A lépések fogyása

A hídon álltunk, néztük a vizet. Ez a víz más, nem olyan sodró, csak úgy löttyen épphogy tovább, nem olyan nagyfolyós, íves és kanyargós. Ha tehetem kiállok ide a tocsogásba, és kis gonosz, lopott mondatokat sziszegek bele a szélbe. Ne higgye amúgy, hogy érzelmes vagyok, hisz mindenkit megkötnek a leírások.

Úgy döntöttem, hogy majd napnyugtáig állok itt, nézem, ahogy lassan megfestené, bocsánat, elképzelem, ahogy megfestené a fodrokat, a mélyen sötétülő sárga. Semmi közöm ehhez a patakhoz.

Csakközel áll hozzám.

Még jó, hogy nem folyó, ó azok a folyóleírások, förtelmes feladat, nehéz lenne kimászni belőle. Kurva kátyú.

Csend van, és szörnyű szúnyogok. Azért vízi világ ez, bizonyára vannak attribútumai. Mondjuk, hogy igyekszik, hogy legyenek. Szerintem ez is valami, ennyi folyásból, eljutni a befolyásig, dicséretes tarha.

Talpát nyaldossák a hullámok!

Hová fut ez a patak, az alliterációmhoz, amely bevett szokás, milyen jól passzolna most a folyó, milyen jól szöktetné tovább, kacsázna, de ez patak. Nincs más, ha pocsék is. Pocsolya. Betesz neki az aszály, de hídja azért az van. Az bezzeg. Át tud hidalni. Lehet, hogy mégis folyó? Csak fűzőt hord? Az slankít. Jó, hogy beadtad a derekad, Te békazöld.

Ki tudja?

A víz legyen vele.

Kíméletlenül, mentség nélkül, úgy érzem, nem tehetünk semmit. Belemásztunk, behúztak minket a csőbe a nyavalyásak nyakig!

Csávában vagyunk, no csáó!

Nem lehet az előzményekhez ragaszkodnom, nincs itt nagyon megágyazva nékem, nem lehetek folyománya semminek. De sejtéseim vannak, hogy mi itt a bökkenő, és az is valami.

Gáz van. Ha jön, köhögök. Kényelmetlenül érzem magam, ha kinyitok egy-egy könyvet. Hülyén érzem azt. Pedig nem onnan jön. Nem tudom az enyimére vonatkoztatni. A dolgok nem jönnek át, nem mintha kéne jönniük, de én már csak úgy szeretem, ha jön. De nem. Olvasok egy könyvet. Fenntartásaim vannak vele. Nem akarok megsérteni senkit sem. Ezt most szögezzük le. Legyen egy pont, amitől lehet erre, meg arra mozdulni egy regényben. Vegyünk egy ilyet.

Veszek egy regényt, és vannak fenntartásaim.

Fenntartásaim vannak azzal a regénnyel.

Például.

Veszem azt.

Nem ülök be szülővárosomban forró teára, kabátom belső zsebében nincsenek furcsa papírlapra feljegyzett, titkos latin kifejezések, a táncházaktól meg meglehetősen intenzív émelygés kezdődik a gyomrom tájékán. Nőmet sosem vittem kortárs szlovák író regényének filmváltozatára. Az ilyen cuccokon még azt sem tudnám, mikor kell elkezdeni smárolni (esetleg végig?). A könyvtárban itt péntekenként van szünnap. A regényírók sem keresik fel ezt a várost, e tekintetben hasonló incidensre még írásos feljegyzésekből sem emlékszem. A Thurgau borban, csak egy a sorban, a ténél.

Itt még normálisnak mondható hídfők sincsenek.

Honnan köpjünk s mire?

Ehhez ragaszkodom, szemben az összeegyezhetetlennel. Mintha lenne ott valami? Odaát. Persze a semmi sem semmi, mondjuk. Ja. Igen. No.

Tudjuk.

Egy színháznak csúfolt valami, az ellenben igen, az van, de arra azé’ bármit is ciki írni, esetleg indokolt.

Nem vagyok egy hídfő, bár elfoglalt vagyok, de azért ez is gyengén tartható.

Nehéz lesz írni, nem cserélhető sokra, így most több mint az egyharmadnál.

Közben pedig századok ültenek el, minden bekezdés legalább egy hét. Az ösztöndíj a második héten annullálódott. A kiadási oldalon talán szerepelt egy Müller Thurgau.

Az intenzív intenció tehát indokolt. Hogy csak az i-nél maradjunk, interpretálunk inunk szakadtig. Kódolunk és de. Konnotációink kimerhetetlen hozama. Már időnként motívumokkal is találkozhatunk, regényírókkal ellentétben. A narráció nyűglődő, de legalább nem zavar, a narrátorral ellentétben, aki mindezen magatehetetlenül heherész, és maximum önreflexiókba bocsátkozik, szűzies tapintatában a fikció iránt; anaphorákra és asszociációkra hajaz.

Értő recepcióért rebeg fohászt.

Struktúráját retardációra hazudja, bár összefüggései szerinte sűrűk, a mennyiség tekintetében bizonyosan, de a minőségről most ne nyissunk konferenciát. Maradjunk annyiban, hogy alig-alig igazolhatók.

A klaviatúra könnyed, kimért érintéseinél hirtelen mindig hiszek a pillanat varázsában, és a textualitásban.

Mégiscsak itt az ominózus több mint egyharmad, minden szál beindítva, minden a helyén, mint a felvezető körnél a forma egyben, aztán be a starthelyre, s mire kialszanak a lámpák, a motor bealszik, csak verheted a klaviatúrát, mint a peches pilóta a kormányét.

Nó, széfti kar.

Most még így, de minden a maga útján a végkifejlet felé azért halad, még ha időnként nem is akarod, ha nem is úgy tűnik. A perspektíva akkor is több mint pocsék. Kevesebb, mint alakuló.

Patt.

Kis terület, kis dolgok, kis halál.

Minden lehet

Esteledik.

A számítógép a kézirat készítése közben, most fagyott le immár tizedszer. Kicsit hervasztó lenne, ha pont tizenháromig bírná.

Kiszámítható.

Csúnya lenne, hogy ilyen, ennyire nyilvánvaló.

Mikor is annyi meglepetéssel szolgált ennek a valaminek az írása, vagyis ezt talán pontosítani kéne, mivel a meglepetések egy része remekül kiszámítható volt, és ugye akkor már nem is…

A legnagyobb felfedezés, illetve elkeseredés, a télapó és az angyalka lebukása után szinte centiméterekkel, hogy nincs olyan mondat, amelyet ne lehetne leírni.

Minden mondat belevaló.

Kiváló, tökös és rátarti.

Nincs selejtes tégla, bár a ház összedőlhet. Nem lesz ugyan önkéntelenül szép, nem lesznek csak úgy timpanonok meg boltívek és stukkók, de panelek mindenképp, és nagy szürke, mogorva tömbök. Ahol hetente romlik el a lift, csepeg a csap, nincs fűtés, szelel a szigetelés, egyszóval szar minden, de megszokjuk, és nekünk megfelel, így működik, mondjuk. Naná.

Mégis mennyiségileg csak én gyarapodom.

Plusz négy kiló megint, és tömör toka. A könyvtárban azt mondják, hogy izmosodom, hogy mit sportolok, mert, hogy izom, én meg mondom, hogy téves, mert ez háj, de mondjuk, tetszik a könyvtáros kisasszonyok kedvessége, és tényleg kedves, legalábbis, mintha hájjal kenegetnének. Lassan olyan leszek, mint G. Persze nem minőségbe – jaj, á dehogy! –, hanem úgy külsőre, nagyjából. Nem hiszem, hogy ismer a G. személyesen, persze az is lehet, hogy személyesen igen, csak akkor épp névileg nem vagyok képbe nála, amikor meg azt képzelem, hogy a nevemet látja, akkor meg tuti nincs hozzá képe, szövege.

Képtelenség.

Egészen bizonyos, hogy nem ismer, de ha történetesen törtetésem folytatódik, és egyszer összefutunk, majd bennem magára ismerhet. Persze szigorúan csak képletesen. Alakilag. Úgy.

Csak.

Csak hát nem lesz itt semmi, vagyis valami biztos. De nem lesz ez regény, se elbeszélés, se semmi, nem lesz történet – nem is akart –, olyan kandallós, nagypapás: Isonzótól kezdődőn, lövészárokból kiindulva (az utolsó rohamra?), á dehogy, az utolsó rándulásig. Nem, nincs kecses ív.

Nem lesz itt más semmi, csak szöveg.

Minden azzá lesz (lett) menthetetlenül, viselhetetlen.

Na ugye, megmondtam (íme még egy sor).

Hé, Uram, kérem, lehetne kérnem még egy sort? (és a csapos elkezdené a következő sor csapolását), igen, ezt, valami ilyet, ez tényleg így megfelelne.

Nem, ez még nem tökítene el semmit.