Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. március / Faust bőre

Faust bőre

 

Tönkő Verának

   

– Minden a tiéd lehet – mondta Mephisto. – Mindenkit megkaphatsz.

– Tényleg? – kérdezte Faust.

Eszébe jutott, hogy egy belgyógyász, a magyar nyelv lelkes tudora, egyszer barátilag figyelmeztette: a „tényleg” kerülendő, mert magyartalan. És Faust fölnevetett: neki, aki amúgy is a kárhozat útján bandukol már, mit számít egy kis magyartalanság, egy kis belgyógyász?

– Tényleg mindent és mindenkit? – kérdezte mosolyogva. – Most akkor bort, vöröset. Nem kell messziről – tette hozzá –, jó lesz a püspök pincéjéből a palackos zweigelt.

Faust értékelte a püspök borászának konzervativizmusát: a palota pincészetében az úgynevezett világfajták divatja ellenére se hagytak föl a vidékre jellemző régi szőlőféleségek feldolgozásával, a hagyományos módszerekkel. Kedvére való volt a püspöki pincészetben használatos palack formája is, méltósággal ódivatú.

Mephisto mellett kezdett leszokni róla, hogy maga húzza ki a dugót az üvegekből. A kárhozathozónak megvoltak a módszerei a dugó eltávolítására. Volt, hogy ráfújt a butélia nyakára, amitől a dugó lassan kibújt, lefejtve magáról a viasz- vagy alumíniumburkolatot. Máskor segédjét ugrasztotta, és Roxána engedelmesen fúrta, tekerte a dugóhúzót. Jólesett elnéznie, ahogy a lány homlokán verejték harmatozik, orrlukai szemérmetlenül kitágulnak az erőlködéstől, comb- és karizmai megfeszülnek, jólesett hallania a palack pukkanása után fölszakadó sóhajt.

– Hozok én neked gyereket – mondta Mephisto –, ha annyira fáj rá a fogad. Megjavítom vagy átalakítom a meglévő feleségedet, ha te inkább a fusizásban bízol, mint az új termékben. Semmi gond. De legközelebb szívesen szállítanék neked egy francia vörösbort vagy új-zélandit. És nevezz meg egy nőt, akit megkívántál: idehozom én neked. Minden kötelezettség nélkül, szemlézésre vagy kipróbálásra.

Faust legurította a bort. – Végül is miért ne? – Odatartotta a poharát. Roxána töltött neki. – Hát jó. Kariusz Margit, mondjuk.

– Ígéretes választás – mondta Mephisto.

– Miért ígéretes?

– Ismered a focit?

– Nagyjából. Hátvédet játszottam.

– Csatárnak vagy középpályásnak nem voltál elég jó, ahhoz pedig, hogy berakhassanak a kapuba, túl okos voltál, túl ravasz. Fiú, akarod, hogy csatárt csináljak belőled a labdatérre?

– Kösz, azt épp nem.

– De nyilván ismered a helyzetet, mikor egy csatár annyira jó, hogy csak szabálytalanul lehet megállítani, és akkor előbb-utóbb a hátvédet kiállítják, megvan? Na és azzal a kérdéssel találkoztál-e már, hogy az idényben hány hátvédet állítottak ki róla?

– Találkoztam.

– Jól van. Akkor vigyük át ezt a kérdést a kapcsolatokra, és kérdezzük meg: hány nő lett rólad öngyilkos?

Faust hallgatott, és elsápadt, a hangja… Dehogyis volt rekedt a hangja, bizony egy csöppet se, zengett, pontosan akár az enyém, aminthogy a bűntudata, az se volt másmilyen, mint az én tulajdon bűntudatom.

– Egy – mondta. – Egy nő lett öngyilkos rólam – tette hozzá. – Egy nő öngyilkos lett rólam – tette még hozzá. Azután azt mondta:

– Öngyilkos lett rólam.

Asmódi Mephisto szemébe nézni. Miért olyan nehéz? Szem, mint akárki másé. Sőt, ha úgy nézzük: szebb. Barna, csillogó a bogara, figyelmes, mint a kutyáé. De miféle kutyáé? Ez itt a kérdés. Uszkáré, pitbullé, hudingulfé? Faust állta a tekintetet, és azt mondta:

– Egy.

– Egy se – mondta Asmódi Mephisto. – Ezt én jobban tudom. Az se rólad volt, az az egy. Volt utánad más is annál az egynél. És hát arról volt.

– De ha én boldoggá teszem, akkor nincs neki másik.

– Na jó – mondta Asmódi Mephisto –, ha te átértelmezed a játékszabályokat, akkor felőlem lehetett rólad öngyilkos nem egy, de tizenegy nő is. Amennyit akarsz. Mindegy, Margitkáról akartam beszélni. Róla eddig hárman lettek öngyilkosok. Margitka szépen termel. És még csak huszonhat éves, a PhD-jét épp hogy elkezdte. A legutóbbi egy hónapja.

– Olyan a szemed, most már tudom – kezdte Faust János, és abbahagyta, mert tudta, hogy úgy van, amint mondja, és nem akarta elhinni, amit majdnem kimondott már.

– Olyan? Milyen? – lágyult el Asmódi Mephisto hangja. És Faust csak most figyelt föl apró, fehér fogaira, piros ajkára.

– Mint a Margitkáé, olyan.

Kariusz Margit tudott autót vezetni, és szeretett is. Faust hagyta, hadd vezessen. Kétüléses, lehúzható tetejű BMW kabriolettel mentek.

– BMW?!

Faust meghökkent, amikor Mephisto odaadta neki a slusszkulcsot és az iratokat. Aztán sóhajtott egy rövidet.

– Mondjuk a formája rendben volna, azt elismerem. Kicsit olyan régies, ugyanakkor sejteni engedi, hogy amit belepakoltak, minden a lehető legkorszerűbb. De Mephisto, én BMW-ből normális embert még nem láttam kiszállni!

– Legyen valami más? Mondjuk Ford Mustang? Mazda?

– Most már mindegy, maradjon. Egyébként is, ha belegondolok: hol vagyok én már a normális embertől? Ez épp jó lesz.

Ha valaki most fölvetné, hogy Fausték a Pokol ügynökének köszönhetően utazhattak ki egy angliai kongresszusra egyik percről a másikra, annak nem mondhatnék mást, mint hogy a gyanúja megalapozott.

Miközben utaztak, Faust mindvégig látta Mephistót, és hallotta a kommentárjait. Ezt is meg lehetett szokni, akárcsak Margitka parfümjének illatát, mely valamivel nehezebb és kesernyésebb volt az éppen divatosnál, vagy mint a könnyű és édes sebességet. Faustot meglepte, hogy a lány mennyire nem lepődik meg sem a meghíváson, sem a gyors ügyintézésen, de még azon se, hogy ő, a professzor ilyen autóval közlekedhet. „Egy barátomé, ideadta, hogy kényelmesen utazzunk”, vetette oda, teljesen fölöslegesen. Margitkánál, ismerte föl Faust, eleve be volt tervezve, hogy egyik percről a másikra meghívást kapjon rangos nemzetközi tudóstalálkozókra, hogy jó autót vezessen, egy német benzinkútnál maga tankolja meg a BMW-t, Strassburgban barna sört rendeljen útitársának franciául, majd Doverben kettejük nevében felelgessen az ázsiai származású bevándorlási tisztviselő hajnali, savanyú kérdéseire, angolul és derűsen. Be volt tervezve Faust is, vagy valami hozzá hasonló.

– A portóit mindenhol ajánlhatom – mondta Mephisto –, de Angliában kiváltképp.

A főútról lehajtottak, átmentek néhány városon. Később a mellékutat is elhagyták, gurultak néhány métert valamelyik község felé, aztán leálltak. Az ajtókat kinyitották, de nem szálltak ki. Az autóban itták a száraz portóit. Kinn volt egy kis köd, rengeteg zöld és sok egészséges, csaknem jókedvű birka. Faust korábban járt már Angliában, de azt, hogy arra kanyarodjék, amerre tetszik, és ott álljon meg, ahol kedve tartja, még nem próbálta. Egyszerre érezte az ázott gyapjú és a kaszált fű illatát meg saját szobájának jól beállt pipafüstjét, mert közben jelen volt ott is. Mephisto ült szemben a fotelban, kezében pohárral. Faust kinyújtotta a karját, és Margitka poharához csendítette a poharát.

– Azért bátorkodtam Sandeman-féle portóit javasolni – magyarázta Mephisto –, mert ezek, ellentétben a legtöbb portóival, nem üledékesek, tehát nem is igényelnek dekantálást szervírozás előtt. A palackból közvetlenül a pohárba tölthetők.

Faustnak ízlett a bor, és örült, amikor fölfedezte a címkén az évszámot: a szőlőt abban az évben szüretelték, amelyben Kariusz Margit született.

Mikor felnézett, Margitka szemét látta. Karikás volt és piros, mert Faust egész úton egyszer se vette át a vezetést. Margitkánál, konstatálta Faust, eleve be volt tervezve, hogy a parti sétányon az éppen kinyitó ékszerésznél ametiszt láncot és fülbevalót vásároljanak neki, hogy portóival itassák, be volt tervezve útitársának borostája, mely különféle színű szakáll lehetőségét mutatta, és a bőr, nem feltétlenül Faust bőre, de ahhoz hasonlóan inkább barna, mint fehér, inkább bársonyos, mint érdes tapintású, szappanok és egyéb vegyszerek hatása ellenére is örökké bőrszagú bőr, már nem feszes, de még nem petyhüdt, olyasféle, mint az érett és lassan túlérő szőlőszem bőre, melyen az első ráncok már megjelentek: aki beleharap, nem kőkemény, de még nem is szottyos húsba mélyeszti fogát, még akad, ami ellenálljon állkapcsai között. Faust nem hajolt rá Margitka szemére, nem csókolta meg, nem, a száját se. Pedig látta a rést az ajkak között, a portói bor cseppjét. Inkább a kezére bízta a dolgot: simogatta a hullámos fekete hajat, a fehér arcot. Margit láthatta, hogy Faust szeme nyitva maradt, és nemcsak hogy nézi, de figyeli, tanulmányozza őt. Erre nem volt fölkészülve, először lehunyta a szemét, ahogy szokta, aztán mégis fölnézett: a professzorral így kell viselkedni, gondolta. Rákényszerítette magát, hogy nézze, amint a férfi nézi őt. Valahogyan ettől a bőre még kiszolgáltatottabb lett, még erősebben érezte az idegen ujjak tapintását.

– Ha meg tudod állni – mondta Mephisto –, a nadrágodat ne vesd le.

– Meg tudom állni – mondta Faust. – Miért ne tudnám megállni, Mephisto? És miért ne venném le?

– Ejts útba egy fehérneműboltot. Vásárolj száras alsónadrágot. Margitka köreiben az olyan alsónadrág, mint a tiéd, igénytelen viseletnek számít.

– És az annyit számít? – hitetlenkedett a professzor. – Egy gatya? Meglátja, és azt mondja, hogy akár le se vegyem, mert szarik a faszomra, amennyiben ilyen gatyából veszem elő?

– Margitka még soha nem feküdt le másmilyen fiúval, csak aki száras alsónadrágot visel. Vannak alapkövetelmények. Margitka köreiben a száras gatya alapkövetelmény. Ezt megteszed, és azután nála már alig valamire kell figyelned – ígérte Mephisto. – Szinte semmire – tette hozzá.

Faust keze nem maradt tétlen. Kigombolta, amit kigombolhatott Margitkán. Kicsatolta, amit ki kellett csatolnia. Tartózkodott tőle, hogy megérintse a melleket. A hátat simogatta az ágyékcsigolyáktól a nyakszirtig. De közel állt hozzá, hogy hagyja a fenébe az egészet.

– És mi a szitu, ha egyáltalán nem hordok alsónadrágot? Az jobb? Vagy rosszabb?

Mephisto higgadtan válaszolt:

– Általánosságban jobb, de konkrétan a te esetedben mégse volna ajánlható. Fővárosi fiatalok között van szokásban, tehát hozzád nem illenék. Ha Margitka gazdag budapesti fiúval kavar, akkor eleve számít rá, hogy a slicc mögött mindjárt a cugehőr van. Olyankor szereti. Máskor nem.

– És helyretenni ezt a Margitot? Nem volna egyszerűbb? – kérdezte Faust. – Mondjuk, hogy a kis tudatát helyretolnád?

De ugye mondanom se kell, hogy az arc, melyet Margit láthatott, Faust arca eközben nem vált ingerültté, és hogy a száj zárva maradt. Az autóban mindössze annyi történt, hogy Faust eltolta magától a fiatal kolléganőt. Töltött egy deci portóit magának.

Mint amikor bal kezemmel megérintem a jobbot, és tanulmányozom rajta a körmöket vagy egy friss horzsolást, és a bal a megfigyelő, a jobb a megfigyelt, és mindkettő én vagyok, csak más szerepben, ám a megfigyelt is érzékeli, hogy meg van figyelve, és bármikor szerepet cserélhetnek, úgy volt egymással a két Faust. Amelyik a szobai fotel karfáján ült, Mephistóval szemben, mindent látott és hallott és tapintott, használta az angliai útra küldött Faust-bábu érzékeit. Egyre ügyesebben irányította tagjait. Nem mintha könnyű lett volna plusz két kezet-lábat mozgatni: eleinte kicsit bizonytalanul kezelte új részeit. Többek közt ezért is hagyta, hogy a kolléganő vezessen. Az otthon üldögélő professzor nem maradt közömbös az ingerek iránt: a portói magas alkoholtartalma fölpezsdítette a vérét, az egyszerre távoli és közeli lánytest felől érkező képek és illatanyagok következtében pedig erekciója támadt. Még ha nem is pontosan olyan mértékű, mint a másik Faustnak. Hogy melyiké volt nagyobb? Hol ezé, hol azé. Mikor például az angliai Faust hagyta a lányt, és a borral kezdett foglalkozni, az ő fasza ernyedni kezdett, míg a pannon Fausté, látván a fölizgatott és félretolt Margitot, megduzzadt. A lány, aki jobban ki volt figyelve, mint hitte volna, békésen kivárta, amíg Faust hörpölget, aztán elkérte a kezét, és ajkához húzta. Szagolgatta, éles kis fogaival harapdálta a kézfej bőrét.

– De, az egyszerűbb volna – válaszolta Mephisto. – Csak hát én abból indultam ki, hogy neked a valóságos Kariusz Margit kell, nem valami szukkubusz. Különben a szukkubuszok elég jók tudnak lenni. Majd próbáld ki. De egyelőre itt van ez a reális nőstény ember.

Margit odatette a kezét a professzor ölébe. Nem érezte meg, hogy a düftinnadrág alatt miféle gatya rejlik (föl se merült benne, hogy olyan, amilyen: bugyiszabású), azt viszont fölmérte, hogy Faustjának erekciója van (akkorra ismét), és hogy a pénisz se kisebb, se nagyobb az átlagosnál.

Faust elvette Margit kezét a sliccéről, és a kormánykerékre helyezte:

– Tudod, merre van London? Menjünk be Londonba.

   

Faust János száras alsónadrágokat és finom szövésű zoknikat vásárolt, melyekben, maga is láthatta, jól érvényesült karcsú bokája, vádlija. Még soha nem volt selyemgatyája. Egyáltalán: az, hogy selyem, addig csak üres hangsor volt számára, nem tapadt hozzá tapintások emléke. Soha nem viselt semmit, ami selyemből készült. Vett különféle szabású, egyszínű és mintás ingeket, mindjárt egy tucatot. Az üzletben (Pierce, Hilditch & Key) följegyezték a méreteit és az otthoni címét. Engedelmével félévenként el fogják küldeni számára az új ajánlatot, a fazonok rajzaival és az anyagok színével, mintájával: ha tetszik, rendelhet a szerint.

Faust bólintott:

– Örülni fogok.

Kariusz Margit csakugyan természetesnek tekintette a professzor száras alsónadrágját, de még a belőle áradó új-szagot is, amelytől Faust ágyéka szintén olyanná pácolódott: új-szagúvá. A szállodában folytatták, ahol az autóban abbamaradt: Faust portóit itatott Margittal, és maga is ivott, gombolt és csatolt. Hagyta, hogy derékszíját Margit oldja ki. Azután még három gombot kellett megtalálnia és leküzdenie a lánynak, mire a száras alsónadrágig eljuthatott.

Faust közben Mephistót figyelte. A fehérneműboltban meglátott egy különösen finom inget, melynek nemesszürke anyagában ezüst, fekete és alvadtvér-színű szálak kacskaringóztak. Nem tudott, de nem is akart ellenállni hirtelen támadt vágyának, és megvásárolta az inget Mephistónak. Kíváncsi volt, Mephisto elfogadja-e tőle, és hajlandó lesz-e fölvenni. Ha fölveszi, vajon előtte öltözik-e át?

Arra is kíváncsi volt, hogy ami az ügynök zakójából kilátszik, nem plasztron-e. Hogy a plasztron vagy ing alatt található-e egyáltalán valamiféle anyag, vagy a zakó alatt a semmi van jelen. Esetleg a Pokol egy kihelyezett darabja?

Mephisto megköszönte az inget, és nyomban vetkőzni kezdett. Inge alatt törtfehér trikót viselt. A trikó alól széles mellkas bukkant elő, két-három borda íve is kirajzolódott a bőr alatt. Mephisto mellizmai fejlettek voltak, bár kissé már megereszkedtek, melle puhán ráhajlott a bordák kosarára, és mivel bimbói nagyok és duzzadtak voltak, nőies hatást keltettek. De a hasat Faust laposnak és feszesnek látta, a köldök kráterét pedig nem túl mélynek, amiből arra következtetett, hogy a Pokol ügynökének bőre alatt a zsírréteg vékony. Szőr csupán középen mutatkozott, egy hol elkeskenyedő, hol kiszélesedő sávban a nyaktól a has aljáig, ám amikor Mephisto a nadrágszíját kioldva, kigombolkozva combközépig letolta nadrágját, hogy az új inget körös-körül alásimíthassa, előtűnt dús, rövid szőrzete. A szőr csigákba csavarodott, akár a birka gyapja, a színe pedig fekete volt, jókora, szabálytalan alakú fehér foltokkal. Margit szőre éppolyan tömött volt, mint Mephistóé, ám az mindössze a szeméremdombon, annak is csak egy részén volt megfigyelhető, mert gondosan körbeborotválták, közvetlenül az angliai út előtt, míg Mephisto szőre körbenőtte a csípőt; sejthetően az öv vonalától a lábfejekig terjedt. Faust ujjai úgy tapogatták Margit szőrét, mintha az kicsiny minta volna egy szövetboltban, ízelítő egy majdani öltönyből. Szálai viszonylag vékonyak voltak, de sűrűn nőttek. Faust beletúrt, föllazította az összetömörödött szőrzetet. Körme, ujjbegye elérte a bőrfelszínt.

Mephisto fölvette az új inget, és miután begombolta, visszahúzta rá a nadrágját.

– Köszönöm! – mondta.

– Szívesen – válaszolta a professzor. Elöntötte a hála Mephisto iránt, nem először, amióta eljött hozzá. Hiszen semmibe vehette, könnyedén visszautasíthatta volna ügyfelének ajándékát, de lám, azonnal fölveszi, sőt, magán hagyja, viselni kezdi!

Margit bőre a szőrszálak alatt lágy volt, párás. Maga a szeméremdomb olyan magasra emelkedett környezetéből, hogy ha a lány szorosan testére tapadó nadrágot viselt volna – de ő ilyet csak ritkán engedett meg magának –, öle hasonlóképpen kidomborodott volna, mint némelyik, férfiasságát hangsúlyozó férfié. A professzor megállapította, hogy a domb nem is az alapját képező csont alakja, hanem az azt beborító kötőszövet szokatlan vastagsága és rugalmassága miatt volt akkora, amekkora.

„Ez jó”, gondolta a professzor.

De Faust nem lett volna Faust, ha nyomban föl nem teszi magának a kérdést: „Jó, de miért jó?”

Majd a kérdésből újabb kérdések sarjadtak: „Mi az oka, hogy jó érzések töltenek el egy, az átlagosnál duzzadtabb szeméremdomb láttán? És egyáltalán, van-e eltérés e tekintetben az egyes férfi egyedek vonzalmai között? Hiszen ami a mell és a fenék kiterjedését illeti, annak hatása egyértelműen kultúra kérdése.”

„Ha bebizonyosodnék, hogy én, Faust János esetleg az átlagos férfinál nagyobb mértékben találom vonzónak az átlagosnál nagyobb női szeméremdombot, az vajon honnan vezethető le: a génjeimben avagy az elmémben tárolt információkból?”

„Ki lehet-e mutatni valamiféle összefüggést a szeméremdomb morfológiája és a nők párosodási hajlandósága, termékenysége között, valamint párszerzésük esélyeit illetően?”

Persze legegyszerűbb Mephistónak föltenni a kérdést. És akkor ő megválaszolja. De Faustot a kutatás céljánál jobban érdekelte maga a kutatás. „Be fogok indítani egy új programot”, határozta el, „alapítok erre egy intézetet.”

Mialatt ezeket a kérdéseket forgatta elméjében, a keze is kérdezgetett; hiszen nem kérdések-e a kis tapintó, simogató mozdulatok, melyekkel valamely ember ujjai a másik ember testének felszínét illetik?

Ezek után jogos a kérdés: miként lehetséges, hogy egy nő föltárulkozása nem hogy nem csillapította Faust professzor elméjének csapongását, hanem éppen hogy fölélénkítette azt?

Ez Faust. Faust története Faust kérdéseinek története.

   

Elég volt, hogy a kárhozat útján kijussanak az angliai kongresszusra, és onnantól a dolgok a lehető legkedvezőbben alakultak számukra. Még csak nem is Mephistón múlt, hogy Fausttól cikkeket rendeljenek, hogy Margitnak ösztöndíjat és kutatói helyet ajánljanak föl. A professzor nem vette olyan természetesnek a jelenséget, mint társnője. Egyrészt bizonyos volt benne, hogy kölcsönösen jó hatással vannak egymás fellépésére, másrészt arra gyanakodott, hogy környezetükben az átlagosnál erősebben érződik a Pokol kisugárzása, nyugtalanító és vonzó hatást téve a tudósokra és a társaságukban megjelenő családtagokra, a szállodai személyzetre, valamint az összes halandóra, aki csak útjukba kerül.

Faust fölfigyelt rá, hogy ezúttal minden, de minden sikerül neki: az állófogadásokon nem eszik el előle a legvonzóbban vérszínű bélszínes szendvicseket, a borok nem fogynak ki, mielőtt leemelhet egy poharat a tálcáról, és nem lökik ki a kezéből, mielőtt ajkához emelhetné, az unalmas és büdös leheletű társalgók másoknál kötnek ki, míg a legkedvesebb és legjobb indulatú szaktekintélyek, befolyásos személyek valamiféle gondviselés figyelmes munkájának köszönhetően szép sorban elébe és Margitja elébe járulnak, hogy kiművelten és kedvesen elszórakoztassák őket. Holott ilyen beavatkozásra nem kérte Mephistót; arra kellett hát gyanakodnia, hogy a Pokollal kapcsolatban álló lelkek egyrészt ügyesebben hordozzák a testet, amelyben lakoznak, másrészt az ilyen lélek jelenlétét más lelkek megérzik, és akaratlanul csodálatára járulnak, ahogy az átlagos forgalmat bonyolító nők is bámulják férfifaló társnőiket, a férfiak fölfigyelnek rájuk, még csak hallaniuk se kell viselt dolgaikról, elég, hogy elkapják a szemük villanását, vagy megérezzék az illatukat.

Csupán az erény útjáról kell lelépni, és megy minden simán.

   

Egy kora nyári estén a professzor sétálni indult szülővárosa utcáin, miközben az angliai kongresszus helyszínén szintén sétára kelt, odahagyva Margitot és minden más odahagyhatót. Említettem már, hogy Faust időnként két vagy több példányban létezett, folyamatosan két vagy több különböző helyen tartózkodott. Közben mindkét professzor látta és érezte, amit a másik. El kellett távolodnia legalább egy kis időre a feleségétől éppúgy, mint Mephistójától és Margitjától. Ki kellett szellőztetnie egy kicsit a lelkét a város környéki szőlődombok dűlőin és az angol városkát átszelő csatorna melletti sétányon, a lelket, mely a történetnek erről a pontjáról nézve nem tekinthető másnak, mint puszta szónak vagy fikciónak, bizonyítást igénylő hipotézisnek; de ami bizonyítást igényel, miért ne igényelhetne szellőzést is?

Mi egyéb kötné össze egyik testemet a másikkal, vetette föl a professzor, miközben elidőzött egy zsilipnél, mint a lélek; mi másnak, mint a több száz kilométeren átívelő léleknek köszönhetem, hogy amit egyik helyen látok, azt látom a másikon is, úgy, hogy hallom innen a bőrtalpú cipőm kopogását, onnan a kordnadrágom suhogását?

Apjának volt egy története a lélekről. Neki is mesélték, amikor börtönben ült. A forradalom után megteltek a zárkák bátor és értelmes emberekkel, bár persze ott voltak a szokásos gyöngébb eresztésűek is, de a büntetés-végrehajtó intézmények hiába igyekeztek újra és újra összekeverni, szétválasztani és megint összekeverni az elítélteket, azok általában jól megvoltak együtt. Elmondták egymásnak, hogy milyen cselekmények miatt lettek bezárva, előadták élettörténetüket és családjuk történetét, aztán sorra kerültek a kívülről tudott versek is. Novellákat és regényeket meséltek el kivonatosan vagy a lehető legnagyobb részletességgel. Előfordult, hogy a zárkalakók szimpoziont tartottak, napokat vagy akár heteket szentelve egy-egy fontosnak ítélt téma megvitatására. Ilyen téma volt a lélek, és annak kapcsán adta elő valaki, hogy évekkel korábban kórházban volt, és egy betegtársa, akinek testsúlyát főorvosi utasításra naponta ellenőrizték, éppen mérlegelés közben halt meg. „Egyik nap nyolcvankilenc kiló volt, de másnap, egyetlen pillanattal az után, hogy meghalt, már csak nyolcvanhét kiló ötven dekát nyomott! Kérném, annak az embernek másfél kilós lelke volt!” – mesélte Faust apjának fogolytársa. Igaz, egy másik rab, képzettsége szerint orvos, azt mondta, hogy a hirtelen súlyvesztés nyilvánvalóan a betegség tünetegyüttesének részét képezte. Faust apja, mikor mindezeket családi, baráti társaságban elbeszélte, még sok évvel később is föl tudta idézni a kór latin nevét. Úgy lehet, apám hatása, hogy a lélek után kezdtem kutakodni, gondolkodott el Faust. Apám hitt az örökkévalóságban. Vagy az már csak dacból volt? Azért is kitartani a vallás mellett egy vallásellenes közegben? Igaz, a görög istenekről is mesélt, amikor kirándultunk, és egyetlen alkalommal se figyelmeztetett, hogy amit hallottam, tekintsem mesének. Tényleg, hát Heléna nem ezerszer valóságosabb-e, mint a legtöbb hús-vér nő, akit ismerek, vagy Hekábé, mint a tévéhíradókban látott háborús kárvallottak? – kérdezte Faust, és elolvasta a csatorna zsilipjének feliratát, miszerint azt Mr. Gallagher állította helyre az ipari műemlékek iránti tiszteletből. A csatorna keskeny volt, azon a szakaszon, ahol Faust sétált, legföljebb nyolc-tíz méternyi széles. Vize mélynek látszott, és sötéten csillogott a függőleges partfalak között. Sűrűn követték egymást a hidak, a legtöbb csak gyalogosoknak és biciklistáknak szánt kecses kis vasszerkezet, de akadtak erősebb és szélesebb alkotmányok is. Mind a tizenkilencedik században készült, és mindet az utóbbi évtizedekben hozták helyre. A csatornát hajdan szén- és nyersanyagszállító bárkák számára építették, és összeköttetésben állt sok más hasonló csatornával, rajtuk keresztül pedig a tengeri kikötőkkel, a folyóparti városokkal, a szárazföld belsejében lévő bányákkal és gyárakkal. Mikor a szénbányák sorra leálltak, és a vaskohók legtöbbje bezárt, a csatornák nem voltak már fontosak. Iszap és szemét töltötte föl őket, néhol olyan magasan, hogy már csak salakot kellett rászórni, és az emberek átjárhattak rajtuk, úgyhogy hídra se volt szükség az átkeléshez. Később viszont Gallagher úr és mások úgy érezték, jó lenne hajókázni a város házai között, zsilipekkel játszadozni. Kitisztították a csatornát, helyreállították a hidakat és a zsilipeket, a régi bárkákat, és újakat építettek mintájukra. Hosszú, nagyon keskeny bárkák: egyszerre kettőnek kell egymás mellett elférni a csatornában ahhoz, hogy mindkét irányban közlekedhessenek.

A víznek hűs vízszaga volt.

Ezenközben Faust szülővárosa fölött a szőlőhegyet friss trágyaszag lengte be. Egy kertész a napokban hordatta meg a földjét finom istállótrágyával. A professzor visszatartotta lélegzetét, azután hol angol, hol magyar levegőt szippantott be, fújt ki. Ezt elég sokáig tudnám így csinálni, ismerte föl, és nem unnám el.

Megvizsgálhatna közben ezt-azt. Ott volt mindjárt a nap: egyik helyen már lemenőben, a másikon még viszonylag magasan, igaz, a felhők folyton eltakarták.

Apám miatt van, hogy a lélek lett kutatásom tárgya, és az is őmiatta történik, hogy kéjutazást teszek Kariusz Margittal, állapította meg Faust. Apám térképeket és útikönyveket olvasgatott, távolságokat méricskélt, jegyzetelt, különféle utakat tervezett, és előfordult, hogy ismerősei az általa kijelölt túraútvonalon járták be Olaszországot, Görögországot, miközben ő maga sohasem jutott messzebb Csehszlovákiánál. És nem maradt emlékezetemben semmi nyoma, hogy lett volna az életében más nő, mint anyánk. Pedig érdeklődni azért érdeklődött irántuk, arról maradtak emlékeim. Meg lehetne kérdezni a nővéremet, gondolta Faust, talán ő tud valakit. És most már egyéb úton is módomban áll információt gyűjteni róla. Csak meg kell kérdezni Mephistót. De mégse bolygassuk apám dolgait! Úgyis csak az számít, bennem hogyan él: férfi volt, aki úgy nézte a nőket, mint a térképek színes foltjait és vonalait, mint aki tisztában van a különféle szépségekkel és izgalmakkal, mint aki kívánkozik, de nem kel útra. Viszont én, miután túljutottam életem felén, eloldoztam magam a parttól.

Egy fekete bárka épp kikötött a közelben. Sötétzöld és mélyvörös csíkok szegélyezték a mellvédet, a kabint. A rézből öntött szerelvények fényesen csillogtak. Sárga esőkabátos nő irányította a kikötési műveleteket, két kisgyerek volt a matróza, szintén kapucnis sárga kabátban. A professzor megállt a bárka mellett, és szemérmetlenül megbámulta. A kabin ablakain narancs fény áradt ki, a függönyöket félrehúzták. Volt benn mindenféle bútor, célszerű méretben és elrendezésben, hogy beférjenek, és még közlekedni is lehessen közöttük. A konyharészben tűzhely, rajta teáskanna. Az asztalnál egy szakállas férfi ült valamiféle térképek fölött, olyan nyugodtan és mozdulatlanul, mintha a bárka tartozéka volna, bábu. A gyerekek megtörölték kötéltől nedves kezüket, és bementek a kabinba. A nő utánuk szólt valamit, azután a partra ugrott. A kikötőhelytől nem messze volt egy kocsma és egy üzlet. A nő belépett az üzletbe, és Faust követte.

Afféle vegyesbolt volt, élelmiszereket árultak meg mindenfélét, amire a bárkákon szükség lehet, gázolajtól a fémtisztítóig. Sokféle viharlámpát lehetett kapni, Faust mégis egy sárgaréz kisharangot vásárolt. A nő Cadbury’s csokoládét kért, gyömbéres kekszet és egy üveg gint. A kocsmába már csak Faust tért be, a nő visszament a bárkára. Esőkabátja alatt a lába pőre volt, harisnyát vagy zoknit se viselt, talpa vizesen cuppogott papucsában. A professzor gint rendelt.

Lehet, hogy ez a téma mégsem elég jó téma; ha már eladtam a lelkem, csinálhattam volna valami okosabbat is, mint apám útjára lépni, gondolta Faust, és finoman, hogy rajta kívül ne hallja más, megkongatta a harangját. De hát azonos-e a be nem járt út azzal, amelyiket bejárnak? – kérdezte azután. Hiába, a kötekedő közbevetés nem oszlatta el rosszkedvét. Még lehetett volna néhány békés, nyugodt éve az egyetemén, a hallgatói és a páciensei között, figyelhetett volna rájuk: annak több értelme lett volna. Jól kitoltam magammal, mondta magának magyarul, aztán elballagott a pulthoz, és kért még egy gint. Orrlukain fenyőillatú párákat eregetett kifelé. Ha nem ez a nekem való téma, akkor mi volna az igazán méltó, a legméltóbb téma? El fog vinni az ördög, az a helyzet. De ki tudja?! Talán szépen megelőzzük, és mi visszük el magunkat, még mielőtt ő elvinne, igen, ezt a lehetőséget mindenesetre fönntartjuk magunknak. Így már jobb volt, Faust kezdte könnyebben érezni magát. Így már el tudta képzelni valahogy a nap folytatását, és a többit.

A másikat, a hazai dombon bóklászó példányt megszólította egy ember, és beinvitálta a házába. Egy páciens, Faust emlékezett rá, Kevés Józsefnek hívták, agytumorja volt, és menthetetlen. Ahhoz képest elég jól volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ha már ott jár, a professzor igyék a borából. Valóságos orvosság, a maga részéről ebben bízik csak, mármint a professzor úr kitűnő szerén kívül, magyarázta Kevés József. A bor sápadt volt, nem egészen tiszta, a pohárból kénszag áradt, de Faust nem akarta megsérteni Kevés Józsefet, nem akart olyannak látszani, mint aki iszonyodik a beteg keze által érintett pohártól. Elvette, ivott belőle, megköszönte. Következő kérésünk a Pokol ügynökéhez az lesz, hogy szerezzen nekünk egy olyan nagy, keskeny bárkát. És akármikor megdögleszthetjük magunkat, biztatta magát, szárazon vagy vízen.

Mikor Faust a kocsmából kilépett, a bárka már továbbment. Elérhette volna a következő zsilipnél, hogyha siet. De inkább a szállodába, oda vissza. Valamint hogy ne térjünk vissza hozzá üres kézzel, viszünk Margitkának gyömbéres kekszet innen a hajósok boltjából.

Ismét el tudta képzelni, hogy fölé hajol, és hogy csinál vele valamit.

   

Faust nem mindig a BMW-vel ment Margithoz, volt, hogy csak egyszerűen megjelent nála, vagy a hasonmását küldte maga helyett. A lány hozzá is szokott a professzor megjelenéseihez. Az eltűnéseihez kevésbé szokott hozzá. Volt, hogy Faust szeretkezés után kiment a fürdőszobába, Margit még hallotta, ahogy vizelés után lehúzza a vécét, mosakszik, azután nem hallott semmit. Percek múlva bekopogott, mert neki is kellett pisilni, de nem kapott választ, és nem hallatszott odabentről semmi nesz. Állt még az ajtó előtt valamennyit, aztán benyitott, kicsit félve, mert az ilyen öreg pasival, mint az övé, akármikor megeshet, hogy rájön egy infarktus, és annyi, vagy elkaphatja bármi más rosszullét, mit csinál akkor? Úgyhogy még meg is könnyebbült, mikor nem találta Faustot a fürdőszobában. Margit leült, pisilt, intézte a dolgát. Később két pohár portóival a kezében odajött a professzor, és egy szót se szólt.

Előfordult, hogy Faust napokra, egész hetekre tűnt el. Vagy mondott valamit előtte, vagy nem. Kihullott hajszálai előkerültek a szőnyegről, a könyvek lapjai közül, a párnáról. Margit összeszedte, kidobta őket – fél óra múlva meglátott egyet ugyanott megint, és aztán sorban a többit.

Ott maradt a szaga. Törülközőben, levetett ingben, párnán és lepedőn. Jó volt ez, mert meg lehetett találni, ha Margitnak éppen eszébe jutott Faust, és hiányzott. Csak bele kellett hajolni a párnába, és szívni.

Faust szagát valamiért jobban szerette Margit, mint az addigi pasikét. Pontosabban az addigiakét nem szerette, Faustét igen. Az addigiaknak természetesen volt szaguk, hozzájuk tartozott, mint az, hogy rendszeres időközönként táplálkozniuk és üríteniük kellett, a szaguk velük járt, el lehetett viselni, egyikét nehezebben, a másikét könnyebben, de hogy az ilyen kipárolgást szeretni is lehet, arra csak az után jött rá Margit, hogy szaglóhámja Faust bőrének közelébe került. Kérdezte is a professzort, hogy mért van neki olyan szaga. Mit lehetett erre válaszolni?

– Milyen szagom?

Margit maga kezdett a válasz után kutatni. Hogy például Faust nem iszik összevissza mindenfélét, ami elébe kerül, mint általában a férfiak, akikkel dolga volt. A finom teák és borok, amiket a professzor rendszeresen fogyaszt, talán hozzájárulnak a bőrében dolgozó mirigyek szagképző tevékenységének eredményességéhez, illetve ahhoz, hogy az eredmény Margit számára élvezetes legyen. Persze lehet, hogy a magyarázat a férfi génjeiben rejlik. Vagy Margit génjeiben: egyszerűen úgy lett beállítva, hogy szeresse az olyanféle szagot, mint a Fausté. Vagy Faustot magát szereti, és amiatt a szagát. Arra, hogy esetleg a Pokol ügynöke ültette belé ezt az erős vonzalmat Faust János szaga iránt, Margit nem gondolt, mert nem tudott Asmódiról.

Egyszer, mikor hosszú napok óta nem volt nála Faust, és még csak föl se hívta, a levegőben érezte meg a szagát. A fürdőszoba ajtaja és a bejárati ajtó között, egy keskeny sávban. Margit körüljárta, körbeszimatolta a szagot. Kétségtelenül az ő professzoráé volt.

Vigyázva mozgott, nehogy szétoszlassa.

   

Margit egy este sokáig várt Faustra, és közben háromszor két deci portóit megivott éhgyomorra, de aztán végül megjött a professzor, és a lány előbb átölelte, azután kigombolta a zakóját, az ingét, és a melle szőrébe fúrta az arcát, de nem állt meg ott, kicsatolta az övét is, lerángatta a nadrágját az alsónadrággal együtt, de valamiért nem vette szájába a faszt, hanem csak nyalogatta, de nemcsak azt, hanem a környéket is, körben a szőr fölötti hasrészt, a combok tövét, az örökké párás völgyvidéket, ahol a herezacskó kezdődik, nyalta magát a herezacskót is, nyalogatott külön egy szőrszálat, a tövénél vastag volt, aztán egyre vékonyabb, de közben a faszt se hagyta magára, tartotta a tenyerében, mint egy szerszámot, most épp nincs rá szükség, de hamarosan lesz.

Szeretkezés után Margit elaludt, de fölébredt, mikor Faust bekapcsolta az olvasólámpát. A fény erős volt, és élesen belevilágított a professzor fülébe.

Szőrök a fülcimpán, a kagylón, a lyuk körül, szőrök mindenütt a fülön! Margit úgy meglepődött, hogy meg se gondolta, mit mond, már ki is csúszott a száján:

– Öreg fül!

Ez nem akadályozta meg benne, hogy később újra odaadja magát Faustnak, de már akkor sötét volt, és alighogy a lány elaludt, szólt a professzor Mephistónak:

– Ne legyen többé szőr a fülemben.

Eszébe jutott, hogy apjának és más öreg férfiaknak nemcsak a füléből, hanem az orrából is ki-kibújtak mindenféle szőrök, úgyhogy hozzátette:

– De az orromban se. Érted, Mephisto? Soha.

A Pokol ügynöke intézkedett. Következő alkalommal Margit látta, hogy Faust füle szőrtelen, de nem csodálkozott. Később, mikor eszébe jutott az eset, már azt gondolta, képzelődött; nyilván túl fáradt volt azon az estén, és túl sokat ivott: az ő pasija pont hogy nem az a szőrös fülű típus.

Margittal a csatornaparton sétált. A lány beszámolt neki, miket csinálnak az intézetben, hogy az intézetvezető professzor széke fölött sötétbarna a mennyezet, annyit pipázik, és olyan rég nem festettek. És beszámolt róla, milyen ruhákat vásárolt az utóbbi napokban. Csacsogott, vidám volt. Faust a kosztümkabát alá csúsztatta kezét, a szoknyaszegély alá csúsztatta, nagyujja leért egészen a fenékvájat kezdetéig. A kisujj és a gyűrűsujj a bal oldali, a mutató- és a hüvelykujj a jobb oldali farizom összehúzódásait és elernyedéseit tapintotta.

Egy angol család bandukolt előttük. Apa, anya, kövér kislány babával és apró termetű kutyával. Margit azt mondta:

– Ronda kis dög. Legszívesebben berúgnám a vízbe.

De anélkül is bajba került a kislány meg a kutya. Egy szokatlan formájú kerékpár jött szembe az angol családdal, úgynevezett rekumbens, melyben a biciklista hanyatt fekve hajtja a pedálokat, igazából nem is bicikli az olyan, hanem tri-; elég gyorsan közeledett. A család udvariasan félrehúzódott, a kövér kislány pedig kutyástól, babástól a csatornába esett. Volt szerencsére egy kötél a közelben, hajóskellék, az apa behajította, a lány elkapta, és valahogy kihúzták őt. A baba is kimenekült, a kislány végig magához szorította. Csak a kutya maradt a csatorna vizében. Kapálózott, a póráz kígyó módján lebegett mellette. Faust ledobta a kabátját, és a vízbe ugrott. A csatorna nem volt mély, a professzor lába leért. Hidegnek hideg. A kutyának nem volt annyi esze, hogy felismerje a mögéje úszó idegen emberben a megmentőt, minden erejével menekült előle. Szuszogott, vinnyogott, köhögött és kapálózott. De utolérni és elkapni nem volt nehéz, csak soká kellett utána úszva, gyalogolva feljárót keresni. Faust átadta a jószágot, a család hálálkodott.

Margit tetszését nem nyerte meg a jelenet. Lehet, hogy szívesen nézte volna végig, amint az undorító kutya vízbe vész, de az ázott, szotyogós cipőjű professzorral együtt mutatkozni se volt igazán kedvére való.

Faust tudta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, helyre kell állítania az imidzsét.

Margitnak adott száz fontot, megkérte, hogy menjen be egy áruházba, és vásároljon portóit. Aztán mikor egyedül maradt, a Pokol ügynökét szólította.

– Küldj egy szukkubuszt. Abban az alakban, mint a Kariusz Margité volt tizennégy évesen.

Mire Margit megjött, a kislány a padlón guggolt iskolai tornadresszben a professzor előtt. Margit nem az a lány, aki oktalan kérdéseket tesz föl, se tizennégy, se huszonhat éves változatában.

– Vedd le rólam ezeket!

Margit szó nélkül lehúzta a professzorról a vizes holmikat. Látszott, hogy máris jobban érzi magát. Biztonságosabban. Kezdett volna vetkőzni ő is, de Faust nem hagyta:

– A lányról.

Margit levetkőztette Margitot.

– Dörzsöljetek be a portóival.

Bedörzsölték. Faust látta, hogy Margit lelki egyensúlya nagyjából helyrejött. De miért ne lendítené tovább? És hadd lásson valamit a Pokol ügynöke is…

A professzor a fürdőszobába terelte a Margitokat. A huszonhat évesre nem osztott más szerepet, csak hogy lásson. A tizennégy évesnek elébe kellett kuporodnia, míg ő a vécén ült és szart. A portói illatosan párolgott a professzor bőréről. A kislány a szájába vette a nemi szervét, és szopta. A szemét lehunyta. A huszonhat évesnek nem volt szabad lehunyni a szemét. Okos, nyugodt, csillogó szem.

„Reméljük, ezzel egy darabig ellesz az én Margitom is, meg a Mephistóm is”, gondolta Faust János, és nyögött. Még nem tudta, képes lesz-e egyidejűleg kibocsátani magából az ondót és a szart.