Eső
Buborékok
Hirtelen lódult neki az eső, holott felhőket se lehetett látni odafent, hajnal óta csak szürke volt az ég, mint az aszfalt, mégis valóságos zápor zúdult alá, hogy a csatornák néhány pillanat múlva már nem is tudták elnyelni a váratlan áradatot, s egyszeriben víz borított mindent, s ezen a vízen nagy, kövér buborékokkal pattantak szét a cseppek, illetve éppen ez volt a legkülönösebb, hogy mindegyre csak zuhogott az eső, viszont a buborékok nem pattantak szét, ott úsztak a víz felszínén, akár valami pörsenések a sikamlós bőrön, míg végül már csak ez látszott: a furcsán megdermedt, hatalmas, egymásra torlódott buborékok, amelyek immár nagyon is befejezettnek és állandónak hatottak, kitüremkedések és a bennük tükröződő képek, az elgörbült házak, a dülöngélő házak és a szótlan, csodálkozó emberek.
Élmény
Halkan mondja, határozott hangon, de halkan, és valami bűnbánó mosollyal: „tudod, annyi mindenre gondoltam akkor, persze eleinte főként a fájdalomra, arra a lüktetésre, ami már szinte nem is fájdalom volt, hanem valami erősebb és több is annál, és arra, hogy vajon ott belül mi történik a testemben, s hogy a testem most mit tehet mindazzal, amiről sokkal, de sokkal többet tud nálam, az életre is gondoltam, az élésre, ami most még olyan erős bennem, akár tetszik, akár nem, de erősebb nálam, az elveszett idő helyére is gondoltam, s a fennmaradó napokra, hetekre is, arra a munkára, amit létezésnek nevezhetünk, s benne a folytonos megalázásra, amit amiatt kell éreznem, mert a testem uralkodik énrajtam, folyton az eszembe juttatva, hogy e megalázás révén a létezés elviselhetetlenségének micsoda soha nem képzelt mélységei tárulhatnak még fel, például éppen az, hogy engedek ennek az erőnek, igen, effélék jutottak sorban az eszembe, de csak mintha villanások, vakító, és aztán rögtön elenyésző fények volnának, amelyek után csupán a káprázat marad, a be nem helyettesíthető hiány, mondom, effélék cikáztak végig bennem, még telefonálni is volt időm, aztán meg a sötétség, képek és hangok nélkül, de az irodalomra, hidd el, az irodalomra egyáltalán nem gondoltam, és miközben azt is éreztem, hogy ez így természetes, mégsem tudtam elhessegetni magamtól valami tompa, halovány bűntudatot, ennyi volt csak, és nem több, hogy az irodalom az eszembe se jutott.”
Öröm
Felhevülten magyarázott, egészen belepirult, és a hangját is emelte, hogy most már érti, mert megtörtént vele, és mert megtörtént, hát elképesztően egyszerűnek látja, most már tudja, hogy a múltja, a sok-sok benne rejtőző emlék ez ideig olyan volt, mint egy sötétbe burkolódzott ház, vakablakokkal, ahol egyszerre csak fény gyúl az egyik szobában, s aztán ez a világosság ide-oda kezd vándorolni, s a nyomában egyre több ablak világosodik, alakok bukkannak fel, árnyak, arcok, fények kezdenek el nyüzsögni, és hangok és illatok is, olyan erővel, hogy nem is lehet érteni, miképpen lehetett meg eddig nélkülük, hiszen fényben úszik már az egész ház, a legutolsó pincelejáró és a padlásszoba is, és fény vetül az ablakok alatti bokrokra, a fűre, a kertre és a sétautakra, ahol látszanak a régi lábnyomok, amelyek a gyöngykavicson maradtak érintetlenül évtizedeken át, és itt már valósággal kiabált, annyira megrészegedett a saját hangjától, az örömtől, hogy most már mindezt érti és érzi is, és hadonászott a karjával, csakhogy egy óvatlan mozdulattal felborította a poharát, a saját ölébe zúdította az egészet, s most értetlenül nézi, mit keres itt ez az üres pohár, s mit keres az ágyékán ez a rengeteg sok víz, víz és apró jégdarabok, mi történt, vajon mi történhetett itt.
Család
A történet szerint a házhoz kert is tartozott, elöl és oldalt, és a ház körül fű nőtt, virágok, bokrok, hátul vetemények és málnabokrok a kerítés mentén, a bejárattal szemközt pedig egy göcsörtös körtefa állt, nagy, harang alakú, télre érő körtékkel. A fa tövében volt egy betonpad, egy fagerendás, zöldre mohosodott betonpad, amire már évek óta szinte soha nem sütött a Nap.
Gábor egy tavaszi hétvégén költözött be a házba, négy évvel az után, hogy megtörtént az autóbaleset, és a csonka család, a nők magukra maradtak.
Klára, az anya, és a három lány: Ágnes, Júlia és Kisklári.
Gábor és Ágnes a hármas buszon ismerkedtek meg; a lány otthon arról beszélt, hogy szakállas ez a férfi, meleg, barna szeme van, gépkezelő, noha mérnöki diplomája van, és mintha folyton valami finom gépolaj szaga lengené körül, az izmai, a vállai is akár az acél. Pedig nem nagy termetű, inkább karcsúnak, hajlékonyan szívósnak lehetne mondani, s a mozgása lassú, szinte álmodozó, mint egy sportolóé a mérkőzés előtt.
Gábor a Ferencvárosból költözött ki hozzájuk, két bőröndöt hozott, a nyersbőrszínű nagyobbat és egy kisebbet, apró kockás huzattal. Nemigen beszéltek arról, hogy honnan jött, Ágnest nem érdekelte a múlt, Klára, az anya pedig, miután egy pénteki délutánon bevillamosozott a Mester utca mellé, a lányok előtt soha többé nem hozta elő a kérdést. Ágnesé és Gáboré lett a hátsó kertre néző, középső szoba.
Gábor szúnyoghálót szerelt az ablakra, és a kamrában száradó deszkákból polcot ácsolt Ágnes különválogatott könyveinek. Az összeköltözés után öt héttel került sor az esküvőre: a szombat délutáni tanácsházi szertartáson az övék volt a legkisebb sokadalom. Addigra egyébként Gábor már újramázolta a ház bejárati ajtaját, és egy drótkefével, amit a munkahelyéről hozott, lecsiszolta az utcai kerítésről a régi festések maradék pikkelyeit. Nyár végére járt; az esküvő délelőttjén Gábor lefűrészelte a körtefa egy ágát, azért, hogy a délutáni nap ezután már érhesse a betonpadot. A rozsdától még a tanácsházán is olyan volt a keze, mintha vér öntötte volna el.
Esténként a férfi bekapcsolta a televíziót, ha lehetett, akkor futballmérkőzést néztek, amit azelőtt a magukra maradt nők soha nem tettek. Néha a lányok valamelyike, leginkább Kisklári, odaült a zongorához is, megesett, hogy ilyenkor Gábor ott, a kanapén aludt el, betakargatták és hagyták, csak Ágnes vezette be aztán, éjféltájt a hálószobába a félálomban botorkáló férfit.
Ágnes lassan és bátortalanul szokta meg a boldogságot. Gyakorta úgy tűnt, mintha bűntudatot érezne az anyjával és a testvéreivel szemben, olykor oda se figyelve fecsegni kezdett, Gáborról beszélt, arról, hogy mit mondott, mit tett a férfi, miféle terveket szövögetnek a tél végére, a tavaszra, majd hirtelen elhallgatott, és aztán már legfeljebb a házimunkára figyelt, készségesen és alázatosan serénykedett.
Hogy Gábor és Júlia mikor kerültek egymáshoz közelebb, azt rajtuk kívül senki nem vette észre. Sőt, meglehet, eleinte ők sem. Talán az volt az oka, hogy a középső testvér volt a lányok közt a legmagányosabb, rég nem gyerek már, de nem is felnőtt. Olykor, ha Gábor és Ágnes moziba mentek, Júlia csatlakozott hozzájuk, az utcán sétálva két oldalról karolták át, ne féljen a sötét fák alatt imbolygó árnyékoktól. Júlia karcsúbb derekú, magasabb és élesebb vonású volt, mint a nővére. Ő is a textilművek irodájában dolgozott, ám nem odalent az egybenyitott, nagy teremben, hanem az igazgatósági épület első emeletén. Látszólag őt viselte meg a leginkább az apjuk halála, mégis, kezdettől ő fogadta Gábort a legodaadóbb szeretettel. A körtefa megcsonkításakor is ő volt az egyetlen, aki ugyan a többiekkel együtt sajnálta a veszendőbe menő félérett körték zöld harangjait, ám azt is hozzátette: nem nagy ár ez a finom meleg napfényért, ami most már ezután a padra süt. Ha Ágnes elszótlanodott, ő, Júlia ölelte át, a homlokát az idősebb lány homlokához biccentette, s olyan közelről nézték egymás szemét, mint gyerekkorukban, hogy egyetlen kék szem figyeljen a homlokuk közepén.
Tavasszal, amikor Ágnes fáradt volt, vagy a másnapi ebédet főzte már, szombaton esténként megesett, hogy Gábor és Júlia kettesben mentek el moziba. Csendesek voltak, mint két testvér.
Gábor szerint a három nő illata olyan volt, mintha a sarki önkiszolgáló közért tisztítószeres, szappanokat áruló pultja mellé valaki egy hatalmas csokor virágot állított volna, s most ez a két illat, a tisztaság szaga és a virágok lehelete minduntalan összekeveredne. És, tette hozzá, az is biztos, hogy ebben a csokorban Júlia virágillata a legerősebb.
Nyár kezdetére Klára tulipánhagymákkal ültette végig a kerítés menti virágágyást. Egy könyvtári könyvből felolvasta, hogy a tizenhatodik században a nyugati országok a legszebb virágaikat a törököktől kapták, s hogy szebb regék a rózsákról és a tulipánokról sehol nem támadtak, mint török földön. Olvasott arról is, hogy az ezerötszázas évek közepén az a szokás járta, hogy úri családokban a lányok virágkoszorút hordtak, a férfiak pedig még csatában is bokrétát viseltek, amit a feleség küldött utánuk. Nem véletlen, hogy a híres kacorlaki győzelem után, az ezerötszáznyolcvanhetes évben, amikor a győzelmes Batthyány Boldizsár elfogta Ali béget, s egy ízben a fogoly török, a magyar nagyúr kertjében sétálgatván, figyelmeztette őt, hogy a szultán kertjében olyan dupla nárciszok vannak, amelyeknek harminchat szirmuk van, Batthyány azonnal elbocsátotta a foglyát, cserébe, hogy ilyen nárciszt és más ritka virágokat hoz neki a szultáni kertből. Maga pedig már a következő évben egy egész hajórakomány török virághagymát küldött ajándékba a bécsi püspöknek.
A Gábor és Júlia közti szerelmet egyedül Kisklári nem értette meg: sehogyan se fért a fejébe, hogy Gábor, aki mindeddig Ágnessel lakott, most miért költözik az ő helyére, s cserébe neki miért kell átmenni a legidősebb nővérhez a hátsó kertre néző szobába.
Gábor és Júlia ablaka a körtefára és a kerti padra nézett. Láthatták, hogy a ház árnyéka miként vonul el a padról, s hogy a megzöldült beton a délutáni fényben olyan, mint valami régi hajó partra vetődött darabja a homokon. Gábor szúnyoghálót szerelt, s befejezte az újból bebarnult utcai kerítés drótkefézését. Két nap alatt ragyogó sárgára festette a rácsokat és zöldre a kaput. A munka után hígítóval mosta le a kezét; a zománcos lavórban úgy úsztak az olajos foltok, mint az utcai tócsák tetején az odaragadt felhők.
Júlia képtelen volt visszafojtani az öröm pillanataiban kitörő apró sikolyait, noha tudta ő is, hogy a dupla szárnyú ajtó minden hangot elárul; másnap reggel piros arccal lépett a konyhába, kerülte a többiek tekintetét. Később aztán egy kispárnát tartott az ágyában, a fejénél, egy kispárnát, aminek a fogával szaggatta a csücskeit.
Ágnes péntek esténként bevette magát a konyhába, új ételeket próbált, nagy, képes szakácskönyv feküdt előtte nyitva az asztalon.
A tulipánok eddigre már vörös, sárga és fehér kelyheket bontottak végig a kerítés mentén. Klára arról olvasott, hogy az ezerhatszázas évek közepén már valóságos tulipománia alakult ki Európában, olyannyira, hogy végül is már rendőri beavatkozással, sőt törvénnyel kellett az őrületes szenvedélyeket megfékezni. Példának okáért Hollandiában egyes ritkább fajok egyetlen hagymájáért kétezer holland forintot is fizettek! És, nézett fel a könyvéből Klára, ugye tudjuk, hogy a tulipománia csakis új meg új színek, színváltozatok és színtarkázatok létrehozására törekedett, egyéb célja nem is lehetett, mert a tulipánnak nincs illata, s nincsen semmiféle gazdasági haszna.
Tudjuk, bólintott Gábor.
Tudjuk, nézett fel a tankönyvéből Kisklári.
Ősszel Júlia terhesség gyanújával kórházba vonult. Két hét után megvékonyodva, sápadtan került haza, s mintha rossz lelkiismeret gyötörné, kerülte a többiek tekintetét. Gábor úgy bánt vele, mint egy nagybeteggel, csendesen beszélt és csendesen kelt, feküdt, hogy az álmát ne zavarja. Mire leesett az első hó, Júlia díszhuzatot hímzett a kispárnájára, s a bevetett ágy fejéhez támasztotta a takaró fölé.
Karácsony előtt Gábor és Klára együtt mentek fenyőfát vásárolni, sőt, azt is közösen találták ki, hogy a lányok kedvéért abban az évben a kertet is feldíszítik. Ajándékokon tanakodtak, és Gábor hosszú villanyfüzért barkácsolt, színes, sárga és piros és fehér körtékkel, mint a tulipánok. Gábor leborotválta a szakállát, s reggelente fütyörészve szappanozta az arcát a fürdőszobában. Klára lampionokat is vásárolt, s este, amikor lekapcsolták a villanyt, sokáig ült egyedül, a csíkos papírok mögött remegő gyertyalángot nézve.
Szép karácsony volt: a lányok összekapaszkodva álltak a fa előtt, mint valamikor, amikor még kisgyerekek voltak, kíváncsian bontogatták a fenyőgallyakkal feldíszített csomagokat, miközben a két felnőtt, Klára és Gábor mosolyogva nézte őket. Be se kapcsolták a tévét; Kisklári egész este zongorázott, Gábor sorra felkérte táncolni a lányokat és Klárát is, s az ő kérésére kétszer is elénekelte a kedves dalát: „visszajössz hozzám te még, ha jön a nyár, amikor kinyílnak majd a violák…”.
Latyakos, havas volt még a kert s az utca, amikor Gábor átköltözött Klára szobájába. A válókeresetet is ekkor adták be az Ágnessel kötött házasságuk felbontására. Klára arról beszélt a lányoknak, hogy a francia mintájú kerteket gyakorta emlegetik geometrikus kerteknek is, míg az angol kertek a természet szabad burjánzását utánozzák, a magának szabad utakat kereső természetet, amit persze védenek a kőfalak. S akárhogy is, de milyen szép volna egy kis filagória a kert végében, biztos benne, hogy az épületet Gábor meg tudná építeni.
Persze valami kis patak vagy egy tavacska is kellene, nézett ki az ablakon.
A márciusi fagyok elmúltával Gábor nyolcszög alakú árkot ásott ki a hátsó kertben, hogy majd oda készíti a filagória betontalapzatát. Tavasz volt, és a körtefa soha nem látott hevességgel virágzott: mint egy hatalmas bokréta, úgy borult a ház bejárata fölé. Gábor kicserélte a pad deszkáját, az új ülőhelyet zöldre és sárgára festette, akár a kerítést. Amikor Ágnes és Júlia összebiccentették a homlokukat, s nézték egymás szemét, olyan közelről, ahogyan csak lehetett, nevettek, mert olyan volt, mintha egyetlen egy szem világítana kéken a homlokuk közepén. Júlia az új vállalati igazgató tanácsára tanfolyamra járt: esténként gyakran a konyhában olvasgatta a tananyagot, Ágnes némely vasárnapokon elment a főtéri templomba.
Még tavasz volt, amikor egy délután Gábor új körtefacsemetével érkezett haza. Ahogy mondta, a kis fát az öreg körtefa közelébe tervezte, úgy, hogy idővel majd túlnője azt, s addig jusson elég fény neki, ne szenvedjen a göcsörtös ágak árnyékától. Klára a csemetét a kerti fáskamra ajtaja mögé állította, s két hét múltán, amikor újra előkerült, látszott már, hogy elszáradtak a vékonyka gyökerek.
Kisklári május végén leérettségizett, s a zeneiskolában is letette az utolsó vizsgáit. Az anyja és Gábor a főtéri cukrászdába vitték el ünnepelni, Kisklári viszont csak egy kávét kért és mellé gyűszűnyi triplisecet.
Némely este Gábor arról is beszélt, hogy mit sem ér már a gépészmérnöki diploma, főként, ha átszervezik a fejük fölött az egész vállalatot. Újra cigarettázni kezdett; kiállt a kertbe, a ház mögé, a cigaretta parazsa Júlia és Kisklári ablaka alatt világított.
Az öreg körtefát még a gyümölcsérés előtt valami betegség támadta meg: összepöndörödtek és megbarnultak a levelek, szárazon porladtak szét, mintha tűz érte volna őket.
Nyár elején Gábor egyezséget kötött néhány volt munkatársával, hogy egynapos utakra vásárolni jár ki Bécsbe. Autót kapott kölcsön, magához vette a zongora fölötti polcról a megtakarított pénzt, s beültette az első ülésre Kisklárit is, a könnyebb elszámolás miatt.
Június végén tették meg az első utat, s július végére járt, amikor megérkezett tőlük az első levél. Triestből írtak, egy ottani menekülttáborból. Szeretik egymást, írta Kisklári, mindig is szerették. Bocsássanak meg valahányan, az érzések ellen nem lehet küzdeni. Elfogyott a pénzük, az autót is eladták. De mindez nem számít, mert boldogok.
Klára a rákövetkező szombaton betemette a hátsó kertben magára hagyott nyolcszögletű árkot. Miközben ott dolgozott, a tulipánokat is megöntözte, ám elfeledkezett a gumicsőről, és a víz csaknem az összes hagymát kimosta a feláztatott földből.
Júlia befejezte a tanfolyamot, s a sikeres vizsga után a fizetése csaknem a duplájára emelkedett. Ágnes énekelni kezdett: belépett a templom kórusába, hetente kétszer próbára is járt.
November vége volt, s esténkét fagyott, amikor hazaérkezett Kisklári. A régi szobájába költözött vissza, esténként ült a felnyitott zongora előtt, de nem játszott, csak az ujjaival végigsimította a billentyűket. Elmondta, hogy Gábor újra megnövesztette a szakállát, terveik szerint Ausztráliába vándoroltak volna, messze, ahol egészen másként folyik az élet. Végül Gábor mégis egyedül utazott el, egy reggelen se ő, se a két bőröndje nem volt már a szálláson. Elvitte a nyersbőrszínű nagyobb bőröndöt, és elvitte a kis kockás huzatú kisebbet is.
Egy hétig várt rá, aztán vonatra ült, és hazautazott.
Karácsonykor a három nővér összekapaszkodva állt a fa előtt, átfogták egymás vállát és derekát, Ágnes énekelt, és nézték, Klára hogyan gyújtja meg a mécseseket.
A nagy havazások után hirtelen olvadt el a hó, egyszeriben eltűnt a keskeny járat, amit Klára és Júlia az ajtótól a kerítéskapuig a hóba vájt. Nagy esők jöttek, hosszan tartó, sűrű szemű záporok. A kerti pad betonja egészen bezöldült, olyan volt, mint egy régi hajó roncsa, ami elfeledve hever méternyire is a víz alatt. Egy március végi hajnalon szívtépő recsegéssel kifordult a körtefa a földből; a törzse nem törött el még most sem, de a göcsörtös, sáros gyökerek a felhők felé meredtek. A legvastagabb ág éppen a kerti pad deszkáját zúzta szilánkokra; a nyers faforgácsok úgy hevertek szerteszét a sárban, mint valami lehullott virágszirmok. Amikor a második szomszédból áthívott munkások nagy korongokra fűrészelték az öreg körte törzsét, látszott, hogy a belseje még ép és egészséges volt, csak a gyökerek haltak el. Sivított a motoros fűrész, s nem vették észre, hogy a sárban, a szemerkélő esőben a maradék tulipánhagymákat is kitaposták.
Nyár volt újra, amikor Klára és a lányok levelet kaptak Gábortól. Ausztráliából írt, és arról beszélt, nincsen jól, egyedül érzi magát, hiányoznak neki. Hazatérne, de nincsen pénze az útra. Segítséget kért, akár úgy is, hogy adják el a házat, költözzenek egy kisebb lakásba, a különbség elég lehetne a jegyre.
S arról is írt, hogy ott, az ottani alkonyatokban milyen sokszor eszébe jut az az illat, hiszen azt nem is lehet feledni, még ha erővel akarná, akkor se lehet, a sarki közért tisztítószeres, szappanokat árusító tisztaságszagú pultja, ami mellé valaki egy hatalmas csokor virágot, tarka tulipánokat és szegfűket, rózsákat és nárciszokat állított.
Indulás
Kora reggel az építkezésre érkező s a szállításra várakozó hatalmas teherautók zaja ébreszt fel. Csikorgások és csörgések, s minduntalan a dudaszó, ami olyan, mintha valami teherszállító hajók szednék fel a horgonyt a ködön túl, s a kürtjük az indulásra figyelmeztetné a többieket. Egy nemtörődöm módon nyüzsgő kikötő odalent, a beton és a földhalmok között.
A triesti öböl.
Nézem a leeresztett redőny világító verébszemeit, s lassan csúszom az ébrenlétből az alvás felé; azt álmodom, hogy alszom, s álmomban indulásra készülünk, szedi fel ormótlan horgonyát a hajónk, s már lassan úsznak el a házak előtt a kéménycsövek, kel fel a Nap, semmi más ez, csak gondolattalan várakozás, elmaradnak az utcák, a város, elmaradnak a napok, az elúszó hetek és hónapok, fúj a szél, miközben előttünk vörös koronggal ragyog a fény.