Rövidebbeket, kérlek; Ne legyen olyan unalmas; Komolyabb baj

Rövidebbeket, kérlek

Ha lehet, rövidebb verseket írj!

Ne haragudj, de nem bírom

mostanában a hosszúakat.

Nem bízom bennük. So, so, so.

Ahogy Hamlet mondja. De akár

segélykérő jeleknek is tekintheted.

Nem tudom, miért. Valahogy untat.

Kihuny bennem az érdeklődés

legparányibb szikrája is nyomban.

Akár az értelem némely versben.

Amint egy hosszabbat meglátok.

Írj rövidebbeket, kérlek! És nem csak

magamért, érted. Biztosan érted?

Ne legyen olyan unalmas

A múltkor váratlanul megkérdezte, hogy

megérinthet-e, valóságos vagyok-e,

megfoghatja-e a kezemet. Nem

mondtam semmit, csak odatartottam

a karom. Akarom, mondta, de nem

nézett rám, s nem tudtam, melyiket

akarja tényleg, engem, biografikus

lényem, vagy fiktív, szerzői énem

megérinteni. Valószínűleg, inkább

azt a másikat, aki megérinthetetlen.

Aki nem is létezik, csak én találtam ki.

Hogy ne legyen olyan unalmas

a se velem, se nélkülem „levés”.

Komolyabb baj

Ezek után már csak arra kérlek, uram,

add, hogy ma is lebukjon

a hegyek mögé a nap,

bár nem követett el semmi

rendkívülit, mégis.

És holnap feljöhessen újra

szabadon. Ennyi csak. Amit kérek,

újra meg újra. És hogy

a látszólagos sikereket

továbbra is

kudarcként élhessem meg.

Mert addig nem lehet komolyabb baj,

amíg erre kérlek.