A sík
Nézd oldalról: úgysem látsz egyebet, csak a síkot,
S nézd elemelten: úgysem mondhatod el, mi van ott. Nos
Hát most ennyi: a sík van, a bábuk hűlt helye is csak
Épp olyan érték, mint a betöltött hely vagy a bábuk –
S kérdeznéd, ki ítélte a tábla lakóit e csöndes
Sorsra, amelynek lényege az, hogy lábnyomokat sem
Látunk? Válasz a természettől: halk szitajáték,
És a fehér égboltról festék hull le a síkra,
A tél elejének legszebb ünnepe van: ez az első
Hó. Már látni a sürgést: erre meg arra topognak 10
Rajta a légnemű lények, akiknek lényük egészben
Alkalmatlan a képi világra – de ennyi bajunk legyen,
Úgyis a nyom, csak a nyom, ami érdekes: ez ma a tárgyunk,
És bár eszközeinkről megjáratjuk a szánkat,
Tartsd fonalad, ha az eszköz nem viszi messze a tárgyat.
Ítélettől terhes a tér, és mégsem bírjuk a tért mi,
A térre ítéltek, kiknek a szent penitencia is cél;
Egy sikeréhes század hosszú lépteivel mért
Célunk: elvezekelni s -gyorstalpalni a bűnünk,
Elmorzsolni a rózsafüzérnek mindig utolsó, 20
Mindig az első, mindig a legszebb babszemeit, úgy
Kevesellni az üdvöt, a bűnhődést: ivarérett
Bűnbánatra ma oly sok krőzusi karrier épül,
Hogy ha helyettük az őket megtartó alap állna,
Átláthatnánk s megfejthetnénk bármit a síkon.
Szóval az eszközök, ők. Ugye itt vannak? Igen, ámbár
Annyi maradt csak, amennyit síkunk ritka göröngyei
Elfednek. No de itt vannak! S keresik szerepükben
Azt a kanyart vagy hajlítást, tónust, ütemet, mely
Eszköz-voltukat átmenekíti a síkon túli időre. 30
Enyhén balra a számba vevő hajlam savanyítja
Egy rágcsálókkal teli lyuk súlyos levegőjét
(Áll a családfő, áll a bejáratnál, s beleőrül
A számlálásba); enyhén jobbra, a sík közepébe
In medias res csap be a villám, s még leheletnyit
Jobb fele, szélen szörnyű hasonlat bontakozik ki,
És már-már elveszteni látszik a cérnaerővel
Megtartott analógia súlyát, ámde a végső
Pillanat arról szól, hogy mégis futja csodára:
Isteni kéz lehet ebben – s kétezer év hagyománya. 40
Annyi segélykérés hangzott már, annyi ököltől,
S annyifelé, hogy megsegítő kart már csak a meg nem
Szólítottak nyújtanak, így ez esetben a bajból
Az menekül, aki elveti ékeit: újra hitetlen.
S van baj? Nincs. De ha lenne! Lássuk be, a bajoknak
Minden korban párja a hősök égnek-emeltes
Kardja. Rajta a néhány csepp vér fűszere három-
Négy lemenőig: fény az utánpótlás-nevelésben;
Ám minekünk mi maradt? Az mindegy. Semmi: a bajnak
Tényét rakjuk a lomtárba, s higgyük, hogy a társak 50
Majd befogadják. Mert ma a háború is az eposznak
Elmúlt eszköze – ez lett abból, hogy csak a csöndes
Bűnök, az elhallgatnivalók, csak a csönd a rohadtak
Fénye körül, csak a jajszó nélküli kín, csak a párolt
Fájdalom és csak az összekacsintás bontja virágát.
Nincs harc, mert csak a megtűrt harc van. Nincs távlat,
Mert az van, hogy az édesapánk egy nap fölemel, hogy
Láthassunk valamit. Nincs mélység, mert ki vezetne
Vissza a síkra, s ott mire mennénk újra ruhátlan?
Nincsen idő, mert semmire sincsen idő. Nincs 60
Kép, mert az jelként, vezetéken fut be a Napba;
Nincs gyönyör ellentettje hiányán; nincs meg a béke,
Nincs meg a Nincs meg a Van, tagadásnak megteszi az, hogy
Szót emelünk, s logikus. Mert két dolog él, ha ez élet:
Él ez a csönd, ez a sík, és szemben ezekkel a szó meg
A mozgás áll csak. Művünk hőse tehát (noha nem hős,
Mert eszköztelenül remekírt művünk se lehet mű)
Útra kel és kidalol néhány hülyeséget a síkon.
Nincs ellenfele, nem lesz párhuzamos feleződés
Sem a hibák, sem erények táján. Furcsa magány ez, 70
Meg kell küzdeni mégis. Szélmalom errefelé nincs,
Eltemetetlen múltra hiába rohanna, jövőtől
Sem kell tartani, meglesz minden, amit csak a száj kér,
Belső vívódásra se futja, de ökle se mozdul,
Félre se áll, nincs mit letörölni: a lényeg az útban,
S nem másban: egy megtörténtek utáni lapályon
Annak megjárásában van – erre hivattuk
Őt. S mialatt hosszan méltattuk e senki szülöttét,
Kire a családom antikváriumában találtam,
Ő már most vakarózik, tiltakozik kicsit, és kér; 80
Azt, hogy hős-e, az úton véghezvittek alapján
Döntsem el. Ejnye, na. Akkor hallgasd, hogy mit akartam
Szánni neked – most elmondom. Kicsi hősöm, az úton
Nincs más dolgod: menni. A tűnődés az enyém lesz,
Ez felelősség, és ami rád vár: az örömökkel
Bánni, virágok kelyhét meglovagolni, s ígérem,
Egy pofon, annyi se éri az arcod. Csak nehogy elkezdd
Puszta hatásköri kérdésekre terelni a szót, hiszen
Úgy döntöttem, megmenekítelek ettől a csöndtől.
Élhetsz. Szólhatsz. Járd a világot. Lásd be a síknak 90
Elzárt részeit. Élvezd. Ám ha belakni akarnád,
Jönnek a bábuk, vágyadhoz méltó pofonokkal.
Szikrát szórnak az ember szemei, de nem a szem irányít.
Úgy látszik, már megnyugodott, s bár válasza vár még,
Látni: határoz. Vékony hangon kéri, emeljem
Föl, hogy ráláthasson az ítélet mezejére.
Csontjai egyre zörögnek – érzem, mert a kezemben
Tartom. Elernyed, ahogy lassan meglátja a síkot –
Síknak hívja a tájat, amelytől retteg az ember,
Mert bár nem lát semmit a tájon: messzire lát el. 100