Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. június / Lapszéli gondolatok

Lapszéli gondolatok

 

Legutóbb, amikor valaki interjút készített velem, azt találtam mondani, hogy szeretek érthető verseket írni, hiszen a költő közölni akar valamit az olvasóval. Ez igaz, de nem teljesen. A költő nemcsak közöl, vagyis kijelent, de el is bújik a versben. A világ előli bújócska, s némi szerepjátszás nélkül nincs költészet.

   

Milyen gyönyörűen tud Márai írni azokról, akiket szeret! Az, hogy szereti Kosztolányit és Krúdyt, nem újdonság. De hogy Szép Ernőt és Szomoryt is kedveli, sőt: Török Gyulát, A zöldköves gyűrű kissé elfelejtett szerzőjét is búcsúztatja egy cikkben, az (nekem) új. Persze Márai prózáját is egy mély nosztalgia élteti: nosztalgia egy olyan értékrend, egy olyan polgári életforma iránt, amilyen Magyarországon alig-alig, talán csak néhány felvidéki vagy erdélyi városban létezett. Lengyelre az Egy polgár vallomásait Wyznania patricjuszanak, vagyis Egy patrícius vallomásainak fordították – telitalálat.

   

S ekkor szólni kell A gyertyák csonkig égnek világsikerének mélyebb okairól. (Soha még ekkora példányszámban magyar szerzőt nem adtak el Európa-szerte.) Aki magyarul olvasta ezt a regényt, tudja, hogy az bizonyosan nem tartozik a szerző legjobb művei közé. Egy másodrendű Márai – akkor meg miért veszik, mint a cukrot Amszterdamtól Barcelonáig? A magas nosztalgiahányados miatt. Márai Sándor egy olyan világban ír romantikus történetet, ahol a szomszédban egy káplárból kancellárrá feltört demagóg fújtat és őrjöng, ágál és fenyegetőzik: igen, Hitler, akinek a nevét Márai nem hajlandó leírni.

Ebben a könyvében két „örök” emberi értékről beszél – a barátságról és a szerelemről. Ha a kettő ütközik, roppant drámákat él meg a halandó. Legtöbbünknek nincs is erre alkalma, langyosan éljük meg érzelmeinket, távol áll tőlünk Krisztina kegyetlen büszkesége és Konrád döntése, hogy ha Krisztina nem lehet az övé, akkor el kell mennie a trópusokra, a világ másik szélére. Talán akkor, l914 előtt még volt értelme ezeknek a túlfűtött érzelmeknek, még tisztelték egymást annyira az emberek, hogy ragaszkodjanak az értékekből fakadó, de végzetes döntéseikhez. Erről értesít Márai, az olvasók meg sorban állnak, hogy kapjanak egy dobozzal a szépen csomagolt nosztalgia csillogó rumos meggyéből.

Ezt is Márai írja 1932-ben (az Írók, költők, irodalom című, 2002-ben kiadott kötetből idézem): „A költő... minden időben társadalomellenes, mert az örök forradalmat, az élet változását szolgálja és hirdeti.” Nem minden költő társadalomellenes, de a 20. században a legtöbb magyar költő tagadta az adott társadalmi valóságot, és nem csak akkor, ha kihívást akart intézni a fennálló társadalmi rendszerhez. Mert van ugyan különbség a József Attila-i pátosz: „Moshatja vér is-ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj... / – fejünkön másként tapad a haj”, s mondjuk az Apokrif Pilinszkyjének hangvétele között, de ami közös bennünk, az a kétféle utópia – az idealizált szocializmus, illetve az egzisztencialista, végletekig lecsupaszított kereszténység utópiája. A társadalmi valóság szempontjából mindkét kihívás végletes.

De ha a társadalmat ellenőrző költőről beszélünk, lehetetlen nem gondolnunk Petri Györgyre. Valahol azt írtam róla pár éve, engem a magyar történelmi legenda egy különös alakjára, Búvár Kundra emlékeztet, aki csendben megfúrja, meglékeli a német császár egész hajóhadát. Petri született anarchista, akinek a legnagyobb élvezet, ha tabukat döntögethet, ha leírhat egy ilyen kaján kétsorost: „Cipőmre nézek – füző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.” Vagy: „A Vereség Napján / kardélre hánytam.” És ez a tabudöntögetés nemcsak arra az államkapitalista rendszerre vonatkozik, amelyik előszeretettel hívta magát „szocialistának” – nem, Petri minden társadalomból kilógna, minden vallást, eszmerendszert, ideológiát kicsit nevetségesnek tart, pontosabban: nevetség tárgyává tesz – gondoljunk csak a remek Apokrifre, amit hívő katolikus olvasóknak biztosan nem ajánlanék. Trágár kifejezések is gyakran megjelennek verseiben, de néha éppen ez az alulstilizáltság „viszi” a verset. Ideírok egy ötsorosat az „utolsó napokból”, ami éppen keresetlen őszinteségében döbbenetes:

   

                                 „Uram, hadd éljek egy kicsit még,

                                   mielőtt végleg elpihennék.”

   

                                „Ilyen finoman, csendesen?

                                  Beszartál, édes öregem?”

                                  „Be én.” 1

   

             Petrit sokat fordítottam (Clive Wilmer barátommal) angolra, de amellett, hogy számos versét szeretem, szándékosan egyenetlen költőnek tartom – a szándék benne volt, hogy szinte klasszikusnak induló versein is csavarintson egyet, kicsit „elrontsa” őket, ami a vers szempontjából néha bevált, néha nem. Petri életműve ma még megítélhetetlen – nekem, mint a kortársnak az az érzésem, hogy az igen jelentős versek mellett sok benne a selejt, mint  Adyban is. De számomra Petri megítélésében az a legmeglepőbb, hogyan változik az irodalmi ízlés nemzedékről nemzedékre. Az én nemzedékem kedves Petri-versei sokkal „szabályosabbak”, mint a nálam két nemzedékkel fiatalabbaké. Például a fiatal írók között eléggé népszerű a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, a maga módján bravúros vers Petrigyuri egy hánytató éjszakai kalandjáról, kényszeres közösüléséről egy igazi repedtsarkú némberrel. Ez a vers annyira nem esztétikus, hogy egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan javasolhatta valaki az egyik legszebb magyar versként a Korunk 2002-es körkérdésére.2 De javasolta, és emiatt be is került, illusztrációként, a körkérdések válaszait összegyűjtő kötetbe.

Ugyanebben a kötetben olvashatjuk a 99 válasz alapján összeálló tíz legszebb magyar verset. Mivel meg lehetett nevezni egy költőtől több verset is, így bekerült a tíz „legszebb” közé két Babits-vers és két József Attila is. No meg egy hosszú Kassák, A ló maghal..., egy olyan vers, amelynek irodalomtörténeti jelentőségét sohasem vontam kétségbe, de amelyik szerintem kiüt a névsorból, mert lehet ugyan izgalmas, de (legalábbis az én fogalmaim szerint) nem szép költemény. S végül – tizediknek – felkerült a listára Dsida nagyléptékű verse, a Psalmus Hungaricus.

Mint veterán Dsida-kutatónak és (szeretném remélni) Dsida-értőnek nekem az a véleményem, hogy Dsida Jenőnek vannak sokkal szebb és jobb versei, mint ez az elkeseredett és nemzetvédő pátoszában egzaltált nagy lírai jajveszékelés. Egy, a költőhöz közel álló személytől tudom, hogy maga a költő sem volt elégedett ezzel az 1936 tavaszán írt verssel, részben ezért maradt annak első közlése a költő halála utánra.3 De akárhogy is nézzük, a vers nemcsak ellentmond Dsida Jenő addigi ars poeticájának, de azzal, hogy élesen szembeállítja a „közömbös” Európát a szenvedő magyarsággal, voltaképpen annak a sérelmi felfogásnak a tüzét szítja, amely szerint a Trianonban elszenvedett veszteségek miatt a magyarság mindenre jogosult a szomszédos „bitorlókkal” szemben. Revízióra, határkiigazításra lehet, hogy jogosult, de arra nem, hogy ezt Hitler tűzzel-vassal megkísérelt „új Európájának” bűnrészeseként tegye. Illetve teheti, de akkor Hitler veresége után vállalnia kell a következményeket.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dsida akaratlanul a fasiszta „Kárpát-magyar-nagyhaza” gondolatot támogatta. De még az olyan higgadt kritikus, mint Láng Gusztáv is úgy véli, hogy a „Psalmus” legriasztóbb sorai („ha bűnös is, magyar, – ha tolvaj is, magyar – s ha gyilkos is, magyar”) a második világháború után minden olvasóban ellenérzést keltenek. Ezt kicsit finomítanám: kellene, hogy ellenérzést keltsenek. Sajnos ez nem így van, hiszen a Magyar Fórum és a Demokrata olvasói alighanem inkább együtt hörögnek az ezeket a sorokat leíró (s ha megéli 1944-et, e sorokat bizonyára megtagadó, mélyen keresztény)  Dsidával, és inkább eltolják maguktól az egész életművet, mert hát a Psalmus az az igazi. Nincs így, kedves uraim, tévednek. A néhol zseniális József Attilából sem a legmozgósítóbb mozgalmi versei maradnak fenn, és egy nemzedéken belül a versművész Dsidára sem a Psalmus miatt fognak emlékezni az igényesebb olvasók. Persze ez a tétel csak akkor igaz, ha megtaláljuk helyünket Európában.

   

   

   

Jegyzetek

1 Petri György: Összegyűjtött versek. Magvető, Budapest, 2003, 457.

2 A beérkezett válaszok megjelentek A teremtmények arca c. kötetben, Kolozsvár, 2002.

3 Láng Gusztáv szerint a verset először a Pesti Napló közölte 1939. szeptember 3-i számában, tehát a második világháború kitörésekor: Dsida Jenő költészete. Kriterion, Bukarest, 2002, 270.