Élősködő kultúra – És miként halad az örök anyag a „belek alagútjain”?

„S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...”

                                 (József Attila: Óda)

Sebők Zoltán Élősködő kultúra című könyvét lapozgattam, és a nem különösebben érdekes egyharmad után elragadtak a nagyon jól megírt esszék. A Paul Feyerabend lakása, a Sztálin ölelése, a Fiktív állóképek – találomra emelek ki hármat a remek írások közül – élvezetes, önmagukban is könnyen értelmezhető elbeszélések arról, hogy a társadalmi valóság esetleges konstrukciói mögött, a társadalmi rendszerektől függetlenül, mennyi tévedés, hamisítás és tudatos csalás található. A könyvet az emeli a hasonló témájú irodalom kiemelkedő alkotásává, hogy az egyes írások egy magasabb szintű struktúra részei, és ahogy megismerjük az esetenként könnyed, ironikus, személyes elemeket, egyre világosabbá válik, hogy a részek esetlegességén messze túlmutató kultúraelméletet fogalmaz meg a szerző. Egyetlen mondattá torzítva: a kultúra elemei, legyenek azok művészeti, irodalmi vagy akár technikai konstrukciók, hasonlatosak a vírusokhoz, elterjedésük, társadalmi hatásuk nem valamiféle abszolút érték vagy erkölcs vagy akár gyakorlati haszon következménye, hanem egyes-egyedül a kultúravírusok fertőzésének és járványszerű terjedésének tulajdonítható.

Az elmélet tudományos megfogalmazása nem új. Az első ilyen gondolatot talán az angol J. W. S. Pringle viselkedéskutató fogalmazta meg az ötvenes évek elején, amikor felvetette, hogy a tanulási és az evolúciós folyamatok között bizonyos analógiák mutathatók ki. Vagyis az, hogy a tanulással szerzett emléknyomok egy újabb, egy másik személy által végzett tanulás révén másolódhatnak, replikálódhatnak. A replikáció pedig az evolúciós folyamat alapmechanizmusa. A tanulás során bekövetkező replikáció persze sohasem pontos, így az evolúcióhoz szükséges változás, a „mutáció” is adott. Azután sokáig pihent a gondolat, újabb ismertséget akkor kapott, amikor R. Dawkins – természetesen az eredeti szerző nevének említése nélkül (Sebők Zoltán számára itt is kínálkoznék egy remek kis esszé, megírásra) – elnevezte ezt a replikálásra alkalmas valamit mémnek. A mém tehát parányi, kis tanult micsoda, ami tanítás, tanulás, megfigyelés és száz más, az emberre jellemző, információszerző és kezelő folyamat révén az egyik elméből a másikba jut, éppen úgy, mint ahogy a biológiai szaporodás során kerülnek a gének vagy vírusos fertőzés esetén a parányi kórokozók egyik egyedből a másikba.

Noha a keresztapaságon kívül Dawkins semmivel sem járult hozzá az elmélethez, az nagyon gyorsan elterjedt, mert a találó elnevezések igen hatékony vírusok. A konzervatívabb tudósok még sokat problémáznak olyasféléken, hogy ugyan, tessék már megmondani, hogy fizikailag mi is ez a mém? És létezik-e egyáltalán? De őszintén be kell vallani, hogy egy dolog fizikai valóságának bizonyítása nem feltétele hasznosításának. Itt vannak például a gének, az öröklődés egységei. Ellentétben a közhiedelemmel, a gén fogalomnak sincsen általánosan elfogadott definíciója, mégis óriási gyakorlati haszonnal lehet használni. Valószínűleg a mém esetében sem túlságosan érdekes, hogy meghatározható-e valaha a fizikai alapja, vagy csak afféle ködös, elmebéli replikátornak tekintjük, amely a humán populációban a vírusokhoz hasonlóan terjed.

Van a szabadságnak, az erkölcsnek, a barátságnak mérhető, kimutatható fizikai alapja?

Nincsen, mégis nagyon jól megvagyunk velük (páros napokon hajlandó volnék megkísérelni annak bizonyítását, hogy igenis van, csak nagyon bonyolult, de ma páratlan nap van).

A mémekkel operáló elmélet jól írja le a kulturális konstrukciók terjedésének mechanizmusát, és azt hiszem, ennek kevés köze van ahhoz, hogy a konstrukciók maguk hogyan viszonylanak egy adott kultúrához. Ha a társadalom fogékony valamire, ha elfogadja művészetként például a fiktív állóképeket – hogy Sebők Zoltán egyik szemléletes példáját idézzem –, ez egy társadalmi probléma, és teljesen érdektelen, hogy a mémeket továbbító mechanizmusok miként működnek. Minden kultúra szabadságok és kötöttségek funkcionálisan szervezett rendszere. Minden kultúrában kialakulnak értékek, amelyek azonban csak az adott kultúra kölcsönhatásaiban léteznek. Ma két fő folyamat figyelhető meg a kultúrák működésében. Az egyik egy bomlási folyamat, a kisebb-nagyobb nyelvi, nemzeti kultúrák a globalizációs folyamatok, a szabadabb információáramlás miatt folyamatosan bomlanak, elveszítik saját belső mércéiket, értékeiket, amelyekhez az egyedi kulturális konstrukcióikat viszonyítani lehetne. A másik folyamat ennek éppen az ellenkezője. Kialakulóban van egy „világkultúra” új szabályokkal, új szabadságokkal, új kötöttségekkel. Ezek még nem szerveződtek funkcionálisan egységes kulturális rendszerré. Sokan éppen ezért gondolják, hogy a bomlási folyamatok a meghatározók, holott azok csak megteremtik egy új szintézis feltételeit. Már látjuk az új rendszer körvonalait az emberi jogok, a környezet védelme, a politikai és gazdasági demokrácia viszonylag új konstrukcióiban.  

Nagyon fontos, hogy érzékeny, éles szemű humanisták, mint Sebők is, felhívják figyelmünket a bomlási folyamatokra, de úgy érzem, hogy semmi okunk nincs a pesszimizmusra. Én biológus vagyok, és engem például sohasem zavart szerelmi viszonyaimban az, hogy elég sokat tudok a kedves testének működéséről. Ez persze egy másik szerveződési szint. Az emberi elme szerencsére sokféle elkülönülő információs kosarat is tud kezelni, ha a kedvesem hasán hallgatózom, nem a tápanyaglebontás biokémiai folyamatai jutnak eszembe. Bár a legnagyobb költők a salakból is poézist tudtak szintetizálni. Az Óda az egyik legszebb szerelmes vers. Az, hogy a kultúrát a mémek fertőzése terjeszti, semmivel sem csökkenti a kultúra értékeit, nem durvítja finomságait, nem alacsonyítja le funkcióit. A mémek működéséről szóló elmélet a kultúra saját elméletei alatti, alacsonyabb szerveződési szintről szól, egy másik értelmezés, egy másik információs kosár.