Ha itt az idő

Az agyagkorsóban – amelyben az a megölt állatok maradványaiból készített, rohadó szagú csontfőzet állt, amelyet egy varjútollal a lovak szeme köré, a fülére, orrlyukába és hasára kentek, hogy a legyek, bögölyök és szúnyogok ellen védje őket – legalul egy férfi leszakított karcsontjai hevertek, melyeket a csatamezőn egy lövészárokban vesztett el. A férfi a második világháború előtt egy ember nagyságú Jézus-szobrot vonszolt az erdőbe, és azt egy vízesésbe dobta. Jézus karjait, amelyek a zuhanáskor letörtek a testéről, naphosszas keresés után sem találták meg – Balthasar Kranabeter lelkész éjjelente zseblámpával és egy nyakába akasztott szentképpel bolyongott az erdőben. Hangosan imádkozott – dicsérjük az Urat, Uram, a te hatalmadat magasztaljuk –, ezért aztán végül is, mondta a lelkész, a gonosztevő elvesztette karjait a Hitler-háborúban, fából készült karprotézissel kellett élnie, amelyekre vaskampókat erősítettek, és élete végéig a felesége és gyermekei etették. Étkezés előtt homlokára, ajkaira és mellére keresztet vetett karprotézisére erősített vaskampóival és imádkozott: Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Azóta, mondja a szentképecskéket festő falusi lelkész fenyegető mutatóujját felemelve a hittanórán a  paraszt- és szegénygyerekek tágra nyitott szeme előtt, a kereszt alakban épített falu, amely a századfordulón már egyszer a lángok martalékává vált, egy balról és jobbról, fentről és lentről tűzzel keretezett képbe van börtönözve, ahol a pirosan és sárgán nyelvüket öltögető pokolbeli lángok között magasba emelt kezekkel fekszik a krisztusgyalázó, akinek meztelen felsőtestét egy zöld, karvastagságú kígyó öleli körbe. Lucifer, piros ördögszárnyakkal, a bűnös fölé hajol és egy bögre epét önt nyitott szájába. Óh, te legdélcegebb angyal és legtudósabb! / Megcsalt isten, kinek himnusszal nem adóznak: / óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!1

A falusiak Szent Györggyel, a lovak védőszentjének szobrával vonultak, amelynek szemét, orrát, száját és glóriáját a lelkész bekente a fekete, oszlásszagú csontfőzettel kora reggel, amikor még harmatcseppek csillogtak a templomfal melletti örökzöld cserjén. Köztük volt Maximilian akkor nyolcéves apja, reggel hét órakor a keresztet vivő sekrestyés vezette őket Pulsnitzból a négy kilométerre levő Großbotenfeldbe. Az életnagyságú szoborral, melyet négy férfi vitt, vonultak a hívők a kereszt alakban újjáépített falu testének jobb oldali, egyenes karján végig – tizenöt évvel azelőtt gyújtogató gyerekek teljes egészében felégették –, az Üdvözlégyet és a Miatyánkot imádkozták, amíg a szeggel kivert kézfejet elérték, átpréselték magukat a jobb oldali feszületkar görcsös ujjai között és elnémultak, amikor megérkeztek a Ponta-erdőhöz, ahol tavasszal még ma is hóvirágok ezrei virágoznak. A Ponta-erdőt Bitódombnak is nevezték, ahol régebben, mondja Maximilian kilencvenéves apja, bűnözőket akasztottak fel, s ami mellett ő gyerekként mindig nagyon gyorsan futott el nagy félelmében, amikor gyalog Kindelbrückenbe kellett mennie nagyapjához, hogy neki hírt vigyen vagy a postát továbbítsa. A körmenet mormogását akkor lehetett ismét hallani, amikor a zarándokok a következő, ugyancsak kereszt alakban épített helységbe, Nußbachba értek és maguk mögött hagyták a Bitódombot. A mise után, amelyet Großbotenfeldben, egy hereföldön celebráltak, és melyet évről évre Maximilian nagyapja, Florian Kirchheimer, egy országszerte ismert lótenyésztő fizetett, feloszlott a Szent György-körmenet. A zarándokok, akik még az ostya ízét szájukban érezték, meglátogatták ismerőseiket és rokonaikat, betértek a vendéglőkbe vagy a mezei és erdei utakon hazakószáltak. A szobrot egy homokfutóra tették föl, és két fekete lóval, melyeket a pap és Maximilian nagyapja kísért, utánuk fekete lószőrrel a hajukba kötött margarétakoszorút viselő lányok szaladtak, hazaszállították Pulsnitzba, és a helyére tették a templomban. Oh, Uram, ez az áldozat hozzád parfümként szálljon, hogy néped látogatása előtt szíved meghajoljon. Nem áldozunk többé borjakat, ahogy Áron tette, nem, Jézus Krisztust magát, aki kiengesztelhet bennünket.

Az agyagkorsóban – amelyben az a megölt állatok maradványaiból készített, rohadó szagú csontfőzet állt, amelyet egy varjútollal a lovak szeme köré, a fülére, orrlyukába és hasára kentek, hogy a kellemetlen és vérszívó legyek, bögölyök és szúnyogok ellen védje őket – az elhunyt és a pulsnitzi templomban több napon át felravatalozott pap, szentképecske- és pokolfestő, Balthasar Kranabeter maradványai fekszenek egy halálos balesetet szenvedett ötéves kisfiú maradványain, akit egy traktor ütött el. A gyerek feje állítólag olyan szörnyen eltorzult, hogy a halottszemle után, amikor a koporsóba fektették, édesanyja virágokkal borította be. Mindkét, a koporsóra erősített, aranyszínű lakkal befestett karton angyalszárnyat leszerelték, s a virágkoszorúkkal és virágcsokrokkal együtt a sírba, a kis, fehér koporsóra dobták. Az egyik angyalszárny a fehér koporsó bal, a másik a jobb oldalán akadt fenn. A gyászolók egy kicsi, hegyes lapáttal földrögöket dobtak a karton angyalszárnyakra és a fehér koporsócskára, egy durvaszürke legyezővel szenteltvizet hintettek a sírba. Az elhunyt gyermeket angyalok viszik a mennybe, a Szűzanya ölébe fektetik, mondta prédikációjában a falusi lelkész a nyitott sír mellett, a katolikus Tragailer temetőjében, nem sokkal saját halála előtt.

A világosbarna, díszítetlen, a templom közepén, ravatalon álló fakoporsón, amelyben az Egyházi Tanácsost, Főtisztelendő Urat, Balthasar Kranabetert ravatalozták fel, volt egy kémlelőlyuk, amely előtt ministránsai és a falusi gyerekek lábujjhegyen álltak, hogy még egyszer megszemlélhessék megsárgult, a halálban kiélezett arcát. Maximilian emlékszik még a halott feltűnően elgörbült orrára és beesett arcára. A lezárt koporsó alsó és felső része közül egy fehér szemfedő leselkedett kifelé. A koporsón egy virágcsokor feküdt fehér szegfűkkel, fehér műanyag szalaggal átkötve. A koporsó elé, melyet négy viaszgyertya vett körül, két koszorút támasztottak. Az egyik koszorú szalagjai, amelyen az Utolsó üdvözlet – Kindelbrücken polgármestere szöveg állt, a karintiai zászló színeit hordozták, a másik koszorú szalagjai, amelyre az Utolsó üdvözlet az Ön egyházközösségétől szöveget nyomtatták, s amelyen a papot az udvariassági formulákkal szólították meg, lilák voltak. Az oltáron is égtek a gyertyák. A szentségtartó zárva volt. A csipkével díszített oltárterítőbe, amelyen egy lila kendővel letakart aranyozott kehely állt, piros cérnával, gót írással az Ember! Itt van a hazád! mondatokat hímezték. Több mint huszonkilenc esztendeig szolgálta Balthasar Kranabeter, mint buzgó lelkipásztor, ahogy a búcsúztatóban állt, a pulsnitzi egyházközösséget. Földi maradványait átszállították Alsó-Ausztriába, és szülőfaluja temetőjében, szülei és fiútestvére mellé temették. Maximilian apja és egypár paraszt a faluból vonattal utaztak Karintiából Alsó-Ausztriába, és vállukon vitték az elhunytat utolsó nyughelyére. A keresztség által mindnyájan el vagyunk temetve az Üdvözítővel, ezért nem gondolunk már a világgal és annak menetével. Hadd vessük le, mi Ádám óta ránk tapad, hogy belénk vésődjön a kép, amely által Krisztus bennünk él.

A festegető lelkész sokszorosíttatta szentképecskéit, mint afféle kis gyónóképeket, amelyeket az utolsó áldás alkalmával, szenteltvízzel és tömjénnel az elhunyt felnőttek és az elhunyt gyerekek hideg, merev, sárga, az ujjvégeknél kékessé vált ujjai közé szúrt, a rózsakoszorú és a feszület közé. Néha ezeket a szentképecskéket, amelyek többnyire Szűz Máriát ábrázolták a gyermek Jézussal vagy a gyermek Jézust egyedül egy falusi gyerek arcvonásaival, a gyónás után a frissen beültetett réti lóherék közé szúrták, azoknak a sírjára, akik pár héttel korábban hunytak el. Később a zsíros, nedves temetőföld a gyónóképet megrágta, és már inkább csak a gyermek Jézus homloka és szemei látszottak, aztán még a kék, csillagokkal borított égbolt a kép hátterében, és végül csak pár nedves, temetőfölddel piszkított papírfecni maradt a sírdombon. A szentképecskéket, amelyeken a poklot ábrázolta, akárcsak a falu közepén álló képfán, húsvétkor a gyónás után a legsúlyosabban vétkezőknek adta a lelkész, soha nem a gyerekeknek, mindig csak a felnőtteknek, akik aztán a sekrestyében a megtévelyedésükről való számadás után ismét visszaadják neki a kicsi, agyonfogdosott, gyűrött képet, kapnak egy szentképet, amelyen Szűz Mária és a gyermek Jézus van ábrázolva, és azt meg is tarthatják. Kitől a lázadók szemének lángja kél, / mely egy vérpad körül egy népet elitél, / óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Poklunk képe, kiabált Balthasar Kranabeter egyik prédikációja alkalmával a szószékről, már csaknem minden kézen keresztülment ebben az istentelen faluban. Jaj nektek! Isten házában ne legyenek álarcok, sem smink a hívő nők arcán, nem lakkozott körmökkel kell a kezeket összekulcsolni és az imát elmondani, ne legyenek összegyűrt képes újságok szerint feltupírozva a szőke hajfürtök, ne, ne Isten házában! Szégyen és gyalázat! Jaj nektek! A beszennyezett lélekből eltűntek a bűnök, amikor a hívő a gyónóképpel a kezében az oltár előtt térdepelve tíz miatyánkot és három üdvözlégyet imádkozva bűnbánóan bámult a fellobogó lángokba, melyek között mezítelen felsőtesttel, egy kövér, zöld kígyó betekerte, a hátán fekvő és megkínzottan Ábrahám atyánk után kiáltozó krisztusgyalázó feküdt, akinek a piros szárnyait kiterjesztő, vastag szarvakkal rajzolt ördög epét csöpögtetett a torkába. Ábrahám hosszú szakállal a menny kapujában látható, az ugyancsak hosszú szakállú Lázár előtte térdel, és kezeit könyörgően Ábrahám ölében tartja. Ábrahám atya!, kiáltotta a Pokol alján fekvő bűnös, Ábrahám atya! Könyörülj rajtam és küldd hozzám Lázárt! Mártsa ujjai hegyét a vízbe és hűtse nyelvemet; mert nagy kínokat szenvedek el ezekben a lángokban. Ábrahám ezt válaszolta: Életedben jó sorod volt, ám Lázárnak rossz; hát itt megvigasztalódik, te pedig gyötrődsz, mert eltörted az ember fiát. Közted és köztünk nagy szakadék tátong. Tőlünk senki nem mehet át hozzátok, és tőletek senki nem jöhet át hozzánk. Ez volt írva gót írással a képfán és latin írással a gyónóképecske fellobbanó lángjai alatt. Saját festésű szentképei közül, amelyeken az angyal karddal vagy Szent Kristóf volt ábrázolva, egyet sem akasztott fel a lelkész sem a templomban, sem a sekrestyében vagy a templom előterében. Pár képet barátainak ajándékozott, a háziorvosának és egy fiatal péknek. Maximilian nagyapja, Matthias Felsberger is kapott egy bekeretezett képet egy szőke, göndör gyerekfejről, a nyaka alá szárnyak voltak rajzolva. A többi saját kezűleg festett szentképet a papgazdaság különböző helyiségeiben lehetett megtekinteni: a konyhában, a lakó- és dolgozószobában, a papgazdasszony hálószobájában és a folyosón, a fehér-szürke, falnál álló kar nélküli Jézus mellett, akinek egy vízesésbe való zuhanáskor mindkét karja letört. A bűnös, mondta a lelkész, aki az ember fiát letaszította, soha nem fog kijönni a Pokolból, átkozott ő és örökre elveszett. Isten legyen vele. És az ő lelkével. Ámen.

Egyszer egy szombati hittanórán az osztályban felíratott a lelkész krétával egy részt az evangéliumból, amit Maximiliannak mondott lassan tollba, a nagy, fekete táblára. Maximilian diáktársainak át kellett másolniuk a mondatokat a tábláról az Isten szemével, tisztítótűzbeli lángokkal, világító adventi koszorúkkal és színes feszületekkel díszített hittanfüzetükbe. Miután Maximilian több mondatot felírt a táblára, megszakította a lelkész a tollbamondást, szemügyre vette a hieroglifákat és így szólt: a kézírásodból kiolvasható a jellemed! Felemelt, cigarettafüsttől megbarnult mutatóujjával többször kihangsúlyozta a jellem szót. – Rajzolj egy keresztet az utolsó szó alá! – Maximilian a fekete táblafelszínre helyezte a hosszú krétát, és meghúzta először a kereszt függőleges vonalát. Amikor a vízszintes vonalat, balról kezdve, a függőleges krétavonalon át akarta húzni, azon a helyen, ahol a vízszintes és a függőleges krétavonalaknak metszeniük kellene egymást, eltört a kréta. Egy krétadarab a frissen gyantázott, sötét, terpentinszagú fapadlóra esett, apró krétadarabok morzsolódtak le a függőleges krétavonal alsó részéről és fekete lábbelijére hullottak. A Főtisztelendő Úr a hittanfüzetükbe mélyedő gyerekek feje fölött kitekintett az osztályablakon a képfára, ami előtt egy befőttesüveg állt piros, rózsaszínű és sárga műrózsákkal, melyeket a gyerekek a temető szemétdombján elporhadt koszorúkról téptek le, és hideg vízbe helyezték a kezeit kiabálva az ég felé nyújtó, a pokol tüzében égő, meggyötört fej alá. Amikor Maximilian a nedves, kréta- és állottvíz-szagú szivaccsal le akarta törölni a keresztet, Balthasar Kranabeter kivette kezéből a szivacsot és így szólt: Nyald le azt az elfuserált keresztet a tábláról! Maximilian előrehajolt egy kicsit, szétterpesztett lábakkal, remegő térdekkel kiöltötte nyelvét és lenyalta a fehér krétakeresztet a tábláról. Vérvörös fejjel, enyhén összezördülő fogakkal, a kréta ízével nyelvén és szájpadlásán, roggyantan ment vissza a lelkipásztor utasítására az iskolapadhoz, és nedves kezeivel a zöld, kopott ülőhelybe kapaszkodott. Balthasar Kranabeter némán felemelte jobb kezét, és cigarettafüsttől megbarnult, görbe körmű ujjával az ablakra mutatott. A kopaszra nyírt gyerekek elfordították fejüket. Maximilian homályos tekintettel és hevesen verő szívvel, vérvörös fejjel – ebben a pillanatban bizonyára harminckilenc, negyven fokos láza volt – hosszasan a pokol egymásba olvadó lángjaiba nézett, és a zöld, a meztelen felsőtestet körültekerő és áldozatát megfojtó kígyóra. Szava jelzi nekünk az utat a mennyei birodalomba, s hogy ezen az úton haladjunk, a járót mutatja. Uram, szavaidat mélyen vésd be a szívekbe, hogy méltóak legyünk a menny kapujának elérésére.

Egy darab friss vágásból való, még meleg disznóhússal – a kiszedett csontokat elvitte a csontgyűjtő a csontfőzetbe – ment fel Maximilian a hófúvásban, amikor már megvirradt, a fűrészporral beszórt úton a papgazdaságba, a jegessé vált kőlépcsőn a papgazdaság bejáratához, és megnyomta a pirosan világító csengőgombot. A zsírpapírba csomagolt, csillogó, meleg disznóhúst hideg kezében tartotta, aztán lépéseket hallott a kőpadlón. A papgazdasszony elment a nagy, kar nélküli, fából készült, hasadozott, a folyosó falánál álló Jézus-torzó mellett, és kinyitotta az ajtót. Ezt a mama küldi!, mondta Maximilian, és átadta a papgazdasszonynak a friss disznóhúst. Várj egy kicsit!, mondta a papgazdasszony. Maximilian megállt a küszöbön, amíg a papgazdasszony újra visszajött a konyhából, elment a kar nélküli Jézus mellett – a falra barkákat tűztek a lehajtott Jézus-fej mögé – és egy zacskót adott át neki saját sütésű kekszekkel. Néha, amikor tyúkokat vagy marhát vágtak, s Maximilian apja haragban volt a pappal, nem lehetett arra számítani, hogy tyúkcombot vagy egy darab marhahúst adnak, Maximilian, aki fő ministránsként a pap és a szülői ház közti veszekedések alkalmával a templombeli különleges helyzetéért aggódott, apja távollétében addig könyörgött anyjának, amíg az egy darab húst zsírpapírba csomagolt, és őt azzal útjára küldte. Egy darab hús a lelkésznek és a lelkész szakácsnőjének, mama, nem kell, hogy nagy darab legyen! Télen néha, amikor a papdomb különösen jeges volt, kihozott Maximilian a szülői ház csűréből egy tele kosár fűrészport, és szétszórta az úton, mert a lelkész a hittanórán mindig panaszkodott és félt attól, hogy egyszer, amikor reggel hatkor a jeges papdombon a hajnali misére megy, és a faluban még koromsötét van, a lábát fogja törni.

Egy vasárnap reggelen, amikor Balthasar Kranabeter a papgazdaság dombján át – a lila és a rózsaszínű sáfrányok és hóvirágok elvirágoztak a mohával benőtt lejtőn – a misére ment, a falu hídján Maximilian apjával találkozott, aki egy ostort tartott a kezében, és szomjas, pofájukat a kútvályúba nyomó teheneire várt, a legelőre akarta hajtani őket. A teheneket őrzi, ahelyett, hogy misére menne!, mondta szemrehányóan Balthasar Kranabeter. Odaadom Önnek az ostort, lelkész úr, aztán én megyek a templomba, Ön pedig a tehenekkel a rétre!, válaszolta Maximilian apja, aki a teheneket a falu útján végig, a képfa mellett – a pokol ábrázolásától  balra és jobbra méternyi sárga, méhektől körülrajzott aranyeső virágzott –, a halastó dombján át a frissen kizöldült rétre hajtotta. Egy gyerek, pávatollakkal a homlokpántjában, kanyargott kerékpárjával a lehullott, meleg, még füstölgő tehénlepények között.

Amikor Maximilian anyja egyszer reggel nyolc órakor misére ment, és a széles, fekete hátsó ajtón lépett a templomba, melynek küszöbén keresztül a koporsókat hordják,  a jegyespárok és az első áldozás alkalmával Jézus kicsi, fehérruhás menyasszonyainak menete vonul be Isten házába, a lelkész, fejét a belépő felé fordítva a sekrestye bejárata mellett ült egy szűk, fekete ministránspadban. Azonnal megszakította halk imáját, felállt, bement a sekrestyébe, és a kopasz fejű, fogatlan sekrestyéssel, aki már meggyújtotta a gyertyákat az oltáron, beöltöztette magát a misére. A prédikáció alatt dörgött a szószékről: A lelkésznek egy pocsolyányival több tejet adni nem szükséges! Amikor ezeket a szavakat hallotta, így mesélte Maximilian anyja, legszívesebben felállt volna az istentisztelet alatt, és elhagyta volna a templomot. Ő öntötte a papgazdasszonynak a napi friss tejet a litermérce fölé a tejeskannába, de a havi elszámolásnál csak egy litert számolt naponként.

Paulinenhorstban, a fiókplébániáján, melyet havonta egyszer ellátott, Balthasar Kranabeter saját kezűleg feldarabolt egy oltárt, melyet egy másikkal, művészi és antik szempontból érkékessel  cseréltek ki – Ez giccs! – a fakunyhóban egy vágóbárddal verte szét, és tűzifává aprította. Hogy hasogathatta szét azt az oltárt! Akkor megijedtem a lelkésztől és elfordultam tőle!, panaszkodott a sekrestyésnő, amikor kevéssel ezelőtt Maximilian kopogtatott ajtaján, hogy a templomkulcsot kölcsönkérje. Évtizedekkel később még egyszer látni akarta az oltárt és a sekrestyét, ahol évente több alkalommal ministránsruhájába bújt, amikor a lelkészt és a papgazdasszonyt fehér Volkswagenjukban Paulinenhorstba kísérte.

Amikor a Főtisztelendő Úr Maximilian nagyapjának, Florian Kirchheimernek újonnan felállított síremlékét meglátta, megállt a nyikorgó temetőkapu mögött, fejét csóválta és kiabált: Giccs! Giccs! Giccs! Fejcsóválva és magának mormogva ment végig a kövezett úton a sírok között a sekrestyéhez, és beöltöztette magát az istentiszteletre a kicsi, fogatlan, görbe lábú, erősen lihegő Oswin cseléddel, aki már meghúzta a harangkötelet és misére hívta a falusiakat. Amikor a sekrestyés, Gottfried Steinhart beteg volt, nemcsak a harangkötelet húzta a cseléd, hanem ő gyújtotta meg az oltárgyertyákat és segített a lelkésznek a színes miseruhák le- és fölvételében.

A mise celebrálása után Balthasar Kranabeter, kezében a templomkulccsal, amelyen egy nagy fakereszt himbálózott, a sírok között végigment a kövekkel kirakott úton, kiment a nyikorgó temetőkapun, lassan végigment a falu utcáján, felfelé, a papgazdaság irányába. Az iskolaépület visszatükröződő ablaktábláival szemben megállt egy pillanatra a képfa előtt. Egy vázában hat-hét rövid és hosszú pávatoll állt. Három pávatoll kékeszöld szeme megérintette a piros lángokat és eltakarta a megkínzott, a pokol tüzében fetrengő, a karvastagságú, zöld kígyóval és az ördöggel birkózó férfit. Te, ki tudod, hogy a Féltékeny Úr, a drágakövet hol dugta el földbe és éjszakába / óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

A templomkulcs fakeresztje több alkalommal megérintette Isten szolgájának jobb oldali nadrágvarrását, aki egy zümmögő, lépillatú méhkaptár mellett haladt el lassan. A falusi csendet több, hangos, vesékig ható, ércesen rezgő pávakiáltás szakította meg. Alig tíz perccel később, a jobb, meztelen alkarján a poros, lila színű gyóntatószékfüggönnyel, a képfánál keresztet vetve, a papgazdasszony ment felfelé a falusi úton, a papgazdaság irányába.

Késő nyáron több alkalommal elkísérte Maximilian a papgazdasszonyt az erdőbe, ahol megtanulta a gombákat ehető, élvezhető, élvezhetetlen és mérges gombák szerint megkülönböztetni, mert parasztszülői házában nagy volt a félelem a mérges gombáktól, az évtizedek folyamán egyetlen egy alkalommal sem volt gombaételük. Ez egy ördöggomba, mondta, ez, vigyázz, hasonlít az úrgombára. Az ördöggomba életveszélyes! Ha megnyomod az ördöggombát, megkékül. Ha az úrgombát nyomod meg, színe változatlan marad. Így tudod megkülönböztetni az úrgombát az ördöggombától. Az úrgombákat szereti a tisztelendő úr a legjobban, mondta. Késő délután érkeztek meg a hűvös papgazdaságba, egy tele kosár szivacsgombával, úrgombával, őzlábgombával, egy köteg gyógynövénnyel, málnával, fekete áfonyával és vörös áfonyával. Balthasar Kranabeter az árnyékos hátsó udvarban ült egy ecsettel a kezében egy festőállvány előtt, és egy új szentképet festett. A papgazdasszony letette a kosarat a fonott széle fölött kukucskáló, nagy, barna, szivacsos úrgombakalapokkal és az istenien illatozó őzlábgombákkal a mohával benőtt padra, egy-egy már kissé elmállott, a pap által a papgazdaság falára festett freskó alá. Dicsértessék a Jézus Krisztus!, mondta a lelkész az ecsetet a megpirosodott vízbe mártva. Mindörökké, Ámen!, válaszolt ministránsa.

Klaus Hafner, aki a katolikus egyházhoz tartozott, evangélikust vett feleségül. Amikor katolikus apja meghalt, a pulsnitzi katolikus temetőben akarta eltemettetni a halottat, de mivel az elhunyt fia evangélikus nőt vett el, a festegető lelkész vonakodott, hogy a katolikus szülőket a pulsnitzi katolikus temetőbe temesse. A blitzbergeni evangélikus temetőben temették el őket. Egy evangélikus lelkész adta meg nekik a végtisztességet. Később Klaus Hafnert, aki a pulsnitzi ligetben, a Drau partján kipufogógázzal mérgezte meg magát, a blitzbergeni evangélikus temetőben szülei mellé, tizenhat éves Roman fia sírjába temették el. Fia megelőzte, ő néhány évvel apja előtt felakasztotta magát Pulsnitzben, angolkóros nagybátyja, Otmar Hafner csűrében, egy borjúkötéllel, magától értetődően.

A pokolképfestő utóda, Nikolaus Nußbaumer lelkész lett, aki a ministránsoknak gyakran bemutatta idomított kutyáját, amely egy jelre az autó hátsó ülésén támadóállásba helyezkedett, nyálat csorgató ajkát lelógatta alsó állkapcsára, és a szélvédő mögött fogát vicsorgatva megmutatta a gyerekeknek rendszertelenül nőtt, sárga fogsorát, de a lelkész egy másik jelére összehúzta magát, szelíden,  mint egy ma született bárány, helyet foglalt az autó hátsó ülésén. A temetővel szemben fekvő, nedves, valamikori sekrestyésházat lebontatta, így a kereszt alakban épített falu bal oldalán a csűr, ahol Roman felakasztotta magát, a temetőhöz legközelebb eső épületté vált, a jobb oldalon pedig Jonathan szülői háza volt. A két halottasház és a temető közelebb kerültek egymáshoz.

A sekrestyésházban évtizedeken keresztül a templomszolga, Johanna Jessernig lakott, a kertjében, a temetőfal mellett, virágokat nevelt, és a templomban a főoltár és a mellékoltárok mellett vízbe rakta, leporolta a szenteket, hetente feltakarította a templompadlót, s minden szentmiseáldozat alkalmával a fekete gyónószéktől nem messze imádkozva ült padjában. A lelkész és pokolképfestő Balthasar Kranabeter halála után hamarosan feltűnt egyre gyakrabban fellépő zavaros beszéde, sok falubelit nem ismert meg, összekeverte a gyerekeket, napjában többször elment az üres tejeskannával a paraszthoz és megkérdezte, hogy a mai tejet elvitte-e már. Jonathan temetésekor a falubeliek térdelve és hangosan imádkozva látták a képfa előtt. Egy zsebkendővel legyezgetve és a festményre verdesve leporolta a pokol aljának lángjait és az ördög kitárt, izzó vörös szárnyait, és kiabált: Mi keresnivalója van egy öngyilkosnak a temetőnkben? Lábai mellett, az összenyomott, narancssárga színű oroszlánszájacskákon ott állt barna tejeskannája. Évtizedeken keresztül ott volt minden istentiszteleten, télen reggel hatkor ugyanúgy, mint éjfélkor. Bemutatták az esperesnek és a püspöki helynöknek, a gurki püspöknek kezet adhatott, aki ezért megáldotta, minden keresztelőnél, minden esküvőnél, minden temetésnél megtalálható volt, de Johanna Jessernig vonakodott attól, hogy Jonathan temetésére elmenjen, előnyben részesítette, hogy a pokol szegény bűnösének segédkezet nyújtson. Halála után – néhány méterre az öngyilkos Jonathan Steinharttól temették el – Nikolaus Nußbaumer lelkész, aki idomított kutyáját soha nem vitte magával a temetőbe vagy a sekrestyébe, hanem a temetőkapu előtt bezárta autójába, lebontatta a nedves, penészes sekrestyésházat a csűrrel és a füstölőkamrával együtt. A két, az öreg temetőfallal határos zöldséges és gyümölcsöskertet – az egyik Maximilian anyjáé, a másik Johanna Jessernigé volt – a temető kibővíthetősége miatt szintén eltávolíttatta. A falusi parasztok állítólag szorgalmasan segítettek a bővítési munkálatoknál. Te, ki hogy elcsitítsd a bénát és unottat, / ként és salétromot keverni tanitottad, / óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Röviddel Jonathan és Leopold kettős öngyilkossága előtt egy veszekedés alkalmával Gottfried Steinhart sekrestyés átkiáltott a két udvart egymástól elválasztó, rothadó, már csak néhány rozsdás szög által összetartott kerítés fölött vejének, Kajetan Felsbergernek a szomszéd udvarba: Úgy dögölj meg, mint Kohlweiß vendéglős! A Kohlweiß vendéglő tulajdonosát egy omnibusz a földre lökte és megölte, amikor a Lieser-völgy egy szűk és kanyargós utcáján – az egyik oldalon a rohanó vadvizű folyó, a másikon a meredek, nedves, csöpögő sziklaerdő – kerékpárjával egy beláthatatlan szakaszon az út túloldalára tért át. Egy, a kanyarban jövő omnibusz elkapta őt sárga pofájával, elgázolta a kerékpárost, és Kohlweiß vendéglős törött tarkóval röpült a terelősín fölött a rohanó, vadvizű folyóba.

Jonathan nagypapája, egy nagyra nőtt, kopasz fejű ember, több évtizeden keresztül sekrestyésként szolgálta a falut és az egyházat. Ő volt az egyedüli a faluban, aki kalimpálni tudott az orgonán és vasárnaponként kísérni tudta az egyházi énekeket. Naponta háromszor meghúzta a harangkötelet – ő harangozott a naggyal, a bolond Oswin a kis haranggal –, előkészítette a papnak a miseruhát, segített neki a beöltözésnél, a mise előtt meggyújtotta az oltáron a méter hosszú viaszgyertyákat és az istentisztelet után megint eloltotta őket, gondoskodott arról, hogy elég görög Samos álljon a sekrestyében, ami a mise alatt Krisztus vérévé változott, s amelyet a lelkész egy aranyozott, a szentségtartóban álló kehelyből ivott. A lelkész, a szentképecske- és pokolképfestő Balthasar Kranabeter soha nem tisztította az aranyozott kelyhet vízzel, mindig alaposan kitörölte egy fehér, frissen vasalt kendővel. Ha valaki meghalt a faluban, az egyházfi bement a sekrestyébe, meghúzta a harangokat s vezette a halottas menetet, télen éppúgy, mint forró nyárban, amikor az ember körös-körül a tücskök ciripelését hallotta, egy hosszú farúdra erősített, a gyászolók feje fölül messzire kimagasló, ragyogóra tisztított, a napban aranyosan csillogó feszületet vittek. Amikor a sekrestyés beteg volt, néma maradt az orgona, de a kicsi, bolond, erősen fújtató és különösen télen pontosan láthatóan az elhasznált levegőt a száján kifújó, fogatlan szolga, Oswin vezette a halottas menetet a feszülettel, ő harangozott a ministránsokkal, és átvette a sekrestyés feladatait. Az imádkozó asszonyok egymáshoz bújtak és megfogódzkodtak egymás szoknyájában, hogy a vállukra vett koszorúkkal nehogy elcsússzanak a fénylő jégen, nehogy becsússzanak a lovas szán alá, amelyen a koporsó állt, vagy a lovak nyugtalanul fekete lábai közé, nehogy azok dobogjanak végig rajtuk. A jármű mögött haladó parasztok biztonságban érezték magukat szögekkel kivert gojzervarrású cipőjükben, az állandóan ingadozó bika- és disznóhúsárakról beszélgettek és a nem jövedelmező fakivitelről a szomszédos Olaszországba. Amikor a koporsót, amelyben egy viaszsárga fiatal, egy gyerek vagy egy felnőtt feküdt, a koporsóvivők az utolsó misére a templomba vitték, összekeveredett a hervadó szegfűk és rózsák illata a méhviasszal kezelt és rózsavízzel bepermetezett szentszobrok illatával, az égő viaszgyertyák szagával, a tömjén illatával és az oszlásban levő hulla szagával, amely egy gondatlanul becsavarozott koporsóban feküdt.

A gyerekeket és fiatalokat csendben fehér és kék koporsókban viszik a sírhoz. A felnőtteket, ha háborús kitüntetést vagy érdemrendet tűzhettek az öltönyeikre, a kék egyenruhás tűzoltók gyászindulójával, fekete koporsókban kísérték utolsó nyughelyükre. Tiszteletet érdemlő parasztok halottas ünnepén az öregedő pulsnitzi dalnokfiúk énekeltek krokodilnyelvükkel: Vigyél ki engem, vigyél át a réten! A nőket, akiknek nem tudtak háborús kitüntetést, sem érdemrendet tűzni a halottas ruhájukra, vagy egy lila színű bársonnyal bevont párnán a koporsójuk előtt vinni, szintén, mint a gyerekeket és fiatalokat, csöndesen és halkan temették el, de minden házból, így dicsérték egymást kölcsönösen a halotti toron sörhabbal ajkukon és narancsszínű gulyásszósszal szájszögletükben, legalább egy ott volt a halottnál. A magasra dobált földhalmon egy réztálban fekvő szenteltvíz-legyezővel szenteltvizet permeteztek a gyászolók a nyitott sírba, és egy kicsi, hegyes, a földhalomba szúrt lapáttal egy makacs, a koporsófödélen zörgő temetőföldgöröngyöt dobtak a gödörbe, mielőtt a halott legközelebbi rokonainak kezet nyújtottak, s nedves szemekkel és elfúló hangon súgták: Együttérzésem!  Részvétem, így hangozzon!, kiabálta le a pap, Balthasar Kranabeter többször a szószékről, de a falubeliek csökönyösen az ő kifejezésmódjuknál maradtak. Együttérzésem!, súgták egymásnak oda ismét, amikor a feketébe öltözött lelkész a fekete-fehérbe öltözött ministránsokkal a temetési ceremóniát befejezte és elhagyta a temetőt, bement a sekrestyébe, hogy átöltözzön. A részvét szót nem ejtették ki ajkukon, még egy nyitott sír előtt sem.

Amikor Maximilian, a fő ministráns kora reggel hat órakor, még a lelkész előtt, a behavazott falusi úton gázolt a hajnali misére – a feldobált hódombok vállmagasságúak voltak –, először Jonathan szülői házának ajtaján kopogtatott, és belépett. A még frisstej- és fánkzsírillatú konyhában a fogatlan sekrestyés állt meztelen felsőtesttel és kereszt alakban csípőjéről és felső combjáról lelógó, széles, kinyújtott, gumi nadrágtartóban egy behorpadt bádog mosdótál előtt, egy terpentinszappannal, amelybe egy agancsos szarvas volt belevésve, beszappanozta vállait, hasát, hosszú, fehér szőrrel koszorúzott mellbimbóit, és megvakarta a szarvasaganccsal apró anyajegyekkel és májfoltokkal borított, viszkető lapockáit. Néha, amikor menye, Katharina éppen csak begyújtott a konyhai tűzhelybe és az öt-hat tűzhelylemez-gyűrűcskét csörömpölve egymásba illesztette, konyhája a fánkzsír, tej és tűzhelyfüst keverékében illatozott. A reggeli szarvasszappanos mosakodási ceremónia után a sekrestyés és Maximilian a templomba mentek és meghúzták a sekrestyében a harangkötelet. Rövid idővel később megjelent, a sekrestye alacsony ajtajában lehajolva, Balthasar Kranabeter lelkész és a dicsértessék a Jézus Krisztus szavakkal megáldotta a két korán kelőt. Néhány évvel unokája, Jonathan öngyilkossága után valaki más vitte a halottas menetet vezetve a hosszú, ragyogóra fényezett názáreti urat, mert a feketére lakkozott koporsóban összekulcsolt és rózsafüzérrel átkötött kezekkel a fogatlan, kopasz parasztgazda, sekrestyés és orgonajátékos, Gottfried Steinhart feküdt, aki nem úgy döglött meg, mint Kohlweiß vendéglős, egy vadvizű folyóban, hanem néhány évvel Kajetan veje előtt természetes halált halt. Ez a halottas menet sem haladt el a képfa mellett, mert a sekrestyés tanyája a kereszt alakban épített falu végén, a temetőhöz közel található. Maradványai menye, Katharina Steinhart földi maradványain fekszenek, aki esténként, az esti  harangszó után, amikor a faluban csend lett, egy borjú sem bőgött már az éhségtől, egy kutya sem szűkölt már, egy kakas sem emelte már fel a fejét, nem kiáltott fel kétszer, háromszor megduzzadt taréjjal és merev nyakkal, amikor a pávák a szérűhíd alatt elbújtak földteknőikbe, vagy az angolkóros fazekas-paraszt háztetőgerincén a meleg kémény mellett gubbasztottak, az öreg, megkopott Zeiss távcsővel – apja hagyatéka, aki hajdanán kipödört bajusszal feküdt a halottas ágyon, vadásztrófeáival körülvéve – a sírdombon  nyugtalanul lobogó gyertyafényre meredt, amely alatt tizenhét éves fia, Jonathan porladt szét.

1 A szövegbe beépítettem Baudelaire A Sátán litániája című versének részleteit Babits Mihály fordításában (V. P.).