Neked igen

Néhány éve egy asztrológus elkészítette a horoszkópomat, kiderült, hogy előző életemet zsidóként éltem, pontosabban haltam, koncentrációs lágerben, hitehagyott zsidóként. És ez itt a bibi, mondta az asztrológus, a hitehagyás. Ezért vannak bennem a kétségek, tusakodások, meghasonlások, az igen és a nem, arc és hátraarc, mimikri, perszóna, az összes identitás-zavar, az összes álmatlan éjszaka. Ötezer forintot fizettem, hogy e tudás birtokába jussak.

Ezt a szálat most itt elejtem, ez volt a mottó (később majd visszatérek rá), és belevágok tulajdonképpeni mondandómba.

Hölgyeim és Uraim!

Nem vagyok könnyű helyzetben, a barátom könyvéről kell beszélnem, vagyis úgy kell tennem, mintha nem a barátom könyve lenne. Ráadásul ez a könyv az őszinteségével és személyességével, hogy úgy mondjam, még rá is tesz egy lapáttal, plusz nehézséget támaszt. Az otthonosság és ismerősség világából egy rideg szerepbe kényszerülök, ott, ahol a csend, a magányos morfondírozás vagy a halk párbeszéd helyénvalóbb volna. De hát ezt vállaltam, ezt érdemlem, pillanatnyilag ez munkám lényege, formalizálni a gyönyört. Kezdjük tehát a száraz tényekkel, válasszuk a leckefelmondás regiszterét.

Németh Gábor könyve a Kalligram Kiadónál jelent meg, száznyolcvannégy oldal, borító: Roskó Gábor: Villámlástól megriadt béka, én most az imprimatúrát olvasom, nincs borító, nincs béka, később, mikor e szöveget javítom, már van, de ez a nem-levés most már maradjon így. Béka egyébként lesz majd a könyvben, a szó szoros, illetve horribile dictu értelmében. Műfaj: mondjuk esszéregény, vallomás; „emlékkönyv”. Tematikus gócok: az apafigura – nyilván lesznek, akik, joggal, beilleszthetőnek tartják a könyvet az utóbbi évek apa-opusainak sorába –, a gyerekkor infernója és édene, Isten, haza, család, utazások kint és bent, úttörőtábor és kórház, szerelem és árulás, a felnőtté válás és az emlékezés kacskaringói. A mából nézünk vissza, és a szerző pontos emlékező, a lényeg, a remélt és elvesztett Egész felől emlékezik.

Ki ez a kisfiú, és ki ez a felnőtt?

Ötvenhatban született, mint e sorok írója, és akkor újra utalnék e bemutató, hogy is mondjam, ismeretelméleti és alkotáslélektani dilemmájára, mert így nem tudom folytatni, vége a pozitív logisztikának, muszáj egy kicsit más hangot megütni. A közösen átélt idő, a harmincéves ismeretség miatt valószínűleg másképp olvasom e könyvet, nem bevon, hanem magam köré rajzol, nem olvasom, hanem emlékezek rá, belélegzem és megsínylem, nézzük például ezt:

„Apu és anyu.

Semmit nem tudtok, apuk és anyuk, semmit arról az üvöltő állatról, semmit, csak az aranyos szőke tincset, a rakoncátlan, édes kis fürtöket, a rózsácska arcot. Nem tudtok semmit a fenevadról, akit megaláztok, és a vackára kergettek, egy fagyival, vagy a hasonlóan édes, a legédesebb jóindulattal. Ne tudd meg. Ne tudjátok meg, mert ha egyszer szinkronban megtudnátok, hát, nagyjából olyan volna, mintha meg volnátok nyúzva elevenen, mintha valaki lenyúzná a bőrötöket, és szépen belehempergetne egy hangyabolyba.”

Ez valahogy ismerős. Mint ahogy ismerős a Lipótváros és Terézváros környéke, az „egyszem” gyerek státusza, a Heim Pál Kórház és a gyerektáborok, egy állatkínzás idegekbe égő látványa, a van-e Isten feladvány és a szülői megoldás rá, és persze a zsidókérdés – hogy így mondjam.

Vegyük ez utóbbit, ha már a cím az, ami, és akkor fölvehetem az elejtett szálat is.

Előző életében mindenki lehetett zsidó, lehet, hogy mindenki az is volt, esetleg rögtön az első ember zsidó volt, így alakult, őt sorsolták ki, vagy zsidó volt az Isten, és saját pacekjára machinálta az ősmanust, zsidó volt az ősrobbanás, de itt valahogy már túl nagy a merítés, ezzel nem megyünk sokra.

Elmondom inkább, hogy szerintem Németh Gábor szerint és szerintem szerinte szerintem is – és ebben talán tényleg hasonlítunk – mi ez az egész. Hogy’ van. Úgy van, hogy megszületsz, kiválasztódsz a levésre, és az első élményed az, hogy te vagy a legkisebb, a leggyöngébb, a legkiszolgáltatottabb. Valami őrületes ceremónia és csinnadratta közepette megajándékoznak a piciséggel. Odaadják a halált, kicsi, büdös és fáj. Jó meleg, de fáj. Valamit nagyon elszúrhattál, nagyot hibázhattál, hogy ez van, hogy ezt kaptad, nyilván büntetésből vagy itt picinek.

Ez az eredeti élmény filozófiai terminussal az őspara. Az őspara az, hogy kiválasztott vagy, ugyanakkor kisebbségben vagy, megvertségben vagy. Az ősparának vagy, más néven, az ősbökkenőnek a klasszikus, bevett megoldása az elfelejtése. Jogos és hatásos önvédelem. Fájt, volt, nincs. Ám van, aki valamiért – gyöngeségből, hűségből, figyelmetlenségből – nem fojtja el ezt az első benyomást, nem felejti el az ősbökkenőt, emlékszik az ősbökkenőre, titokban vagy nem is annyira titokban egész életében ezen rágódik, tépelődik, ezen emészti magát. Ezt az általános emberi diszpozíciót, az őspara nem-elfelejtését, nevezem én, hasra ütés, zsidónak. Zsidó tehát annyi, mint kiválasztott, kiszolgáltatott és emlékezetbe vésett.

Ebből indulnék ki Németh Gábor könyve kapcsán, ha kritikát írnék róla. Arról beszélnék például, hogy az őspara nem-elfelejtése, emlékezetessé tétele itt olyan kísérőjelenségekkel párosul, mint az irónia, a melankólia, a megbocsátás. Talán azt a címet adnám neki: A megbocsátás melankóliája.