A pizsamás Hrabal

„Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem.”

(Túlságosan zajos magány

– Varga György fordítása)

Egy törékeny testű öregember álldogál pizsamanadrágban, félmeztelenül a reggeli konyhában. Aligha tudnék elképzelni egy efféle fotót magyar íróról, mint amit Hrapka Tibor készített Bohumil Hrabalról, és ami Szigeti László újonnan kiadott interjúkötetében, a Zsebcselek című könyvben látható. Pedig a cseh írót inkább magányos, befelé forduló, sőt mogorva embernek ismerték, mégis e fotó a póztalanságnak, a közvetlen természetességnek és az emberi esendőségnek páratlanul intim dokumentuma. Ami akár jelképesen is értelmezhető: Hrabal testi kiszolgáltatottságában is megőriz valamit az emberi méltóságából. „Az emberek pedig jelképeket látnak bele szövegeimbe. Hogy mit jelent ez vagy az, mintegy értelmezik őket, hogy szimbólumok-e vagy allegóriák. Nem. Én a priori nem akarok sem szimbólumokban, sem allegóriákban írni. Legfeljebb Hidegkuti zsebcseleiben.” – cáfol ránk azonnal az interjúkötetben maga az író, hiszen semmi sem állt tőle távolabb, mint hogy egyértelmű választ adjon a „Ki vagyok én?” kérdésére, ami szinte egész írói életművében foglalkoztatta. És persze e kérdés életében, majd az író halála után is egyként foglalkoztatta a kritikusokat, az irodalomtörténészeket és az olvasóközönséget: ki volt valójában Bohumil Hrabal? Az Arany Tigris sörözőben üldögélő, kocsmai bölcselő? A kommunista rendszerrel lepaktált, áruló értelmiségi? A „közép-európai lét ellentmondásainak professzora”? A prágai irónia mestere, Kafka és Hašek kései örököse? A „gyöngéd barbár”? Mindezekre a fotó – szerencsére – nem ad választ, hiszen egy fényképnek egyébként sem az a dolga, hogy ehhez hasonló, elvont válaszokat keressen. Legfeljebb, és ez egyben a legjobb eset: megmutat egy embert és/vagy egy tájat, ami valamiért megragadja a néző tekintetét, és aztán nem hagyja nyugodni.

Ahogyan ez a Hrabalról készült fénykép sem hagy megnyugodni. Nem, mert egyáltalán nem szép kép. Talán inkább csúnya, hiszen egy öregedő férfitest látványa legtöbbször az. Éppen ezért először inkább elfordítanánk a tekintetünket, vagy netán letakarnánk a képet: olyan kínos nézni egy nagyembert pizsamagatyában. Persze, mi az, hogy nagyember?! Mellesleg, ezt a kérdést is átértelmezi ez a kép, de tényleg csak mellékesen. Ráadásul, leszakadt a sliccgombja is, mindjárt leesik róla a pizsamanadrág! Lehet így is nézni, de a fénykép nem provokálni akar, sem anekdotizálni, sőt még leleplezni sem, ennél a fényképész Hrapka szelídebb fényeket használ. Gyengéd, szemérmes fények – ha vannak ilyenek! S úgy látszik, vannak, mert ezek a kora reggeli, konyhába beszűrődő fények „megmentik” a képet, hátulról világítják meg a teret, s ez átbillenti az egész látványt valamiféle józan hétköznapiságba, ahol „csak” egy öregember botorkál a konyhájában, hogy igyon valamit, talán még a papucsát sem találta meg. Így elmondva viszont nagyon direkt és kedélyes lenne a kép, holott a fotó ellene tart az ún. nagyember papucsban típusú halhatatlanság ügyeknek. Mint ahogy a kép hőse is valahogy túlvan ezen. Ez látszik rajta, ez a túlság. Öreg, fáradt és furcsán mosolygó-komor arc, ami rejtélyes kontrasztban áll a meggyötört, beteges testtel. A testi szenvedés ábrázolásának nagy veszélye, hogy az viszolygást és szánalmat vált ki a nézőből. Itt viszont a test mindennapi esendőségében látszik, ám nem magasztaltatik föl, de nem is válik groteszkké. Aki így téblábol, azt már nem érdeklik a dolgok, sem a hírneve, sem az íróság kínos szerepei, ezeken így-úgy, ha nehezen is, de már túljutott, nem foglalkoztatja többé önnön képzelt vagy valós nagysága. Ami persze nem teljesen igaz, hiszen azért látja, hogy fényképezik, de valójában már ezzel sem törődik – igaz, kissé lesüti a szemét. Vagy eleve szemérmes, úgyis kínos ez a nagy felhajtás az irodalom körül, most is őt faggatják, fényképezik. Ő viszont még régi vágású öregúr, félrenéz, s a beszélgetőtársát is következetesen úrnak szólítja.

Az pedig legyen a fényképész titka, hogyan került ennyire közel Hrabalhoz.

Mindenesetre, ilyen egy ember – ennyi látszik a képen. Vagy ilyen is, hogy pontosabbak és következetesebbek legyünk az író Hrabalhoz. Akit nyilván olvasni kell, és nem a fényképeit nézegetni. Ám az ritka és autentikus pillanat, ha olyasmit vélünk felfedezni egy arcon, amit a könyvekben már mintha megtaláltunk volna. Vagy fordítva: néha eltévesztjük, mi volt előbb.