■ Kulcsár Ferenc (Vers)

Az élvezet szövegei

N. Z.-nek szeretettel

Anno 2000 havas karácsonyán, a titkos ajándékok

angyali alkonyán, isten tudja, miért,

R. C. foga megfájdult. Sharidont vett be,

s gyógyírként egy jeles könyv után nyúlt, ám olvasás közben,

isten tudja, miért, az erotika gyönyörébe ájult.

Öntudatlan öntudata tudta, a sátán játszik vele,

mint Rómeóval s Júliával Shakespeare ördöge.

Aztán R. C. magához tért, nem adagolta túl

a szövegheroint, s titkolva a kínt, a kínos helyzetet,

a családjával együtt zengte a dicsőség- és békeéneket.

Az angyal és a pásztor ott szorongtak mind

a karácsonyfa előtt, s R. C. kortyolgatta

az öröklétittas levegőt, olvasgatva lélekben

az Isten nyitott könyvét, a tűszúrást az agyba,

s a gyönyörtől ismét lerogyott a pamlagra.

Öntudatlan öntudata, mint csillagszóró, szikrázott,

be akarta habzsolni a megváltást, a kárhozatot,

a szép kerek világot. Kiskarácsony napján

– nagykarácsony volt már? – R. C. éppen mákos-diós

kalácsot evett, lapozgatva közben a gyönyörű

álomvilágkarácsony-könyvüket, s isten tudja, miért, újra

az erotika gyönyörébe ájult. Öntudatlan öntudata mélyén

életműve, mint villámfény, eléje tárult:

teljességet sugallt, belső végtelenséget, lenyűgöző nyelvi

erőtől fénylett, ám hirtelen, isten tudja, miért,

lelkéből felcsapott a pokol kénkőlángja,

s verseinek grafitszürke, prózai pernyéje

pilinkélve hullt alá a tündöklő hontalanságba.

Bétamakáma

Amikor R. C.-vel álma könnyű vitorlása

Aiaié szigetén kikötött, üszökszínű, rühes egek

morajlottak a víz fölött. Oroszlánok s karmos

farkasok bársonya között lépkedett, mígnem a

szent völgyben ragyogó, fényölelte palotához

érkezett. Megállt a széphajú istennő, Kirké

sugaras kapujában, gyönyörködve a bűvöletes-

mérgű szépasszony ablakon át kiszüremlő dalában.

Kirké koronás terembe vezette be R. C.-t,

csodálva titkon a merszét. Aztán persze,

miután R. C. a méreggel kevert kükeónpoharat

kiürítette, a naphajú istennő vesszőérintéssel

disznóvá ütötte. Visítozva, röfögcsélve,

ostorpattogás közt tuszkolódott R. C. be az ólba,

de értelmét az istennő megóvta. Makkot zabált

odabenn, somfa vérvörös bogyóját, felvitte az istennő

a dolgát. A disznóvá lett R. C. naphosszat döglődött,

szalmán heverészett, mígnem a széphajú hajnal

szétfonta álma gubancát s felébredt. Emlékezett

álmára, hogy disznófejű nagyúr volt a sugaras

Kirké szent völgyében, csak azt nem tudta, álmában

emlékszik-e, avagy ébren. Zűrzavar volt szegény

R. C. disznóember lelkében. De halványan,

mint ezüst ködön át, a kikötőben látni vélte

vitorlása könnyed rajzolatát.

Gammamakáma

Az emberélet útjának felén – nemzetiszín

zászlók lengtek a földnek kerekén –, R. C.

egy nagy, sötétlő realizmusba jutott.

Pontosabban a káprázat realizmusába –

arany ködben legelésző szörnyekkel állott

R. C. vad tusába’. Mint égbolton égő ablakok,

ragyogtak a szemek világra tárva, nem lesz többé

senki az ópium cellájába zárva. A teremtés éneklő

virágai, a madarak illatosan csapongtak

magas mennyek alatt, s a pokolmély völgyek fölött

a hegyek gerince fénybe öltözött, minden élő

lássa, az új isten, az antikrisztus eljött a világba.

Az Alfában kigyulladt téridő

szép szíve reszketett, imádták a tengerből feljövő

fenevadat az emberek. Párductestét, medvelábát

virággal övezték, szájának káromló szavait

áhítattal lesték. Adaték a fenevadnak hatalom

szidalmazni Isten nevét és az ő sátorát,

nemzetségek, nyelvek, népek erősíték táborát.

A világketrec ura pedig, a földből jövő

kétszarvú vadállat úgy szóla báránynak képében,

mint a régi sárkány, amaz ősi kígyó, az

életrontó sátán. Jeleket tett, tüzet hozott

a nagy égből a földre, hogy mindazokat, akik

undok képét megvetik, megölje… Az emberélet

útjának felén R. C. a pokol realizmusába érkezett,

hol moslékos vályúnál étkezett. Tudta jól,

a föld vétkeit látják a szép egek, s tékozló szíve

reménytől reszketett: ha valaki másokat

sötét fogságba vet, bizony akkor ő is sötét fogságra megy.

Ha valaki fegyverrel fog ölni és öletni,

fegyverrel kell annak megöletni: az Alfában

kigyulladt téridő beteg szívét tűzzé teszi

a nagy Isten villáma, s a fenevadat elnyeli az Ómega

habzó óceánja.

Bagolyasszony

Félt is, meg nem is R. C. a bagolyasszonytól,

aki olykor a kőfallal összenőtt faágon

virrasztott sötéten izzó szemmel, máskor pedig

felröppent a holdra, baljós árnyat vetve

a falura. R. C. nem tudja pontosan,

ama balladabeli bagoly-asszonka módján

háborodott-e meg M. asszony, elveszítve rengő

bölcsőjét, síró gyermekét s gyöngyös pártáját,

de hogy tébolyodott volt, gyerekkorában

naponta észlelte. Gyakran megesett, hogy

R. C. nem mert apja után menni

a homoki dűlőbe szőlőt kapálni, permetezni,

kocsozni. A bagolyasszony háza nem malom volt ugyan,

de olyan puszta és kísérteties,

hogy R. C. ma hajlamos azt hinni, Franz Kafka,

Edgar Allan Poe, Sheridan le Fanu, Louis Stevenson,

Oscar Wilde és mások is az ő

falujában éltek egy ideig inkognitóban.

Ráadásul a bagolyasszony árny- és rémháza

szomszédságában két vénkisasszony, Márta és Mária

lakott, de R. C. ebben az esetben sem tudja

pontosan, hogy Jézus, avagy valamelyik

más férfirokonuk meglátogatta-e őket, és hogy

melyikük főzött, melyikük ült a látogató

lábánál, választván a jobb részt, hallgatva

a látogató tanításait. Mindenesetre a két

vénkisasszony éles kontrasztja volt a

bagolyasszonynak, de az is lehet, hogy nagyon is

egy tőről fakadtak. A bagolyasszony kezdetben

csak boszorkány hírében állt, olyan lényként,

aki az ördöggel cimborál, fekete macska

képében kóborol, a gyerekeket megigézi

s megrontja a tehenek tejét. De M. asszony, eladva

lelkét a sátánnak, idővel mint egy szellemárny,

mint egy jelenés, mint egy tünemény járta a falut.

Hol fennhangon beszélt, az égieket szidva, hol

suttogott, mint fákon a levél, ibolyafény

sugarakat lövellve szeméből szerteszét. R. C.

faluját reformátusok lakták, zsoltártudó

nyakas kálvinisták, gyönyörűséges Isten-házukban

dicsérve Istent, egyetemben a papjukkal. S

mit ad Isten, egy szép napon – így suttogták

az emberek – a bagolyasszony szerelmes lett

a daliás papba. De lehet, hogy nem is egy

szép napon, hanem ő már hajadonként

szerelmetes papné kívánt lenni, s a kudarc után

szeretetlen férje mellett vesztette el ifjú

menyecskeként ringó bölcsőjét, síró gyermekét,

gyöngyös pártáját. A paplak R. C.-ék

szomszédságában állt, s a bagolyasszonyt

gyakran hallotta R. C. , a kisgyerek,

a paplak előtt sírni-ríni, rimánkodni,

vinnyogni, mint elhagyott ebkölyköt, s

hiénaként kacagni a hold alatt. Lehet, hogy a

bagolyasszony az ördöggel cimborált, ám

az is lehet, mindezt csak a kiválasztott

férfiúért tette, hisz végső soron, ahogyan

Dosztojevszkij mondja, az emberben az ördög

és az isten vívja harcát, s a szerelem ördöge

vette el a bagolyasszony eszét, így válhatott belőle

jelenés és tünemény, egyszerűbben szólva,

a szerelem bolondja.