Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. november / A trágárság mint a halál nyelve

A trágárság mint a halál nyelve

Barak László két verséről

     

Bizonyos szlovákiai magyar irodalmi körökben Barak László, úgymond, trágár verseit a jobbik esetben tanácstalanságba hajló megütközéssel, a rosszabbik esetben anatémát kiáltva, azaz radikális ellenállással fogadják.

Vizsgáljuk meg ilyen szempontból ezúttal a költő két új versét, nevezetesen a Starter, a katona és a kurvaélet című opusokat: valóban trágárak ezek a versek vagy inkább csak a szükséges mértékben, azaz funkcionáltan stilizáltak?

Ha túltesszük magunkat azon a viszolygáson, amelyet bizonyos vulgarizmusokkal és nyelvi közönségességekkel szemben az irodalmi-etikai jólneveltség éreztet velünk, akkor látnunk kell, hogy e két versben tulajdonképpen csak az irodalmi stilizáció sajátos esetével és fokával van dolgunk. Pontosabban: e versek stilizáltságát (vagy inkább „alulstilizáltságát”) annak az iskolának az utóhatásaként értékelhetjük és érthetjük meg igazán, amelyet például Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete anno (1993)  az „alulretorizáltság iskolájának” nevezett, indulását a nyolcvanas évek közepére tette, és Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László nevével fémjelzett.

Ez a fajta alulretorizáltság vagy alulstilizáltság olyan nyelvi szerep következetes végigjátszása, amelyben a lírai szubjektum az idegen személyek megteremtésével teljességgel „szétjátszódik”, felolvad, a versben nem a költőt halljuk beszélni, hanem a teremtett figurákat, a bizonyos hangnemekben, sajátosan rontott, vulgarizált beszédmódokban megformálódó, többnyire dilettáns vagy deviáns alakokat. Az így az epika és dráma alakzatai felé tolódó szöveg pedig ott válik lírailag is telítetté, ahol a különböző irodalmi konnotációk számára is nyitva marad, azaz a beszédmód és a történet kellőképpen érdekessé, sőt provokálóvá tudja tenni magát ahhoz, hogy az olvasót mögöttes jelentések felé indítsa.

A Starter, a katona és a kurvaélet című versek az epikai-drámai anyagukat abból az öt évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen valóban megtörtént eseményből merítik, amelynek során egy gang máig ismeretlen, vagy legalábbis még bíróságilag elítéletlen, tagjai lemészárolták a „Pápai” névvel jelzett másik gang tíz tagját, a versek beszélője pedig az első esetben az a – a versben „Starter”-nek nevezett – Pápai-gangtag, akinek, míg élt, az volt a feladata, hogy a főnöke Mercedesének (mint az egykori előkóstolók a főúri étkeknek) a veszélytelenségét, illetve veszélyességét a saját élete kockáztatásával megállapítsa, azaz a kocsit a főnöke számára „előstartolja”; a másik vers narrátoráról csak annyit tudunk, hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, amelyet a „Starter”, de azzal ellentétben nem esik áldozatául a vérengzésnek, s bizonyos együttérzéssel, részvéttel emlékezik vissza a lemészároltakra.

A két szöveg minden alulretorizáltságával, tragikumával, kuriózumával egyetemben sem mutatna túl az esemény szociologikumán és referenciáján, ha benne a jel és jelentés nem volna magas formai rafináltsággal úgy összeszőve, hogy végül már maga a jelentés is jelként, azaz a referenciáról leváló esztétikumként fungál, s önmagán túlra, valami közelebbről meghatározatlan és meghatározhatatlan metafizika irányába mutat.

A jelentés jellé, azaz esztétikummá válását főleg maga a versforma, a hosszabb és rövidebb sorok „olvass versként!” játékra felhívó grafikai látványa, továbbá a nagyméretű metaforákká transzformálódó epikai helyzetek – „slusszkulccsal startoltam a pinát is” –, a szóismétlések – „csezmeg”, „kurvaélet” –, a mérsékelten adagolt paralelizmusok s nem utolsó sorban a kontrapunktelv segítik.

Az előbbiek a kevésbé gyakorlott versolvasók számára is nyilvánvalók a szövegben, lássuk tehát közelebbről ez utóbbit, a kontrapunktelv működését.

A versek két legjelentősebb ellenpontja: a nagyon is triviális, útszéli és drasztikus cselekmény a verses beszéd emelkedett formájában mintegy „meghasonlik önmagával”, jelezve, hogy a történet maga is stilizált, a mű struktúrájával együtt, azzal dialógusban alakul (a két vers rímei például provokatívan bornírtak: „csezmeg – esztet – teccett”, tüzel – sül el”, „köllött – kölköt”, sőt itt, a rímek által mintegy kiemelve, sűrűsödik meg leginkább a szöveg szubliteralitása, a nem irodalmi beszédmód; de: ez a szándékosan rontott rím is rím, azaz a formátlannak formát, esztétikai létet, bizonyos méltóságot adó minőség); a másik ellenpont: a két vers egymásmellettisége feltehetően nem véletlen, összetartoznak és együtt maguk is kontrapunktot képeznek. Így:

Az első versben az erőszaknak egyként tárgya és alanya, a „Starter” (aki a bére fejében „szolgálatára” rendelt prostituáltaknak, a „reszkető libáknak éppen úgy „kápója”, mint ahogyan neki a főnöke) úgy hal meg, ahogy élt: értelmetlenül, halála visszataszító, tragikum nélküli. De a halál itt elveszett tragikuma a második versben (érdekes módon a sokszorosan megalázott „libák”, a „lányok” révén) megképződik, s ezzel a két vers, szintén pontként és ellenpontként, szorosan egymáshoz rendelődik.

A második vers befejezése egyébként valódi remeklés:

   

ólmot pumpáltak egy napon

                                     bazi mód a gengbe

                                   kuka csend lett előbb akkor  

                                    majd szitokszó lopakodott

                                  végül röhej viháncolt a téren

   

                                     de a cafkák letérdepeltek mind

                                      gyertyával a kézben

   

Pontos egzisztenciális léthelyzet: a gang regnálása idején meglapuló városi lakók sokáig még a brigantik halála után sem mernek pisszenni, aztán kitör belőlük a gyávák bátorsága: előbb a „szitokszó”, majd a cinikus, megkönnyebbült „röhej”. A „cafkák” pedig „letérdepelnek gyertyával a kézben”, s e térdeplésükkel és gyertyáikkal erkölcsileg magasan a környezetük s önmaguk fölé, szinte metafizikai magasságokba emelkednek.

Sokat lehetne erről az ambi- és polivalens jelentésű térdeplésről írni (miért gyászolják e leányok a korábbi kínzóikat?, a közös sors, a kitaszítottság állapota vagy valami, az értelem számára felfoghatatlan más érzelmi kapocs köti őket össze?, vagy csak ők tudtak „a halott ellenség már nem ellenség” eszmény etikumához felemelkedni? stb., stb.): az irodalmi-olvasói konnotációk számára a két versnek kétségtelenül ez a része a legnyitottabb, a képzeletet  leginkább megtermékenyítő. De mivel célunk a két vers kvázi trágárságának az apológiája, e „trágárság” funkcionalitásának a bizonyítása, itt már csak a zárókép egyetlen síkjának, nevezetesen annak a retroaktív hatásnak a jelzését-kibontását kíséreljük meg, amely hatás során szinte mindkét vers alaphelyzete hirtelen más, gazdagabb jelentést nyer.  

Szóltunk már fentebb a két verset összekötő „Starter” figurájáról, annak értelmetlen haláláról. Ez a halál a maga értelmetlenségével, tragikum nélküliségével egybeesik a kor halálképével: a posztindusztriális és posztmodern ember számára a halál „bántóan értelmetlen esemény” (Susan Sontag), ezért bagatellizáljuk vagy nem veszünk róla tudomást, nem beszélünk róla. Ennek megfelelően az értelmes, a cél érdekében történő halál az irodalomban is elképzelhetetlen, sőt az élet részeként bekövetkező, méltósággal elszenvedett halál is az.

Adva van a kérdés: hogyan lehessen e taburól az irodalomban érvényesen szólni?

Barak László a fent vizsgált két versében a „trágárság” és a deviancia nyelvén szólt e kimondhatatlan témáról sikeresen, azaz úgy, hogy a bűn nyelvének s a trágárságnak a szemétdombjából kihajtott metafizika, a „gyertyákkal térdeplő cafkák” oximoronja, valamint a megalázók és a megalázottságukban felemelkedők kontrapunktja révén a tragikumát is képes volt visszaadni.