Zsebtükör

– Új verseid a biografikus és a szerzői én, a valóság és a fikció elmosódó határait, a látszólagosság kérdéseit taglalják. Jól érzékelem-e, hogy bizonyos ironikus felhang is kiérződik ezekből a szövegekből? Az aktuális bölcseleti és irodalomtudományi témákkal szembeni averzió ez vagy inkább afféle integratív gesztus?

– Igen, igen, igen. Mostanában Pessoa a kedvenc szerzőm. Nyilván nem véletlen. Az ő alakmásjátékai izgalomba hoznak ma is. És közben éppen az aktuális vers (Ne legyen olyan unalmas) háttere egy nagyon is valóságos élmény. Egy olvasó(m) megkeresett, és nem tudta eldönteni, kire is kíváncsi valójában. A szövegek által megteremtett szerzőre vagy rám. Aki szintén a Jász Attila névvel azonosítom magam, és gondban vagyok, hogy akkor most ezt a választ melyikünk is írja. Az ironikus felhang jogos észrevétel, bár remélem, inkább önironikusként olvasható, de segít, teremt egy kis távolságot, ahonnan ezt a bonyolultnak tűnő viszonyt kicsit viccesebben lehet látni.

– Komolyabb baj című versed számomra Kosztolányi prózai boldogságdefiníciójának (lásd: Esti Kornél) verses édestestvére. Milyennek képzelnél egy huszonegyedik századi költő Esti Kornélt?

– Szerintem nagy gond, hogy a szerzők teljes mértékben azonosítják magukat – nálunk – a műveikkel. Legyen az elmarasztalás vagy dicséret, magukra vonatkoztatják. Ez a vers részemről egy kis hiúságpróba. Arról az érzésről szól, hogy a művek által szerzett dicséret vagy kitüntetés milyen nagy kísértés, el akarja hitetni veled, hogy te tényleg ilyen vagy olyan vagy. És amíg ezt észreveszed, tudatosítod, nincsen nagyobb baj… A boldogságdefiníció helyett pedig inkább a „minden egyformán lehetséges” pluralizmusát szeretem az Esti Kornél-szövegekben. És szeretném azt írni, hogy a 21. századi költő Esti Kornélt időnként magamban ismerem fel, de ez, sajnos, nem igaz. Naivitásunk lehet legfeljebb közös alap.

– Hamlet első versedben mindössze a So, so, so szakasz átemeléséig jelenik meg. Úgy tetszik, költészeted épp a „másodlagos” szófajokkal megjeleníthető jelentésekre koncentrál…

– Próbálom játékba hozni magam, és ez vagy jól jön ki, és kifelé is működőképes, vagy nem. Itt a hamleti beszólás – szemben a lenni vagy nem lenni nagy és nyomasztó dilemmájával – valóban egy kicsit a másodlagosságra, a lényegtelenre apellál. Az angol jelentésen túl fontosabb volt számomra a hangzás magyar értelme, vagyis: a szó, szó, szó…, mármint, hogy néha túl sok. És van egy segélykérő (s.o.s.) jelentésaspektusa is.