Az elbeszélés és a szubjektum viszonya Bartis Attila két regényében

I. A szubjektum föltérképezésének lehetetlensége. A szubjektum mint az olvasat függvénye (Bartis Attila: A nyugalom[1])

Az önéletrajziság kísértete a regény recepciójában

A nyugalommal kapcsolatban felmerülhet az a lehetőség, hogy önéletrajziként olvassák a regényt, azon érvelés nyomán, hogy a szóban forgó szöveg mintha az az írás volna, amelyet a regény hőse ír.[2] Azonkívül azonban, hogy A nyugalom strukturalista nézőpontból sem teljesíti az önéletrajziság kritériumát, van még két mozzanat, amelyet érdemes megfontolni, mielőtt az ember egyenlőségjelet tesz a szerző és az elbeszélő közé.

Először: A nyugalom minden olvasója a fikció szerint kukkoló, mintegy a levéltitok megsértője. Nem mintha a könyv levélformában íródott volna, viszont van megszólítottja, az elbeszélő anyja. Tucatnyi olyan mondatot találunk, mely hozzá szól, vele vitázik, pl.: „Ezzel együtt nagyon is érthető, hogy beszartál Esztertől, anyám.” (74)

Másodszor: a fikcióbeli írások kisprózák. A fikció szerint a könyvbeli írások olyan levelekből fejlődtek ki, melyet az elbeszélő a nővérének, Juditnak írt, de mivel a levelek visszajöttek, már nem adta fel őket: „Szóval megírtam neki mindent, igaz, nem rendes levélformában, mert annak úgysem volt értelme, hanem inkább, mintha azoknak írnám, akik majd ránk törik az ajtót.” (119) Megint csak arról van tehát szó, mint a képzeletben az anyához címzett levelekkel, hogy a fikcióbeli fikciós írások nem a nyilvánosságnak szóltak, legalábbis eredetileg nem, nem is olvashatunk belőlük egyet sem a regényszövegben. Címet igen (143), valamint az egyik novella tartalmát, melyben egy pap mérgezett ostyával kiirtja a gyülekezetet. Ez azonban éppen nem illik az önéletrajzi olvasatba, másrészt ez a rész és folyományai (a pap látogatása) az egyetlen olyan mozzanat, ami a történetben funkciótlannak látszik, valamint színvonalában is kilóg az elbeszélésből. A regény szövegét tehát nem tekinthetjük még fiktív önéletrajznak sem, hacsak nem tágítjuk ki az önéletrajziság és a fiktív önéletrajz kereteit elfogadhatatlan mértékig.

Nem látom értelmét tehát, hogy önéletrajziságot emlegessünk A nyugalom kapcsán. Talán a fiktív levelekből eredő elbeszélés vallomásos hangja lehetett az, amely az önéletrajzi értelmezés csapdáját fölállította, hiszen a könyv egy pontján, mikor a történetben az anya meghal, a narráció vallomásossá válik. Az elbeszélés már nem az anya vagy a testvér előtt lefolytatott képzeletbeli monológ vagy levél, nem nekik elmesélt történet. Mozgatója a vallomásosságra jellemző cél, az önsorssal való számvetés: „Van egy történet, amit még mindenképpen le akarok írni.” (310) E részlet tovább fokozza a könyv sötét hangulatát, hiszen a számvetés általában öntisztázó jelleggel készül, itt viszont öngyilkossággal végződik az a sors, melyet leginkább az önsorsrontás szóval jellemezhetünk. A tragikus minőség a regény kapcsán szóba se jöhet.[3] Hiszen bár a vérfertőzés és az Isten(ek)től való elhagyatottság tematikája a görög sorstragédiákra hajaz, a regényből hiányzik az értékeket felmutatni tudó hős, akinek szerencsétlen sorsát a végzet okozza. Hiszen Weér Andor kisszerű, gyáva, gyönge és pökhendi, hogy csak néhány tulajdonságot említsünk azok közül, amelyeket ő maga vesz számba önvizsgálata során (lásd pl. 280).

A narráció dinamikája

A nyugalomban négy élettörténet bontakozik ki az elhallgatásokkal teli narráció és a narrációt átszövő szimbólumok, alakzatok és ismétlések összjátékából. Miként lehetséges, hogy mire a 148. oldalon még a legnaivabbaknak is világossá válik Judit szerelmi életének és anyjával való rivalizálásának tragikomikus története, addigra az elhallgatások és figuratív ismétlések összjátékának következményeképp már rég ismerjük az egész abortuszügyet meg Réthy művész úr kalandjait? Miként lehetséges, hogy bár a főhős coitusa anyjával nincsen kimondva, mégse maradjon az olvasóban kétség felőle? Az elhallgatásoknak és sejtetéseknek finom szövedékei azok, amelyek annyira lebilincselik az olvasót, hogy a nyomasztó hangulat ellenére sem tudja letenni a regényt.[4]

A nyugalom narrációjának bizonyos dinamikája van, mely folytonos továbbolvasásra sarkallja az embert. Ez a dinamika elsőre talán fel sem tűnik, hiszen a „mondtam” és a „gondoltam” szituációteremtő szavak lehetnek akár zavaróak is, és az egyhangúság, mozdulatlanság érzését kelthetik föl. A Thomas Bernhard írásmódjára emlékeztető mondatfűzéshez azonban hozzáadódik az elhallgatások okozta feszültség, valamint a figuratív ismétlések keltette asszociációk. A szöveget mozgalmasabbá teszik azok a kis történetek is, melyek stílusukban elütnek az én-elbeszélő szólamától. Ilyen például Jolika szüzességének elvesztése, ahol az elbeszélővel együtt a stílus is megváltozik, patetikus és hiperbolikus lesz (ez egyébként illik a történethez is, elbeszélőjéhez is): „Csupán azt éreztem, hogy én vagyok a világon az egyetlen nő, akit most halványzöld fénybe öltöztetnek. Akinek egy világító tenger a menyasszonyi fátyla. – Hogy hívnak? – kérdeztem, miután ölünk körül vörös lett a víz.” (97)

További példa a leszázalékolt mozdonyvezető beszámolója arról, hogy mióta elütött egy öngyilkos anyát gyerekeivel, nem tud vonatra szállni. Ez a részlet azért is jelentékeny, mert amolyan mellékszálként, betétként nem vesz ugyan részt az élettörténetben a cselekmény szintjén, viszont tartalmaz egy hasonlatot, amely háromszor ismétlődik a regényben. „Úgy álltak egymás mellett, mint a jegenyék” (76) – meséli a mozdonyvezető az öngyilkos anyáról és gyerekeiről. Később a jegenyékhez hasonlítja az elbeszélő Juditot és Esztert is, ily módon mindkét nőfigura anyapótlékként érthető (123; 168).

A narráció dinamikájának motorja továbbá a fel-felcsillanó irónia. Az elbeszélő a nyelvi közegen is ironizál, sőt néhol gúnyolódik. Például: „Egyszóval ő mint miniszter elvtárs, kiemelten hálás lenne Fenyő Elvtársnak, ha mielőbb megtalálná az anyai szív Achilles-sarkát.” (49). Ilyen az „író úr” megszólítás használata a vidéki felolvasásról szóló történetben (26–27), amelynek ironikus ereje az újraolvasás során fokozódik, mikor már van vélemény, amivel ütköztethető: „Lehet, hogy szívesen zsebre vágok ötezret, de nem viselem a gazembereket” (304) – közli az anya halálának okát megállapító orvos.

A regény legkevésbé narrátora életrajzáról ad számot. A narrátor érintettségének vagy kívülálló rálátásának mértéke az elbeszélt idő kapcsán változik (csecsemőkori eseményekről például viszonylag hideg fejjel tud számot adni, nem így, mondjuk, anyjának lánya ellen elkövetett tetteiről, vagy furcsa szokásairól, melyeket „visszavonulása” után vett föl). Persze számos lelki történésről értesülünk, ám ezek mentén az elbeszélőhöz kötődő személyek élettényei bontakoznak ki – minthogy, mielőtt a regény vallomásossá válna, az írás célja, hogy az elbeszélő beszámoljon testvérének anyja és a maga életéről, valamint hogy megértse ikertestvére történetét.

A mások élete után való kutakodás Eszter, a barátnő esetében tárgyiasul is, illetve tetté válik: az elbeszélő emlékek, nyomok után kutatva föltúrja szerelme lakását. Azaz az élettényekkel való puszta foglalatoskodás, illetve lejegyzésük a mások életében való turkálásnak minősül (sem Judit, sem Eszter nem kívánta múltját megosztani hősünkkel), ez az aktus ráadásul visszahat a cselekvőre is (végül is a halálba hajszolja). Mikor az elbeszélőt Eszter rajtakapja kutatás közben, az is kiderül, hogy az elbeszélő minden tárgyi emléket megőriz. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a zihálást megörökítő magnókazettákon, női fehérneműkön és egyéb, jelentéktelennek minősített nőktől kapott szerelmi zálogokon kívül az elbeszélőnek nincsenek emlékei, pontosabban emlékei a vele lakó két nő, anyja és húga életmozzanataira korlátozódnak. Ily módon az elbeszélő identitása, melyet értelmezni szándékozik a vallomásban, nem saját múltjából épül föl, hanem a két, számára végzetesen fontos nőfigura (anyja és testvére) értelmezéséből. Ez az értelmezés, illetve az életmozzanatok föltárása az elhallgatások és a figuratív utalások összjátékából bontakozik ki, nem csak számunkra, de az elbeszélő számára is, sőt bizonyos pontokon számára talán kevésbé. Nem hagyatkozhatunk tehát pusztán arra, hogy az elbeszélő vezet minket eme élettörténetekben, hiszen egy lépéssel sem jár előttünk a feltárásban.

Amúgy sem tanácsos megbízni az elbeszélőben. Hajlamos lehet erre az olvasó azért, mert úgy tűnik, hősünk tabuk nélkül, szavait nem válogatva számol be a legintimebb részletekről is. Figyelmeztetésnek vehetjük Eszter reakcióját az egyik novellára: „Jó. Csak kár összetéveszteni a trágárságot az őszinteséggel.” (Persze ez még nem jelenti, hogy az elbeszélő össze is tévesztette.) Az elbeszélő ezzel az intimitással, és azzal, hogy – látszólag – nem válogatja meg szavait és hangnemét, a realizmus illúziójába ringathatja az olvasót. Ez az illúzió azonban szertefoszlik, ha figyelembe vesszük a következő, a narrátor megbízhatatlanságát sugalló mozzanatokat.[5] „Nem, magáról nem írtam, Jolika” – mondja az elbeszélő, miközben épp leírja a Balkán Gyöngye csapos hölgyével való ismeretségének kezdetét (92–94), és a továbbiakban is foglalatoskodik Jolika alakjával (kocsmaszociológia: 105; 282, szociális érzékenykedés: 250). A börtönös történetnek pedig két befejezése van (314–315). A kontextus miatt joggal latolgathatjuk: egyik a vágyott, másik az őszinte verzió? De eldönteni persze nincs lehetőségünk.

Ily módon tehát a regényben beszélő szubjektum esetében arról van szó, hogy önsorsával való számvetése két másik szubjektum történetével való számvetésének függvénye.[6] Mivel azonban e történeteket sem a narrátor, sem az olvasó nem ismeri, és mivel ezek a történetek, mint láttuk, az elhallgatások és figuratív utalások dinamikus összjátékából bontakoznak ki, a regény szubjektuma nem egy identitáshoz való ragaszkodásnak van alávetve, hanem egy identitáskeresési módnak, amely mód maga A nyugalom című regény narrációja, melynek az elbeszélő identitásának mozgékony, soha meg nem nyugvó, bár nyugvópontra vágyó természete adja jellegzetességét. A Bartis-regény szubjektumszemlélete tehát egy olyan változó identitást tár elénk, mely vágyik ugyan a nyugalomra és a múlt eseményeinek, valamint a másiknak koherens, önmaga felmentését lehetővé tevő értelmezésére, azonban semmiféle értelmezéssel nem éri be, mert abban nyugvópontra számít. Az elbeszélés sugallata szerint azonban e nyugvópont még a halálban sem létezik, az események értelmezésének lehetősége az alany halálával sem szűnik meg, mert az elbeszélő képtelen kiszállni a játékból: „Szóval megírtam neki mindent, igaz, nem rendes levélformában, mert annak úgysem volt értelme, hanem inkább, mintha azoknak írnám, akik majd ránk törik az ajtót.” (119) Az identitás tehát soha nem szűnik változni, és ebből a szempontból még a halál sem határvonal vagy nyugvópont, így szólhatna A nyugalomra adott olvasói válasz.

II. A szöveg feltérképezésének lehetetlensége. Az értelmezés mint az elbeszélő szubjektum függvénye (Bartis Attila: A séta[7])

Bartis Attila kisregénye fiktív önéletrajz. A szövegben nem csak a narráció szerveződik egy én-elbeszélő köré, de más szövegalkotó elemek is a főhősből mint centrumból kiindulva érthetők meg. Gondolok itt elsősorban a szöveg egyik figuratív szervezőjére, a képleírás (ekphraszisz) alakzatára, mely a főszereplőhöz mint médiumhoz kötődik. Ennek az ekphrasziszszerkezetnek – mely Baár Andor festményeinek értelmezésén vagy megfejtésén keresztül lép a szövegbe – köszönhető, hogy a főhős megkettőződött gyermekkorát szimultán kell érzékelnünk (olvasnunk).

Fiktív önéletrajzot olvasván tehát indokolt, hogy a szövegelemzést a főhős figurájának és identitásának értelmezésével kezdjük. Az elbeszélő identitásával kapcsolatban felmerülő talány a nemtelensége. A főhős neme csaknem az elbeszélés végéig homályban marad, sehol nincs szó róla, hogy fiú-e vagy lány. Két mozzanatból esetleg lányt lehet gyanítani („betettem két combom közé mosatlan kezem” – 9, „a párnára terülő hajam simogatta” – 16), ám egyrészt sehol nem kap az olvasó olyasféle utasítást, hogy az elbeszélő nemét figyelje, másrészt e két mozzanatnak megvan az ellensúlya: a macskadarálós jelenet, amely a már toposszá váló ’gyermekkori állatkínzások’ sorába illeszkedik, amely mozzanat pedig szinte kötelezőként bukkan föl önéletrajzi jellegű írásokban, melyek elbeszélője férfi.

A főhőst tehát csaknem végig nemtelennek tekintjük,[8] e nemtelenséghez pedig az angyalság képzete társul: „Amikor elébe értünk [a karácsonyfának], láttam, hogy ágain nemtelen angyalok lógnak drótokon.” (15); „Talpig nőnek tartják a férfiak, vagy talpig férfinak a nők. Maradjunk az utóbbinál.” (77); „Már elég nagy, de még nemtelen, mint egy angyal.” (103) A szövegben az angyalság az emberen túli/nem emberi/embertelen mércével kapcsolódik össze: „Pedig koros, hízott ember volt ő [a postás], nem angyal.” (5); „Az angyal könnyen megfeledkezik arról, hogy kicsoda. Főleg, ha emberi mércével méretkezik meg.” (77); „Egy angyal előveszi az ő mércéjét, megméri vele, és rohadt kevésnek találja.” (77)

Hogy a főhőst a szöveg angyalszabásúnak tételezi, lehetővé teszi, hogy az elbeszélő mint médium képes legyen kapcsolatot létesíteni[9] a regény fiktív terében és idejében párba állítható világok között. A főhős végső soron nem is annyira saját életéről tudósít, hanem a regénybeli fiktív világok (mozgó) viszonyáról és e világok átfedéseiről ad hírt. A gyermek, később kamasz elbeszélő szemszögéből a következő ellentétpárok bomlanak ki: a háború, a forradalom, illetve – nézőponttól függően – ellenforradalom, egyszóval a kegyetlenkedés világa vs. Benjámin világa; az intézet realitása (az énekes sétákkal) vs. a főhős és Adél misztikus belső világa a kristállyal és a ruhával (Adél mint lélekvezető); a főhős első, zaklatott, nem valódi gyerekkora vs. második, valódi gyerekkora a fürdőhelyen; a kinti világ (értelmetlen öldöklés) vs. a fürdőhelyen kialakított mikrovilág (euthanasia); a Holt tó víz alatti világa vs. a szárazföldi világ; az emberi mérce vs. az angyali mérce; Amália néni természetes gyógytudománya vs. a doktor gyógytudománya (melyet Amália néni egyébként kuruzslásnak nevez).

E katalógusból ki kell emelnünk az emberi és az angyali mérce, valamint a Baár-képek és a fürdőhely kontrasztját. A lány följegyzi a festő noteszlapjának tartalmát, egy papírt, „amire Baár Andor feljegyzett egy angyalról ezt-azt.” (77) Így, a mélybe vitel térbeliséget asszociáló technikájával[10] közbeiktatva találjuk tehát néhány jegyzetpont összegzéseként a következőt: „– Tanulság: BÁRMIÉRT JÖTTÉL, S BÁRKI VAGY, IDEGEN, EMBERI MÉRCÉT SOHA MEG NE ÉRINTS.” (77) Ez a mondat kiélezi az immanens és a transzcendens világ ellentétét, minthogy kinyilatkoztatásszerűen a nyugati (humanista) kultúra egyik pillérétől, az emberi mérték[11] alkalmazásától óv. Így tehát az egyik oldalra kerül az immanencia (amely folyton valami transzcendens segítségével igazolja magát), a humanizmus, a nyugati kultúra, az öldöklés, a nyugati orvoslás, az intézményes nevelés, a realitás. A másik oldalra kerül a transzcendencia (mely viszont a személyességgel igazolja magát), az irónia (lásd a fotózás menetét, valamint az északon fölkelő napot a háttérben), az ezoterikus és misztikus kultúrák, a kegyes halál, az alternatív gyógymódok (fekete macskakölyök a párna alá), a szabadon nevelődés, a belső világ és alternatív világok (pl. Engelhard világa, az ószeres világa, Baár festményeinek világa, a főhős irreális viszonya a testét lakó madarakkal).

A Baár-képekhez az elbeszélő szintén kénytelen közvetítőként viszonyulni. Míg az előbbi esetben inkább angyal, inkább testetlen, mintsem a történetként és hangként (elbeszéli a vele történteket egy címzettnek[12]) vagy az írás eredeteként (lejegyez) való létezése hangsúlyos, a Baár-festmények értelmezési folyamata ugyanennek az egyénnek testi valóját helyezi előtérbe. Már említettem, hogy a kisregény egyik szervezője a képleírás alakzata. A könyv fiktív világainak rendezőelve a jelen nem lévő Baár Andor festő jegyzete. A narrátor feladata ugyanis Baár hátrahagyott festményeinek értelmezése, egy értelemközvetítés, mely feladatot az a szűk közösség ruházza rá, amelyben fölnevelkedik. A tizenhárom kép vasárnaponkénti megtekintése, mintha templomban, ünnepszámba megy. A főhős hétről hétre ellátogat a képekhez, a képek között sétál, mögéjük néz, találgat és átrendezi őket (73–74). Másutt megtudjuk, hogy a képek lényeges részét alkotják a címek (82). Ezek azok a mozzanatok, melyeket az értelmező (médium) magatartásának elemzésénél figyelembe kell vennünk.

Ennek az értelmezésnek a mikéntje mint önreflexió írható rá a regényszövegnek és befogadójának viszonyára. A művészet mint ünnep gadameri gondolatkörét követve[13] a cselekménynek azon részei, melyben a lány Baár festményeit értelmezi, a műalkotás befogadásának ünnep voltára terelik a figyelmet. Az ünnep jellegzetessége az, hogy az ember megüli vagy járja (Gadamer a német „man begehtes” alapján hozza be a járás mozzanatát), tehát akkor részese, ha akaratlagosan részt vesz benne. Az ünnep visszatérő jellegű és időrendet hoz létre. Saját ideje van, szemben azzal az idővel, amely ki van töltve sürgés-forgással vagy unalommal. A művészet időtapasztalata hasonló az ünnep időtapasztalatához, ünnepi. „[A] művészet tapasztalatában az történik, hogy a műalkotáson megtanuljuk az elidőzésnek egy sajátos fajtáját. Ennek az elidőzésnek nyilvánvalóan az a jellemzője, hogy nem válik unalmassá. Minél inkább átadjuk magunkat neki, annál beszédesebbnek, változatosabbnak, gazdagabbnak látszik. A művészet időtapasztalatának az a lényege, hogy megtanulunk elidőzni. Talán ez a számunkra kiszabott véges megfelelője annak, amit örökkévalóságnak neveznek.”[14]

A műalkotással való találkozás tehát akaratlagos cselekvés. A narrátor – mint ahogy az őt körülvevő bölcsek is – aktív munkát végez a képek értelmezésével, mely munka misztikus fényben tűnik föl, mivel a főhősnek, miután szinte megröntgenezte a képeket, a „megoldás” megvilágosodásszerűen érkezik. „Hónapokon át szaglászom körülöttük. Kitartok. Visszamegyek naponta. Az ablaknál átvilágítom. Alatta vászon, mögötte nem tudom, mi, és ez csak az első kép, Istenem. Bódog Artúr bejön, teát hoz. – Ne nyugtalankodjék, mi sem értjük – mondja. És akkor veszem észre, hogy a másik képen, ugyanabban a házban éppen számtanpéldát old meg egy gyermek, titokban. – Maga összekavarta a képeket – mondom. – Mi? – kérdi Artúr. – Semmi, csak átrendezem őket, nem baj? – Nyugodtan. Kimegy végre. Pakolok, és perceken belül otthon érzem magam. Az életben először.” (74–75)

Persze nem tudjuk meg a „megoldást” (vö.: számtanpéldát old meg), viszont azt igen, hogy ez a kiállítás átrendezésével, illetve helyre rendezésével érhető el, valamint azt, hogy az én-elbeszélő értelmező munkája közben a képek materialitásával is foglalkozott, interpretátorként pedig testével, orrával és szemével volt jelen. E két információ közül az első a képleírásszerű olvasáshoz, a második az egyén testiségéhez nyújt adalékot. Az értelmező itt a képeknek önmagukból adódó egymásra következését, egy képi elbeszélést vett észre. Itt figyelembe kell vennünk, hogy a regény címe A séta, hiszen a fikcióbeli festő egyik fő tevékenysége is a címadás volt. A sétáló egyrészt az elbeszélő, másrészt az olvasó. Mindketten egy élettörténetben ténferegnek, a főhős élettörténetében, melyet ő maga tár föl, s mely két, különálló, de egymásra vonatkoztatandó történetből vagy képből áll (a két külön helyszínen zajló és az elbeszélés idejében egymás utáni gyerekkorból). A nagyapa testvérénél töltött évekről ezt olvashatjuk: „Mintha egy gyermekkorféleséget kaptam volna kölcsön, […] Szóval pont az hiányzott a nyitányból, ami egy átlagos gyermekkornak is a feltétele. A felfedezések, a rácsodálkozások, a titkok öröme. […] Hangsúlyozom: öröme. Lehet, sőt, biztos, hogy félelmem attól a döglött csirkétől gyermeki volt, de nekem az még nem gyerekkor, ha frásza van az embernek. A kurva életbe, engedtessék meg, hogy azt nevezzem gyerekkoromnak, ami ilyen vacak örömöket tartalmaz, még akkor is, ha ez kronológiailag inkorrekt.” (59)

Az élettörténetben tehát nem egyszerűen kép- vagy történetcseréről van szó, hanem arról, hogy egy, az életút során meghatározott helyen álló korszakot (itt a gyerekkort) két történet tölt ki egyszerre. Ez két nehézséggel jár. Először is, az elbeszélőnek egyszerre egy hangja van, tehát egy történetet tud mondani. Másodszor, az olvasónak ugyan két szeme van, de ezzel a kettővel is csak egy történetet tud olvasni egy időben. Pedig mindkét történet a gyerekkor helyére és idejére tart igényt, a két gyerekkor szimultán érvényes és szimultán olvasandó, még akkor is, ha az egyik méltatlanná válik utólag a nevére, a másik gyermekkor fényében. Az elbeszélés szerkezete ezzel képivé válik abban az értelemben, hogy a regényben szimultán kellene fölfognunk az egész hatáskomplexumot úgy, hogy közben érzékelésünk csak részletről részletre halad az elbeszélésben és az elbeszélt történet idejében, mintha csak képleírást olvasnánk vagy készítenénk.

Ha viszont olvasatunk ekphraszisz, akkor ez azt is jelenti, hogy sosem érhető el annak teljessége (hiszen valamit leírni végtelen folyamat), sőt, még kerek voltának érzete sem, hiszen minél több részlet burjánzik, annál több hiány tárul föl. A séta elbeszélője hiánygazdálkodást folytat történeteivel. Ő maga ugyan, úgy tűnik, szuperértelmezőként képes volt rálelni a Baár-vásznak „megoldására” – habár, ha így van, megtartotta azt az „értelmet” magának. Talán az olvasónak is szuperolvasóvá kellene válnia? A narrátor azonban a képeknek egyetlen olyan értelmezője volt, aki „értette” azokat, aki képes volt összerakni és átlátni a képi elbeszélés rendjét. A regényben utalásokat olvashatunk, miszerint a narrátor kezdi fölvenni a festő szokásait (jegyzeteket ír, képcímeket gyűjt), azaz mintha azonosulni kezdene a festmények szerzőjével. Lehet, hogy eme önéletrajz egyetlen kompetens értelmezője implikált szerzője? Ha ez így van, akkor a könyv címe, A séta az olvasás allegóriájaként arra utal, hogy az olvasás lehet gyönyörködtető és elidőző, aktív, fizikai értelemben is vett munkát igénylő, de a terepet feltérképezni sosem fogjuk.

[1]          Magvető, Budapest, é. n. [2001]

[2]          „a visszaemlékező, én-elbeszélőjű narrátor egyben író, aki általában saját élettapasztalataiból merít; történeteit, talán a gyónás, esetleg a szublimációs terápia vagy a »gyávák öngyilkossága« által kiváltott kényszer hatására írja. Mindezek alapján túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Weér Andor nevű szereplő-író valószínűleg azt a regényt írja meg, amit a kezünkben tartott könyv fedlapja Bartis Attilának tulajdonít.” Rácz I. Péter: (Bizonyos értelemben) nyugalom. Alföld 2002/5. 89–91.

[3]          Hogy még egy szempontra reagáljak, amelyet Rácz I. Péter fönt említett kritikájában fölvetett.

[4]          Rácz I. Péter említett írásában a dark fantasy Lovecraft által megteremtett műfajával hozza kapcsolatba a regényt. Habár a nyomasztó, sötét hangulat vitathatatlan, én nem osztom ezt a nézetet. Bartis könyvében ugyanis Lovecraft monoton írásaitól eltérően a narrációnak van bizonyos dinamikája.

[5]          Nem mintha kötelezően bírálnunk kéne az elbeszélő megbízhatóságát, ám esetünkben arról van szó, hogy az elbeszélés valamiféle önvizsgálat volna, ahol nem mellékes a vizsgálatot végző én megbízhatósága és rátermettsége.

[6]          A regény történetét jól ismerők itt talán hiányolhatják Esztert. Eszter figurájának azonban csak annyi a szerepe a cselekményben, hogy identitásának és saját történetének viszonya kontrasztban áll a főhős identitásának és saját történetének viszonyával. Eszter identitása ugyanis nem függvénye sem múltbeli élettörténetének, sem másokkal megesett múltbeli történéseknek: „Pontosan az vagyok, akinek ismersz, és azóta vagyok, amióta ismerlek – mondta, majd felhúzta W. E. szarvasbőr kesztyűit.” (154)

[7]          József Attila Kör – Balassi Kiadó, h. n., é. n. [Budapest, 1995]

[8]          Az elbeszélő neme a cselekményben akkor nyer jelentőséget, amikor mint nő csereértéket képez a festmények ellenében: 97–101.

[9]          Médiumnak lenni persze önmagában ellentmondásos: a médium átjár azon világok/entitások közt, amelyek ugyanakkor átfolynak rajta mint közvetítőn.

[10]        Ez a technika egyébként jól illeszkedik a kontextusba is, gondolok itt a 16. századi itáliai és németalföldi festők azon törekvésére, hogy a mélységet az elbeszélés időbeli dimenziójának érzékeltetésére használták. (ld. pl. Rogier van der Weyden: János-oltár (1446–1453)

[11]        „[M]inden dolognak mértéke az ember, a létezőnek abban, hogy van, s a nem létezőnek abban, hogy nincs.” (Prótagórasz) E töredéket Platón a következőképpen kommentálja: „[Prótagórasz] azt akarja ezzel mondani, hogy amilyennek látszik minden egyes dolog énnekem, olyan is az énnekem, s amilyennek látszik neked, olyan is az neked” (Platón: Theaitétosz. 152).

[12]        Ld. az olvasóhoz intézett kiszólásokat. Néhány parabázis: „Te most kalandra, izgalomra vársz. Kis forradalmi rémtörténetekre. Hát ilyenkor ilyesmik nem történnek. Ami történik, csak szégyen.” (31); „Tudod, aki kétszer lesz árva, az úgy jár, mint Lázár.” (38); „De miről beszélek? Hiszen még lázas vagyok. A környéket még nem ismerem.” (51); „Idővel beérett a testem, mondhatnám, ha szépen akarnék beszélni róla. Tudod mit? Szépen is fogok.” (63); „Gyéren tollazott fehér madárnak képzeld,” (64).

[13]        Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása. A művészet mint játék, szimbólum és ünnep. In: uő: A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Budapest, 1994. 11–84.

[14]        Gadamer: i. m. 71.