Tükrök, ajtók, versek?

„Folyton beissza a homok

felfedezéseink lassú nyomait.”

Verskötet, napló, reflexiócsokor? Jegyzetelő füzet, szántszándékkal destruált aforizmagyűjtemény? Jász Attila alaposan elbizonytalanítja a klasszikus műfajtanon edződött olvasót. Költészetét Az ellenállás formái alapján ugyanis egy határozott, szinte mérnöki pontossággal kiszámított lebegtető játék jellemzi: mondatai elsősorban a vers-mivolt elbizonytalanításával hatnak. Költői aforisztikának tetszhet, amit művel, egy-egy poentírozott vershelyzet higgadt prózába folyatása ugyanúgy jelen van, mint e folyamat ellenkezője is.

Éles kontúrokkal rajzolja meg egy-egy megfigyelés körvonalazható vonatkozásait, s ezek a reflexiók alkotják a lényegi verstestet. A versek számozottak, mint egy-egy filozófus morzsái, vagy például az antik kritikai kiadások szövegei, illetőleg a szentírás textusai. A tizenkettes szám bűvöletében kikristályosodó koncepció részint az esztendő hónapjainak számával is egybejátszható, ám talán hangsúlyosabb jelentésképző tényezőként léphet fel a tizenkét mennyei drágakő misztériuma, melyre a hagyomány szerint a mennyei Jeruzsálem ragyogása épül: „Egy város néha hónapokig olyan marad, mint egy megíratlan költemény…”

Jász szöveguniverzumában a magánmisztérium, illetőleg az ellenmisztérium régen roncsolt és most helyreállított szertartáskönyvét ismerhetjük fel.

Az egyes tételek olykor egyetlen én köré strukturálódva villantják föl a töredékesség alakzatait összefogni látszó interpretációs minimumot, máskor a szövegértés és szövegteremtés egyaránt interperszonális viszonyok függvénye. Így robban be a különbözőség mítoszaiba például a levéltöredék, illetve a távirat. A távirati stílus közlésminimuma szöges, ugyanakkor finom ellentétet alkot az aforisztikus „örök” közlendővel, melynek létrehozásában a tradicionális értelemben felfogott költészet is érdekeltnek tűnhet. Az aktuális és az örök idődimenziót egy-egy közlésfajta reprezentálja, melyek eredeti kontextusait a felhasználás töredezettsége és szubjektív reflexivitása dimenzionálja át költői olvasmánnyá. A tükör mitologikus motívuma az önmagát szövegekben néző, villódzó és képpé összeálló betűk halmazaiba meredő narcissusi biográf egó képfoszlányokra és absztrakciókra hasad. A szöveg elszilánkosodása mind nagyobb kontextuális hiányérzetet teremt, s mind jobban tágítja is az értelemkonstrukciók játéktereit.

Jász Attila térnek láttatja a tükröt: a látvány maga a bemerülés a csodák világába, ahol a mulandóság képei is tükrökben sejlenek fel, s megsokszorozva a mondatot, mely a szöveget ért kataklizmák nyomait viseli magán, történetté sokszorozzák. Nemcsak az ismétlés, a hű tükrözés szempontjából beszélhetünk erről, sokkal inkább a modifikáció, a törés, a tükörrepedés, a foncsorvesztés oldaláról közelítve.

Szó és jelentés közt van-e kötőanyag? Az állandó és olykor egymásnak ellentmondó interpretációk szöve(g)vényeiben jelentkezik-e valamiféle konstans jelentés vagy csak a folytonos elkülönböződés játékainak vagyunk kitéve? Sokkal könnyebb képekkel beszélni, noha a „túlzottan konkrét dolgok” idővel a képekről is eltűnnek, s az általános eljelesedés ismét az alapvető, posztmodern szemantikai labirintusba zár.

A nyílás és a bezárkózás közti közvetítő objektumok hangsúlyos jelenléte a kötetben a tárgyias költészet által tematizált örökös között-lét toposzára játszik rá: az ablak és a tükör relációjában ez jól leírhatónak látszik: meddig ablak az ablak, s hol kezdődik tükörléte? A szöveg ablakán át rálátunk a literatúra tájaira, s az ablakszárnyban olykor arcunk is kirajzolódik, máskor a hagyomány jégvirágait szemlélhetjük csak, melyek elzárják a kinti, jegelt látványt. A tükör énünkkel játszik, s nem villanthat mást, mint amit ablakba nézéseink során alakítottunk magunkon. A tükör akkor válik ablakká, ha az ellenvilágot ismerjük fel a szemlélésben. A múltunkra rányíló emlékezésnek ablakai vannak, a papírra vetett emlékezés viszont maga a tükör.

Idézetek, intertextusok bevallott és a kötet végén becsülettel listázott kavalkádja lép szimbiózisra a Jász-szövegekkel. De valóban Nádas, Borges, Bachmann, Celan, Jarman (stb.) nyomai ezek, ilyen egyszerűen diagnosztizálható lenne a szövegtest fertőződése, illetve mutálódása? Jász szövegei reflektáltságukban egyszersmind fel is oldják a kulturális hatások ikonologikusságát, s nem magukat emelik diadalmasan föléjük, hanem inkább tükröt tartva nekik szemlélik egymást, mint többé nem-önmagukat.

A mennyei város építőkövei, a drágakövekké csiszolt Jász-mondatok tökéletes szerkesztettségükkel kiváló építőanyagnak látszanak. A maguk hangsúlyozott konkrétsága beépül az építményt kialakító strukturáltságba, s elvesztve önmagát az lesz, aminek látjuk.

A legtöbb aforisztikus mondat írásallegorizáló természetű, mely azonban a transzcendenshez köthető, bizonyos értelemben a platóni alkotásteória rokon vonásait hordozza. Az írás és a hajózás, a szövegtengeren való navigálás az ég kékjének elérhetetlen és titokzatos univerzumához viszonyítva határozza meg önmagát. A szimbólumfejtésre késztető szakaszok erénye nem is annyira az, hogy felfejtsük, lehetséges variációs olvasatok sorjázását készítsük elő, sokkal inkább abban az intenzitásban rejlik, mely ezt a kényszert az olvasóból képes kiváltani.

A felejtés szertartásai kötetzáróként a percepció határozottabb kérdéseit szublimálják szöveggé. Szerelem és erotika foszlányai vegyülnek itt az örökös építkezés, szöveggenerálás allegorikus vonatkozásaival. A „történet fonala” Ariadné és Thészeusz klasszikus szerelmi szálát kínálja értelmezési kiindulásként. A „bőröd illata” és a tengeri só szintén mitológiai dimenziókat nyit meg, ez a réteg azonban csakhamar a „múzeum” kellékei közé kerül. A szövegesülő világ előbb-utóbb múzeumi önarcképpé áll össze. A festményszerűen visszatérő női arc a Jász Attila-féle szövegtemplom át- meg átstilizált kultusztárgya. Vélhetőleg, legalábbis a szövegtörmelékek – melyeket egyébként határozott kéz számozott be, tett rendszerré biztos arányérzékkel – kínálta együttlevés nyomán kikövetkeztetve, historikus dimenziót kap: „a csigák lassan másznak a grófnő ablakának kő párkánya felé”. A regénybe illő mondatfoszlány azonnal átváltozik a kívülről szemlélt alkotó, azaz történetbonyolító írásgesztusainak problematizálásává: „olyan lassan, hogy az író akár arra is gondolhatott volna közben, mi is történjék majd, ha egyszer felérnek”. Látványos és szimptomatikus az elszalasztott lehetőség volnájának kiemelése.

Az emlékezet tengerét megjáró odüsszeuszi lény, az író maga, hajótöréseit veszi számba a kultúrtörténet írásos kincseit szemlélve-meglopva.

Jász Attila Az ellenállás formái című könyve a nyelvvel szembeni ellentartásról szól, mely ugyancsak a nyelv által problematizálódik. Ez az ördögi kör azonban a kaviccsal megsértett víztükör koncentrikus köreit idézve működteti önmagát: hasonlóképpen gyűrűzik szét a műfajtalanság problematikáját éreztetve a műfajiság becsempészet mozzanataival szemben vagy a versszerűség szétírásának lehetőségeit érvényesítve a vershez való viszonyításban.

Ismét „kiléptem a mondatból”– alighanem a mondatban-levéssel és a mondattá-levéssel szemben működtetett kilépési törekvés az, ami működteti Jász Attila prózaverseit.

Írásom záró részében arra teszek kísérletet, hogy a meglévő fejezetekhez hozzáillesszem az én „apokrif” tizenkét mondatomat: