Kontinuitások, áthelyezések

A recepció tanúsága szerint a Zalán-olvasás egyik nagy kérdése, hogy áthidalható-e az életműben bekövetkezett, nyolcvanas évekbeli „szakadás”, konkrétabban: elbúcsúztatható-e a pályakezdés avantgárd öröksége. A szürrealista balkon mintha erre a kérdésre reflektálna, pontosabban: a mű megközelíthető eme kontextus felől is.

A vers címe bár avantgárd irányzatot nevez meg, egy elválasztással is mindjárt szembesít. A jelzős szerkezetből ugyanis még nem következik automatikusan, hogy a szöveg maga „szürrealista” lenne, hiszen a „balkon” attribútumáról van szó. A vers alcíme – (egy múlhatatlan nosztalgia forgácsai) – ezt mintegy fenntartva az emlékezethez és a töredékességhez köti a „leírás” pozícionálhatóságát. Mindezek alapján újabb kérdésként merülhet fel, hogy az emlékezet modalitása („nosztalgia”), a fragmentumjelleg („forgácsai”) és a tárgy szürrealitása milyen kapcsolatban állnak egymással.

A költemény talán legfeltűnőbb sajátossága a vágástechnikában ragadható meg. A rövid sorok tördelésének eredményeképpen az egyes szavak szintaktikai szerkezetek átfedési pontjaiként funkcionálnak (pl. a szöveg vége felé: „tudtuk már honnan vannak / a csontok”, illetve: „a csontok / a borókabokrok alatt felmeredtek”). E nyitottságot konnotáló partitúrajelleg akkor válik igazán eklatánssá, amikor a szöveg grammatikája kifejezetten nehezíti a sorok problémátlan összeillesztését (pl. a szöveg felütése után: „lélek kering a forró kockában fájdalom / lüktet az éjszaka repedező falán / felébred szárnyait kitárja és repül / zúgva átnyerít a város tornyai között / eltévedt délibáb / remeg a katedrális emelkedő / sóhaján éjszakái / délibáb az egymásra zuhanó / lepkekönnyű vásznakon / az óra megáll”). Ráadásul ez olyan helyeken is előfordul, ahol a képeket nem kötik össze ok-okozati sémák sem (pl. a szöveg kb. kétharmadánál: „lenne még a történetben elszámolható / veszteség is / a földrengés árt a kristálypoharaknak / szemébe nyulak kergetőző medúzák / duzzadt kialvatlan varánuszok / igazságot akart de hol az igazság”); ily módon az olvasás még hangsúlyozottabban szövegkonstruáló tényezővé léphet elő. Ezt tovább erősíti az a fejlemény, hogy a vers szintaktikai rendjének kialakítása – az intonálhatóság mikéntjének eldöntése – szintén a befogadóra vár.

Lehetne tehát amellett érvelni, hogy A szürrealista balkon nyelvkezelése és jelfelfogása az írás automatizálódását viszi színre és az értelmezés asszociatív képességét igényli. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szöveg bizonyos részletei a beszélő uralma alatt maradnak, és részben eligazítanak a történéssorok időbeliségét illetően (pl. „a tetőn hasaltunk”, „a zsiráfégetők üzentek később”, „számba vettem akkor a manöken gyönyörű / kezét hozzákezdett / szeretni”, „a gyermekkorról még”). Ennek következtében a vers úgy is olvasható, mint amely emlékezettöredékeket rekonstruál, de oly módon, hogy a felidézés aktusa nem egységesíti a „forgácsokat”. Vagyis az emlékezet montázsát hozza létre, melyben – szürrealista hatást keltve – egyidejűként nyilvánul meg az emlékezési folyamat önkéntelen és akaratlagos jellege. Az utóbbira példa lehet a gyermekkor elbeszélését beindító kijelentés, az íráskép elfogadhatatlanságára tett utalás vagy a szeretkezési jelenet vezérfonala (is).

E kettősség horizontjában válhat fontossá, hogy a költemény jelenetezésének logikáját (legalább) két intertextus nyomvonala biztosítja: Charles Baudelaire híres Le Balcon című alkotásának szcenikája, díszlettára, illetve az 1993-as Kívülben szereplő Régi motívumra című Zalán-vers tapasztalata. (Harmadikként még szóba jöhet például a szerző retrospektív úti beszámolójának – Amerika, körülírások, munkapad – néhány önéletrajzi részlete is.) A szürrealista balkon ugyanakkor ezekhez nem mint instanciákhoz nyúl vissza – ezt a szókészlet disszonanciája már magában jelzi –, sokkal inkább lehetséges kontextusokként kezelendők, melyek – helyenként – áttűnnek a szöveg integrálhatatlan retorikai dimenzióján. S persze nem utolsó sorban a költemény elgondolható olyan konstrukcióként is, melynek „múlhatatlan nosztalgiája” nem a tárgyra, esetleg az irodalmi hagyományra vonatkoztatható, hanem – önkommentárként – az életmű első szakaszának (különösen az Opus N³: Koga hosszúverseinek) szövegalakító tényezőire irányul. Ebből a szempontból A szürrealista balkon azok „forgácsait”, poétikai megoldásaik egyes mozzanatait (pl. szimultaneizmus, alinearitás, elidegenítő effektusok, tipográfiai allúziók alkalmazása stb.) hozza ismét közel, a folytathatóság egyértelmű kinyilvánításával.

Végezetül arra kell utalnom, hogy a vers a kontinuitás fenntartását multimediális dimenzióban is nyilvánvalóvá teszi. A tipográfiának A szürrealista balkonban betöltött fontos szerepére ugyanis nemcsak a széthangzást jelző kurziválás, az alef differenciaképző bevésődése („gyémántbalhák”) hozható példaként, hanem a három, megvastagított, nagyobb méretű, külön sorba szedett „Ó” betű is, melyek a „szögek” képi megjelenítéseként „olvashatók”. A látványeffektus előretörése ezen a ponton jelzi leginkább, hogy a közegek összekapcsolásának eredményeképpen nyelv és kép – reflektált – keveredése fölszámolhatatlannak tűnik. S bár A szürrealista balkon esetében szolidabb, rejtettebb megoldásokkal találkozhatunk, mint az életmű már említett, korábbi szakaszában, ez valószínűleg nem válik a vers – poétikai értelemben vett – kárára. Sőt, Zalán Tibor költészete itt mintha oly módon térne vissza saját „gyökereihez” (legyenek azok szövegek, tematikák, narratívák vagy látásmódok), hogy nem pusztán emlékezetté nyilvánítja azokat, de számol az időbeli distanciából következő identitásváltás játékával: „lenne még a történetben elszámolható / veszteség is”. Ha abból indulunk ki, hogy ez a „veszteség” egyben nyereség – erre maga a vers lehet a legjobb bizonyíték –, akkor nincs más teendőnk, minthogy a Zalán-életmű töréspontjait, megkettőződéseit éppen A szürrealista balkon médiumsokszorozó „útmutatásai” alapján olvassuk újra. Már itt sem vagyok…