Zsebtükör

verseidben mintha az antik értelemben vett idill folyamatos kibillentése zajlana. Jól látom?

Az idillben soha nem volt részem. Inkább a világomat billentgetem, hátha az idilli felé fordul végre a tengelye, és én is megtalálom végre benne magam és nyugalmam. Bár az is lehet, minden csak provokáció, mert a nyugalom nálam lustaságot, lazulást, felolvadást jelent, ami nem hoz versíráshoz való kedvet. Ha az idill folyamatos kibillentése egyfajta létezési, költői megnyilatkozási forma, akkor tényleg igazad van. Antikosodom én magam is, szépen megyeget velem az idő.

Milyen szerepet tölt be ebben a rendszerben a táj, a mítosz és az idő?

Kérdés, rendszer-e ez? Vagy ha az, mennyire befogható és mérhető és besorolni kívánó rendszer. Inkább arról beszélnék, mitikus tájon születtem, Gömörben! A szómágia olyan természetes volt számomra gyerekkoromban, mint a víz és a kenyér. Ha kimondtam: szeretem, az szeretve volt, ha kimondtam: meghalt, soha nem lett többé része az életemnek. Mítosz ez így? Vagy a magamteremtés mitikus folyamatában, az istenné hasonulás vágyában égve lehet-e csak hétköznapról értekezni? Az idővel pedig háborúban állok, utazom és elveszem benne.

Nem érzed úgy, hogy korábbi verseidhez viszonyítva új szövegeiden eluralkodik egyfajta gnomikus természetű konzervativizmus?

Változom, verődök, kopok, nem tudom, mennyire mondható gnomikus természetűnek ez a fajta konzervativizmussal is jellemezhető új hang. Viszont azt már most tudom, hogy egy korszak közepe, vége felé járok, már megint másfajta megközelítés, megfogalmazási vágy és kereső kedv mocorog bent. Most egyfajta válságidőszakból kifelé menve úgy hiszem, azt kell leírni, amit tisztának érzek. Talán a kurtább versformák, a kötöttebb stílusjegyek felé fordulok, talán az epikusabb, nagylélegzetű kompozíciók felé. Keresésben vagyok most. Engem is keresnek a verseim. Nem tudom, mikor lesz a nagy találkozás. Mindennap odaigyekszem.