Emlékezőterep bejárása a halál álarcában
Acsai Roland: Természetes ellenség. JAK – Kijárat Kiadó, Budapest, 2003
Acsai Roland Természetes ellenség című verseskötetének szövegei szuverén módon kapcsolják össze az organikus és a tárgyias költészet rekvizitumait, tágítják a személyes ontológiát „zöld esztétikává”, játszanak el a tájköltészet és a bölcseleti líra lehetőségeivel egy olyan korban, amely alapvetően az esetlegesség és az irónia mentén határozza meg önmagát. Korszerűtlennek is nevezhetnénk tehát az Acsai-féle költészetfelfogást, de csakis abban az értelemben, hogy kívülről szemléli tárgyát, hogy a felelőtlen játék helyett a komolyság retorikája mentén intonálódnak szövegei, hogy a tárgyak metafizikája felől közeledik saját helyéhez a (szöveg)világban – a korszerűtlenség image-a lehetőséget nyújt egy olyan poétika kidolgozására, amely az időn kívüliség, a jelen kényszerítő kompromisszumain felülemelkedett, örök érvényű nyelv logikájában gondolja el önmagát. A tökéletes nyelv Acsainál – legalábbis az én olvasatomban – annyira tág időhorizontot ölel át, hogy a nyelv előtti állapotoknak is tudatában kíván lenni. Amikor a „Szétpattintott vesekőben / Harmadkori levél-lenyomat”-ot (17.) talál a lírai alany, akkor valójában olyan üzenetet vár a nyelv előtti múltból, a tárgyak és élőlények ember előtti kollektív tudatalattijából vagy tudattalanjából, amely nemcsak díszletként vesz körül minden jelenben létezőt, de érzékein keresztül belenyúl a korlátolt jelenidejűségbe. Acsai szövegei ezért játszanak kettős játékot: miközben a tárgyakba rejtett, megszólíthatatlan tapasztalatokat, a nyelv előtti múltat kívánja szóra bírni, ezzel párhuzamosan a saját-lét rétegei tűnnek elő, s fordítva: amikor saját ontológiát épít, mindig mélyebbre kell ereszkednünk a kreatúra emlékeiben, egészen addig, mígnem a megszólíthatatlan tárgyakba nem szivárog be az emlékezet.
Mialatt Acsai Roland második verseskötetének lírai alanyai magányos sétájukat róják, hol egy bányató környékén, hol meg az ipolytarnóci őserdő maradványai között, aközben a séta olvasója a megfigyelő szerepébe helyeződik: sosem lehetnek egyedül a könyv alakjai, hiszen egyrészt a tárgyak szereplőkként irányítják sorsukat, másrészt folyton az olvasó saját-történelmét faggatják. A monológ kihallgatója-meghallója tehát belekomponálódik a szövegbe: az anya, az apa, a dédi, a tata, a madarak, a táj, az ablakpárkány, a műtét az olvasóban olyan, univerzális élményanyagra utalnak, amely egy idő után a szövegtől szinte független élet-emlékezést tesz lehetővé. A szövegtől független olvasás abszurd szituációja ezáltal az önolvasás technikáit hívhatja elő. Hogy az önanalízis magába az Acsai-szövegbe is milyen mélyen komponálódik bele, és a „szövegtől független sajátszöveg” fikciója milyen mértékben képes leképezni az olvasói pozíció kódjait, arra azok az elejtett történetszemcsék, a magánmitológia szeparált jelenetei utalnak, amelyek a lírai alany emlékezetét mozgósítva szinte megfoghatatlanná teszik az élményanyag rögzítését. „Mennyire szégyellted magad // Apád helyett, amiért olyan hidegen / reagált arra a hírre…–-” (13.) – olvashatjuk, és (mint erre az interpunkciók halmozása is figyelmeztet) sosem fogjuk megtudni, mi is volt az a hír, a lírai alany magánmitológiája itt éppen hogy nem a szövegbeli, hanem az olvasó saját történései, emlékei felé nyit utat, hiszen az olvasó arra a hírre gondol, amely miatt ő szégyellte magát a saját apja helyett – s a történet megoldhatatlan. Az ilyen, különolvasást indító szöveghelyek a kitágított, örök érvényű jelentésmezők és a személyes ontológia hatásfolyamatba léptetésével teremthetők meg, s talán nem túlzunk, ha Acsai szövegeinek egyik jellemző stratégiáját erre a működésre vezethetjük vissza.
A Koleratemető című kezdővers a lét kettős természetére olyan dichotómiákon keresztül utal, amelyek a hétköznapi élet színterei. A lét elviselhetetlen abszurditása az időnek kiszolgáltatott élők megmagyarázhatatlan hétköznapiságából és a megbocsáthatatlan túlélésből táplálkozik. Egy fél falu fekszik a koleratemetőben, de egyfelől az élők felejtése, másfelől saját csontjaik szorítják őket: „mint a satu: / szorítja őket a föld két / Pofája.” (9.) A halottak csontjaiból kirakott táj személyességének egyrészt az ősök pora, másrészt a tájba vetett létező élményanyaga a biztosítéka. Ez utóbbira a Már hinned sem kell, a Fűszál, az Akár a láva, a Pákászok kórusa, az előbbire a Báger című vers utal. A Bágerben a táj maga az ember, az ős, azaz egylényegű a szemlélődővel. Van valami perverz abban, ahogy az ősök csontjain járunk, beszívjuk a port, amelyet húsukból hagytak a jelenre. A táj olyan élőlényként funkcionál, amelynek egyre mélyebb rétegei saját genetikai információnkhoz vezetnek. A báger tehát a zsigerekig ás le, amikor gödröt kotor. S a zsebre tett kő egy morbid ötlettől vezérelve így lesz saját nagyanyám, egy csont belőlem:
„A gödröt baggerrel kotorják.
Feltáratlan rétegek:
Tűzoltó reszeli a tormát,
A dédi: őskövület,
Gyermekkorom elkrétásodott
Kagyló zsebkendőbe csomagolva –
Előkerülnek mind a lomok.”
(17.)
A táj nemcsak a zsigerekben őrzött múlt koporsója, de a saját-lét emlékezőterepe is. Olykor mocsár, „ahol Ecettel, // Az öreg cigánnyal legeltetsz lovat” (10.), olykor „A tíz éve kidöntött fenyő. / Örök zöldjét tűjével bőrödbe oltja.” (12.) Erről a területről lehetetlen a szabadulás, hiszen saját individualitását számolná fel a szabadulásra vágyó. Az emlékezőterep olyan, mint a pióca: „Alvadásgátlót kever a vérhez” (13.), olyan, mint az örökkévalóság természetes ékköve, a borostyánkő: „elönti a kertet, akár a láva. / Magadba zár: borostyánba.” (12.) Csak innét érthető meg, miért válik a táj tükörré, ahonnét önmagára és önmagán keresztül a múlt legtávolabbi, tetszőlegesen kiválasztott pontjára láthat a tájban barangoló, a szemlélődő. De ez a táj természetes képződmény, tökéletessége csak önmaga-megalkotottságában érhető tetten. Minden mesterséges és erőszakos beavatkozás a múlttól, s ezáltal a perszonális történettől foszt meg. A felsebzett föld narrációja az individuális tartalmakat is felszámolja. Acsai szövegei nemcsak a nosztalgiát használják fel bonyolult jelentésműveletek végrehajtójává, de egyfajta zöld ideológiát is működésbe léptetnek. A természet évezredes rendje az értelmes emberi lét biztosítékává, mint az ősök teste és az emlékek erdeje, válik. Olyan tükörként funkcionál, amelyben az identitás titkaira esik rálátás. A természet rendjének megbontása azonban éppen a visszapillantó-tükör szétroncsolását vonja maga után (azaz a személyiség öndefiníciója lehetetlenségének képzetét), bármennyire is próbálja mechanikusan felidézni az elveszített tartalmakat:
„Mintha bányató fölé,
A tükörsimává
Gyalult útra hajolok –
A föld tükre vak.”
(14.)
Ha az első, Földtükör címet viselő ciklus a táj metafizikájának kiterjesztésében volt érdekelt, úgy Acsai kötetének második ciklusa – a Vízrajz – az anya centrális szerepét hangsúlyozza. Az anya teste mintha azt a tájat mutatná be, amelyen már megtörtént a beavatkozás. Mesterséges test mesterséges környezetben: emlékezőtest, de a fájdalom és a betegség nem tompítja, hanem felerősíti az emlékeket. A kórház, a vérfestés, a kardiológia terepe ez. A monitor már nem az „eredeti”, az aktív test képét mutatja, hanem egy passzív, mesterségesen életben tartott, emlékeket felkavaró testet. A tájversekkel ellentétben, ahol a külső beavatkozást halálként élte meg a versben megszólaló, itt fel kell adnia koncepcióját, hiszen az anyai test biztosítékává a mesterséges anyagok váltak. Még ha fogoly, önmaga testének foglya is az élő, ezekben a versekben felidéződik a szabadulás lehetősége is, hiszen a halál után minden test más testek közé keveredve az élőknek nyújt menedéket, szinte eggyé válik azokkal; járnak rajtuk, belélegzik, s az emlék is örök: „Csak a köröm szakad, / csak a száj.” (26.)
A Jégverem címet viselő harmadik ciklus a táj- és az anyaversek után az éntörténet verzióit szólaltatja meg. Acsai verseiből olyan személyiségkép bontakozik ki, amelyet egyként alakítanak az ősök, a táj, a természet, a fák, madarak, állatok, tárgyak. Mintha Giuseppe Arcimboldo zöldségekből, virágokból, gyümölcsökből megkomponált arcképei néznének ránk Acsai szövegeiből: az arckép és a személyes történelem nem más, mint egy szájpadláson dobogó menyétláb, amely a torkot kaparja, a csapóvas kiugrott állkapocs, a tenyér tó, amelynek repedéseibe siklók bújnak, a száj verem, benne répák és gyökerek, a csontokban higany, a nyelv istállósöprű, alatta búza csírázik ki, s elég egyetlen simogatás, hogy a test burjánzásnak induljon:
„Dédi megsimogatott.
Tenyeréből valami a bőröm alá ment:
Azóta szúr, mint az üveggyapot.”
(33.)
A személyiség Acsainál nem szétesett, inkább radikálisan újraértelmezi és erőszakot tesz az arckép konvencióin. Az énkép vitalista koncepciójáról van szó, amennyiben elfogadja a hagyományostól eltérő elemek beépítését. A személyiség önlegitimációjának az első ciklusban felépített táj, az emlékezőterep énbe építése ad motivikus hálót. A külső, a környezet így aztán paradox módon végképp eltűnik abban a narrációban, amelynek során az én kiterjeszti önmagát az összes létezőre. A táj behúzódik a bőr alá, a test folyamataiból kilátni a környezetre.
Ennek a folyamatnak – amelyet akár ideálisnak is nevezhetnénk, hiszen a táj változatlanságát a neki menedéket adó test biztosítja – a végpontja azonban mégsem a test, hiszen az még törékenyebb és romlandóbb, mint a táj (lásd a negyedik, Fehér folt című ciklust). A halál ad jelentést és méltóságot a testnek, csak a halál kivédhetetlen jelenléte biztosítja a test kiváltságos pozícióját. Acsainál azonban a halál nem személytelen minőség, a halál feltételezi a halálhozó testet, azaz a halál mindig a halálhozó, halálosztó test képében tárgyiasul:
„Sérült denevér a szekrény mögött:
Hegyes fogaira tűzve apád
Kidobott rovargyűjteménye.
Csapdában görény; kéményen
Szoknyás golyókkal kitömött galamb.
A denevérek egyre hangosabbak.
Kiáltásuk visszaverődik rólad:
Denevér-prédáról az ultrahang.”
(46.)
A Természetes ellenség kötetcím ebben a kontextusban nyeri el egyik lehetséges jelentését. A természetes ellenség a Másik teste, amely talán akaratlanul is az idegen test életére tör. A világ olyan harc képzeteként áll elénk ebben a fejezetben, amely kikerülhetetlenné teszi a hatalomra és a természetes kiválasztódásra vonatkozó nietzschei és darwini gondolatokat. A halál ismeretlen területe a két test közötti ürességben, semmiben, az exitálás kínjaira utaló ürüléknyomban, az eltört gerincből a csőrön át szivárgó kásás folyadékban, egy rozsdás nyílhegyben, a kifosztott seregélyfészekben – az emlékezetben mutatja meg magát. A halál terrénuma a múlt, hiszen sosem lehet elkapni azt a pillanatot, a pillanat törtrészét, amikor hirtelen megmutatja magát. Csak az emlékek építik fel a testekről és tárgyakról lepergő halált, halálnyomokat. Ezért válik a táj és a lét halálnyomok ösvényévé, amelyen át a múlt felé vezet az út.
A kötet ötödik ciklusa az Ipolytarnóc címet viseli, s a múlt felé vezető út a legtávolabbi célt tűzi ki maga elé: a paleozoikum idejében lejátszódó folyamatokba helyezi el önmagát a vers beszélője. A vulkanikus kőzetbe dermedt testek két, egymásnak ellentmondó folyamat végén helyezkednek el, és néma lényük ebben a kettős jelben szólal meg, szólítja meg az arra járót. Egyrészt végzetes vereséget szenvedtek a természet erőitől, hiszen legyőzve, hamuval borítva fekszenek egy eldugott barlang mélyén, másrészt azonban legyőzték saját testük lehetőségeit. Megkövesedtek, megmaradtak örök jelnek, túljutottak testükön, a táj részévé váltak: s ezáltal ellentétes folyamat játszódott le bennük, mint a vers beszélőjében, hiszen míg az a tájat építi magába, addig ők éppen a táj részévé váltan zárják be a jelölés hermeneutikai körét: „A levegőbe // Mérges gáz került. Te is visszajutsz / A vulkáni gázokkal a földbe.” (53.)
Az utolsó ciklus a kötet címét viseli, s a kört végleg bezárva a család hétköznapjaiba helyezi vissza az egyéni tapasztalat lehetőségeit. A Természetes ellenség az irtás központi motívuma által értelmeződik. Acsai szövege meglepő világértelmezést közvetít. A hanyatlástörténet, amelynek során az élők tetteik tudatosításának legcsekélyebb jele nélkül irtják egymást, azon elv alapján íródik felül, amely a halál testbe építését teszi lehetővé. Az élők által beszennyezett föld egymást váltó generációi egyre mélyebbre süllyednek a halál akarásában, mérgeik egyre kifinomultabbak, de utódaik rezisztenssé lesznek a ravaszabbnál ravaszabb halálnemekkel szemben. A Természetes ellenség utolsó sorai egy természetellenes lét lehetőségeibe futnak, halálosztók és mutánsok testeként és bolygójaként szembesülünk a tájjal és a lét formáival: „Rezisztens leszel magad // Is: mint a gyom, ha évek / Óta permetezik rá ugyanazt / A mérget.” (62.)
Acsai Roland szövegei azt a belátást közvetítik, hogy a halál az állati lét közelében mélyebben vizsgálható, jobban megfigyelhető, hiszen nem takarják el az emberi élethez fűződő túlzott elvárások. Ennek a halál közelében tartózkodó költészetnek a legnagyszerűbb pillanatai abból az organikus világszemléletből fakadnak, amely ember, állat és táj korrelációit az időtlenség motivikus hálójában szemléli. Acsai némely szövege meglehetősen monologikus, tárgy- és tájleírásai néha statikusak, megszakított narratívák vagy leírások felsorolásának tűnnek. A kötet legtöbb verse azonban olyan poétikai szituációkat szabadít fel, amelyek az értelmezés megkerülhetetlenségének biztosítékaivá válnak. Így válhatnak a szövegek emlékezőterepei az olvasói önvizsgálat és identitás felnyitásának egymást keresztező ösvényeivé.