Faustus Prágában
Westonia megkongatja a sértett jog és a méltány harangját. Faustus szelleme beköltözik Molnár Albertba.
Prága, 1604. Molnár Albert bemutatja Rudolf császárnak a latin–magyar szótárát, melyet a császár kegyesen fogad. – Az udvari tanácsosok a tudóst közönséges reformációra való szándékkal s azzal vádolják, hogy a vásártéri Faustus-ház ördögeivel cimborál. Pápistaságra a bécsi professzorság szép ígéretével intik. A tudóson a kísértés súlyától kitör régi betegsége, az eskór. Rohamtól gyötörve álmot lát: az elkárhozott Faustus szelleme azt a feladatot kapja Lucifertől, hogy – a földre visszatérve – Molnár Albertot az örök habozás állapotában tartsa. – A Károly Egyetem kollégiumában, Keplerék bérelt lakásának padlásszobácskájában vagyunk. Kora délelőtt van. A vetetlen ágy szélén hálókabátban a lábadozó Molnár ül. Mellette Kepler áll. Később: Barbora, Kepler felesége és Elisabeth Weston, majd Faustus szelleme. (Elisabeth Weston – Westonia – angol származású, latinul író humanista költőnő, a „prágai Szapphó”, huszonkét éves, csinos fiatalasszony. A férje Johann Leo von Isenach, gazdag ügyvéd, a pfalzi fejedelemség prágai követe. Campanus – Jan Campanus, cseh humanista költő, a görög és latin nyelv tanára, Westonia volt hódolója.)
Molnár
Ilyenkor mindig úgy érzem magam,
mint a lenyomata valakinek,
egy idegennek, s váltig keresem
azt a kezet, amely belepecsételt
egy ködös, távoli emlékezetbe.
Kepler
Tested anyaga így emlékezik
a teremtésre. Istené a kéz,
mely mint függönyt rántja egy percre szét
az eskórtól révült szemed előtt
a kezdetet fedő sűrű homályt.
A látnok szent betegsége tiéd –
a papok szerint pedig ördögé.
Molnár
Ó, lenne bajom inkább emberé,
sikeresebben küzdenék vele.
Kepler
Ne küzdj vele, hanem fordítsd javadra,
írj belőle verset, szerezz zenét,
építs lelked fundusán piramist,
Parthenont, s azt tájold kelet-nyugatra
s észak-délre, hogy betöltse az űrt!
Betegséged könnyebben viseled,
ha tudod: a való fölé emel.
Molnár
Míg feküdtem, talán ezen az ágyon,
alant voltam, nagyon-nagyon alant!
Kavarogtam mély, örvénylő habokban,
magamnak is megfoghatatlanul.
Egyik partról a bécsi egyetem
csábított pápista fényeivel,
másikon Altdorf mécse pislogott:
más-máshogy bár, mind a kettő lidércláng.
S akkor fentről két szelíd, de erős kar
partok közé fogta örvényeim.
Kepler
Csak egy kéz tud átnyúlni a falon,
mely a lent s fönt, föld és ég közt vonúl,
s ezt a kezet úgy hívják: szeretet –
A szelíd kar asszonyom karja volt!
Ő hozott át, ide, Bachatiustól,
s ápolt, amíg gyötört a nyavalya.
Barbora
(be)
Szép és egészséges napot kivánok
kegyelmednek, Molnár Albert uram!
Molnár
Mit kegyelmed szive kiván, keze
nem rest érte tenni!, tanúsitom!
Barbara
Johannesem, Elisabeth van itt,
tudod, Isenach uram asszonya!
Dúlt arca még maga az éjszaka:
veled s Albert úrral kíván beszélni.
(Barbara és Kepler kimennek, Kepler Westoniával tér vissza)
Westonia
Bocsánatot kérek a korai
látogatásomért, jaj, engemet ma
Isten keze vizitált meg korán:
férjem éjjel elvitték a drabantok.
Tegnap jött meg Pfalzból, Bachatiusnak
hozott valamit. Elvitte neki,
s ma pirkadás előtt már jöttek érte.
Kepler
Nem hihetem! Mi a vád ellene?
Westonia
Hogy ejtsem a szót úgy, hogy már az ejtés
a vádra szálljon és ne az uramra?
Minden tagja: keze, lába, szive
árulja el az árulót s a vádlót!
Feküdjön, kitépett lábú bogárként,
tehetetlen, amíg el nem tapossák! –
Kémkedéssel vádolják férjemet,
s azzal, hogy a pfalzi fejedelem
rajta keresztül pénzeli, segíti
a protestáns kelyhes testvéreket.
Molnár
(félre)
Lehetséges ez? Folytatódik álmom?
Westonia
Csak a császár segíthet bajomon,
a hivatalnak ő mondhat megálljt.
Urak, segítségért esedezem!
Kepler uram, kegyelmed félig a
várban lakik, ejtsen kegyelmed a
császár úrnál jó szót a férjemért!
Kepler
Ha szóm kulcsa lehet a börtönének,
férjed, leányom, már holnap szabad!
De, sajnos, nem nagyon hiszek e kulcsban.
Nézzük meg inkább, hogy cui prodest?,
kinek volt érdeke e csúnya vád?
Westonia
Azt nem tudhatom, csak annyit tudok,
tegnapelőtt elvitték Campanust is,
az egyetem tudós magisterét.
A férjemről kérdezgették kivált,
de már néhány óra múlva szabad volt.
S ma reggel fent a várban egy poroszló,
mikor bűnét kérdeztem az uramnak,
többször is azt mondta, hogy a magistert
kérdezgessem a férjemről s ne őt.
Kepler
Campanus mester maga az erény!
S mit tudhat ő férjedről, terhelőt?
Westonia
Azt tudja róla, hogy férfi, aki
mert vállalni engemet s a szerelmet!
Róla meg én tudom, mily gyáva, ha
nőért áldozatot kell hoznia,
s e tudások tudása Campanusban:
takart gyűlölet a férjem iránt.
Molnár
(félre)
Ím, a róka–holló mese valós
szereplői: Elisabeth a sajt!
(Fent)
És én mit tehetek kegyelmedért?,
hiszen az én szavam itt idegen,
s nem nyom a latban semmit senkinél.
Westonia
Néhány nap még, s kegyelmed visszatér
Altdorfba vagy Heidelbergbe, kegyelmed
ott, a tudós világban mondja el
(fejedelmi fülekhez is felérjen):
Prágában a jog oly alacsonyan száll,
tépázhatja tollát a törpe is.
Molnár
Ez meglesz, s meglett volna asszonyom
kérése nélkül is!, állíthatom.
Westonia
Már a jó szándékát is köszönöm
kegyelmeteknek! És most búcsuzom,
sietek megkongatni máshol is
a sértett jog és a méltány harangját.
Az igazságos ég legyen velünk!
(El)
Molnár
Az egy irányt ismerő indulat
lehet erős a gyengeségben is.
(Molnár közvetlen közelében hirtelen megjelenik álmának Faustusa, illetve annak ördög formájú szelleme. A következő szöveget már Faustus mondja, de Molnár hangján. Pillanatokra a két figura egymásba tűnik, nem lehet tudni, ki beszél: Molnár vagy Faustus. Faustus – mintegy helyeslően vagy intően – az elkövetkező jelenetekben is mindig hasonlóképpen megjelenik, következtében Molnár bizonytalankodni, habozni kezd, illetve ellentmondásosat, „szabad szelleműt” mond. Faustust fizikai valóságában csak a nézők látják, a színpadon senki sem érzékeli, Molnár is csupán érzi a jelenlétét.)
A kétkedő elme ezt az erőt
nem ismeri, mert önnön ellene.
Visszamegyek Altdorfba?! – Bécsbe tán?!
A császár úr levele Bécsbe küld,
keresztlevelem más irányt mutat.
Kepler
Nevezzük néven a bécsi kegyet:
igaz ajándéknak nincs mérlege,
ki feltételt szab hozzá, az zsarol.