Mit ér a grafika, ha magyar?

A Magyar Nemzeti Galériában szeptember 12-ig, majd a stuttgarti Staatsgalerieben október közepétől január végéig látogatható Modernizmusok 1900–1930 kiállítás több évtizedre visszanyúló törekvéseknek hozott végre sikert. A grafikát idehaza sokan alábecsülik a festészethez képest. Ez a tárlat is eredetileg a Galéria harmadik emeleti kis kiállítóterébe készült. Szerencsére sikerült legyőzni az előítéletet, s a múzeum történetében először grafikákból állt össze a földszinti időszaki kiállítótér éves nagy tárlata.

Nem volt könnyű kitörni a nemzetközi elzártságból sem. A vasfüggöny óta ez az első nagy kiállítás, ahol magyar és külföldi anyag egyensúlyban szerepel, s ahol a válogatásban hazai és külhoni kollégák egyenrangúan vettek részt. A kiállítás ezért felfogható egy gondolatkísérletként is: mi lett volna, ha a Szépművészeti Múzeum a huszadik században végig folytathatta volna a korai nemzetközi vásárlásait, s hogyan jelenhetett volna ez meg, ha 1957-ben nem választják le róla a magyar anyagot.

A külföldi és magyar alkotások egyenjogúsítása nyomon követhető a katalógusban is.* A kötet a kiállítással együtt öltött formát. Fejezetcímeit a műtárgyak csoportosítása adta; a tárlaton ez zászló jellegű transzparenseken vissza is köszön. A kötet a tárlat tizenkét egységét követve laza időrendben közli a reprodukciókat (igen jó minőségben), hozzájuk a kommentárokat, s minden fejezethez egy bevezető elemzést. A realizmus századfordulós válaszútjaitól (Róka Enikő) az új tárgyilagosság formájában történő, három évtizeddel későbbi visszatéréséig (Kopócsy Anna) húzódó kronológia bölcs döntés. A tematikus rendezés mai divatjától józan távolságot tart, ugyanakkor az időrendet nem is dogmatizálja.

Az elemzések kifejezetten a bevett kategóriák árnyalására törekszenek. Jó példa erre az expresszionizmus, amelynek számos, egymástól jócskán különböző ágát rajzolja meg a szöveg (Gergely Mariann). A kuboexpresszionizmus külön fejezetet is kap, amely egyúttal az izmusok szaporításának csapdáira is reflektál (Bakos Katalin).

Mivel a grafika gyűjtőnév technikai eljárások sokaságát fedi, a kötet teljes joggal foglalkozik külön a fametszettel, majd az úgynevezett pochoir eredeti, illetve sokszorosított jellegével. Ilyen sablonnyomással készült Farkas István párizsi Correspondances mappája is, amelynek egyik legismertebb darabja (Kalitka, 1929) került a címlapra. Hasonlóan önálló fejezetet kaptak Hermann Finsterlin építészeti víziói (Ulrich Pfarr).

Az elemzésekben visszatérő a nyugati művészeti áramlatok és kelet-, illetve közép-európai megfelelőik viszonya. A bevett kategóriák megkérdőjelezése azt is szolgálja, hogy centrum és periféria kapcsolatáról se gondolkodjunk sematikusan. A szövegek ott a legbátrabbak, ahol felvetik, hogy mennyiben és miért értelmezhetőek régiónk izmusai nem egyszerűen a külföldi impulzusok lecsapódásaként, hanem önállóan.

Különösen izgalmas, ahol német és magyar szerző is írt bevezetést egy fejezethez. A műelemzéseket szerencsére szintén nem magyar–külföldi alapon osztották fel; hazai művészettörténészek a nemzetközi anyaghoz is írtak kommentárokat (Gonda Zsuzsa). Ez természetes volt például a Szépművészeti Múzeum anyaga esetében, ahol Meller Simon egykori vételeiből számos sokszorosított grafikát (Gauguin, Toulouse-Lautrec) kölcsönöztek e kiállításra. A Szépművészeti és a Galéria grafikai osztálya közötti együttműködés egyúttal enyhítette a két fellegvár közötti rivalizálást is.

A fejezetek szövegei némileg kárpótolnak a tárlat egyik hiányosságáért is. Sem Stuttgart, sem Budapest nem rendelkezik ugyanis közép-európai modern gyűjteménnyel. Így csupán mutatóba jutott a tárgyanyagba régiónk alkotásaiból (például egy 1923-as Henryk Berlewi-kompozíció); legalább a szövegek szolgálhatnak kiegészítésül. Felmerült ugyan, hogy ha kiállítva nem is, de reprodukálva szerepeljenek más múzeumok tárgyai, de az illusztráció jogdíjára nem volt fedezet. Ez a hiány meghatározza egy következő lehetséges kiállítás és könyv egyik fő feladatát is: a korszak művészetének adott szeleteit nemzeti, regionális és egyetemes összefüggésben bemutatni.

Reprodukciók egymás mellé helyezése révén a katalógus helyenként még a kiállításon túl is kínál tanulságokat. Ilyen például Vaszary János négy rajzának közlése egy oldalon, ahol jól megfigyelhető elmozdulása az absztrakció felé. Az már ki-ki személyes döntése, hogy ezt progresszióként avagy a tehetséges művész közismerten sűrű stílusváltásai bizonyítékaként interpretálja.

A kötet a tizenkét műtárgy-fejezeten túl négy átfogó tanulmányt is közöl. Ezek vezetik be a könyvet: egy-egy dolgozat a stuttgarti és a budapesti múzeumi gyűjtemény, valamint az adott művészeti korszak európai, illetve magyarországi történetéről. A gyűjtéstörténeti rész német részről vonakodva született meg, mondván erről már van német publikáció, valamint az 1945 előtti dokumentumok megsemmisültek a világháborúban (Ulrike Gauss). Bajkay Éva írása az MNG grafikai anyagáról jóval ambiciózusabb, s egyszer önálló kiadványt is megérdemelne. Különösen érdekes a múzeumi anyag alakulása politikai hátterének kifejtése.

Talán nem elfogultság, ha a másik két nagy tanulmány közül is számomra a magyar tűnik jobban megírtnak. Az időbeli arányok ugyan elcsúsztak egy picit; az avantgárd iránti minden tisztelet mellett is azt kell mondani, indokolatlanul kevés hely jutott az 1920–1930 közötti évtized magyar grafikájára, ami mégis a vizsgált időszak harmada. A német esszé védelmében megjegyzendő az is, hogy igen széles európai szellemtörténeti hálót igyekszik feltérképezni. Ebben óhatatlanul is kevés hely jut az egyes tételekre, s ezért maradnak a gondolatok kifejtés nélkül. Egy ilyen közelítésre valóban szükség van. Ha a magyar szerzők érthetően tartózkodtak is a nagy kitekintéstől, a korszak eszme- és művészettörténetének közös tárgyalására magyar nyelven is szükség lenne.

Ez a tárlat egy másik tanulsága, s a kutatások lehetséges jövőbeni iránya: a magyar prezentáció még mindig visszariad a művek társadalomtörténeti kontextusától, s önmagukba zártan mutatja be őket. A kötetből hiányoznak a fotók, levelek, egyéb dokumentumok. Főleg a – helyenként nem kevesebb, mint negyvenhét soros bekezdést tartalmazó – bevezető tanulmányokat kellett volna vizuálisan is fellazítani. A kötet képanyagát végiglapozva a művészet egy olyan autonóm látásmódja jelenik meg, amely sem a mai, sem az akkori időszakra nem jellemző. Tény, hogy múzeumi gyűjtemények bemutatásáról van szó. Egy kiállítás és annak kötete azonban éppen arra (is) szolgál, hogy a múzeum sterilizáló hatását enyhítse, s a társadalmi közegükből kiszakított műveket a befogadó számára ne tiszta esztétikumként, hanem életszerűen jelenítse meg.

* Bakos Katalin, Róka Enikő és Ulrike Gauss (szerk.): Modernizmusok. Európai grafika 1900–1930. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest és Staatsgalerie Stuttgart, 2004, 335 oldal