Cím és név nélkül a fiatal irodalomról

Néhány anekdotával kezdem, amelyek a fiatal magyar irodalom kérdéskörébe vágnak. Egy beszélgetés közben szóba került az egyik elismert fiatal sztárköltő, akiről beszélgetőtársaim, prominens irodalomtörténészek megállapították, hogy menthetetlenül belegabalyodott saját imázsába, és úgy néz ki, nem várhatunk tőle fontos verseket. Egy másik fiatal költő anyagait az egyik legismertebb kiadó lektora (megjegyzem, elismert fiatal kritikus és az irodalomtudományban jártas szakember) utasította vissza, mondván, abszolút értéktelen az anyag. A kötet nem sok idő elteltével egy másik elismert kiadónál jelent meg, s a szerzőt egy kritikában az új generáció legfontosabb költőjének nevezték. Nemrég arra kértem egy ismert fiatal irodalomkritikust, soroljon fel tíz fiatal irodalmárt, akiket fontosnak tart. Amikor afelől érdeklődtem, miért nem említette azt a költőt, aki a szakma szerint kihagyhatatlannak tűnik a fiatal irodalomról szólva, ezt válaszolta: mert nincs ötlet a verseiben. Egy neves költő, aki a középgenerációhoz tartozik, megrótt, amiért egy tanulmányomban többször említettem egy másik költő – a változatosság kedvéért: szintén fiatal és ismert médiajelenség – nevét, aki, szerinte, abszolút tehetségtelen. Egy fiatal, befutott prózaíró kapcsán többször szembesültem a véleménnyel: szövegei üresek, egyszerűen nem is értik, hogyan kerülhetett be a neve a köztudatba. Fiatal írók, költők beszélgetéseit hallgatva a legellentmondásosabb véleményekkel találkozhatunk, ahogy egymás szövegeit a beszélgetés tárgyává teszik. Elhangzott olyan vélemény is a fiatal pályatárs kapcsán, milyen mulatságos, hogy még mindig ír. Mindkettőjük neve kihagyhatatlan azokból a névsorokból, amelyek az új nemzedék neveit tartalmazzák. És így tovább. Szándékosan fogalmaztam ennyire bárgyún, a kérdésem is az lesz, hiszen az egész helyzet mulatságos és bájos egyszerre. Hogy is állunk akkor a fiatal magyar irodalommal?

Ezek a demonstratív anekdotaszerűségek több-kevesebb módosítással akár kétszáz évvel ezelőtt is elhangozhattak volna, vagy el is hangzottak, s nem is feltétlenül fiatal irodalmi szerzők kapcsán. Akárcsak a hétköznapi élet számos szituációját, a művészi szférát, azon belül az irodalmi élet közegét is meghatározzák az emberek közti véleménykülönbségek, rivalizálások, helyezkedések, odamondogatások. Ezek többnyire valóban bájosak és mulatságosak, továbbmondhatóak, nem egy esetben provokatívak, de nagyobb figyelmet nem érdemelnek. Kivéve, ha az ember – kutató lévén – mikroleírások formájában egy adott időszak irodalmi viszonyait kívánja feltérképezni, például az irodalmi anekdotákban, pletykákban megnyilvánuló befogadás révén. Ehhez viszont nevesíteni kellene a szereplőket, kiléptetve őket az anonimitásból, mert csak így fogalmazhatunk meg konkrét kérdéseket és adhatunk rájuk válaszlehetőségeket.

A kérdésedre reagálva viszont rögtön egy általános problémával kerülök szembe, nevezetesen, hogy mit is értesz/értünk fiatal magyar irodalom alatt. Mind a három kitétellel bajaim vannak, mert amikor ezek meghatározására kerül sor, amennyiben ez lehetséges, akkor sem az „azt tekintünk irodalomnak, amit annak percipiálunk”, sem a „magyar irodalomnak nevezünk minden Magyarországon, illetve magyar nyelven született művet, amely része a magyar kulturális tradícióknak”, sem „a legutóbbi X évben jelentkező, keletkező, megjelenő irodalmi műalkotások, illetve szerzőik” válaszok nem bizonyulnak kielégítőnek, főleg, ha ezeket együttes definíció alá kívánjuk vonni.

Természetesen vannak elképzeléseim, megérzéseim, sejtéseim arról, hogy mire/kire is vonatkozik a kérdésed, de véleményem szerint ez nem olyan halmaz, amely vizsgálat tárgyát képezhetné önmagában, hanem szigorúan csak kontextusában. És ezzel nem a kérdésed elől akarok kitérni.

Véleményed szerint beszélhetünk a fiatal irodalom kánonjáról, kánonjairól?

Mivel az előbbi válaszomból kiderült, hogy elég heterogénnek látom az irodalmi mezőkön való jelenlétet, ilyen irányzatos vagy mozgalmi kánonokról sem tudok beszámolni. Ugyan időnként létrejönnek irodalmi csoportosulások, fórumok, költői műhelyek stb., amelyek nem egy esetben manifesztációkban adnak hangot törekvéseiknek, kapcsolódásaiknak (például a DeKon Csoport, az Előretolt Helyőrség, a Sensus Csoport, az Arkánum, Az Irodalom Visszavág stb.), de mint minden csoport esetében előbb-utóbb szétrajzás figyelhető meg, ekként a mögöttes kánon(ok) is módosul(nak), alakul(nak). Amit mégis egységes alapként vehetünk szemügyre, az sem kifejezetten csak irodalmi jellegű az ifjabb nemzedék (hogy mégiscsak a kor legyen a kiindulópont) tekintetében. Én ezt a megváltozott politikai-gazdasági és kulturális helyzethez, valamint az ebből adódóan átalakult tájékozódási lehetőségek figyelembevételéhez kötöm.

Mennyire használható a posztmodern fogalma a fiatal magyar irodalomra? Miközben nyugaton tucatjával jelennek meg tanulmánykötetek és monográfiák a posztmodern szóval címükben, addig nálunk mintha hallgatásba burkolózna az irodalomtörténészek, teoretikusok nagy része.

Ennek ellentmondanék, hiszen a filozófia, az esztétika és az irodalomtudomány esetében nem egyszer központi hívószóul szolgált a posztmodern kifejezés, a képzőművészet és az építészet területén nemkülönben. Az elmúlt húsz évben számos fordított és hazai gyűjteményes kötet, folyóiratszám jelent meg e téren. Ha figyelembe vesszük, hogy maga a fogalom, amely a hatvanas évek második felétől terjedt el, Próteuszként, hány alakban és hányszor jelent meg különféle irányzat vagy tudományterület pro vagy kontrájaként, akkor nem csodálkozhatunk rajta, hogy előbb-utóbb kimerült multiplikálódott jelentéstartalma. Ez lehet az oka, hogy az utóbbi években visszafogottabban használják a fogalmat.

Az úgynevezett fiatal irodalom (például Esterházy?, Garaczi?) kapcsán számtalanszor elhangzott már e kitétel, nem igazán termékeny formában. Azzal sem mentünk sokra, hogy a posztmodernt a különféle irodalmi hagyományok párhuzamos használataként aposztrofálták, amelyekből egyaránt és egyszerre merítenek a szerzők. Nem ezt csinálta-e már Homérosz is?

Lyotard nevét pedig nem is említem.

A fiatal magyar irodalom szereplehetőségei véleményem szerint kitágultak az utóbbi évtizedben. Nem elhanyagolható azon költők, írók száma, akik felolvasóestről felolvasóestre járnak, sőt, néhányan a médiasztár vagy a díva szerepét játsszák, néha szinte a kiadói kényszernek engedelmeskedve. Mások az irodalomtudományi, irodalomtörténeti tanszékeken futnak be karriert. Megint mások díjak és ösztöndíjak bajnokainak tűnnek. Ismerek olyan szerzőket, akik két, sőt három lap szerkesztői egyszerre. Mintha egyfajta sport lenne az irodalom, megállíthatatlan nyüzsgés és pörgés, nyomulás és konspiráció – miközben folyton hallható a panaszos ének, mennyire visszaszorult az irodalom, hogy elveszítette szerepeit. Mit gondolsz Te erről?

Nem hiszem, hogy visszaszorult volna, ugyanis sohasem volt olyannyira előtérben, miért is lett volna. A magyar felvilágosodás és nemzeti romantika korának mítosza azonban a mai napig szilárdan tartja magát. Nyilván volt alapja a nemzeti nyelv (újra)megalapítása és felstilizálása, fetisizálása kapcsán, de az írók helyzete akkor sem volt rózsás. Széles körű társadalmi elismertségben mindig csak pár kitüntetett személy és mű részesülhetett, ami nem jelenti feltétlenül az egzisztenciális biztonság meglétét. Ennek elérésére vannak módszerek. A legtanulságosabb példák Margócsy István Petőfi Sándorról és Szilágyi Márton Lisznyai Kálmánról szóló monográfiájában olvashatók.

Véleményem szerint azonban csak azért, mert kötelező jelleggel írás- és olvasástudók vagyunk, nem követelhető meg az irodalom kiemelt szerepe. Másrészt igenis olvasnak az emberek irodalmat, csak előfordulhat, hogy nem azt az irodalmat, melyet az elit (tehát a profi olvasók) annak tartanak.

Ha nyitott szemmel járunk, észre kell vennünk, hogy éppen ennek az elitnek az a része, amelyik a kultúrából él, nyitott a populáris regiszter felé, azáltal, hogy olyan kiadványok megjelentetését szorgalmazza, amelyek nagyrészt mindkét fél igényeit kielégítik.

Hogy magam is bizonyosfajta elitistaként (az underground szószólójaként) tűnjek fel, megjegyzem, hogy az úgynevezett magas irodalom maradjon meg a kevesek irodalmának. Semmi szükség arra, hogy kilépjen ebből a szerepéből. El tudom képzelni, mit szólnának az ún. panaszosok, ha a kereskedelmi médiából éjjel-nappal irodalmi vitaműsorok áradnának. Vagy a valóságshow-k tereit magasan képzett tudósok népesítenék be, akik teoretikus problémáikról társalognának, majd kiszavaznák egymást.

Ami a megsokszorozódó szereplehetőségeket illeti, éppen a társadalmi el nem ismertség szülte egzisztenciális bizonytalanság eredményezi a humán képzésből kikerülő ambiciózus fiatalok és kevésbé fiatalok eszeveszett ámokfutását („fölfele nyalok, alulra rúgok”), törtetésnek, karrierizmusnak látszó helyezkedését, többszörös szerepkényszerét. Ugyanakkor, szerintem igenis szükséges ez a hajtóerő, az élet más területein, más szakmákban sem a sültgalambvadászat az előnyös. Ez nem szociáldarwinizmus a részemről, de nem is idealizmus.

Az utóbbi évtized egyik legérdekesebb jelensége az irodalomelmélet, irodalomtudomány benyomulása azokra a területekre, amelyet hagyományosan a szépirodalom uralt. Lassan már minden hétre jut egy-egy irodalomtudományi konferencia, több irodalomkritika születik, mint szépirodalmi mű, a költők mellé becsempészték magukat a kritikusok, teoretikusok, sőt, a szépíróktól azt hallottam, hogy már a csajokat is lenyúlják, hiszen a kékharisnyák mellett – a generációs tudat tapasztalata szerint – megjelentek az ún. zöldharisnyák, akik irodalomtörténészekre, kritikusokra, teoretikusokra buknak. A költők riadtan néznek körül, eléggé disszeminatív és intertextuális-e a költészetem, eléggé nyelvjátékos-e, a prózaírók pedig azon izgulnak, hogy jövendő kritikusuk mennyi fikciót, iróniát és nyitottságot talál szövegeiben. Addig is legjobban teszi, ha megpróbál szerezni magának egy jó nevű kritikust, s a felolvasások utáni kajálások gyakran kritikus utáni portyákká nemesülnek...

Nem hiszem, hogy érdemes felújítani az ún. primer és szekunder irodalom dichotómiát. Hogy melyik a szolgálóleány… Irodalmi hiénák mindig voltak. Mindkét oldalon. Ami a csajokat illeti, ha le lehet őket nyúlni, akkor nem is érdemes...

Persze, mindez csak az irodalmi élet, nincs köze az értékhez. De mi az érték? Van ilyen? Lehet-e függetleníteni az irodalmi életet az értéktől? Nem arról van szó, hogy az irodalmi folyóiratokban felvonuló nevek a személyes kapcsolatok kiterjedtségét deklarálják az érték szempontjai helyett?

Magad is válaszoltál, az érték nem függetleníthető attól a közegtől, amiben az értékelés folyik. A közeg változik, így az érték is módosul. Mindkettőnek története van és lesz. Ahogy Magyarországon is több irodalmi felfogás, szemlélet, beszédmód létezik, egymásról alig tudomást véve, úgy az értékelési szempontjaik is különböznek. Bárcsak minél több lenne még, ugyanakkor a párhuzamosság helyett a kereszteződések lennének termékenyek, amik újabb és újabb szemléleteket eredményezhetnének.

Elhangzott már olyan vélemény is, hogy a fiatal irodalom gyenge, mert nem eléggé radikális. Mi erről a véleményed?

Mihez képest? A radikalitás önmagában nem elég a halhatatlansághoz. A radikalitás gesztusa pedig ugyanúgy köznapivá vált, ahogy a már említett posztmodern is. Manapság talán a konformizmus (a poétikai is) számít radikálisnak.

Én úgy látom, a fiatal irodalom poétikailag meglehetősen sokszínű, ami nem azt jelenti, hogy az irodalmi élet szintjén ne lenne meglepően zárt tartomány. Mit gondolsz, melyek azok a módosulások, amelyek leginkább meghatározzák és meg fogják határozni a fiatal irodalom szövegeit?

Reményeim szerint az a megmérettetési kényszer, ami a nemzetközi színtéren való megjelenés irányába mutat, előbb-utóbb még szélesebb körű tájékozódási igényt hív elő a magyar szerzőkből. Ez nem feltétlenül jelenti a hazai tradíciók mellőzését, sőt. Esterházy utalt arra egy beszélgetésben, hogy elképzelhető a kapcsolat egy ország geometriai adottsága és a műformák megjelenési palettája között. Ez a paletta színesedni fog, de ennek előzetes felvázolása, mérhetősége nem az irodalomtörténész, hanem a jós, a könyvkiadó és a szerkesztő feladata. Most, mint ez utóbbi remélem, hogy a korábban a peremműfajok közé sorolt narratívák és poétikák, olyan szerzők hatására, mint például Pynchon, Gaiman vagy Pratchett, a hazai elbeszélésirodalomban is megjelennek.