Hazaérkezés az emlékezésben

Nem minden nap jelenik meg olyan könyv, amely könyörtelenül szembesít alapvető emberi működésünkkel. Azokkal a kérdésekkel, amelyekkel nem szoktunk szembenézni. Talán azért, mert nem tudjuk, hogy a kérdés mélyén probléma rejtőzik. Vagy talán azért, mert nem akarunk róla tudomást venni, hogy ott probléma van, és emiatt nem tudunk mit kezdeni a szöveggel. Pályi egész befogadását végigkísérik ezek a jelenségek, a Megérkezésről írott megközelítések számomra az utóbbi tendenciát erősítik. Olyan szövegről van szó, amely igazán nehezen adja meg magát. Erőteljesen önismereti téteket mozgat meg, és ha valaki engedi működni, terapikus hatású.

A regény cselekményének magva: Baróti Dániel hazatér főkonzuli küldetéséből, két hatalmas vallomásban feltárja élettörténetét annak a két nőnek, akik az életében a legfontosabbak voltak. Az egyik a feleség, Ica; a másik a sárszegi művelődési ház igazgatója, Zengő Zsuzsa (akihez mindössze egyetlen flört kapcsolódik, de akinek személye egy addig elfojtott tartomány tudattartalmait fogja tudatosítani). Hazatérve megkeresi Zengő Zsuzsát, majd hazamegy feleségéhez és meghal.  Az elbeszélt idő jelene egy nap (egy délután és este), ez a viszonyítási pont. Ebből bomlik ki egy egész élet története és ötven év magyar történelme. Az olvasótól függ, hogy a regény alaptörténete mögötti politika mennyire érthető, értelmezhető. Számomra hiteles az a politikai háttér, amely folyamatosan kiegészíti a főszereplő magánéletének külső és belső konfliktusokkal teljes képét.

A regény szokatlan kettős narrációjában az egyes szám első személyű és harmadik személyű beszéd szinte észrevétlen váltások során kerül egymás mellé („Zengő Zsuzsa elvtársnőt keresem, mondtam, mondta”, 10). Ez a fura kettősség a maga különös polifóniájával először feszültséget gerjeszt az olvasóban, aki fokozatosan döbben rá, hogy a harmadik személyű beszéd jótékonyan lazít az egyes szám első személyű hang bensőséges személyességén.

Az áradó szöveg gigantikus körmondatai mintha egy hatalmas halmozást, egy grammatika fölötti mellérendelést hoznának létre. Ezáltal a regény hol lassan, hol gyorsan áramló óriási mondatként funkcionál; ez a tendencia azonban megszakad, amikor a vallomás átvált a jelenbe. Az áradó szöveget egy hagyományosabb narrációforma váltja fel, melyben a jelölt dialógusok és az elbeszélői közlés lesz a meghatározó.

A Megérkezés a vallomások regénye. Baróti Dániel annak a két nőnek mondja el életének fontos mozzanatait, akik a legtöbbet jelentették számára. A páratlan fejezetek Zengő Zsuzsához, a párosak Icához szólnak. Természetesen vannak közös pontok is a két vallomásban, sokszor Baróti emlékezetében sem válik szét, hogy a sárszegi művelődési ház kanapéján Zsuzsát vagy otthon épp Icát részesítette-e „gyönyörben”. A főhős áradó vallomása néhány ponton megszakad, és Ica veszi át a beszéd fonalát; ő is vall: az „adoniszi” orvostanhallgatóval kialakult feldolgozatlan kapcsolatáról, az anya/nagyanya általi „beavatás”-ról (sajátos természetvallásukba); szólamát a házasságtörténet másik nézőpontja irányítja. Icával szemben Zsuzsa hallgat vagy tiltakozik a hallottakkal kapcsolatban; ő a férfi halála után fogja elárulni az eseményeket a saját perspektívájából. Baróti és Zsuzsa kétféle magatartást képviselnek a szerelemben: a nyitottság és zártság ellentmondásossága jelenik meg kettejük viszonyában; azt a keveset, amit Zsuzsa elárul magáról, kétségbeesésében teszi.  Baróti anyja körüli emlékeinek fontos mozzanata az, amikor az anya az orosz katonával való együttlétet vallja meg az akkor még gyermek fiának. Az „emocionális aspektust” elutasító apa pedig halálos ágyán közli fiával, hogy Alex (a főszereplő testvére) nem az ő gyereke. A családtagok vallomásai így több ponton is összeérnek.

Baróti vallomása eleve dialogikus, akár Icához („Drága kicsi Ica…hallod?”, 26) akár Zengő Zsuzsához („Ugye emlékszel…”, 9) szól. A párbeszédes vallomás jól mutatja az emberi lény elemi vágyát a dialógusra, arra, hogy akkor sem monologizál, ha tudja, hogy nincs ott a másik fél. A férfi vallomása több ponton belső beszédet érzékeltet („Ezt mind csak befelé mondtam”, 42).

Baróti vallomása egyfajta gyónás. Ez a gyónás azonban nem Isten előtt zajlik, hanem két emberi lény előtt; nem céloz meg emberen túli abszolútumot. A beszélő gyónásának tétje egyfajta nem morálisan fölfogott igazság, hiszen túl van igazság, hazugság, bűnösség kategóriáin még akkor is, ha a szöveg ezeket a nyelvi formákat használja („…azaz valójában egyfolytában hazudtam magamnak, csak az álmaimban maradtam valamelyest őszinte”, 53).  A gyónást nem az abszolútum, az abszolút igazság[1] referenciája mozgatja, hanem egy emberi léptékkel mérhető igazság: a megértés vágya. A beszélő saját magát, élettörténetét akarja megérteni. A megértés vágyának kreatív feszültsége egy folyamatosan áradó szöveget hoz létre, a megértés benne a kimondás által valósulhat meg, ezért a vallomás beszéde tett értékű, performatív gesztus. A vallomást nem a felmentés[2] vezérli, nem a végső elszámolást célozza meg. Ami a szövegben megtörténik, az a szóvá tétel általi megszabadulás; azaz a megérkezés a verbalitás által következik be.

Ha a Pályi-szöveg beszél valamiféle abszolút igazságról, az csak és kizárólag a test valósága; ami szintén (a megértéshez hasonlóan) innen és túl van morális és etikai kategóriákon. A test valósága az a „hús-vér érzékiség”, amely megnyitja a transzcendens tartományt („Mi egyébben hihetnék hát, ha nem a testi megváltásban, csakis a testem vagyok én, minden más dísz rajtam és pomádé, (…) csak a testem, az ismeri a titkot, egy másik testre vágyik, hogy az üdvözítse.”, 191).

Mit akar megérteni a beszélő? A gyermekkor viszonyait: a szülő–gyerek, szülő–szülő viszonyokat; a fiatalkor útkereséseit; saját házasságát (a több felvonást, melyet a „feltámadások” tagolnak); elfojtott anyakomplexusát; az élet „mélyáramát”, mely ott húzódik a felszín alatt, és csak utólag látható; a játszmák rejtett természetét; leginkább a férfi–nő játszma örvényét; a „nőíz” megtapasztalását, majd annak állandóan szomjazott kívánását.

A megértés a szövegben nem a részekben jön létre (az egyes dilemmák kirajzolódnak ugyan és mutatnak valamiféle irányt, de megmaradnak problémának), hanem az egészben, az egész folyamatában: a vallomásban mint egészben.

A beszélő vallomásában saját maga sötét oldalait villantja fel, saját árnyékát látja meg. Tudjuk, hogy az „önmagunkkal való találkozás a legkellemetlenebb dolgok egyike”[3]. A szembenézést tudatosság és bátorság jellemzi. A visszaemlékezés ezáltal terapikus hatású: fel(meg)szabadulás a múlt terhétől, annak állandó kísértésétől. Tematizál egy feldolgozatlan anyakomplexust. Ösztönösen feltárja az apa által beleírt forgatókönyvet, megpróbálja átlátni a játszmák[4] rejtett természetét, a még az apa halála után is működő játszma természetét. A visszatekintésben a férfi feldolgozza az első szexuális tapasztalat léleknyomorító és egyszersmind felemelő hatását, az anyával való (belső) rendezetlen viszonyt, ennek kivetítését Zengő Zsuzsára. A vallomás egésze során Baróti megbocsát önmagának, és megszabadul az apa által beleírt bűntudat állandó figyelő szemétől.

Az emlékek összemosódása („ám az volt a különös, hogy te nem is te voltál, hanem Cséplő Klári”, 54), az emlékezés bizonytalansága az elcsúszások játékterévé teszi a szöveget. Az állítást, amit kijelent, a szöveg folyamatosan helyesbíti, visszavonja. („Ráadásul a tested nem volt ott, csupán a hangod (…), a hangod, ami különben rég elveszett, odaveszett (…), már nem tartozik többé hozzád, látod, nem is a tiéd, hiába hallom újra, hiába forró és bensőséges, akár a tenger a Bawuyshi-öbölben, ahol a magas sókoncentrátum következtében nyugodtan kifekhetsz a vízre, megtart, elringat, körülölel. Ezzel kezdődött. De mi? Mi kezdődött el? Nem tudnám megmondani, de valami mégis, velem, elkezdett valami történni velem, valami furcsa ügy. Valami, ami túl van rajtam, mégis hozzám tartozik.”, 9). Az emlékek útvesztőjében nem a tájékozódási pontok kijelölése történik meg, hanem asszociatív viszonyok keresése folyik a megértés céljából („Szörnyű hiányérzetem támadt, kínzott a szomjúság, de nem vízre vágytam, nem is alkoholra, nem tudom, mire, a leginkább talán tejszínhabos kakaóra, mint gyerekkoromban, amit sosem kaptam meg”, 108).

Az emlékezésben a beszélő először csak dilemmaként említi a Zsuzsához kapcsolt történet fikcionalitásának kérdését („…még átláthatóak voltak a gesztusaid?, és tényleg átláthatóak voltak?, vagy csak én szerettem volna annak látni őket?”, 69), majd tudatosítja azt („ami nem is te voltál, inkább egy vágykép a tudatom rejtett rétegeiben”, 16).

Az emlékek összekapcsolódását, időbeli együttállását legjobban a fürdésjelenet példázza: egy hétköznapi helyzet kísértetiesen hasonló életszituációkat hívhat elő az emlékek közül („Icával annak idején különben, ott a panelban még a kádban is szeretkeztünk”, 98, „még anya is előjött az emlékek titkos kamrájából, ő tizenkét esztendős korom tájt ült utoljára a kád szélén, miközben én fürödtem”, 99). A jelenetben a három nőalak (Zsuzsa, Ica, anya) jól érzékelhető variabilitást mutat az emlékezés tartományában. A regényben ők hárman ugyanannak a dolognak a jelölői: a nőiséghez kapcsolt elementáris megérkezési vágy projekciói. Ica, a feleség (aki „két felvilágosult ősanyától” származik, 291) nyitotta meg a férfi előtt a gyönyör birodalmát, beavatta az „érzéki mindentudásba”. Ő segítette elő, hogy megvalósulhasson a férfiban a teljes önátadás: „ünnepem lett ez a nap, azaz a kettőnk ünnepe, mintha most találtunk volna igazán egymásra, vagy ha ez túlzás is, hát most adtuk oda magunkat minden visszatartás nélkül egymásnak, megéreztem, hogy a test, a saját testem, ha valóban megnyílik a másik előtt, az nem egyszerűen érzéki elragadtatottságot jelent, hanem valami elképzelhetetlen nyitottságot a végtelenre is, nem tudok jobb szót, amiben ráadásul az a legérdekesebb, hogy a magunk hétköznapi kietlensége mögött még az otthonosság nem remélt varázsát is megérezzük” (218–219). Zengő Zsuzsát valamiféle kivetített anyaként értelmezi („…én igazából mindig az anyámat kerestem benned”, 271). A Zsuzsához intézett vallomás utolsó felvonásának tragikusan mély pillanata az a regresszív szituáció, amikor a beszélő a két nő élettörténete közötti hasonlóságot felfedezve Zsuzsát anyának nevezi és elátkozza („Hazudtál, anya, színészkedtél…”, 274).  

Az elvesztett anya iránt érzett (eleve erotikus) vágy egy régi emlékhez kapcsolódik („csak arra emlékszem, hogy kevesen voltak a vagonban, végigfeküdtem, elnyújtóztam az ülésen, a fejem anya ölében, éreztem, hogy kimondhatatlanul jól van minden, ami van, izzó lehelet a számban, a megálmodott későbbi szeretkezések forrósága, az anyaöl szédítő meghittsége, ezt ma se tudnám pontosabban összehozni, hevertem benne, elbódultam, úsztam, ami maga volt a megnyugvás”, 8), ezt az élményt kereste a férfi a többi nőben is, ezt nevezte el valamiféle megérkezésnek. A Zsuzsa-történeten merengve a beszélő már reflektál erre az elemi vágyra („hazaérkeztem, igen, haza, haza, hozzád, hisz eleget jártam már a világ zűrzavaros útjait, ezerfelé, végre oltalomra és védettségre vágytam. Honnan veszi az ember ezt a jobbára önmaga elől is eltitkolt vágyat, amit oly könnyű az »otthon« kifejezéssel fémjelezni, de maga az otthon végül is üres szó, egy lakcím, jó esetben persze, annak a lakásnak a neve, ahol esténként álomra hajtjuk a fejünket, ráadásul felvethető az a kérdés is, hogy tényleg otthon-e az otthonunk (…), honnan veszem a megérkezés elemi vágyát (…), honnan tehát bennünk ez a vágy, hová és miért akarunk megérkezni, ami eleve képtelenség és teljességgel teljesíthetetlen?”, 78–79). A megérkezés elemi vágya az anyához kötődik, az anyához való visszatérés vágyában konkretizálódik. Az elemi vágy egyfajta visszatérés az őstengerbe (Thalassa), mely a halál előtti utolsó szeretkezésben jelenik meg; ez az a totális önátadás, feloldódás, amikor a két test határai végleg elmosódnak. A regény néhány pontján jól érzékelhető regresszív szituációk ellenpólusa ez az utolsó szeretkezés. A valódi megérkezés a női ölbe, amely már nem neurotizáló. A befogadó női öl (melyet a stilizált borító finoman sejtetve látni enged) egy férfi számára egyszerre vonzó és félelmetes. Félelmetes, mert ha elnyeli, megszűnik férfinak lenni, embernek lenni, tehát meghal. A regény végén a női öl vonzása konkretizálódik; a szakadékélmény nem a benti, hanem a kinti világhoz kapcsolódik („még beljebb a nőbe, még beljebb!, hogy elnyelje az a másik test!, végképp, teljesen, egy árva porcikája se maradjon kinn, kétségbeesetten kapaszkodik belé, iszonyú szakadék tátong alatta, mindjárt lezuhan”, 300). A befogadó női öl megmenti a mélységes semmitől a férfit („ments meg!, ments meg!, eressz be magadba!”, 300). A szeretkezésben megvalósult az abszolút kilépés, amelyre oly régóta vágyott. A totális elveszettség érzése határállapot („most tényleg elvesztette magát, nem is ő az, aki a nőt öleli, s így a nő se nyelheti el őt, ha akarná, akkor se, hisz kívül került, minden körön kívül, azon is, amit ő maga művel”, 301), amikor már nincs befogadás, sem elnyelés. Kívül került valamin, átkerült a határ túloldalára, ahonnan nincs továbblépés, se visszatérés („többé nincs út, csak az égő pillanat…”, 302); a végtelen tapasztalata, megpillantása nem elviselhető az ember számára. Az abszolút megérkezés után már nincs idő: vége az időbeli emberi létnek. Megtörtént a megváltás, a feltámadás, a megérkezés „félelmetes ünnepe” az „érzéki üdvösség” utolsó felvonásában.

A vallomásként megjelenő emlékezés tulajdonképpeni célja: irányt tulajdonítani az életútnak, a narratívaképzés, a múlt elbeszélésén keresztül annak „értelemadása”[5]; ezen kívül az identitáskeresés. A Ki vagyok én? folyamatos kérdésfeltevése a szövegben mindig összekapcsolódik a Haza akarok menni! belső parancsával, a megérkezés elemi vágyával. A hazaérkezés többféleképpen valósul meg a szövegben. Egyfelől Zengő Zsuzsához mint az anyához való visszatérésben, másfelől pedig az emlékezésben történik meg a hazaérkezés, megérkezés. A nem fizikai értelemben vett otthon megtalálása azonos önmaga megtalálásával. Baróti az elbeszélt vallomásban az emlékek felidézésekor találta meg igazán önmagát, identitását.[6] Az önmagával való találkozás a totális feltárulkozás, lemeztelenedés, szembenézés, az összes álarc, lepel lehullása. Egyfajta krízis, amely végzetes esemény: nem követheti semmiféle út – Baróti halálának bekövetkezése a műben szükségszerű. Önmaga megtalálásával a megérkezés, hazaérkezés az életút végét jelenti. Baróti tudatában van annak, hogy a végső megérkezés a halál („a halál után ugyanis, amely ha jól belegondolok, maga a megérkezés”, 200).

A szöveg folyamatosan felveti a mondhatóság nyelvi problémáját („mit bánom én, hogy ilyen agyoncsépelt, régimódi kifejezéseket szedek elő, ha egyszer nincs jobb”, 46). A beszélő a pontosabb, árnyaltabb kifejezés keresése okán a trópusokat hívja segítségül: a metaforát („amit úgy nevezek, hogy én, az egy tó”, 8), a hasonlatot („forró és bensőséges, akár a tenger a Bawuyshi-öbölben”, 9), a szinesztéziát („a hangnak amit hallottam, s ami magamból, belülről, mélyről jött, íze volna, igen, mondta, egzotikus gyümölcsíze, talán avokádó vagy kókusztej”, 16), az allegóriát („volt valami őrjítően izgalmas abban, ahogy az én diadalmas és agresszív interkontinentális rakétám pusztán besiklott a te aranyló búzatáblád mélyén rejlő kéjbunkerba…”, 59). A beszélő rádöbben, hogy ez sem tökéletes: „bár a hasonlat sántít” (30). A trópusok használata csak némileg tud enyhíteni a megnevezés problematikusságán. A megfelelő szó, kifejezés keresése az egész szöveget áthatja, és kizárólag a vallomás mint egész folyamatában válik eredményessé, pillanatnyilag nem. A trópusok mellett az alakzatok két fajtájával próbálkozik a beszélő: az ismétléssel és a paradoxonnal. Az ismétlés körkörösséget hoz létre az emlékezésben, átjárhatóvá teszi az időket. A paradoxon nem csupán retorikai alakzat, hanem olyan eszköz, amely a nyelvileg egyértelműen nem megfogható megértéshez vezethet. Baróti életének alapvető kettőssége a kétféle szülői örökségből fakadt. Az apa prüdériájával az anya nyitottsága, szabadsága kerül szembe; a kötelesség, stabilitás, állandóság, felelősség értékeivel pedig a vakmerőség, felelőtlenség, kaland, változékonyság tartományai. Első házasságában a „konspiráció”, az apai örökség, második feleségével való kapcsolatában pedig az anyai oldal erősödik fel. Icában az ambivalencia erotikája („oly szűzies volt és oly szemérmetlen”, 29, „naiv és rafinált”, 30) vonzotta első perctől fogva. A kettősségektől való szenvedést a férfi az erotikában oldotta fel, a szexualitást a „gyönyörű borzalom” paradoxonnal illette. Olyan mély megértésről van itt szó, amelyet nyelvileg nehéz lehet másképp kifejezni.

A regény egyik rétege az emberi lény megértéskeresését példázza; másik rétege az időről beszél. A szöveg alaprétegén keresztül érződik az idővel való küzdelem melankolikus tudása. A nyelvi problémák talán arra világítanak rá, hogy az egyetlen dolog, ami elbeszélhető, az a könyörtelenül múló idő. Ha megpróbáljuk elmondani egy ember élettörténetét, rádöbbenünk, hogy csak az időről tudunk beszélni.

Az idő linearitását már az alapkeret, az emlékezés is igyekszik minél inkább megtörni. A narrációban szinte kontrollálatlanul helyeződnek egymás mellé a gyerekkor, a fiatalkor, az érett felnőttkor és a jelen szituációi. Az észrevétlen időbeli átlépések azt az evidenciát sugallják, hogy nemcsak a hármasosztatú idő érhető tetten. Az újraélésben a múlt jelenné válik; a jelenben megismétlődő szituációk furcsa időtapasztalatot hoznak létre („én meg csak bámulom a nyakszirtedet, mi egyebet tehetnék, szűzies vagy és szemérmetlen, átforrósodó babaarc, az életem legőrjítőbb félórája, mintha tegnap lett volna, mondom ezt ma, április harmincadikán este, a konyhaajtóban állva, alig néhány óra múlva a naptár ismét május elsejét mutat, épp negyedszázada, hogy rád találtam”, 282).

A tragikusan múló idő kontinuitását pillanatokra megtörheti a szerelmi beteljesülés, amikor átlépés (extasis) történik egy tagolatlan, másik időbe, „amikor múlt és jelen összeér” (245). A szerelemben oldódhat fel egyedül a reverzibilis és irreverzibilis idő ellentmondása; benne egyszerre tapasztalható meg változás és azonosság  („csak a vágyakozás a szemedben, az igen, az újra ugyanaz, noha te se vagy a régi”, 246).  

A szövegstruktúra is az idő kontinuitása ellen dolgozik: egy ponton a regény eleje és vége összeér, körkörös szerkezetet hozva létre. Az utolsó vallomásban a könyv eleje indul újra, benne variált ismétlés formájában újra elhangzik, amit az elején mondott a beszélő; de egy másfajta szöveg veszi itt kezdetét, mely strukturáltabb, mint a regény többi vallomása.[7]

Az idővel és az énnel szoros kapcsolatot mutató víz mint őskép három képzete jelenik meg a szövegben. Az én a tómetaforát kapja, melyet az állandóság, a statikum jellemez; ebből tapasztalható vágyakozás a kilépésre („Arra gondoltam, hogy tó vagyok, mondjuk, mondta, az, amit úgy nevezek, hogy én, az egy tó, s elértem a saját túlpartomat, kilépek a tóból, tehát magamból”, 8), az emberi időbeliség kényszeredett szorításából való pillanatnyi kitörésre. Az én mint tó jól körülhatárolható zártsággal bír; az énből való kilépés a szerelmi beteljesüléskor a körülhatároltság feloldódását, a határok megszüntetését jelenti. Az áradó narratíva a víz sodrására emlékeztet, mely a mozgást, az idő múlását érzékelteti; és sugallja az egyirányú, visszafordíthatatlan időt egyaránt; az emberi életet célra irányuló folyamatként értelmezi az emlékezésben. Az őstenger mint az anyához való megérkezés archetipikus jelképe  életadó és -elnyelő hatalomként jelentkezik, mely az én időbeliségét jelezve kezdet és vég, az én számára az abszolút identitás és annak elvesztése egyszerre.

Pályi András regénye a maga nemében egyedülálló vállalkozás. Úgy tűnik, hogy bár tökéletesen rekonstruálhatatlan egy életút az idők átjárhatósága miatt, a nyelv alapvető működése miatt, mégis el tudott jutni addig, ameddig a mondhatóság határai engedték. Bátran végigvitte a férfiidentitás legalapvetőbb pszichés drámájának kálváriáját. Felvillantotta azt a határpillanatot, amikor az ember betekint az időtlen, végtelen létezésbe; megmutatta ennek elviselhetetlenségét is. Megalkotott egy szöveget, amelyben nem az erotikus nyelv megteremtése a rendkívüli, még ha a Pályi-befogadás nagy része elsősorban ezt hangsúlyozza is az életműben.

Arról a kivételes, megélt, hiteles megértésről tanúskodik a szöveg (függetlenül attól, hogy egy irodalmi szövegben a szerzőnek, a narrátornak vagy a szereplőnek tulajdonítjuk ezt a szólamot), amelyet férfiként nagyon kevesen vállalnak fel és/vagy tudhatnak magukénak. Ez egyrészt a nőiségről való tudás elismerése, szerénység, alázat; ami egyenlő a hatalomról –  mint a férfipozíció különös sajátosságáról – való lemondással. Arról a belátásról, hogy a nőiség elfogadása nem a férfiidentitás elvesztéséhez, hanem kiteljesedéséhez vezethet. Végül annak megértéséről, hogy az egyetlen dolog, amiről lehet és kell beszélni, az két emberi lény egymást befogadó, odaadó egyesülése.

[1] Paul de Man általában véve a vallomásos szövegről így ír: „Vallomást tenni annyi, mint az igazság nevében legyőzni a bűntudatot és a szégyent: a vallomás episztemológiai nyelvhasználat, melyben a jó és a rossz etikai értékeit az igazság és hamisság értékei váltják fel… (…) Minden vallomás egy olyan abszolút igazság nevében zajlik, mely állítólag „önmagáért” (…) létezik, s amelynek az egyes igazságok pusztán származékos és másodlagos vonatkozásai.” (kiem. F. K.) Paul de Man: Az olvasás allegóriái. Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999. 375.

[2] Paul de Man Rousseau Vallomások című szövegének vizsgálatakor megkülönbözteti a vallomás és a mentegetőzés nyelvezetét. A mentegetőzés „felmenti a vallomástevőt, s ezzel már keletkezésében fölöslegessé teszi a vallomást”, tehát önmagát építi le. (i. m. 376.)

[3] Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein (Analitikus pszichológiai tanulmányok). Gondolat Kiadó, Budapest, 1993. 65. Baróti Dániel vallomásával összevethetők Jung művének kérdésfeltevései: „Belelátunk-e saját kártyáinkba?”; „Merjük-e (…) tetten érni önnön »árnyékunkat«, meg tudjuk-e különböztetni magunkat szerepeinktől?” i. m. 255.

[4] A kategóriák Eric Berne tranzakcióanalízisének fogalmai. Berne az emberi életben zajló játszmák feltárásával, a belénk programozott forgatókönyvnek a megmutatásával próbált közelebb kerülni az emberi kapcsolatok megértéséhez. (Eric Berne: Emberi játszmák. Háttér Kiadó, Budapest, 1984.) A regény főhőse (öntudatlanul) ezt a tendenciát követve vizsgálja saját élettörténetét.

[5] Halász László: A fikcióteremtő emlékezet. Alföld, 2003/4. 79.

[6] Vö. László János: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia Humana, Budapest 1998. 139. „...az identitás lényegében nem más, mint folyamatosan újraszerkesztett élettörténet...” (László János idézi: Mc Adams 1988; Erős és Ehmann 1998.)

[7] Vö. 7. és 266. oldal