Imbolygó időm; lustít a ser
Imbolygó időm
mindig pillanatok
egy elhúzó vonat ablakában
tűnő arcok
vas csattogása vason
mint egy áldásadás a vonaton
úgy hasad bennem az időtlenbe nézés tudása
fázva állok a peron szélvédettebb zugaiba kapaszkodom
várom a telet
nagyon fázni is jó
akkor tudom
van lábam
még visz
s ha hagyom
átmelegít a hóban futás
madárraj zúzmarás énekébe kapaszkodom
morzsát keresnék üres zsebemben
ahol általában semmi sincsen
olvasztani daluk
a város álmodni készül
döngve csukódnak kapuk
halk zsongássá kopik nappal rémisztő dohogása
mint oltárképre
nézlek
hold ragyogása
lustít a ser
lustít a ser
kriglik sorjázó csörömpölésében nem hallom
hol a mélység
vadítanak égetett szeszek kupicái
csak bor simít magamhoz
létet látni
merengni tűnt falevél ifjúságán
nézni ereit
miben folyt a létezés
mézgás ragadós váladéka
mint egy végtelen szeretkezés
olyan a nyár
önti hevét
izzadó arcok zsíros csillogásába
törölközik a lanyha szél
én karcsú poharam becézve
látom az ég peremén már készül az este
s dombot ölel a sötétség
karók közt Dionüszosz dülöngél
csipeget innen meg onnan
kacarász
látja bújni a lányokat
pincesor végén susorászni
tegnapi csókról
víg lampionokról esnek éjjeli lepkék abroszomra
ez az este
furcsa köpeny
oly hirtelen betakart már
kezemben toll
poharam írja körül részeg darázs
míg én írnám a verset
súg felém kicsi szájával a kedves
csókolni akarna
fürtjein kacéran végigsimít
ajkából testmeleg vörösbor ömlik át számba
tudom már
hosszú lesz ez az éj