és Titivillus is ritkábban látogatta. A gerjedelmek azonban megmaradtak, ezért a rasurák egy része is. Józsefnek jól esett a közelsége, mert úgy érezte, a többi baráttól épp ez védte. Gyakran átült melléje, vagy ő ült Józsefhez, megmagyarázni a teendőket. Mivel József már tudott írni, a vonalazás mellett más munkát is kapott, különösen azután, hogy könnyű keze járása az írásban kitudódott. Az elsajátítandókat egy fasciculusba rendre feljegyezte magának, meg mást is.

Augustulus mindennap szakított időt, hogy a leendő novíciust a scriptoriumi munkába bevezesse. A vonalazás a barátok keze alá, hogy a sorok egyenesen haladjanak, nem okozott gondot. Egy darabka semisepultusra, rontott, de használható pergamenre íratott vele néha néhány betűt, amin meglepetten látta, szebben vezeti a calamust, mint bármelyik másoló barát. Egyre jobban összemelegedtek, és néhány hónap múlva jelentette az apátnak, a jó képességű conversus már most tehetne novíciusi fogadalmat, bár a kötelező egy évét még nem töltötte le. Rogerius összedugta fejét az apátság papjaival, és meggyőzte őket, hogy jelen esetben, a Szent Szűz választottjánál el lehet térni a regulától. Csuhája úgyis novíciuscsuha volt, csak a tonzúra hiányzott. A fürdőt felügyelő Udo von Balhas a fogadalom előtt megnyírta, aztán később elmesélte, hogy József testvérnek angyali lágy haja van, tetű sincs benne, tehát valóban az egek kiszemeltje. Aztán másnap a templomban ünnepélyesen fogadalmat tett Rogerius kezébe. Aznap megint húst kaptak a barátok meg egy meszely bort.

Rogerius abban az időben gyakran levelezett a clunyi apátsággal, mert mindent megelőzendő, véleményüket kérte, hogy a Titivillus okozta hibákat egy exorcista közreműködésével nem lehetne-e kiiktatni.  Meg érdekelte az ott meghúzódott Abelardus sorsa. Kérte lemásolásra híres könyvét, a Historia Calamitatumot. Nem sejtette, ez mennyire időszerű. Berendelte hát egy viasztáblával, amire a küldendő levél piszkozatát diktálta volna. József nagy tisztelettel megjelent, és csak unszolásra ült le Rogeriusszal szemben. Az diktálni kezdett, majd felkelt és az írnok háta mögé állva ellenőrizte a szöveget. Azonnal meglepte, hogy Simplicius savanyú testszaga helyett az új novíciusnak mintha friss, virágos mezőillata lenne. Még közelebb hajolt, arcát a lágy angyalhaj végigsimogatta, aztán már kezeinek sem tudott parancsolni, végigsimította az ifjonc hátát. József okos volt, nem tért ki, emlékezett zarándokútjára, hogy a szent emberek néha különlegesek, mást mond a szájuk és mást tesz a kezük. Rogerius egyre kíváncsibb lett a szövegre, egyre jobban kapkodta a levegőt, majdnem rádőlt a fiúra. Az elmosolyodott, amikor a hátán valami keményedőt érzett, de a szöveg már készen volt. Míg visszament a scriptoriumba, kutatott emlékezetében, hol tapasztalt hasonlót. Ott már várta Agustulus, és engedélyt adott, hogy a forcepsszel egy szűzpergamentekercsről levágja a szükséges darabot, amin a missilist megírja. Kérdő tekintetére József csak intett, hogy minden rendben. Aztán hozzálátott a levélhez.  Mire befejezte, jelezték a sextát, aztán az ebédet. Az ebéd aznap nagyon egyszerű volt, éhen is maradtak volna, de Agustulusnak volt egy kis tartaléka eldugva az előző tricennariumból. Mivel a nonáig tartó szieszta alatt szokták ketten a scriptoriumot az új délutáni munka előtt rendbe rakni, visszamentek. Agustulus elővette a kenyeret meg a hagymát, és eszegetni kezdtek. Egy hagyma azonban legurult, mire egyszerre hajoltak le érte.  Fejük eközben erőteljesen összekoccant. József megszédült és elterült a kőpadlón, Agustulusnak kellett felnyalábolni és lefektetni az ülőpadra. Megijedt, összevissza kapkodott, közben váratlan felfedezésre jutott. Valami nem volt rendben Józsefen. Mintha megégette volna a kezét, amikor felnyalábolta, és a melléhez ért. Nem akart hinni magának, de mire elhatározta volna, hogy utánanéz, mi tölti ki a barátcsuhát a mellén, magához tért a beteg. Ettől fogva figyelni kezdte, mert azt gondolta, ha ez angyal, akkor lehet, hogy többnemű. Ha pedig csak egyszerűen nő, akkor jobban mellé kell állni, hiszen gyámolításra szorul.

Nemsokára Rogerius újból levelet akart küldeni, és érezni kívánta a mezők balzsamos illatát. Berendelte hát Józsefet a viasztáblával. Rögtön mögé állt és onnan kezdte a diktálást. Meg is érezte azonnal a kívánt illatot, és keze is lesiklott a fiú derekára, majd a csuha alatt is simogatni kezdte. Mit tehetett szegény József, kicsit fészkelődött, aztán amikor a hátsó felét is elérte a szent kéz, megadta magát. De szemérmesen csak ott engedett.

A levelet lemásolta, de meglepődött: a kért kódex most a híres néhai apát, Petrus Venerabilis Korán-fordítása volt. Úgy látszik, gondolta, a mohamedánok ide is elkísérnek. Aztán tovább végezte dolgát Agustulus mellett, ahol nagyobb biztonságot érzett. Meg is kedvelte, hiszen már hónapok óta csak jót kapott tőle. A koszt kipótlása jól jött, formái kigömbölyödtek, arca soványsága is megszűnt. A barátok csak azt látták, egyre inkább hasonlít egy valódi angyalra, amilyeneket a templomi képeken látni. Agustulus vonzalma is nőtt, de valami erő felgyorsította a vérkeringését, ha közel ült Józsefhez. Egyszer a tricennarium úgy esett, hogy bor is járt vele. Lehívta segíteni a pincébe a fiút, ahol kimérték a meszely bort, aztán azonnal meg is kóstolták. El is fogyasztották, és ez megoldotta amúgy is foszladozó tartózkodásukat. Átölelte társa vállát, aztán megérezte a múltkori puhaságot, és most utánajárt, mi lehet az. József erre szinte elalélt és hozzásimult Agustulushoz. Annak remegő kezei pedig feltárták a titkot. Örömében csak annyit mondott, mulier est. Aztán mindenről elfelejtkeztek, csak arról nem, hogy egyikük férfi, a másikuk nő, és nagyon szomjazzák azt, amit eddig nem kaptak meg.

Furcsa módon attól kezdve sem Józsefet, sem Agustulust nem zavarta a kis gonosz Titivillus. József pedig áldásos jelenlétével két embert is boldogított. Amikor Agustulus dörmögő hangjában félreismerhetetlen féltékenységgel szóvá tette, hogy egyre többet diktál az apát úr, József megjegyezte, hagyjad, testvérem, tiéd az értékesebb, apát úr pedig érje be azzal, ami hátul van. Így teltek a napok, teltek a hónapok, új tavaszra új nyár jött, a telek kemények voltak, de őket melegítette a titkos egymásra találás. József meg volt elégedve Agustulus teljesítményével, és minden szeretkezés után boldogan imádkozott a Szűzanyához, hogy ilyen társra talált. Titivillus azonban nem tétlenkedett. Amit elveszített Agustulusszal és Józseffel, azt most behozta a többi irigy baráton. Agustulus ettől fogva a tricennarium javát fenntartotta magának és Józsefnek. Gerjedelmük nem volt, mert ha jött, szieszta alatt a scriptoriumban takarítás ürügyén megszüntették. És bizony gyakran takarítottak, amit gyanúsan meg is jegyeztek és szóvá is tettek a rosszindulatúak.

Történetünk évtizedekig eltarthatott volna, mert Rogerius sem akart még meghalni, Agustulus különösen jó erőben volt, Józsefet pedig lassan igazi szerelem fűzte hozzá. Abban az időben jött késve a hír, hogy Párizsban, a teológia fellegvárában egy bizonyos Abelardus, no meg tanítója, Bresciai Arnold új, eddig nem hallott teológiai gondolatokat terjeszt, ráadásul nő is van a dologban. Agustulust azonban jobban érdekelte, hogyan szerették egymást Heloise-ával. Sokat beszélgettek erről Józseffel, aki közben azt is elárulta, igen nagy és szent fogadalmat csikarva ki a titoktartásra Agustulusból, hogy ő valóságos nő. Igaz, megjárta a Szentföldet, így biztos hely illeti meg az égben. Csak azt nem tudja, melyik részében? Mert ha teológus lefekhet apácával, miért ne fekhetne le egy barát egy zarándokkal? A nevét is megmondta, Hildegunda, de használatát megtiltotta barát barátjának. Erre azt mondta Agustulus, nincs nagy különbség a szeretet és a szerelem között az égben sem, csak két betű: amare és adamare. A többi csak flatus voci. Ez már abelardi hatásra vallott.

A végzetes baj gyorsan jött. Egy téli vesperáson József megfázott és az infirmariumba került. Rogerius megengedte Agustulusnak, hogy ápolja. Hordta is szegény feje a meleg bort, etette volna minden jóval, de Józsefet láz emésztette, köhögött csillapíthatatlanul, és minden köhögésre felsikoltott, mert szúrt a melle. Mikor már a phlebotomia, a köpölyözés, a teafüvek és az ima is felmondták a szolgálatot, válságos állapotba került. Viaszsápadt lett szép arca, beesett az orcája, zihált, és vér jelent meg a szája szélén köhögés után. Amikor aztán már nem maradt remény, összekongatták az összes monachust és novíciust, hogy legyenek jelen társuk mellett, amikor visszaadja lelkét a teremtőnek.

Az ispotály megtelt imádkozó barátokkal, közvetlenül a haldokló mellett Berengár, Agustulus, Lespius, tehát a scriptoriumi társai térdepeltek. A matracát leemelték, a földre tették, a kiszórt hamura. A fejénél Rogerius állt, mint a kétségbeesés szobra. Aztán bekövetkezett a vég, egy csendes sóhaj, a feje félrefordult, szemei felnyíltak és üvegesedni kezdtek. Agustulus felsírt, mint egy gyerek. Csak Simplicius maradt közömbös, vagy örült? Aki mellette állt, hallhatta, azt mormolta, förtelmes succubus volt.

Rogerius kiadta a megszokott parancsot, hogy vigyék a halottas kamrába. Fektessék a lemosókőre, vetkőztessék le, langyos vízzel mossák meg, és adják rá a halottas ruhát, a cucullát.

Agustulus és Berengár, egyik a hóna alatt, a másik a lábainál, óvatosan fogva átvitték a halottas kamrába, lefektették a nagy, lapos lemosókőre, aztán betódultak a monachusok a végső aktushoz. Berengár vetkőztette le, Agustulus annyira zokogott, hogy erre alkalmatlan volt. Ahogy a csuha lekerült, a durva ing és a gatya következett, de már ekkor mozgolódás támadt a gyülekezetben. Mindenki közelebb kívánt nyomulni, hiszen az ing alatt két puha, hegyes halom ágaskodott. Olyan, amiről eddig csak álmodoztak a szegény barátok. Aztán lekerültek az utolsó ruhadarabok, és a gyülekezett egy emberként hördült fel. Mulier erat! Rogerius hamar a helyzet magaslatára emelkedett, mert megzendült a hangja.

Erratis fratres. Ő csak látszólag asszony, mert az égbe csak asszony juthat fel testi mivoltában, mint tudjátok a Szent Szűzről. Ő olyan, mint Szent Vilgefortis, a bátor szűz, akiről története tanúsítja, hogy szüzessége védelmében szakálla nőtt. Ne felejtkezzetek el Szent Walpurgáról sem, akit a kan démonok meg a förtelmes incubusok akartak megerőszakolni, és ő az emberektől kért segítséget. Jelen esetben József testvérünk Isten kifürkészhetetlen akaratából női alakot vett fel. Talán így jut az égbe mennyei Atyánkhoz. (Arról elfelejtkezett, hogy ő Józsefnek csak a hátulsó felét ismerte.) Testvérek, ha végeztetek a mosdatással és az öltöztetéssel, vigyétek elhunyt testvérünket a templomba, ravatalozzátok fel a kóruson. Virrasszatok mellette, és holnap örök nyughelyére helyezzük, hogy porhüvelyével az egek szabadon rendelkezhessenek. Ámen.

Még aznap késő délután Agustulus magához vette Hildegunda, alias Josephus zarándok táskáját és átnézte. Először egy negyedrét fólió nagyságú három ív füzetből, tehát három fasciculusból álló libellum akadt a kezébe. Külsejét sárgás olasz pergamen borította, rajta saját keze írásával: Vita. A hátulsó oldalán pedig röviden és velősen csak ennyi: Summa.

Belülről is megnézte, azonnal látta, finom, hófehér, palimpszesztált szűzpergamenből álltak az oldalak. Azokból a rontott, semisepultus anyagokból vágta ki, amelyeket sajnáltak eldobni, mert horzsakővel és krétaporral még megírható lapokká voltak alakíthatók. A három, quaternio nagyságú könyvecske elolvasását későbbre tartogatta, a gyász utánra. Talált még egy üvegcsét, aminek mámorító keleti virágillata volt. Igen, igazi nő volt Josephus, ezen üvegcse tartalma kísérte életében. Agustulus mindent az írópultja szekrényébe rejtett, csak az üvegcsét vette magához, és ment virrasztani. A váltásnál észrevétlenül ráöntötte a halottra az illatos folyadékot. Amikor az illat terjedni kezdett, a barát, aki Agustulust követte, hányni kezdte magára a keresztet, rohant és felzavarta Rogeriust, hogy megint csoda történt. Pillanatok alatt ott termett mindenki, az apáttal az élen. Az illat mindenkire más hatással volt. Mondták, hogy mennyei, mondták, hogy a tengernek az illata, hogy virágoskertek, hogy angyalok, de volt, aki a kísértő ördög szagát vélte benne felismerni. Rogeriusban az illatra valami megint felbizsergett, de elhessegette, apage satanas.

Temetés után a monostor élete visszazökkent a régi kerékvágásba. Jöttek a megrendelések a másolásokra, mert a világ kereke meglódult, hiszen a keresztesek által az ismeretek tömege zúdult Európára. Platón, Arisztotelész, Avicenna és az egyházatyák tévtanai. A fordítások, vitairatok, új gondolatok nyilvánosságra kívántak jutni, ehhez pedig az út a scriptoriumokon át vezetett. Titivillus, mintha mi sem történt volna, aktivizálta magát. A nagyvilágból Barbarossa hőstettei, az eretnekségek és a keresztes háborúk hírei jöttek el, de a liturgiát nem zavarták meg. Az isteni állandóság jól befészkelte magát. Agustulus végre hozzáfoghatott a libellus elolvasásához. A finom, vékony, ólomvesszővel írt sorok először megdöbbentették. Aztán szánalom lett úrrá a lelkén, hogy szegény hajadon mennyit szenvedett, míg mellette egy kis nyugalomhoz és örömhöz jutott. Aztán elöntötte az irigy égiek iránti düh, hogy elvették tőle kedvesét. Aztán megfogamzott benne egy eszme. Aki ennyit szenvedett, az nem lehetett gonosz, csak próbára tették az égi hatalmak. Jól tudta, minél nagyobb az égiek szeretete valaki iránt, annál jobban gyötrik. Valahogy úgy érezte, ennek jóvátétele rá vár.  Csak e szent ügy kivitelezésének mikéntjével nem volt még tisztában. Addig is, gondolta, kisilabizálja a finom vonalakkal írt szöveget.

A fedőlap belső oldalán örömmel látta első leckéinek a nyomát. Ő diktálta le azt a szabályt, hogy a klerikusnak úgy kell ragaszkodnia szerszámaihoz, mint a barátnőjéhez. Clerice, dicticam lateri teneas ut amicam. Aztán elszomorodott, hiszen nem gondolta, hogy ez szó szerint be is következik. Ott találta a tollmetszés ősi szabályát is, dexter pes brevior, latior alter erit, a toll hegyének a bemetszésénél a jobb oldali láb rövidebb legyen, mint a bal.  Ezt is tőle tanulta, de erre már kicsordult a könnye, és aznapra abbahagyta az olvasást. Másnap szieszta alatt újra elővette a könyvecskét, amelyben az első lap első oldalán évszámmal kezdődött a szöveg.

Az Úr 116l. évében születtem Neuss am Rheinban. Apám bérelt földjén gazdálkodott. Tizenhárom éves koromban Franz, a szomszéd fia, akivel együtt nőttem fel, új játékra tanított meg. Akkorában kezdett nőni a mellem, és ő elkezdte simogatni. Jólesett, de valamitől féltem, mégis kívántam. Aztán egyik este a szénapajtában megint együtt voltunk, anyám és apám kint dolgoztak. Simogatott, de már máshol is, és azt mondta, játszunk úgy, mint ahogy megleste nővérét. Belementem, de sikoltanom kellett, annyira fájt. Valamit a lábam közé dugott. A fájdalom után elernyedtem, olyan nagyon jó volt. Aztán megszoktuk, ha nem voltak otthon az öregek, mindjárt játszottunk. Egyszer így játszottunk, amikor apám feldúlva jött haza. Éppen akkor összeveszett a testvérével, aki meg akarta ütni, de elvágta a lábát a kaszával, amivel apám védekezett. A seb elgennyesedett, aztán szegény Jonatán nagybátyám merevgörcsökben meghalt. Apám magát okolta, aztán nyilvánosan a püspök és a papok előtt megvallotta, hogy csak védekezett. Azt mondták, ezt le kell vezekelni egy szentföldi úttal. Így kezdődött a bajunk.

A családi tanács úgy döntött, apám adja el, amit lehet, és a pénzzel utazzon el egy zarándokcsoporttal a Szentföldre bűnbocsánatért. Eljött a tavasz, a templomunkban kihirdette a papunk, hogy zarándokok indulnak a Szentföldre, lehet csatlakozni. Düsseldorfnál kelnek át a Rajnán rövid idő múlva. Erre apám felkerekedett, elment Kölnbe, ahol az új pénzért eladott tehenet, lovat meg ami lehetett. Ebbe a veszteségbe anyám belehalt. Az új pénzt akkoriban csinálták a zarándokok számára a Harz-hegységben az ott bányászott ezüstből, brakteata volt a neve. Hozott is két bőrövet, ebben benne volt az útiköltségünk. Az egyik övet nekem kellet a derekamra kötnöm, és szigorúan tilos volt levetnem bárhol is. Aztán hozott zarándoköltözéket, nekem fiúruhát, mert vele kellett mennem. Március végén megint kiprédikálta a papunk: a zarándokok már Düsseldorfban vannak, néhány nap múlva a Rajna kompjánál lehet csatlakozni hozzájuk. Mielőtt felkerekedtünk, megvallottuk bűneinket, adakoztunk, hogy imádkozzanak sikeres utunkért. Én is elbúcsúztam Franztól a szénapajtában. Sírva szeretkeztünk újra meg újra. Eddig is helyt állt, most is kitett magáért, nem tudott betelni. Igaz, én sem.

Másnap a kompnál vártuk a csapatot, anyám már nem élt, a rokonság elkísért, de távolról elkísért bennünket Franz is. Aztán szent énekeket kántálva megérkeztek. Gladbachból még visszanéztem az ismerős tájra, aztán a távolság elnyelte szülőföldemet. Hol énekelve, hol beszélgetve mendegéltünk. Az útba eső falvakból hoztak ki ételt, italt, a templomoknál megálltunk, de siettünk, ha esteledett, hogy valami monostorhoz érkezzünk. Egy fiatalember szegődött társnak, nálam valamivel idősebb. Kezdetben nem álltam szóba vele, még friss volt Franz emléke. Aztán megtudtam, Viktor a neve, és megsúgta, szerencsét kíván próbálni. Pihenőknél együtt gyűjtöttünk rőzsét, és megoldódott a nyelvem. Nem mondtam, mi vagyok, de egyre gyanakvóbban szemlélt. Már másfél hét óta úton voltunk, amikor letáboroztunk egy erdő mellett. Szedjetek fát, fiatalok, küldtek megint bennünket. Elmentem Viktorral, megszedtük a részünket, amikor vizelnem kellett és félrevonultam. Nem vettem észre, hogy utánam somfordált és kilesett, hogy guggolva végzem a dolgom. Amikor visszaérkeztem, elkapta a derekamat és kijelentette, már tudja, hogy leány vagyok. Mit tehettem, hogy el ne áruljon, megengedtem neki. Nem volt örömem benne, behunytam a szememet, és csak Franzra gondoltam. Ez sem segített. Este, evés után elcsendesedett a csapat. Apám mellett feküdtem, a másik oldalamon Viktor. Jól betakaróztunk, apám hamar horkolni kezdett. Viktor egyre közelebb csúszott, aztán átnyúlt hozzám. Úgy tettem, mintha aludnék, de engedtem a kezét. Aztán melegem lett, úgy fordultam, hogy jobban hozzám férjen. Végül én is átnyúltam, és éppen a botját értem, amely már ágaskodott. Odasúgta, told ki a fenekedet. Óvatosan engedelmeskedtem, már rázott a hideg izgalmamban, aztán éreztem Viktor tudását. Hamar megízleltem vele a gyönyört. Azután az út egyre jobban ízlett. Majdnem minden éjszaka hozzám bújt. Ha rőzséért mentünk, az együttlét más formáját is kipróbáltuk. Ő már többet tudott, mint én, én viszont hamar tűzbe hoztam. Nagy örömök között értünk Bernbe, majd át a hegyeken. Ahol vadonságon kellett áthaladni, ott az utat jelző mont joi-ok igazítottak el, hogy ne tévesszünk irányt. Én már úgy belejöttem a zarándoklásba, hogy nem bántam volna, ha sosem érünk a Szentföldre. Franzra néha emlékeztem, de ha a jóképű Viktorra néztem, csak az este járt az eszembe. A hegyekről leereszkedve a Pó folyó síkságán át Bolognáig jutottunk. Ott egy kolostor adott szálást, de nem volt benne örömöm, Viktor más szobába került. Alig vártuk, hogy továbbjussunk.

Az idegen tájak meg városok nem nagyon érdekeltek, de boldog voltam, ha jó idő volt és letáborozhattunk. Végre Rómába értünk. Megijedtem a nagyságától, vigyáztam is, nehogy elmaradjak a csapattól. Lassan beleértünk a nyárba, és itt bizony meleg volt. A köpeny csak takarózni kellett éjszaka, meg megbújni alatta Viktorral. A hatalmas város teli volt templommal meg papokkal. Megint csak külön hálóhelyre kerültünk. Az udvaron, amit kerengőnek hívnak, sétáltak a szerzetesek. Sok volt közöttük a kövér, szemben a mi otthoni ösztövér barátainkkal. A vendégszálásukon kihirdették, hogy lehet gyónni, vagy megvallani közösen a bűnöket. Nem tudtam, milyen a gyónás, ezért azt gondoltam, itt az ideje egy kicsit könnyíteni lelkemen, hiszen Viktorral többet szeretkeztünk, mint zsolozsmáztunk. Egy papnál jelentkeztem, aki elvitt a templom sötét zugába, aztán nekem dőlt azzal, hogy mondjam a fülébe, mitől akarok megkönnyebbülni. Mivel közben kezei is mozogtak rajtam, lehelete meg büdös hagymaszagú volt, kiszakítottam magam szent karjaiból, jól lábon rúgtam, aztán elszaladtam. Néhány napig maradtunk, a papot többször is láttam, mindig egy-egy fiatalt akart bűnbánatra bírni. Végre elhagytuk Rómát. Azt mondták, Foggián át megyünk Bariba, ott hajóra szállunk, a Szentföldre meg Askalonnál érkezünk. Megjegyeztem a neveket.

Este Viktorral bepótoltuk, amit elmulasztottunk. Kiszámolta: négy napot kellett behoznunk. A betyár meg is tette. Mondtam neki a kalandomat a pappal. Azt mondta, ezek mind ilyenek, és azt tanácsolta, biztosabb, ha nem a lábába, hanem a tökébe rúgok. Meg is fogadtam, és volt, amikor ez mentett meg a bujálkodóktól. Aztán csak mentünk, énekeltünk, aludtunk, mi ketten kevesebbet, mivel más dolgunk is volt. Fogyott a távolság Foggia után, közeledtünk a hajóút kezdetéhez. Ezt onnan is láttuk, hogy találkoztunk más zarándokcsapatokkal is, nyelvüket nem értettük, csak egy-egy szóból találtuk ki, hogy egy az utunk célja. Bariban egyenesen a kikötőbe mentünk, nehogy lemaradjunk a legközelebbi hajóról. Ott láttam először tengert meg nagy hajókat. Voltak ott vitorlások, nagy négyszögletű vászonvitorlával, az evezős hajók oldalából sok-sok evezőlapát állt ki. Azt mondták, a legnagyobbak a velencei hajók, mi is olyat béreltünk. Apám félrehívott, hogy vegyünk elő az övünkből brakteátát, mert át kell váltani drachmára vagy denariusra. Ott az a pénz, és csak azért adnak élelmet az útra. Egy zsidónál állapodtunk meg, az asztalán sokféle pénz volt. Amikor megkaptuk a váltópénzt, megint félrevonultunk, és övünkbe rejtettük a tartalékot, csak keveset tettünk a zsebünkbe. Jó is volt az elővigyázat, mert az éktelen tolongásban mindennemű, mindenfajta, mindenszínű csőcselék meg rendes ember keveredett, és lopott, aki tudott. Itt láttam vasas lovagokat, csörömpölt rajtuk a sok fegyver. Egyenes kard majdnem mindenkinél volt, de kés biztosan. Rosszul éreztem magam a tömegben, alig vártam a hajóra szállást. Csak egy izgatott, hogyan leszünk Viktorral. Mivel másnap reggel volt a hajóra szállás és az indulás, még az éjjel, biztos, ami biztos, néhány napot előre dolgoztunk. Reggel alig álltam a lábamon, de a hajón magamhoz tértem a friss, fedélzeti tengeri szélben. Aztán a legények felhúzták a horgonyt, és elindultunk. A korlátnál néztük, ahogy a tengerbe süllyed a látóhatár, a fedélzeten meg sütkéreznek a zarándokok.

Azt mondták, ha jó marad a szél, akkor néhány nap múlva Kréta szigetén kikötünk vízért meg élelemért. Este tükörsima lett a tenger, a fedélzeten feküdtünk le. Hiába mesterkedtünk, sehogy nem tudtuk magunkat összepasszítani, pedig még azt hittük, néhány napig kitart a kielégültségünk. Aztán elaludtunk. Hajnalban friss szél kerekedett, gyorsabban siklott a hajó. Aztán megint tétlenség, egy szűzies éjszaka, aztán még egy, és végre feltűnt egy nagy sziget, Kréta. Görögül kiabáltak, vizet cipeltek, szárított gyümölcsöt, szárított halat meg kétszersültet raktak be félmeztelen emberek. Aztán tovább indultunk, mint mondták, Ciprus felé. Jöttek megint az elvesztegetett éjszakák, pedig ragyogtak a csillagok, majd megőrültünk. A takaró alatti simogatások csak fokozták a kívánságot, olyannyira, hogy Viktor egyszer felnyögött, és éreztem, elfolyt a magja. Sajnáltam, jobb helyre is mehetett volna, mint a kezemre. Cipruson újra élelmiszer-rakodás, aztán irány az Askalon. Viktor kicsit megkönnyebbült, de bennem egyre jobban perzselt a megkívánás. Három napig hajóztunk, míg egyszer sikerült valahogy összebújnunk. Ezt egy öreg zarándok látta meg, aki nem volt jó alvó, de tőle nem tartottam, csak apámra vigyáztam. A negyedik napon először a sirályok jelezték, közel a szárazföld. Vízből kiugráló halakat is láttunk, azt mondták, delfinek. Ahogy közeledtünk a parthoz, egyre több hajó tűnt fel, mind-mind oda tartott. A kikötőben millió hajó horgonyzott, köztük csolnakok jártak. Embereket, árukat hordtak ki meg be. Álltunk a korlátnál, kezünk ügyében a motyónk, nagyon elhagyatottnak éreztük magunkat, pedig tudtuk, Istenhez jöttünk. Ez hát Askalon, ahová egyszer vissza is kell térnünk, majd hazafelé, ha elnyertük az egek bocsánatát. Az Úr 1177. éve június havának végén érkeztünk meg.

Itt fejeződött be az első fasciculus tartalma, a szentföldi út elejének leírásával. A második fasciculust sűrűbb sorokkal írta, talán azért, mert több volt a feljegyzendő kaland. Aztán volt néhány scholion is a lapszéleken, mert akadt megmagyaráznivaló is. Mielőtt Agustulus belefogott volna a következő oldalak olvasásába, evett egy hagymát egy darab fekete kenyérrel, bár tudta, ez felfújja. Most nem törődött vele, hiszen egyedül volt, a tisztálkodással is alábbhagyott. Aztán amikor érezte, hogy jönnek a gázok, Titivillusnak ajánlotta, aki József szövegébe egyetlen elírást sem csempészett. Azzal tum pondex carmen extulit horridulum, minden ördögnek ilyen üdvözlést küldött. Ezután fogott az olvasás folytatásához.

Askalont igyekeztünk a tanácsok és a többi zarándok gyakorlata alapján minél hamarább elhagyni. Megint az övünkből vettünk elő pénzt, hogy először denariust, majd azzal élelmiszert vegyünk. Azt mondták, innen már a legtöbb bűnbánó gyalog és mezítláb megy Jeruzsálemig, de apámmal mégis úgy döntöttünk, kicseréljük az úton elrongyolódott bocskorainkat. Azt mondták, az itteni lábbeli tevebőrből van, és igen tartós. Végre elindult a csapat. Sajnos, újra pénzt kellett elővennünk, mert fel kellett fogadni egy fegyveres csoportot: ők vigyáztak ránk az úton. Itt már mindennap lehetett hallani a mohamedánok gaztetteiről, kiraboltak, sőt meg is öltek zarándokokat. Féltem, bár apám és Viktor mellettem voltak. A tájék nem volt barátságos, olajfák, kecskék, gyanús népek. Aztán átkeltünk egy folyócskán, a Soreken, és elértük Gáth települést. Az útban egyetlen jó dolog volt: az este. Viktor néhány napig betegeskedett, a rossz víztől meg a büdös kecskehústól hasmenése lett. Legyengült, és ennek én láttam a kárát. Még jó, hogy menni tudott. Az őrzőink csak noszogattak bennünket, hogy igyekezzünk, a fele utat már megtettük. Szerencsére Viktor a koplalástól meggyógyult, de mégsem kívánt meg. Éjszaka hiába akartam a botjába életet verni. Gáth után hegyeken és völgyeken mentünk át. Egy emelkedőn az egyik kövér útitársunk rosszul lett, hanyatt esett és vége lett. Eltemettük, de nem sokat késtünk. Ahogy közeledtünk Jeruzsálemhez, egyre gyakrabban találkoztunk lovagokkal, akik fegyverhordozóikkal vigyázták a szent város környékét. Szaladdin az új szultán állítólag szervezkedett, hogy a Szentföldet visszafoglalja. Ezért seregéből portyára ki-kiküldött kisebb-nagyobb csoportokat, hogy zaklassák a keresztényeket. Jeruzsálemet a Kidron-völgy pereméről pillantottuk meg. Ott hálaadó imát tartottunk és megpihentünk. Viktor már jobb állapotban volt, ezért kedvünkre szeretkeztünk egy bozótban, mielőtt az ismeretlen városba beléptünk. Nem sejtettük, hogy az utolsó igazi élvezetünk lesz. A Gibon-forrásnál felüdültünk, megmosdottunk, és nyugati oldalán megkerülve a városfalat, a Dávid-kapun léptünk a szent területre. A kapu felett már a vár hatalmas bástyái álltak őrt, de a kapuőrség is erős volt. Hömpölygött a nép, keresztény, arab, zsidó, örmény és mások. A nyelvzavar nagyobb volt, mint Askalon kikötőjében. Minket a vezetőnk a johannita lovagok szálláshelyére vezetett, a gabonapiac mellett. Itt a szamarak és tevék hátán érkezett gabonát adták-vették, szakajtóval mérték, veszekedtek, beszélgettek, a hangzavar megrémített. Az ispotály területén volt a szállásunk, szemben a Szűz Mária-templommal. Ott láttam a piacot is, ahol minden kapható volt. Elfoglaltuk helyünket, aznapra elpihentünk. Úgy emlékszem, június végére értünk a célunkhoz. Az alvóhelyünkön ugyan közel kerültem Viktoromhoz, de úgy láttuk, lehetetlen összebújnunk. A városba meg egyedül nem mehettünk be. Így hát bármilyen felemelő volt Jeruzsálem, számomra csak a kielégíthetetlen, kínzó vágy maradt. Mivel a szálásunk másik oldalán már a Szent Sír-templom hatalmas, bazilikás épülete volt, apámnak a háromnapos sírlátogatás nem okozott gondot. Elsőre én is elmentem, utána azt mondtam, inkább otthon maradok, mert megviselt az út. A templomban jutott eszembe először, hogy majd vennünk kell valamilyen csodatevő ereklyét saját magunk épülésére, meg az otthoni templomunknak. Viktor is maradt, míg a többi zarándok elment, ki az Úr templomába, ki a Szűz Mária Magdolna-templomba, attól függően, melyik testrészével vétkezett a legtöbbet. Az öregasszonyoknak kellett volna egy Szent Nyelv-kápolna, mert ők a nyelvükkel követték el a legtöbb gyalázatot. No meg Szent Hátsófertály a buziknak, Szent Pina a kurváknak (talán nekem is?), meg Szent Pöcs a kurafiknak. De hát erre nem gondoltak. Ott hagytam abba, hogy otthon maradtunk, de sajnos hiába. Csak sóvárogva néztük egymást. Aztán gondoltunk egyet, megnéztük a piacot. Kézen fogva mentünk, nehogy elveszítsük egymást. Azt hittem, a gabonapiacnál nincs nagyobb, hát ez annál is nagyobb volt. A földön gyümölcshalmok tömege, a sátrakban kelme, az akasztókon bőráru, az asztalokon ereklye kellette magát. Egy pap kinézetű, gyanús alak kis fémtokokban árulta Krisztus keresztjének darabjait. De volt ott a kis Jézus pelenkájából is dirib-darab, szalma a jászlából meg kis fecnik Szűz Mária palástjából. A keresztereklye ára attól függött, a kereszt melyik részéből származott, meg hogy véres volt-e. A patibulum darabjai közül, mivel Jézus kitárt karokkal ölelte magához a kereszten a bűnösöket, a jobb oldali öt drachma, a bal kéz felőli három drachma volt, mert a jobb lator többet ért. A fejrész volt a legdrágább, mert minden fejbaj ellen védett, míg a lábrész darabját egy drachmáért lehetett megvenni. Mondtam Viktornak, ide elhozzuk apámat, mert csodatevő ereklyét akar vinni Neussnak, meg azzal bizonyíthatja, hogy levezekelt. Én akartam venni a Szűz palástjából egy körömnyit, hogy a zarándoklat végén a megfelelő helyen felvarrva visszaállítsa szüzességemet. Viktor lebeszélt. Igaza volt, elég volt egyszer a fájdalmat elviselni, mikor szegény, elhagyott Franzom botjával a pajtában játszadoztunk. Érdekes, ott jutott eszembe először. Két nap múlva elmentünk az Úr templomához, amely, mint mondták, a keresztes vitézek megerősített negyedében volt, az Elszenderedés nevű kápolna mellett. Énekelve mentünk, de meg kellett állnunk, mert csődület volt a templomosok palotájánál. Éppen néhány kutyahitű mohamedánnak vágták le a fejét. Azt mondogatták, egy zarándokcsapatot támadtak meg, de elfogták őket. Volt éneklés, szentbeszéd, példázatok, meg minden, ami ilyen magasztos esethez kell. Aztán sorban levágta egy bárddal a hóhér a fejüket. Ezután mentünk a templomba. Szép volt, de én csak Viktorral akartam foglalkozni, de nem lehetett, nagy volt a tömeg. Meg felizgatott a szép kivégzés is. Az ilyen érdekes dolog felfokozza a vágyat. Aztán otthon sem ment. Hazafelé apámnak megmutattuk az árust. Akkor már sokan álltak sorban a szent fa darabjaiért. Apám a legdrágábbat akarta megvenni a templomunknak, lebeszéltem. Kiszámolgattam, egy egész erdőt eladnak ezek a szemérmetlen papok. Hiszen csak úgy viszik tőlük az ereklyét, mint az italárusoktól az üdítőt. De mégis a fejrészből vett, mert mint mondta, sokat fáj a feje, otthon azonnal ráköti a feje tetejére, aztán ha nem használ, akkor is jó lesz a templomban. Apámnak lejárt a vezeklésre kimért periódusa, közelgett a visszaút ideje. Már mindenkinek volt csodatevő limlomja, elénekelték, elimádkozták, amit ide szántak, leadták a pénzadományokat. Azt megfigyeltem, a papok annak örültek a legjobban, mert olyan mélyen hajolva köszöngették, hogy csuda. Nem tudtam kiszámolni, mennyi lehet a bevételük a sok szélhámosságból, de gondolom, nagyon sok. Csak az bántott, hogy az övem nagyon kiürült, apám adott minden pörsölybe, minden koldusnak, minden körmenetnek, minden rongyos barátnak, dobott minden szent forrásba, ahol Jézus fürdött, minden kápolnába bemenet és kimenet, aztán az én tartalékomat kezdte el kéregetni. A feje pedig csak fájt, szidta is az eszét, hogy nem hallgatott rám. Utazás előtt kiszöktünk Viktorral a piacra, mert venni akartam egy kis üvegcsét, amelyben keleti illatokat árasztó folyadék volt. Azt mondták, nárdus. Viktor meg olyan krokodilzsírt, amelytől még öregkorában is megkeményedik a botja. Mondtam néki, hála istennek, még nincs rá szükséged. Erre hozzám dörgölőzött, azonnal éreztem, bizony, nincs. Csak hát hiába, nem volt egy csendes sarok, ahol meghúzódhattunk volna arra a kis időre. Megvettük, amit akartunk, aztán visszasiettünk. Már kerestek bennünket. Bő hét napot voltunk Jeruzsálemben, aztán a Dávid-kapun át elindultunk visszafelé. Megint kaptunk kíséretet, de megnyugtattak, a veszélyes mohamedánokat már elkapták, a fejüket is levágták. Ezt tudtuk, de a bosszútól féltünk. Elhagytuk Jeruzsálemet, a menet élén lovasok haladtak, és a végén azok zárták be a menetet. Azon az úton, mely a Girard-hegytől Askalon felé tart, ért a támadás. Csak percekig tartott, kísérőink látván a túlerőt, szétszaladtak. A mohamedánok, akit értek, levágtak a csapatunkból. Aki próbált ellenállni, mint szegény Viktor, azt átszúrták, lecsapták. A fiatalokat, köztük engem is, összetereltek, aztán a csapat egyik fele magával ragadott. A többiek befejezték az öldöklést. Szegény apám testét három dárda is átfúrta. Amikor sikerült visszanéznem, láttam, minden értékeset elvettek a halottaktól, aztán a rablók is jöttek utánunk. A csapatunkból öten éltük túl a támadást, és nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Egy-egy tevére kettőnket kötöztek, aztán megkezdődött a bujkáló menet, mert nem kívántak keresztény sereggel találkozni. Az első táborhelyen leszedtek a tevéről, és letépték a ruhánkat, hogy megnézzék eladhatók vagyunk-e rabszolgának. Amikor meztelenül álltam, csak a pénzes öv volt rajtam, az a mohamedán, aki elragadott, örömében táncolni kezdett. Aztán még vidámabb lett a pénzes övtől. Láttam, a többi irigyelte tőle a jó fogást. Éjszakára a sátrába vitt, tudtam, mi következik. Nem tetéztem a bajt ellenállással, inkább a kedvébe akartam járni, gondoltam, nekem is jobb. Így is volt, tanultam tőle néhány arab praktikát. Nem sokat hagyott aludni. Reggel visszakaptam a ruhámat meg a capsellát. Csak a nárdus volt benne. Aztán csak mentünk, mentünk végeláthatatlan úton. Az éjszaka az én arabomé volt. Aztán megérkeztünk Sydonba, ahol elvittek bennünket a rabszolgapiacra. Ott meztelenül mustráltak, mivel vékony voltam, nem sokat adtak értem. Egy kádi házába kerültem, szolgai munkát kellett végezni, éjszakára bezártak a nők közé. Egyszer a ház urának kedve szottyant engem is kipróbálni. Minden fortélyt bevetettem, ami tetszett neki. Most örültem igazán, hogy Szűz Mária köntösével nem tettem magam újra szűzzé. Amikor a ház ura egyre jobban beleszeretett szerelmi tudásomba, elhanyagolta az első feleséget is, aki rávette, adjon el, mert lopok. Nem volt igaz, csak az édességnek nem tudtam ellenállni. Egy Sydonban élő görög, valami Agamemnon nevezetű ócska bordélyába kerültem, ahová a tengeri kalózok jártak. Mindenféle kívánságuk volt, olyan is, amiről nem is hallottam. Az egyik valamelyest értett a nyelvemen, azt kértem, vigyen el innen. Az egyik éjszaka felvettem fiúruhámat, a motyómat a capsellával együtt, aztán elszöktem a kalózzal a hajójára. Nem volt szerencsém, nem ő volt a kapitány, hanem egy levantei. Szakállas és szőrös volt. Annak sem ízlettek a nők, csak a fiúk. Hát engem is annak nézett, és berendelt a vackába. Mondanom sem kell, megint a hátsó felemre került rá a sor. Már napok óta hajóztunk, naponta kellettem neki, mígnem rájött a turpisságra. Nagyon megvert, aztán kilökött a tengerészei közé, akik kapva kaptak a koncon. Sok mindent megértem, de azt az éjszakát senkinek nem kívánom. Egyik jött a másik után, végül csak úgy elfeküdtem. Akkor abbahagyták. A másnapi estétől már előre rettegtem, de a sors másképp rendelkezett. El akartunk fogni egy kereskedelmi hajót, de álcázott hadihajó volt: a kalózok ellen. Nagy csetepaté végén legyőzték a rablókat, kardélre hányták, a kapitányt meg felakasztották az árbocra. Amikor átkutatták a hajót, megtaláltak. Keresztények voltak, és szerencsémre tudtam velük beszélni. Elmeséltem sorsomat. A vezetőjük azt mondta, Ciprusra mennek, addig megvigasztal, onnan meg majd valahogy eljutok Krétára, onnan valahogy Bariba, aztán szedhetem a lábam hazafelé. Adtak enni, inni, megmosakodhattam, aztán kezdett vigasztalni. Kedves ember volt, vigasztalási módját azonnal értettem, jól megvoltunk az úton. Csak Viktorom hiányzott. Az új barátom jó keresztény lehetett, mert minden sikerült vigasztalásért adott pénzt is. Azt mondta, jó, ha az úton van néhány dénárom. Ezért aztán igyekeztem minél több vigaszt kapni. Gyűlt is lassan a pénzem, de egyszer aztán megérkeztünk Ciprusra. Ott volt a hajósok kikötője, onnan indultak a kalózok ellen, ha már sok volt a panasz. Míg nem akadt hajó Kréta felé, ott aludhattam Ferdinandus barátom szállásán. Mivel fiúruha volt rajtam, azt hitték, bűnös viszonyban vagyunk: két buzeráns. Aztán amikor éjszaka nekiveselkedtünk, a sok irigy csak nyalta a szája szélét, pedig úgy tettek, mintha aludnának. Én azonban észrevettem, a kezüket is használták izgalmukban. Július végén aztán Ferdinandus azt mondta, holnap megy egy hajó Krétára, onnan Velencébe, kihagyhatom Barit. Velencéből hamarébb jutok a Szent Római Birodalomba, mint Bariból. Másnap elvitt a kikötőben álló velencei gályára. Ott állítólag ismerte a hajó főzőmesterét, akihez beajánlott inasnak. Fel is költöztem a hajóra, megnéztem a rabokat, akik a fedélzet alatt ültek a padjaikon, az evezők mellett. Azoknak is kellett valami élelmet adni mindennap. A főzőmester kezelte az élelmiszereket is, a kétszersültet, a szárított halat, az aszalt gyümölcsöt, a babot meg az italokat. A legénység néha kapott bort is, a rabok csak vizet. Kőlapokon volt a tűzhely, hogy ne gyulladjon fel a hajó. Ott főztük a kását, melyhez egy darab halat adtunk. Az evezősöket ütemes munkára egy dobos, egy ronda, zsíros pofájú talján noszogatta. Ha nem ment jól az evezés, szíjostorral a hátukra csördített. Amikor elmentem mellette, azt hitte, fiúval van dolga, mert belecsípett a hátsó felembe. Ezért azt gondoltam, ezt a buzit valahogy kikerülöm, inkább megmondom a főzőmesternek, hogy nem vagyok fiú. Vesztemre, mert az is buzi volt. Aztán az úton a legénységnek nagy titokban pénzért árult. Azt mondta, ha nem teszem, belehajít a tengerbe. Nappal főztem, éjjel meg kurváskodtam. Terveztem is, hogy Krétán megszököm. Egy előnye volt ennek az útnak, nem fogyott a pénzem. Végre amikor Krétán kikötöttünk, első dolgom volt elhagyni a hajót. Arra vigyáztam, csak akkor merészkedjek a kikötőbe, ha a gálya már elhagyta azt. Megrakodott és ment vissza Ciprusra. Amikor a kikötőben lődörögtem, érkezett egy hajó szentföldi zarándokokkal. Élelmet vett fel meg vizet. Megkerestem a vezetőjét és kérdeztem, mennyiért vinne el Velencéig. Nagy összeget mondott, annyim nem volt. Egyezkedni kezdtem, hogy hajószolgának vegyen fel fele pénzért. Mondtam, zarándok voltam, apám meghalt, és én nem vagyok igazán fiú. Elkerekedett a szeme, megtapogatta a mellemet, hogy igazat mondok-e. A lényeg az volt, hogy megegyeztünk. Rendes, jó katolikusnak ismertem meg, az első ember, aki nem csapott be. Igaz, míg Velencéig jutottunk, mindennap kellett neki valami újat mutatni az arab huncutságokból. A sydoni kuplerájban tanultakat most kamatoztathattam. Nem tudott betelni. Sőt, amikor Velencében elváltunk, rá akart venni, menjek vissza vele, folytassuk a szent zarándokutat. Én tudom, mitől őrült meg. A nárdus, melynek üvegcséjét a nyakamban hordtam, azonnal megkeményítette a botját. Elég nagy volt neki. A kikötőben elváltunk, és sokáig integetett utánam. Talán meg is könnyezett, mert azt hajtogatta, nehéz lesz nélkülem. Jó ember volt. Már amikor kijutottam a partra, mellém szegődött egy potrohos ferences, és mert látta a ruhámon, hogy zarándok voltam, hívogatott, hogy a kolostorában lenne szállás. Azt gondoltam, a nagy gyalogút előtt egy kicsit kipihenem magam Isten védelmében, elmentem vele. Hát a laikus testvérek között akadt is helyem, és a konyhán kellett segédkeznem. Nem volt rossz, de hajnalban kellett kelni, hogy a tercia után megkapják a barátok a reggelit. Néhány nap múlva megkeresett a barát, hogy a cellájában kellene valamit elvégezni. Gyanútlanul mentem vele, de már a sötét folyosósarokban fogdosni akart. Eszembe jutott szegény Viktor tanácsa. Amikor markolászta a fenekem, megfordultam és teljes erővel tökön rúgtam. Összegörnyedt, fogta fájó fütykösét, szidott, mint a bokrot. Én elszaladtam, a konyhán felmarkoltam némi kenyeret, a capsellába tettem még egy kis halat, aztán elszeleltem. Szerencsém volt, egy zarándokcsoport jött énekelve, akiktől megkérdeztem, hová tartanak. Nem is hittem ekkora szerencsének, mert azt mondták, Köln a céljuk. Megengedték, hogy csatlakozzam, különösen, amikor megmutattam a jeruzsálemi ereklyémet. A nárdusra ráfogtam, hogy az egy szűz szent vértanú illatos vére. Térdre vetették magukat, imádkoztak egy sort, aztán elindultunk. Úgy számoltam, a Ferdinandustól kapott denariusokkal kitartok hazáig. A nárdusról sem gondoltam, hogy ennyire a segítségemre lesz. Jó szagom lett, pénzt is hozott, igaz, csak közvetve, mert megkívántatott különféle bagzó emberekkel. Most meg úgy láttam, nőtt a szent szűz vértanú vérétől megizmosult becsem. Minden útba eső templomban első helyen állhattam, kaptam kenyeret, mindenki látni, szagolni kívánta az üvegcsét. Sajnos, a testemre nem mertem rákenni, egy kicsit sem, mert haza kívántam jutni, és féltem a gerjedelmes emberektől. Pedig hát azt aztán most végképp nem kívántam, különösen nem papoktól meg öreg bűnösöktől. Nagyon jó érzés volt, amikor a Rajnát elértük. Egyre többször gondolkoztam ugyanazon, hogy vajon mit csinálhatnék egyedül otthon. Mihez fogjak, ha Neussba érek? Kit találok? Vajon Franznak kellek-e még? A szülőföld hívott is, de féltem is tőle. Csak a szerencsémben bíztam, meg abban a temérdek tapasztalatban, amire egy szent életű zarándok szert tesz. Amikor közeledtünk szülőföldemhez, elváltam a zarándokcsapattól, és egyedül ballagtam tovább. Az egyik zarándoktársam azt mondta, megtámadhatnak a kutyák, ezért baculuszát emlékül nekem adja. Egyedül, bot nélkül ne menjek, meg jelkép is a kereszt alakú bot. Ehhez a bothoz unszolta a saját botját is a gazember. Nos, hát teljes felszereléssel érkeztem Schönauba. A Rajna-parton leültem, megettem maradék kenyerem, de már megsavanyodott a táskámban, ettől nagyokat köptem a vízbe. Aztán éreztem, valaki figyel és közeleg a hátam megett. Egy szerzetes volt, de a nyakában lógó hosszú lánc meg a nagy kereszt mutatta, valamilyen nagyobb rangot visel. Ő szólított meg. Már annyi barát barátságára fizettem rá, hogy legszívesebben szóba sem álltam volna vele. De hát éhes voltam, pihenni is jó lett volna. Ennyit, gondoltam, a hátsó felem is megér neki biztosan.

Agustulus ezzel befejezte a második fasciculust is. Elrejtette a csuhájába a libellumot, aztán ment a dolgára. Gondolatait most azonban nem József, alias Hildegund hátsója, hanem éppen a neki jutó értékesebb első fele foglalkoztatta. Most látta csak, mennyire jó volt hozzá az ég. Aztán, mióta meghalt József, a kis huncut Titivillus egyre csak háborgatta. Ahol a szeretni szót kellett volna írnia, oda rendre adamare, szeretkezni került. Ahol piniákról, örökzöldekről írtak, ott örök pinákat vétett a tolla. Ahol eddig botja járt, ott keringtek rendre a gondolatai is. Hát nem csoda, hogy Titivillus napi vendége volt. Másnap folytatta az olvasást.

Míg a barát vezetett az apátság felé, elmondta, ő ennek a monostornak az apátja. Már várt, mert szent álmot látott, amely megjövendölte érkezésemet. Azt is elmondta, hogy megerősítette az álmot az, hogy már tudok írni. Sőt, az álmában látott szent könyv megírását egyenesen elvárja tőlem, mert nyilván a zarándokút sok szép és épületes élményben részesített. Gondoltam, várj csak, hiszen megírom én azt a könyvet. Igazat is írok, csak hát az épületes nem a szentség, hanem az életben maradás mikéntje lesz. Így értünk fel, és a kapus páter máris nagy tisztelettel fogadott. Hát tényleg vártak. Azonnal kaptam helyet, kaptam enni és inni is egy kis vizes bort. A novíciusok hálóhelyén kaptam egy ágyat, azonnal lefeküdtem, mert most jött ki rajtam az egész út fáradalma. Másnap, meg a következő napokon az ismerkedés következett. A scriptoriumban először Agustulusszal ismerkedtem meg. Nagy, magas és erős férfi, később tudtam csak meg, katona volt, és ott kapta az elhivatást. De valami titka még lehetett, ez inkább női megérzésem volt. Később beigazolódott, mert nem volt ügyefogyott barát, aki először hál nővel. Azért egy kis felvilágosító segítség jól jött neki, később, amikor a scriptoriumi nemi élet titkolózása szükségessé vált. Azonnal tudtam, vele kell jól bánnom, mert nem tudom, ki lesz az ellenségem, támasz meg kell még egy barátnak is. A többi írnok olyan volt, mint a legtöbb. Lespius hórihorgas, karvalyszerű, száraz embernek látszott. Berengárt biztosan barátnak éreztem, hiszen úgy láttam, Agustulus is kedveli. Simplicius kissé együgyű, bárgyú figura volt, egyszerű munkákat végzett. Ő volt az apát mindenese. Jacobeus szépen írt és az iniciálékat festette, magának való, csak a munkának élt. Üdvözöltük egymást, aztán tovább festett. Burgosi Vilmos, Joachim Passauból, Kölni Jákim, mind ott ültek sorban, kézirataik fölé hajolva. Aztán jött a parancs, hogy üljek Simplicius helyére. Láttam, ezzel ellenségek leszünk.

Agustulus szárnyai alá vett, mellém ült, megmutatta, hogyan kell metszeni a nádtollat a tollkéssel, a scalpelummal, hogy szépen írjon. Amit mondott, lejegyeztem, hogy el ne felejtsem. Amikor naponta dolgozni mentünk, minden barátnak megismertem a szagát. Nem lehetett sokat tisztálkodni, így kialakult eléggé savanyú testszaguk. Azonnal megéreztem, hogy Agustulus tisztább, mint a többi. A helyemről átláttam a scriptoriumot, ha viszont engem akart látni valaki, hátra kellett fordulnia. Ez jó volt. Hamar megtanultam tanítómtól a másoló műhely eszközeinek használatát. Aztán egyszer mesélni kezdte Agustulus, hogy az apát érdeklődött, mennyit tudok. Elmondta, hogy ajánlotta Rogerius apát úrnak, hogy annyira haladtam, emeljenek ki a conversus testvérek közül és tegyek novíciusi fogadalmat. Belement, mert mint mondta, az én esetem más, mint a közönségeseké, mert a Szent Szűz eleve támogatott. Azért egy darab semianimus pergamenre fel kellett írnom a barátok neveit, próbaképpen. Az apátnak tetszhetett az írásom, mert hamar hivatott, hogy diktálni akar. Egy viasztáblát vittem a piszkozatnak. Rövid levél, missilis volt, gyorsan végeztem. Míg írtam, kerülgetett és szemrevételezett. Hízni készülő, idősebb ember volt. Csak a kezei nem tetszettek, nagy, puha, húsos mancsok voltak, mind verésre, mind pedig tapogatásra termettek. Nagy, arany apáti gyűrűt hordott. Megérzésem nem hagyott cserben. Mikor megint hivatott diktálni, megérezte rajtam talán a nárdust, mert egyre közelebb nyomakodott. Aztán már a hátamat simogatta, dicsérő szavakkal, milyen szép az írásom. Egyszer aztán nekidőlt a hátamnak, és éreztem, valami keményedik a csuha alatt. Rögtön eszembe jutott a gyóntató páter Rómában. Csak hát itt más volt a helyzet. A puha kezek becsúsztak a csuha alá, aztán lejjebb. Csak arra vigyáztam, nehogy elölről simogasson, de szerencsém volt, az nem kellett neki. Üsse kő, gondoltam, ennél nehezebbet is kiálltam. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy azonnal feloldozott a vétek alól. Hát ilyet is meg kellet tapasztalnom. Agustulus minden diktálás után megvizsgált tekintetével. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Azt azonban észre kellett vennem, hogy néha hozott egy kis ennivalópótlást. Ő volt a tricennarium felelőse, a jól dolgozókat ezzel jutalmazta. Most én kaptam az ennivalót. Jól esett. Aztán az történt, hogy gyorsan kellett egy megrendelt könyvet lemásolni. Minden szabad embernek erre kellett fordítani a tehetségét. Az ebéd utáni sziesztán megvágtuk a szükséges nagyságú és minőségű pergament. Színes incaustumot, tintákat tettünk a cornukba, és új nádakat is készítettünk. A teológia kérte, hogy Apuleius démonológiáját másoljuk le, a De deo Socratist. A kért mű egy kötetben volt az Aranyszamárral, az Asinus aureus című művel. Nem néztük meg jól, csak kiadtuk, szétszedve a lapokat, hogy másolás után újra összeállíthassuk a fóliánst. Először akkor fogtunk gyanút, amikor itt is, ott is kuncogott egy-egy társunk. Vacsora után megnéztük, mi okozta a vidámságot. Agustulus is nevetni kezdett, és felolvasta a következőket: „lihegő szájából fahéjas illatot lehelt, fegyvere hegye kúposra feszítette a takarót, hajnalhasadtáig le nem hunytuk a szemünket, lankadó erő, felkorbácsolt szenvedély, és még jó néhány ilyen pompás éjszakát szórakoztunk az első után”. Míg olvasott, figyelte a hatást. Hát nekem már régen volt részem nemi örömben, a leírása bizony szíven ütött. Elnevettem magam. Agustulus azonnal felfogta, mi játszódik le bennem. Csakhogy menni kellett roratera. Összeszedtük a lapokat, félretettük, és újakat adtunk ki. Másnap pontosan megjelölve a teendőket, utasította a másolókat, mit írjanak. Az volt a kérdésük, ezért a hibáért mennyi tisztítóhelyi szenvedés jár? Vállaltuk.

Sziesztakor kissé falatozni lett kedvünk. Egy hagymát leejtettem, és amikor lehajoltam érte, ő is így tett, összekoccant a fejünk. Agustulusé keményebb volt, én megszédültem. Összeestem és egy kicsit öregbítettem a bajt. Szegény Agustulus felkapott, dörzsölgetett, hogy térjek magamhoz. Nem szívesen tértem észhez, különösen amikor a mellemen dolgozott. Szempillámon át láttam, elpirult és elkapta a kezét a ciciktől. Valamit mormogott latinul, aztán zavartan ettünk tovább. Azokban a napokban megbetegedett Berengár, néhány napra ispotályba került. Az étvágya elment, az adagját ki lehetett osztani. Aznap bor is volt, lehívott a pincébe, ott mértük ki a bort. Meg is kóstoltuk, és átmelegítette a szívünket. Átölelte barátilag a vállam, de megint hozzáért a mellemhez, én meg segítettem. Egyszerre csak megelevenedett az én patrónusom, én sem voltam rest, menten megéreztem kemény férfiasságát. Nagy hirtelen befejezte szegény, nem volt hozzászokva, én is úgy maradtam: kielégítetlenül. Hamar újra lelket varázsoltam dorongjába, akkor aztán megtudtam, mit tud egy barát. Igazi, nem azok a löttyedt buzik, mint akiket sorra utamba hozott rosszsorsom. Vidám korszak kezdődött. Agustulus nem tudott betelni. Mindig talált valami ürügyet, hogy együtt legyünk. Nekem kellett a rajtakapástól óvni. A scriptoriumban a padok kényelmetlenek voltak, mondtam neki, van módja a szeretkezésnek itt is. Rádőltem egy polcra, felhajtottam a csuhát és vártam. Agustulus gondolta, mit kell csinálni, de ügyetlen volt. Mondtam neki, vigyázzon, ahol döfköd, az ott az apát úr része, van jobb is. Azzal hátranyúltam, segítettem neki, attól fogva nem kellett okítani. Legalábbis ebben a pózban. Attól mindig rettegtünk, hogy valaki bejön, rajtakap bennünket. Egyszer aztán meguntam az állandó figyelést, elment tőle az élvezetem nagy része. Hátrahívtam a padomhoz, lefektettem, aztán szépen, kényelmesen beleültem a fegyverébe. Nagyban viháncoltam, amikor Lespius jött be, s azt kérdezte, hogy hol van Agustulus. Mondtam, átment a templomba. Elhitte, elment, Agustulus pedig úgy megkedvelte ezt a módszert, hogy azontúl a scriptoriumban csak ezt űztük. Hiába volt csuhánk, alatta mégiscsak érző férfi meg női szív dobogott. Talán meg is szerettem Agustulust. Azt hiszem, ő is így volt ezzel. A póttápláléktól kiteltem, a mellem is egyre jobban feszítette a csuha mellrészét. A szerelemből való szeretkezés egyre jobban ízlett, nem olyan volt, mint a Szentföldön, a kuplerájban, a hajókon vagy az eldugott helyeken. Úgy voltunk, mint szegény elhagyott Franzommal, Viktorral, úgy, ahogy talán Ferdinandusszal is.

Megint diktálni kellett az apátnak egy levelet Clunyba. Mikor visszatértem a scriptoriumba, Agustulus ferde szemmel nézett rám. Megnyugtattam, az ő részét senki nem kaphatja meg, az apát pedig azt kapja, amit megérdemel. Megnézte a levelet és mondta, ismeri Clunyt. Azt is mondta, úgy tudja, egy eretnek filozófus él ott, aki apácát csábított el, erre annak rokonsága kiheréltette. Most már csak gondolkodik, és új tanokat hirdet az isteni háromságról meg annak emberré válásáról. Itt csak a lapszélre írom a megjegyzésemet, ezt valami scholionnak hívják, hogy én is gondolkodtam az isteni dolgokon. Az nem ment a fejembe, ha három, akkor miért egy, ha egy, minek a három, mármint a Szentháromság. Agustulus leintett, nem nekem való az ilyen gondolat. Igaza volt. Még egy scholiont megengedek magamnak. Arról beszélgettünk Agustulusszal, hogy a szavak léteznek-e önmagukban, mint valóságos dolgok. Ő azt mondta, ez a fő vita a nominalisták és a realisták között. Ő azt hiszi, a szavak csak jelek, valami létezőnek a jelei, nincs önálló létük. Leírtam, de nem értem. Éltük a barátok életét, és egyre sűrűbb lett körülöttünk a gyanakvás. Főleg az bántotta a másoló barátokat, hogy legfiatalabb létemre úgy érezték, nőtt a befolyásom az apátnál, meg a scriptoriumot vezető Agustulus is kivételez velem. Pedig rendben előkészítettem a pergament, megvonalaztam, a puncturák pontosak voltak, a tönkrement ligniculumokat időben pótoltam, tehát végeztem a dolgom. Aztán rájöttem valamire, ami hiba volt. A scriptoriumban kettőnknek nem volt savanyú testszaga. Rajtam bizonyára megérezték a nárdus enyhe illatát, pedig csak akkor érintettem az arcom, amikor az apáthoz mentem. Agustulus pedig még jobban tisztálkodott, mert rávettem. Aki kitűnik, azt vágják. Talán arra is gondolni lehet, hogy amióta jól megvoltunk Agustulusszal, elkerült bennünket Titivillus, míg a ránk figyelő többi barátnál látogatásai egyre szaporodtak. Egy kivétel akadt, Jacobeus, aki a legtehetségesebb volt, akit csak a színes, gyönyörű iniciálék festése érdekelt. Titivillus látogatása a közhiedelem szerint a tisztítóhelyen töltendő időt nyújtja meg. Minden elhibázott betű, minden rossz szó meghatározott számú napot jelent a büntetésben. Egy lapszéli scholiont még megengedek magamnak. Hogyan lehet büntetni egy barátot, ha isten teremtménye, és vele együtt születnek gerjedelmei és éhsége, valamint gyengeségei? Akkor ne adjon neki az Isten olyan természetet, amely miatt elcsábulhat. Titivillus szerintem nem ördög, állapot, a kielégítetlenség állapota. Agustulus gondolkodott ezen, és igazat is adott, mert éppen ebéd után voltunk, és megkapta, amit szeretett.  (Megjegyzem, az a leskelődő Lespius rontott be közben, de nem látta meg alattam Agustulust, és elment. Jót nevettünk.) Hajnalban megfáztam a templomban. Köhögök, és lázam van. Nagyon gyengének érzem magam. Azt mondta Agustulus, míg meg nem gyógyulok, megkéri az apátot, hogy az ispotályba feküdhessek. Ott ápolni tud, nem vagyunk annyira szem előtt, mint a novíciusok hálótermében. Engedélyezte is. A betegség eszembe hozta szülőföldemet. Azon gondolkodtam, miért maradtam ilyen sokáig itt. Rájöttem, féltem a bizonytalantól. Mit találnék otthon? Él-e Franz? Ma bevonultam, csak a capsellát hoztam magammal meg a libellumomat egy ólom íróvesszővel. A betegszobában volt időm mindenen tovább gondolkodni, a halálon is. Milyen az egy fiatalnak? Jézus is fiatalon halt meg. De meghalt-e, most ezt vitatják eretnekek. Scholion. Most megpróbálok filozofikusan gondolkodni. Isten halhatatlan és örök. Ez a tétel. Jézus valóban Isten. Ez a másik tétel. Tehát Jézus halhatatlan, ez következik a két előzőből. Akkor a kereszten nem halhatott meg. Igaza van az eretnekeknek. Ez becsapás. Agustulus meleg bort hozott és sokáig fogta a kezemet. Nagyon gyorsan gyengülök, hasogat a hátam az egyre gyakoribb köhögési rohamoktól. Meglátogatott az apát úr, mondta, imádkozik értem. Azt hiszem, nem sok értelme lesz. Az ajtóból visszaszólt, hogy misét is mondat a lelkemért. Ma megint hozott egy kis édességet Agustulus. Láttam a szemén, nagyon sajnál, félt is. Én is őt, mert annyira jó volt hozzám. Itt kell hagynom? Ma csak hánykolódtam, folyik rólam a víz. Véreset köhögtem, de nem mondtam meg a kedvesemnek. Most már így szólítom, nincs titkom, nagy útra készülök. Érzem. Ma elkértem a libellumot, és kértem a kedvesemet, amit suttogok, kezemet vezetve írja le. Néhány oldal üresen marad. Azt hiszem, végleg. Summa. Kedvesem. Egy embert szerettem, téged. A többi csak kihasznált. Gondolj néha rám. Ebben a könyvecskében leírtam sok mindent. A legtöbb dolgot tudod, hiszen megbeszéltük. Ezen a kurva világon mindenki buzi vagy kurafi. Szerencsére mindenik megtalálja rajtunk nőkön, amit keres, ki elöl, ki hátul, ahogy megérdemli. Teveled el tudtam volna képzelni a nehéz életet is. Ezért élünk ameddig.........a...a...saj...n...á..lom...

Itt hörögni kezdett és hátrahanyatlott. Jelentettem az apátnak, hogy a regula szerint össze kell hívni a halódóhoz a társakat. (Ezt a pár sort Agustulus írta. Látszottak az utolsó kesze-kusza íráson a könnycseppek nyomai.)

Postscriptum

Hildegunda halála után harminc évvel történt, hogy Heisterbachi Caesarius fülébe eljutott a csodálatos álom és az azt követő csodák híre. Akkor már félig készen volt korszakalkotó nagy műve, a Dialogus miraculorum. Ebben az igaz szentek történeteit gyűjtötte össze, részben saját nyomozása, részben írásos emlékek vagy szemtanúk elmondása alapján. Arra gondolt, hogy a rajnai vidék még kevés szentet indított el a csodákkal ékes üdvözülés útján, hát illik utánanézni a schönaui eseményeknek. Egy szép kora őszi napon szamara hátán megérkezett a monostorba. Rogerius apát már nem élt, Berengárt ápolták, csak Agustulust találta megfelelő tanúnak, bár ő a nevét már csak alig tudta kimondani. Egyre azt hajtogatta, Hildegunda szent volt, szent volt. Kezében egy elrongyolt könyvecskét szorongatott, amit valahogy Caesarius egy almáért elkunyerált tőle. Az új apát, Stultimus von Esslingen szabad kezet adott néki a kutatáshoz, és el is helyeztette a vendégszobák egyikében. Az új apát rendelkezésére bocsátotta a Historia domus vastag kódexét, amiből majd kiírja mindazon eseteket, amelyek József (Hildegunda) von Neuss szentségét alátámasztják. Berendezkedett, és amikor nekiállt, hogy  nyilván a szent Hildegunda, alias Josef von Neuss életét tartalmazó libellumot elolvassa, azonnal látta, nehéz lesz. A tüttyent Agustulus állandóan kézben tartotta és gyötörte a Vitát, ezért a palimpszesztált oldalakról a kréta kipergett, magával ragadva Hildegunda finom vonalú írását. Előtűnt az eredeti mű szövege is, amit felháborító tartalma miatt törlésre ítélt az apát. Az is tönkrement, ital, leves folyt rá, eső áztatta. Csak szavak maradtak. Ugyanis megrendelésre az Apuleius Asinus aureus című művével egybekötött démonológiáját, a De deo Socratist kellett volna lemásolni. Helyette az Aranyszamarat másolták, nagyobb lelki épülésére a szegény másoló barátoknak. Amikor kiderült a tévedés, a drága szűzpergamen lapokat félretették, és ha fel kellett valamit jegyezni, horzsakővel megdolgozták, majd krétaporral újraírhatóvá tették. Ebből vágott ki József negyedrét fólió nagyságú lapokat. Nagy és felemelő munka volt a két írásból kihámozni az eredeti szent életet! Végül is Caesarius Heisterbachensis szép munkát végzett, a kétértelmű szavakat szentre cserélte, ráadásul sok olvashatatlanná is vált. A szentet bizonyító együgyűségből a maradványokat kiegészítette, összekutyulta ájtatos szamárságokkal. Így lett az átszeretkezett éjszakából átimádkozott, a lihegő száj fahéjillatából zsolozsmázó száj fahéjillata. Összeszedte a szövegekből azt a tíz csodát, ami kétségtelenül bizonyította, hogy Rogerius álmától kezdve Hildegunda haláláig, sőt azon túl is, minden úgy történt, ahogy a Boldogságos Szűz, valamint a Szentháromságból a Szentlélek elrendelte. Jézus Krisztus meg az Atya mással volt elfoglalva, éppen azon tanakodtak, hogyan javíttassák ki Abelardus és Bresciai Arnold apró teológiai tévedését, melyben azt állították, a Szentháromság emberi alakot öltött. Ugyanis akkor az a lehetetlen helyzet állt volna elő, hogy a Golgotán, a három kereszten három isten függött volna. Ugye, ez elképzelhetetlen. Szerencsére az egyházban mindig akadtak hívő, jól sugalmazott tudósok, akik ezeket az eszeveszett tanokat megcáfolták, eretnek kitalálóikat meg elégettették. Az írások és a szóbeli bizonyítékok a következő tíz csodát tárták Caesarius elé, aki azokat nagy művében, a hasonlóan összeszedett és szóról szóra igaz Liber miraculorumban közzé is tette. Először a csodákhoz vezető utat kell bemutatnom.

Ezeket írta ki a Historia domusból:

1182. januárius 2. Nagykáptalan. Jelen van öt kanonok (a neveket nem írta ki), a nagyprépost (aki a vagyon gyarapítását és lehetőleg egy szent felmutatását szorgalmazta e célból), a nagy apát (felhívta a figyelmemet Suger De Rebus című művére, mely tanácsokat ad az anyagi felemelkedéshez), a dékán (helyeselt), a mesterkanonok (aki felhívta a figyelmet a leendő szent tanítására), az őrkanonok (megígérte, ha conversus jönne, biztosít novíciusruhát, hogy hamar beöltözhessen a szent. Adni kell a formákra.). A jól végzett munka után a püspök urunk borából ittunk egészségére, mert betegen nem jött el.

1182. március 15. Újabb álmom volt a káptalani határozatról. Teli volt csodákkal, Szűz Mária, illetve a Szentlélek támogatása már biztos. A Rajnához érkezik, zarándok lesz, szűzies ifjú. Ugyanis a szüzesség jelvényei megjelentek a feje felett. Gedeon a gyapjúval, Dániel a tüzes kemencében meg az égő csipkebokor Mózessel. Ez utóbbinál kígyók is láthatók voltak.

1182. október 1. A hosszú várakozást siker koronázta. Ma rátaláltam a megjövendölt ifjúra. Hálát adok neked Istenem, hogy velem tetted ezt, és megérhettem. Elhelyeztük, és azonnal virágillattal telt meg a novíciusterem.

1183. június 4. Több novícius fogadalmat tett, köztük József. Mint egy angyal az emberek között.

1184. április 2. Levelek írása Clunyba. A Suger-mű megköszönése. Csodás szépségű írása van Józsefnek. Az ördögnek nincs felette hatalma, Titivillus egy hibát sem tudott belecsempészni a levélbe.

1184. május 5. Meghalt testvérünk, Teophilus Rosenkrantz. Józsefet kívánta ágya mellé, aki szenvedései ráncait azonnal elsimította.

1185. januárius 12. Egy nagy tévedést hiúsított meg József. Apuleius De deo Socratisa helyett a förtelmes Asinus aureushoz fogtak a másolók. Az angyalok megsúgták neki, ő elzavarta Titivillust, vereséget mérve a gonoszra. Kijavították a tévedést.

1187. március 20. Ma a responsorium éneklése közben felfigyeltünk József angyali hangjára. Mennyei szépségű volt.

1187. november 3. Meghalt testvérünk, Hugo Wolf. A rengeteg szenvedéstől József megjelenése váltotta meg.

1187. december 29. Megbetegedett. Elhelyeztük az ispotályban. A mandátumhoz Simpliciust rendeltem fel (a sajnos szó kivakarva) helyette. Jött egy hír is, elesett Jeruzsálem, visszavette a muzulmán horda. E kettő talán összefügg?

1188. januárius 3. Csodák megtörténte közben meghalt József. Ezután nincs akadálya a szentté avatásának, ha eljön az ideje.

12l5. szept. l2. Meghalt Rogerius von Pilgersheim apátunk. Míg új apátot kapunk, én vezetem a H. D.-t. (aláírás).

1215. október 1. Püspök urunk ünnepélyesen beiktatta új apátunkat Stultimus von Esslingent. Átadtam a H. D.-t (aláírások).

Ezen apró, de fontos csodák után a következő nagyobb csodák történtek:

Első volt Rogerius álma. Apró különbségekkel a barátoknak elmondott szöveg meg amit a Historia domusban maga lejegyzett nagyjából megegyezett. Azt hagyta csak ki, hogy az álom előtt a nagykáptalanon kissé többet ivott, gyomrát is elrontotta, és valahogy Simpliciusszal sem jött össze minden. (El kell bocsátani, és új mindenes titkárt kellene szerezni.) Ehhez kérte Mária segítségét. A második csoda az álom megvalósulása volt. Isten útjai kifürkészhetetlenek, erre példa a szentföldről érkező szűz ifjú, aki hallatlan megpróbáltatások közepette tisztán érkezett, hiszen elnyerte az ég támogatását. Harmadik csoda, hogy kiállta a nemiség próbáit, hiszen Rogerius rendje iránti felelőségből ismételten alávetette a próbának, és ismételten férfiként viselkedett, holott bármikor képes volt nővé válni. Ezért aztán ellenpróbát is végzett, hiszen Lespius megvádolta Agustulust, hogy gyakran szorosan József mellé ül, és ez a hasonneműek vonzalmának bűnös melegágya. Rogerius ezt szóvá tette, de Agustulus azt erősítette meg, hogy igenis, amikor hasonneműként közeledett, József mindig nőneműként reagált. De ő, mármint Agustulus, ezt számtalanszor kipróbálta és eskü alatt vallja, József olyankor mindig kész volt nővé változni. A negyedik csoda, hogy a ritkán mosakodó barátok között Józsefnek virágillata volt, ami a mennyei rózsáskert csodája: a Rózsakoszorú Nagyasszonya küldte el illatát Józsefnek. Ötödik volt a holttest csodás illata, amit a környék parasztjai is megerősítettek. Hatodik volt, hogy a barátok szeme láttára a lemosókövön az égbe emelésre teste nővé vált, hiszen csak Szűz Máriáról tudott, hogy testestől emelkedett az égbe. Illés az más volt, neki volt szekere. A hetedik csodát a virrasztó barátok erősítették meg, rögtön beírták a Historia domusba, hogy a halott égi illatokat árasztott, és ez azonnal Tedeumra bírta az atyákat. A nyolcadik a temetésen történt, a földbe helyezett test felett virágot bontott több elszáradt bokor és cserje. A kilencedik: a sír felett túlvilági fények villóztak minden Hildegunda névnapon, és arámi nyelven az égre írták: vero, virgo erat. Ezt nem erősítették meg szemtanúk, mert már mind elhaltak. A tizedik, hogy amikor Caesarius ereklyének való csontot keresett, az ásásnál nem talált. De imát mondott a sírnál, és másnap egy hófehér csontra lelt a virágok között. (A kertész, aki a sírokat gondozta, nem említette, hogy megdöglött a szamara, elásta, és a kutyák kikaparták. Egyik bordáját éppen a puha virágágyon rágta le az egyik, és amikor már nem volt rajta hús, ott is hagyta. De hát a lelkes szentkutatót nem akarta elkeseríteni. Meg hátha tényleg Hildegunda bordája volt? Egyébként ma a libellummal együtt aranyozott ereklyetartóban látható Schönauban, a Hildegunda-kápolnában. Ott a falak teli vannak fogadalmi ajándékokkal azoktól, akik miután adományaikat elhelyezték, meggyógyulva távoztak. Az ajándékozók, tekintve, hogy a szent nő és férfi is volt, a két nemből nagyon vegyesen kerültek ki. Nem kellett a különböző bűnöknek több kápolnát berendezni, mint Jeruzsálemben.)

Caesarius meg volt elégedve az eredménnyel, összeszedte feljegyzéseit, és ahogy jött, szamárháton távozott. Otthon még javított a szövegen, megtűzdelte a szent életre vonatkozó tanácsokkal, főleg leányoknak. Aztán beillesztette a történetet az épületes Liber miraculorumba, avagy ahogy mások nevezik, a Dialogus miraculorumba. Azóta könyve hallatlanul sikeres és eredményes pályát futott be. Egy kissé retardált, szentéletű ferences kiszámolta: kétszázmilliárd-tizenhárom, a sextum, a hatodik parancs ellen vétés veszélyének kitett leánykát óvott meg a bukástól. Mivel mi nem véthetünk a pontosság ellen, meg kell említeni, hogy Caesarius az első kiadásban rendre elírta József nevét. Ugyanis Josef von Neuss helyett Josef von Scheusst írt. Hát talán ez volt Titivillus legigazságtalanabb csínytevése.

Amikor Heisterbachi Caesarius könyve megjelent és eljutott Rómába, a pápa, III. Honorius uralkodott. A keresztes háborúknak nagy pártolója volt. Ezért amikor megtudta, hogy politikai ellenfelének, II. Frigyesnek országában egy Jeruzsálemet megjárt szűzies ifjút szeretnének szentté avatni, azonnal intézkedett. Arra gondolt, egy szent csak nem fogja a pápát cserbenhagyni politikai játszmájában? Heisterbachi Caesariust felkeresték a pápai megbízottak, hogy a könyve tartalma alapján terjessze fel a Szentszékhez J. Hildegunda von Neuss csodáit. Mellékelje Stultimus von Esslingen javaslatát is, és azonnal megindítják a kanonizációt. A felterjesztés után az avatás szintén csodás gyorsasággal megtörtént. A vénséges vén bíborosok nem hallották, miről szól a felterjesztés, de érezték, fontos a dolog. Így egyre csak bólogattak, mindent jóváhagytak. A bulla azt a csodát emelte ki, hogy a szóban forgó szent, hogy fenyegetett szüzességét megvédje, úgy elöl, mint hátul, nemét megváltoztatva védekezett. Azt tette ki a támadás veszélyének, ami a támadónak nem kellett. Olyan kifejezést nem használták, hogy hermafrodita lett volna. Az apátságban ünnepi misét tartottak, összejött negyvenhárom püspök, tizenkétezer-ötszáztizenegy szűz apáca. Tolongott a nép, hulltak a pénzek az ereklyetartó előtti ládába. Többször ki kellett üríteni. Akkor lett teljes az ünnep, amikor egy leányzó felsikoltott és összeesett a libellum és a csont előtt, majd felocsúdva észrevette, újra szűz lett. Ezt megerősítette a szeretője is. Liliomot adtak a kezébe, és körmenetben körüljárták az apátságot. Egy apáca azért esett össze, mert félt, rájönnek, hogy terhes. Állítólag sok ilyen volt jelen. Azóta Heisterbachi Caesarius műve ékköve a világ vallásos irodalmának. Belőle az égi malaszt, mint illatos virágfolyam, századok óta ömlik, és bárki, aki épülést keres, belemerülhet. Nem fog csalódni. Újra gyermeteggé válik, a jót és rosszat azonnal felismeri. Repesve száll lelke át a modern világ számtalan bűnös és veszélyes akadályán, míg megérkezik az örök igazság zsámolya elé. Ott már várja szent Hildegunda és Franz, Viktor meg Ferdinandus. Az angyali karok pedig zengik a tiszta lelkek énekét. Mert nincs szebb, mint az égnek felajánlott szüzesség. Azt mondják, Stultimus apát is látott álmot. Azt álmodta, hogy Agustulus a pokolra jutott, és örökké másolnia kell a libellumot. Ha befejezte, újra kezdheti elölről. Titivillus ellenőrzi a munkáját. Mert igenis van igazság a túlvilágon.

Egy rövid felüdülése azonban akad. Mint írók egymás közt, megvitatják a világirodalom eseményeit a jól értesült Titivillusszal. Vitáik, mint az írókéi általában, sohasem gyümölcsözőek. Sőt, végtelenül meddők.