Este; Dolce far niente; Bambino di Praga

Este

Valaki leakasztotta a hegedűt s játszani kezdett rajta,

játszott, nem játszott, nem is tudod már,

csak az éjszaka pillangója szállt egyre magasabbra,

szárnyain a monoklik zöldek és kékek voltak,

te pedig hallgatóztál.

Hallgatózol most is, a hegedűn, mely befelé vérző

holttesthez hasonlatos, görbék az ujjak,

a világ hegedűjének nyakán sosem látott az ujjrend,

a hangok az orrodba csapnak.

A sötétség kopoltyúval lélegzik,

te pedig dallamot feszítesz a csillagok közé,

fenyőgallyas girlandot falusi bálteremben.

Dolce far niente

Mennyi virág a réten!

Szíved vörösbegy, melynek torkában

hipermangánként gurguláz

a júliusi láz,

s két kitárt szárnya hűen

jelzi, mennyire szeretsz a fűben,

karod szétvetve, hanyattfeküdni,

s nézni az ég kerítését,

számtalan lécét és rését,

s számolgatni fölötted

a tölgyek

zöld papírpénzét.

Mennyi bankó, virág és csarab!

Sok gyöngy fogad kicsi fűrész, mely

a levegőégbe harap,

s küldi a szád

a dísztáviratát,

a mosolyt, a boldogságot, hogy fekhetsz

egyedül, egyedül, a rét közepén, júliusban.

A vörösbegy a mellén rőt napot szoptat,

s te felejted a szemérmet,

füledbe suttoghat a természet,

nem bánod, csibor csiklandja bőröd,

s nem is sejted,

hogy inged aljában,

a háromszög fölött,

amit valaki szép tested

homokjába szerkesztett,

az átfogó s befogók között,

szóval ott, lent,

kicsi Arkhimédész,

egy szöcske töpreng.

Bambino di Praga

(Részlet az azonos című eposzból)

A nyilvános vécébe lépcső vezet le,

a rács alatt a múlt: román boltív,

régebben néhány méterrel minden lejjebb volt,

a város szintje jelentősen megemelkedett.

Vizelés közben egy gyufaszálra összpontosítok:

ellenáll, vonakodik, helyben forog,

de a vízsugár elsodorja,

és zsupsz be a csatorna üregeibe.

Ha vizelek, mindig az emberiségre gondolok.

Az istenek néha szemünk közé vizelnek,

s mi megyünk tovább.

Halottnak lenni nem több, mint hullának lenni.

Kilépek a piac fényébe,

elmehetnék az unokanővéremhez, a sörfőzdébe,

a háziasszonyom is egy üveg borral vár,

vagy a barátomhoz, az inashoz, az átjáróba.

Átvágok a Mihály utcán, a Vasajtó felirat alatt megállok,

itt a bor: vasbor, olyan erőt ád,

az inas azzal gátol a szabadságomban, a szabad választásomban,

hogy beteljesíti vágyam,

állandóan hunyorog, gyantás a szeme,

ez hiányzik még nekem!,

reggel az alsó és felső szemhéjam erőszakkal választani szét,

szemem sarkából kandiscukrot kaparni elő,

esetleg karbunkulust vagy tortaragacsot,

nem tudnék másfelé nézni,

csak a kezembe, mint akit megbabonáztak,

de az én kezemben semmi sincsen,

az inassal táncolni járunk,

fogjuk egymás kezét, mint a bolondok,

egymással táncolunk, mert kevés a lány,

az inas barátom arról mesél, hogy milyen nehéz

az ingaórába a rugót betenni,

egyszer a segédnek egy ilyen nagy rugó kivágódott a kezéből,

öt más óra alkatrészeit söpörte le az asztalról,

s egyenest a mester torkának repült,

aki egy pillanatig úgy nézett ki, mint egy örvös galamb,

s három napig jártak négykézláb a műhelyben,

míg végre megleltek minden fogaskereket s csavart.

Én Prága utcáit járom, csak úgy, céltalan,

gyors egymásutánban tíz mankós emberrel találkozom,

aztán befáslizott fejeket látok,

máskor púposok sorakoznak elém.

Ma a nőket figyelem, gyönyörűek,

Istenem, megőrjít a divatjuk!,

mintha mindegyikben épp benne volna,

legszívesebben szagolgatnám őket,

hogy valami örömöm nekem is legyen,

az eszem azt mondja: ez a valóság nem valóságos,

úgy gondolom, valami támasz van ott nekik,

állvány, hogy felmeredjen a mellük.

Aztán a járásuk!, a személyiségük oszcillálása!,

ez az, ami engem majd börtönbe juttat.

Úgy érzem, nem bírom tovább, s harapni fogok.

Még jó, hogy elképzelhetem:

folyik a vér a combjukon, a lábszárukon,

bele a cipőjükbe. Merevedésem csak így szűnik meg.

A nagyváros lakójának legyen gazdag a képzelete,

ellenkező esetben kéjgyilkost csinál belőle

a sok látott szépség. Persze a várhoz is felvillamosozhat,

felballaghat a lépcsőn, a korlátra támaszkodhat,

tekintete csaponghat minden irányban,

míg csak szét nem porlad a háztetők rézlemezein,

a tornyocskák helyben bukfenceznek,

mellettem egy apuka áll a kislányával:

Az ott a Szent Jakab-templom, s az, amott, micsoda?

Jó volna tudni, ugye!

S az aranygyapjú-hajú kisleány felel:

Az ott a Szent Vitus-katedrális.

Az apuka megőrül, ugrál dühében: Ez nem lehet igaz,

te tréfálsz, hiszen az ott a Týn-templom,

lejáratsz itt engem, te buta-bolond lány!

Én meg így szólok: Uram, a lányának igaza van!

Mi itt a Týn-templom tornyában vagyunk,

s az, amott, a Szent Vitus-székesegyház!

Megsimogatom a kislány fejét,

s szemébe az igazság illúzióját sugárzom.

Mert mi az igazság?! Az apuka tombol: Ez merénylet!!!

Én meg még utoljára megfellebbezhetetlenül kijelentem:

Szent Vitus itt van eltemetve,

Szent Týn meg amott van eltemetve!

S a kislány is ujjongva kiált: Igen, így van,

apukám, te is így tanítottad!

De apuka a kerekes korcsolyáján már messze vágtat,

járja a karzatot, s veri a homokkőfalat:

Egy nagy szart! Seggfej! Szent Týn lent van,

Szent Vitus meg itt van, itt van, itt van!

Jobbra tőlem egy tornyon rézkakas sárgul,

előttem lankás kertek, kőcikornyák,

szemben velem újabb őrültek, nézik a tornyom,

ujjal mutogatnak rám, s mintha rendőrnek mutatnának:

Ott van, ő az!

A lélek előre fölnégyel mindent,

az anonimitás, a tárgyakból sugárzó illat alapján,

csak azután következik.

Meghatottan nézem a giccset, a föld sóhaja ez,

a földé, amely így akarja lerázni magáról

a nehézkedést. Ereszkedem a dombról lefelé,

Prága hidraulikus présben,

már egy vonalban van a két szememmel,

a varjú-apuka fölöttem károg, de a lánya számára

a Týn-templom már örökre itt lesz,

most jut eszembe,

hogy itt voltunk utoljára együtt,

mikor a sötét lépcsőn a szemérmedhez értem,

megfenyegettél: Meg leszel verve!

De mindez csak az erőtlenedő nap része volt,

előjele annak, ami elkövetkezett:

két lábad a levegőben, gerinced a lépcső kövén,

ütemesen kopogott a fejed a falon.

Ó, ha minden emlékképem megelevenedne,

egy egész emlékoszlopot megtöltenének,

s én az oszlopot az ázsiai

fajtalan szerelmek kultuszának szentelném,

ha templomban vagyok, mindig a lukas zsebemben

tartom a kezem, s fogom magamat,

s úgy érzem, vagyok, a férfiszentek, akiknek

az önmegtartóztatástól levált a nemi szervük,

ilyenkor visszaragasztják vesszejüket,

a falba süllyesztett nőszentek leszállnak az oltárokról,

kihúzzák a gyertyatartókból a gyertyákat,

s magukba dugják, a lehető legmélyebbre,

kölcsönösen töltik egymást, s tüzelnek – mint a szukák,

ledobják ruháikat, s forró táncokat járnak,

ó, mily sok szenvedésükbe került a szent asszonyoknak,

míg megtanulták: hogyan kell nem gondolni

a bifsztekre a lábuk között,

s legalább pillanatokra elfeledni

a férfiak felmeredő hímtagját.

Krisztus előbb bevarrta az ágyékuk sebét,

s csak azután mutatta meg nekik a sajátját, a szívében,

hol az öröklét másodperceket csöpögtet a karbidlángra.

Ezer bocsánat e szégyenletes képért,

amelyet éppen megalkottam,

mea culpa, Krisztus igaz menyasszonyai,

békesség a kristályotoknak,

de titeket, kik jól tudjátok,

hogy az Isten a combok választékában lakik,

szóval titeket, kik megszenvedtétek a poklot s a mennyet,

titeket szeretlek én, egy vagyok közületek,

nem test, nem lélek, hanem mindkettő.

Kár, hogy nem vagyok Isten,

mindnyájatoknak örök menstruációt adnék

s elnyűhetetlen férfiakat, amiért

csengő eszmékért képesek voltatok

életeteket adni. Sötétedik,

a házak parafinján villámok gyúlnak,

el tudom képzelni, a háziasszonyom mit csinál otthon,

hogyha az embere még mindig odavan Guaralt vásárolni,

ami lehet akár afrikai folyó is,

vagy hadi ösvények jelszava,

ha valaki azt mondja: gonnorhoea,

az is úgy hangzik, mintha

homéroszi versláb volna…