Hrabal-glossza

Bohumil Hrabal neve fogalommá vált. Sőt, még a cseh irodalom egyik egyetemi tanára is, aki korábban nem éppen megfontolt ítéleteiről volt híres, Hrabalt immár kortárs prózánk legfigyelemreméltóbb egyéniségének nevezte. Összehasonlító tanulmányok születnek Hrabal szövegeiről, amelyek az eredeti változat utólagos húzásokkal és beavatkozásokkal történt modifikálását követik nyomon. A szerző korai munkáinak publikálása vitathatatlanul megújítja a Hrabal-komparatisztikát. Annál inkább, mivel Hrabal utóbbi könyve, a Véres történetek és legendák, nem egy helyen hálás konfrontációt kínál a korábban publikált vagy nyomtatásban először megjelent szövegek viszonylatában.

Ez az alapjában véve higgadt, a pódiumokat és a dísztribünöket nem kereső szerző a széles olvasóközönséget és az irodalmi közvéleményt mégis két militáns táborra osztja. Hrabalt elutasítja – a szűzi írásbeliség tiszta szellemében, amelyet már Neruda is kigúnyolt – többek közt egy nemzeti művésznő és számos más, nemes hazafias lélek. Ugyanakkor lelkesen fogadják a tapasztalt profik és a kevésbé jártas olvasók, akik úgyszintén hazafiak. S az ellenszenv és csodálat magasfeszültsége közepette – amely olykor nehezen viselhető el (lásd pl. a Véres történet, amit az olvasók írtak című írást) –, az erkölcscsőszök megbotránkozásától és a szabadgondolkodók eksztázisától függetlenül is létezik Hrabal egyedülálló irodalmi világa. Tulajdon törvényei szerint működik, amelyeknek értelmét nem firtatja, mert a dolgok értelme (mint minden független művészi univerzum esetében) egyszerűen maga a működés.

Az alkotás paradoxonai közé tartozik azonban, hogy minél magába zárkózottabb, szervesebb, önállóbb a mű világa, annál intenzívebbek a kapcsolatai az élet többi valóságvonatkozásával, annál „provokálóbban” működik. Ez általában érvényes vonatkozás, amely azonban nem vált ki minden esetben izgalmas visszhangot. Vannak művek, amelyeknek szervességéhez, eredetiségéhez stb. nem fér kétség, olvasói visszhangjuk mégis meglehetősen gyenge (nálunk manapság például Ladislav Fuks prózája esetében). A műalkotás és a valóságvonatkozások ereje nem azonos a közvetlen olvasói effektussal; csupán lehetőségként adott. Ha ez így nyilvánul meg Hrabal esetében, ez azt jelenti, hogy a műalkotás megkönnyíti az élő és aktív olvasói konkretizálást, és hogy rendkívül közlékeny. Ez azonban általában a ponyvairodalomra jellemző. De hogyan egyeztethető mindez össze Hrabal prózájának „magas” irodalmi színvonalával, művészi értékével, amelyet a kritika nyilvánvalóan megállapított? A kérdés összetettségét csak fokozza, hogy Hrabalnál határozott rokonság mutatható ki a modern művészeti irányzatokkal, különösképpen a szürrealizmussal. Ezek az irányzatok tudvalevően gyakran feláldozták a nagyobb olvasói visszhang lehetőségét a normatív „tisztaság” oltárán. Nincs ez Hrabalnál éppen fordítva?

Hrabal világa – mint azt már néhányszor leszögeztük – teljességgel ideológiaellenes, s nem csupán valamilyen szemléletileg kötelező „terv” értelmében, amelyet követhetett volna, hanem bizonyos metodika értelmében is, amely szerint ideológiaellenessége programszerűen alakult volna. Ezért ellenálló bármilyen doktrínával szemben. Viszonya a modern művészet világához a független, azokkal párhuzamosan futó életmű viszonya, melyre a legkevésbé sem nyomta rá bélyegét az aggályoskodó ortodoxia. Érintkezése spontán, nem tüntető, önkéntelen: és rendre ott érhető tetten, ahol Hrabal ellenpontozásos módon hiperbolizálja az élettörténések kaotikusságát, és mindezt egyfajta sajátos „valóságfölöttiségbe” szervezi.

A lényeges az, hogy a hrabali próza realitása többnyire nem deformáció vagy transzformáció, hanem voltaképpen csupán az alapvető tapasztalatok másfajta átcsoportosítása, másfajta szintézis az élet realitásának színeivel. Benne elemi tapasztalatokról van szó, amelyek nem tételeznek fel sem túlságosan igényes gondolati, sem érzelmi határt, s ezért fölöttébb kommunikatív; ráadásul híján van a tabuizált területek, témák, kifejezések tiszteletben tartásának. Hrabal prózájában ezeknek a tapasztalatoknak a szintézise, elrendezésük rendszere sajátos jellegű, s irodalmi megfogalmazásában szokatlanul közel marad az emberi dolgok elemi, közvetlen átéléséhez: hierarchiamentes, nem helyezi a különlegeset, a szokatlant a banalitás fölé, a nemeset az alantas fölé, a jelentőset a jelentéktelen fölé. Mindez azzal mutat rokonságot, amit úgy jellemezhetünk, mint tipikus népi viszolygást az életből merített anyag entellektüel osztályozásától, a valóság elfogult klasszifikálásától. A hrabali világ rendje az éles ellentmondások és elképesztő aránytalanságok felfokozásán alapszik, amelyek a leghétköznapibb valóságban találhatók, s ezért hatnak nem irodalmi módon, s bizonyos groteszkségük és fantasztikusságuk ellenére mégis valószerűen. A modern műalkotások tetemes részében felfedhető művészi megoldásoktól eltérően a formai eljárás mikéntje rejtve marad, mivel a szerző látszólag azonosul a befogadó látószögével.

Hrabal prózája alighanem ezekkel a tendenciákkal aktivizálja az úgynevezett egyszerű olvasót, aki tudatosítani sem képes, hogy valójában egy meglehetősen rafinált írásművel van dolga.