Szenci Molnár Albert és az angol puritán művek magyarországi „honosítása”

Néhány évvel ezelőtt egy rövidke, ugyancsak Szenci Molnár Alberttel kapcsolatos gondolatfutamban jeleztem már: az angol puritán szerzők magyarországi kultusza, széles körű recepciója nem az 1620 táján megindult, Angliába irányuló peregrinus utakkal kezdődött.[1] De még csak nem is azzal a Medgyesi Pál előszavából ismert, gyakorta idézett epizóddal, amely szerint: „Ez immár ebben lévén következendő 1633-ban b. e. Molnár Albert érkezék Erdélyből a keresztyén patrónus uraktól Collecta-gyűjteni és itt kinn jártában talál egy Gemmariusnál e Praxisra német nyelven (mivel minden keresztyén nemzetek többire már ezt nyelvekre fordították). Midőn a könyvnek becsülhetetlen hasznosságát látná, mindjárt ugyan utában, Ecsedben mulattában, fordításhoz kezd, s az elein néhány levelet csakhamar meg is fordít. Azonban érkezénk hozzánk is Debrecenbe és mikor a könyvnek mondhatatlan nagy hasznát beszélvén, jelentem, hogy olvastam volna én is a Könyvet, sőt egynehány darabokat belőle egybe-szedegetvén ki is bocsátottam volna. Megörüle annál inkább a b. e. jámbor s kére mindjárt, hogy a német fordítást az angliaival egy-két tekintettel vetnők össze. És holott a német fordításban nagy változások, csonkaságok és kiváltképpen a levelek szélin feljegyzett Szentírás locusainak s régi paterek mondásinak (melyekből méh módon gyűjtögette e könyvnek első szerzője e méznél édesebb munkát) elhagyási tapasztaltatnak vala, felette igen kezde engem kérni, hogy az angliai nyelvből fordítanám meg egészen e könyvet szintén oly formában, amint ott vagyon. És több ilyetén beszédünk után egyet az elébbiek közül tőlem elvivén, hogy Erdélybe még visszament, nemsok idő múlva, halála előtt, csakhamar, mostani Püspök Uramat levele által találta meg, hogy az egész könyvnek fordítására engem ő Kegyelme kényszerítene, a maga felül említett fordításocskáját is cum Nominum sui et mei Inscriptione (melyet most is nálam tartok) kiküldötte s így fogtam aztán derekason a fordításhoz. Ezeket pedig nem azért számlálom elő, hogy e dologhoz való fogásomat kényszerítés által löttnek jelentsem. Távol legyen az! Hanem, hogy a fordításnak alkalmatosságát, kezdetit, folyását és annak a Hazája hasznára született boldog embernek is újabb és végsőbb jó igyekezetit emlékezetemben hagyhassam.”[2] A fenti előszórészletet, bármennyire közismert és gyakran idézett is, egyáltalán nem haszontalan vizsgálódásunk tárgyává tenni. Abból a szinte erőszakos, agresszívnek tűnő lelkesedésből, ahogyan az idős Szenci Molnár egy generációval fiatalabb pályatársa figyelmébe ajánlja Lewis Bayly The Practice of Pietyjét (amelyet, mint kiderült, az már olvasott, sőt, egy részletét le is fordította), világos, nyilvánvalóan nem új keletű, tehát nem az ajánló idős korában keletkezett, utolsó éveihez köthető szellemi-lelki vonzalomról van szó. Még csak nem is a részleteiben mindmáig felderítetlen, kései angliai út friss élményéről, hanem egy több évtizedes rokonszenv és érdeklődés betetőzéséről, amely nem is Albion földjén született, hanem a Szenci Molnár Albertet intellektuális világpolgárrá (de semmiképpen sem kozmopolitává!) nevelő Németországban. A jelentős korabeli szellemi világáramlatok közül a puritanizmussal is egyértelműen itt ismerkedett meg. Ahogyan említett miniatűrömben vázoltam már: herborni diáktársa és barátja, a Perkins-fordítást már 1602-ben (tehát egy jó akkori emberöltővel azelőtt, hogy az idős Molnár Medgyesit győzködi a Praxis átültetésének fontosságáról) publikáló Johann Heidfeld, illetve egy baráti nyomdászmester, Christoph Corvinus jóvoltából közel került e rendkívül intenzív hitépítő művekhez.[3]

Két baráti figyelemfelkeltés, mindössze két, érdeklődését a puritán szerzők felé terelgető személyiség azonban önmagában nagy valószínűséggel édeskevés lett volna e hosszan tartó affinitás kialakításához. A továbbiakban azokat a tényezőket igyekszem feltárni, amelyek az alapjában véve latinos-németes felkészültségű és irányultságú Molnár Albertet – a puritánus műveken innen és túl – közelebb vitték Angliához, mint generációja legtöbb tagját. Más szóval: ha töredékesen is, de igyekeztem felderíteni Szenci Molnár mértékletes „anglofíliájának” (nem anglomániájának, mert a kritikátlan idegenimádat igazán nem volt az ő műfaja) gyökereit. Labirintusjárásunk vezetőszálai – mint a magyar–angol kapcsolatok történetében számos alkalommal – ezúttal is Németországba visznek bennünket, de nem 1633-ba, a Medgyesi–Szenci Molnár fordítói munkaközösség idejébe, hanem sokkal korábbra. Rendkívül érdekes véletlen, hogy Heltai János egy 1980-as keltezésű közleményében egy bekezdésen belül említi a Heidelbergben iskolázott magyar diákokat s nemzedékváltó utódaikat, a már Angliában tanult s a puritán eszméket műveikben terjesztő újabb teológusgenerációt: „Ám a Heidelbergben végzett diákok működése s így az általuk hozott eszmék hatása sokkal tovább tartott, egészen az 1630-as évek közepéig meghatározta a magyarországi és erdélyi protestáns művelődést, míg aztán átadta helyét a puritánus törekvéseknek, amelyeket a heidelbergieket követő, már a Németalföldön s kisebb részben Angliában iskolázott prédikátori nemzedék képviselt”[4]

Bár a Pfalz fővárosában működő híres egyetemet, Szenci Molnár egyik legfontosabb alma materét, a legköltőibb túlzással sem nevezhetjük puritánus szelleműnek, az itteni professzorok egyike, a nagy hatású David Pareus a diákjai körében oly közkedvelt puritán Amesius előképének s egyben a wittenbergi Melanchthon méltó utódának tekinthető oktatói egyéniség volt: „…rendkívül jelentősnek tarjuk Pareus professzor személyes példáját, aki saját házában, a Pareanumban együtt lakott tanítványaival. E pedagógiai viszonyulás, tanár és diák ilyen közvetlen személyes kapcsolatának hatása évszázadokra nyúlik a magyar iskolázás történetében.”[5] Ugyancsak Heltai János peregrinációtörténeti áttekintésében szerepel a heidelbergi egyetemen 1604. április 13-án matrikulált Kecskeméti C. János neve, aki 1620-ban a könyv latin változatából fordított Perkins-művel, a Catholicus Reformatusszal indította el Magyarországon az angol szerzőktől származó puritán szellemű munkák megjelenését.[6]

Udo Sträter kiváló recepciótörténeti munkájából tudjuk, hogy 1595–1630 között William Perkins műveit széles körben fordították németre, így ismeretes például az első (a korábbiakban már említett), 1602-es herborni kiadás is.[7] Ez az edíció – bár Kecskeméti C. az 1601-es latin kiadást ültette át magyarra – nyilván kezébe került heidelbergi diák honfitársainak is. Aligha véletlen – s a magyar–német–angol szellemi szimbiózis korai meglétét is bizonyítja –, hogy a Kecskeméti C.-fordításhoz az Angliát járt Szepsi Korocs György (aki mellesleg Molnár Albertet és feleségét házasságkötésükkor alkalmi verssel üdvözölte!) fűzte az alábbi, Albiont immár reálisabb közelségbe hozó üdvözlőverset:

RRYTMI UNGARICI

translationem Catholi Reformati, Gullielmi Perkinsi factam, per Reverendum Dominum, Ioanem Kecskemeti

Az dicsiret vitesseg, es a szép Deáksag.

Hol bövön találtatik ott boldog az orszag.

Mely kettöért régen reád Magyar orszag

Szállot szép nemesseg, hir, nev, fenyes joszág.

Tenger szügetében Anglia orszagban,

Iacob Király regnal most az Kiralysagban,

Kinél Deák s-vitéz eggyüt áll gradicsban,

Mivel magadnak-is föb részed van abban.

Fő Scholaid közöt Catabrigiumbol,

Folynak szép irasok mint vizek forrásbol,

Mely kedves könyveknek vigh olvasasabol,

Elménk ékesülhet, mint kert viragokbol.

Itt irta könyveit Vittakerus Wilhelm,

Ez-is az fö Doctor az Perkinsus Wilhelm,

Kit Spaniol nyelvre vit Massanus Wilhelm,

S, Deakol nyomtatta Antonius Wilhelm.

De hogy ezt Magyarok olvasnok Magyarbol,

Kecskemeti Uram forditad Deakbol,

Mellyért, ha ki mulsz-is ez gyarlo világbol,

Neved, hired marad ez olvasásunkbol.

Georgius Korocz Szepsinus, Pastor Ecclesiae Thokaiensis[8]

A ragrímes, különösebb poétai erényeket nem mutató vers jelentőségét az ekkor – 1620-ban – még szokatlan Albion-közelség, a szigetország történelmének, egyetemének (Cambridge, az első számú puritán alma mater!) s a két jeles puritánus szerző, William Whitaker és William Perkins munkásságának ismerete adja. Szepsi Korocs Györgyöt természetesen e vers hangvétele ellenére is hibás és félrevezető volna korai puritánjaink közé sorolnunk, hiszen I. Jakab angol király Henrik fia számára írt Királyi ajándéka, az Oppenheimben 1612-ben közreadott Bazilikon dóron (amely az egyik latin verzió magyarítása!) nemhogy nem puritán szellemű, de kifejezetten ellenük érvel, gyűlöletes népségnek titulálja őket.[9]

A Bazilikon antipuritánus szemlélete ellenére sem mehetünk el azonban közömbösen Szepsi Korocs neve és személye mellett, amikor Szenci Molnár Albert szerepét vizsgáljuk a puritán szellemiségű magyar irodalom létrejöttében. Szabó András egyik Szenci Molnár-tanulmánya ugyan nem a Molnár Albert kontra puritanizmus témát, hanem a jeles szerző időmértékes verseit vizsgálja, megállapításai azonban jelen gondolatmenetünk kibontását is nagyban segítik: „Szenci Molnár Albert 1611 augusztusától 1612 áprilisáig tartózkodott először Oppenheimben, mégpedig Hieronymus Galler nyomdász korrektoraként, itt vette feleségül Kunigunda Ferinariát. (1611. október 8-án!) Másodszor – a hazai letelepedés kudarca után – 1615 novemberétől 1619-ig lakott itt, ekkor már mint kántor, majd az iskola rektora. Nem lehet véletlen, hogy az idáig ismertté vált négy időmértékes verse ehhez az időszakhoz köthető, sem előtte, sem utána nem írt ilyet. Miért volt ez a város különleges Szenci Molnár számára? A magyar kutatás már korábban is gyanította, hogy hatással voltak rá a pfalzi választófejedelemségben elszaporodott, s Oppenheimben különlegesen erőteljesen jelentkező okkult irányzatok, bizonyítékot azonban idáig nem találtak erre. Az itteni szellemi pezsgés érdekességét néhány esztendővel a teljes összeomlás és pusztulás előtt az adta, hogy egyszerre volt benne jelen a református ortodoxia, az alkimista-okkult érdeklődés és az angol puritanizmus hatásának előszele. Oppenheimban 1610-től kezdve két könyvkiadó működött: egyikük, Levinus Hulsius özvegye, Kunigunda Ferinaria esküvői tanúja volt, s sorozatban adott ki angol teológiai műveket, főként William Perkins (minden puritán szerzők atyja! P. É.) munkáit. …Szenci Molnár Albertnek és baráti körének költeményei ebben a pfalzi szellemi légkörben fogantak, erre vezethető vissza a teológiai művekben feltűnő játékos kedv, a rejtvénnyel, képverssel és a magyar időmértékes verseléssel – mint kuriozitással – való kísérletezés. Heidelberg eleste és a katolikus zsoldosok által végrehajtott kínvallatás, úgy tűnik, fordulópontot jelenthetett Szenci Molnár munkásságában: a kísérletező kedv eltűnt, s maradt a református ortodoxia, majd kisebb részben a puritanizmus – még mindig eléggé ellentmondásos – kettős hatása.”[10]

Érdemes itt újra felidéznünk Udo Sträter munkáját az angol puritán művek recepciótörténetéről, különös tekintettel a recepció első korszakára, az 1600-as évek legelejét érintő publikációkra: „Als Druckorte der ersten Rezeptionsphase sind Basel, Hanau, Oppenheim und Herborn zu nennen.”[11] Ami pedig az előbbiekben felsorolt városokat illeti: Szenci Molnár Albert életében és munkásságában e települések mindegyike meghatározó jelentőségű, tehát a puritán irodalommal kapcsolatos impulzusok – különösen a három német szellemi központ esetében – folyamatosak voltak a Németországban töltött évtizedek alatt, sőt, interferenciaszerűen erősítették is egymást. Ebben a felsorolásban, mint a korábbiakban utaltam is már rá, nincs, nem is lehetne helye a Szenci Molnár egyéniségét formáló városok legfontosabbikának, Heidelbergnek. Pfalz fővárosába mégis érdemes még egyszer visszatérnünk, mint a Molnár Albert Anglia iránti érdeklődését felkeltő, azt hosszú időn át ébren is tartó szellemi központhoz. Többek mellett Hermann Wiegand, a pfalzi humanizmus és neolatin költészet nemzetközi hírű kutatója is hangsúlyozza Heidelberg – különösen az V. Frigyes uralkodása alatti időszak – külföld iránti nyitottságát, „besonders zu den Niederlanden und England”[12].

A Heidelbergi Egyetem, a város, a régió történetéhez kapcsolódó új keletű és régebbi szakirodalom egyaránt részletesen és meggyőzően ír a – találó terminológiával – „pfalzi Stuartok” koráról, amelynek Szenci Molnár Albert is szemtanúja és részese volt. Nagyon egyszerűen fogalmazva: Pfalzban (és Heidelbergben különösen) egyszerűen nem lehetett nem gondolni Angliára, nem számolni az angol irodalmi és kegyességi művek hatásával. A Szenci Molnárt Angliához közelebb vivő személyek közül Móric hesseni őrgrófot, a soknyelvű „tudós Móricot” kell megemlítenünk, aki I. Erzsébet számtalan keresztgyermekének egyike, ráadásul az ifjú ara exkérője is volt, s 1613. május 5-én egyike azoknak, akik Flushingnál (Hollandiában) fogadták Elizabeth Stuartot és V. Frigyest Angliából Németországba tartó ifjúházas-útjukon: „Nach ausgedehnten, vielfaltigen Feierlichkeiten brachen Elizabeth und ihr firsch angetreuter Ehemann am 25. April/5 Mai 1613 nach Deutschland auf. Sie segelten von Margate an der südküste Englands nach Flushing, wo Friedrichs Onkel, Prinz Moritz – selbst ein früherer Freier Elizabeths – sowie Prinz Heinrich sie erwarteten.”[13]

Lapozzuk fel mindeme pfalzi előtanulmányok után Szenci Molnár Naplóját. A szűkszavú feljegyzések tanúsága szerint ebben a Molnár család számára is utazásokkal – többek között egy Frankfurt–Mainz hajóúttal – tarkított esztendőben Molnár kétszer is megfordult Heidelbergben, nevezetesen január 10-én és április 4-én. Kizárt, hogy ebben a Stuart-központú időszakban – vagy már 1612-ben, az oppenheimi Biblia születésének évében – ne esett volna szó Móric és Molnár Albert között Pfalz és Anglia családi kötelékekkel is megerősített protestáns szövetségéről. Ráadásul, ugyancsak a Napló tanúsága szerint, 1612 augusztusában, tehát pontosan fél esztendővel Elizabeth Stuart és V. Frigyes házasságkötése előtt, Szenci Molnár személyesen mutatta be az akkor még kiskorú (de már az eljegyzésen túl lévő) Frigyesnek az oppenheimi Bibliát. „Augusztus 21. Heidelberg. A választófejedelemség örökösének bemutattam a magyar Bibliát.” Majd hat nappal később, augusztus 27-én: „Tíz birodalmi tallér tiszteletdíjat kaptam.”[14]

Elizabeth Stuart Heidelbergbe érkezése egyébként erőteljesen „anglicizálta” a várost, még a látvány, a városkép, a környezetalakítás szempontjából is. Az angol kertkultúrán és Inigo Jones építőművészetén iskolázott Salomon de Caus megtervezte és létrehozta „a világ nyolcadik csodája”-ként emlegetett Hortus Palatinust, amely 1613–1619 közt az ifjú pár boldog éveinek tanúja volt, s amelynek egyik fő funkciója Elizabeth esetleges honvágyának csillapítása lehetett, aki nem ismerte új hazája nyelvét, s férjével franciául társalgott, levelezett.[15] Itt jegyzem meg, hogy Pfalz és Anglia kapcsolatait még szorosabbra fűzte egy, a Stuartokat ért családi veszteség. 1612 végén váratlanul meghalt ugyanis az angolok nemzeti kedvence, Elizabeth bátyja, Henry, a walesi herceg, azaz a brit trón várományosa. V. Frigyesnek, az újdonsült vőnek az ő családi-közéleti szerepét kellett részben átvennie.[16]

A pfalzi választófejedelmi család és a Stuartok kapcsolatán kívül, sőt, annál jóval korábban is találunk már Heidelberg és Anglia rokonszenvére, kapcsolataira utaló történéseket. Ilyen például Paulus Melissus (Paul Schede) poeta laureatus és 1586–1602 között „választófejedelmi könyvtárnok” esete, aki német létére 1586-ban egyike volt I. Erzsébet „poeta regius”, azaz udvariköltő-jelöltjeinek.[17] Melissus egyébként azok közé a kontinentális szerzők közé tartozott, akik elsiratták a sok szempontból puritanizmushoz közeli (legalábbis, ami a személyes kegyesség mélységét és a kontinentális – köztük a pfalzi – kapcsolatok nagy számát illeti!) Sir Philip Sidneyt, nevezetesen a Schediasmata poetica (Paris, 1586) Ad Philippum Sydnaeum című darabjában. Visszatérve Szenci Molnár Anglia iránti érdeklődésére: ebben esetleg jutott valamicske szerep Elizabeth Stuart 1619-es, meglehetősen ügyetlen prágai próbálkozásának a cseh udvar hölgyeinek megnyerésére. A szerencsétlen „téli királyné” Erzsébet napján Árpád-házi Szent Erzsébet „jelmezében” kötényéből gyümölcsformájú süteményeket osztogatott; ezeket az „alamizsnákat” a vele egyáltalán nem rokonszenvező cseh hölgyek a porba hajigálták.[18]

Mindezt azért említem csak meg, mert Szenci Molnár Albertről, ugyancsak a Napló-nak köszönhetően, tudjuk, hogy protestáns létére is Árpád-házi Szent Erzsébet nagy tisztelője volt. Ahogyan 1608. március 13-án írja: „A hazámbéliekkel és Turnoviusszal együtt harmadjára tekintettem meg Szt. Erzsébet értékes síremlékét.”[19] S bár Elizabeth Stuart széles körben elhíresült Szent Erzsébet-alakítása ugyan egyáltalán nem volt sikeresnek mondható, arra azonban még így, félrecsúszott próbálkozásként is alkalmas lehetett talán, hogy a Németország–Anglia kapcsolatrendszerbe iktatott magyar vonatkozása révén közelebb hozza egy kissé Molnárhoz az 1620 előtti magyarság számára oly irreálisan távoli szigetországot.

Áttekintésem első felében két ízben is idéztem Udo Sträter recepciótörténeti munkáját, ezt a rendkívül józan, tárgyszerű beszámolót. A továbbiakban szubjektívebb kitérők következtek. Lezárásul most hadd hivatkozzak ismét két, abszolút csak a tényekre összpontosító kiadványra, fontossági sorrendben elsőként a Németországban megjelent angol kegyességi művek Edgar L. McKenzie-féle katalógusára. Ebben például a Szenci Molnár heidelbergi köreihez tartozó Kecskeméti C. János által is lefordított (igaz, mint jeleztem, ő a latin szöveget ültette át!), eredetileg William Perkins tollából származó A Reformed Catholicke-nek (Cambridge, 1597), a négy német kiadásnak és azok újrakiadásainak 17 (!) oldal jut. Ez a katalógus is feltünteti az első német szövegváltozat megalkotójának, Johann Heidfeld herborni professzornak, Szenci Molnár Albert egyik legközelebbi német barátjának nevét, továbbá a „triumvirátus” harmadik tagjáét, a Molnárral ugyancsak folyamatos munkatársi-baráti viszonyban álló Christopher Rab (Raabe-Corvinus) nyomdászét is.[20]

Második, ugyancsak rendkívül objektívnak mondható (bár számadatokat nem tartalmazó) recepciótörténeti példám Lawrence Marshden Price amerikai kutató könyvéből való. Ő nagyon jól érzékelteti az elfogadás és idegenkedés kettősségét – a 17. századi Németországban – az angol irodalmi és főleg a kegyességi művekkel szemben. Szerinte a korabeli németek „xenomániája” erősebb volt anglomániájuknál.[21] Price tanúként szólít elő ez ügyben egy akkori német literátort, Johann Michael Moscheroscht is: „A divatozó német ifjonc (der neusüchtige Deutschling) természetesen az udvarok (ti. a német hercegi udvarok) tónusát utánozta, ahol német szót ritkán lehetett hallani. Dél-Németországban, Bécsben és Hessenben az olasz dívott; az angolt rövid időre felkapták Heidelbergben, de egy-két kivételes helytől eltekintve a francia volt az uralkodó nyelv… A 17. századi német irodalom idegen befolyás alatt állt.

A németajkú területekre gyakorolt angol irodalmi hatás a vallásos literatúra területén kezdődött. Az angol teológusok fontos szerepet játszottak a hollandiai eseményekben. Az ottani (angliai) halálos ítélet időben vetette oda (ti. Hollandiába) William Amest ahhoz, hogy a dordrechti zsinatnak fontos szereplője legyen. […] Az ő legjelesebb tanítványa, Gisbert Voetius, a teológia későbbi utrechti professzora volt, aki Lewis Bayly The Practice of Pietyjének fordítója volt… A 17. század második felében nyilvánosan is teret kapott az a panasz, hogy a könyvesboltok tömve vannak »titkos mérget« tartalmazó könyvekkel. Ez a méreg, természetesen, a puritanizmus és a protestáns heterodoxia volt… Olyan szerzők munkái kerültek terjesztésre a német tömegek széles köreiben, mint Richard Baxter, William Perkins, Joseph Hall és John Barclay; ezek az írások lassan hatottak, s hatásuk nem egykönnyen volt nyomon követhető, de az aligha kétséges, hogy a misztikus irányzathoz tartozóknak új ötleteket, ihletet adtak.”[22]

Ez a pontosan ötven éve napvilágot látott hatásvizsgálat-jelentés számunkra nagyon hasznos információkat tartalmaz. Elsősorban azáltal, hogy felhívja figyelmünket a puritán irodalom németországi terjedésének korántsem „boom”, azaz konjunktúra-, illetve robbanásszerű természetére. Helyzetjelentése nyilvánvalóvá teszi, hogy sokkal inkább egy lassú, „gutta cavat”-típusú hatással kell számolnunk itt, amelynek egyik nyilvánvaló főszereplője épp a The Practice of Pietyt megalkotó Lewis Bayly volt. Mindez tulajdonképpeni témánk, Szenci Molnár puritanizmusközvetítői szerepe szempontjából annyit jelent, hogy ő – bár nem volt a német szellemi élet kritikátlan utánzója – odafigyelt az őt befogadó országban zajló intellektuális történésekre, s különösen is a szívének oly kedves könyvkiadásra, az ottani olvasói reagálásokra, a könyvpiac mozgásaira. A benne ily módon ugyancsak fokozatosan feléledt érdeklődés kaphatott évtizedekkel később lángra; ebben nagy valószínűséggel szerepe lehetett valamelyest rövidke angliai látogatásának is.

Az itt előszámlált, talán mozaikszerűségükben is meggyőző, apró részletek elégséges magyarázatot adhatnak arra, miért szorgalmazta az idős Molnár Albert olyan ifjonti hévvel Bayly nagyhírű művének magyarra fordítását. Ezek után nyilvánvaló, hogy Anglia iránti érdeklődése, a puritán művek megbecsülése nem kizárólag egy röpke, kései „kiruccanásának” hatása volt, hanem sokkal inkább egy hosszú, már ifjúkorában megindult folyamat betetőzése, amely lehetővé tette, hogy alig egy esztendővel halála előtt még hozzájárulhasson egy nálunk akkor még újnak számító kegyességi irány megerősödéséhez, meghonosításához, s ennek révén – ha közvetve is – a magyar egyházi és világi próza nyelvének gazdagodásához. Végül: Szenci Molnár Albert több évtizedes németországi „angol leckéinek” nyilvánvalóan szerepe volt abban is, hogy fia, Molnár János Albert négy esztendővel apja halála után, 1638 februárjában Londonban aláírta a Tolnai Dali János-féle puritán szövetséglevelet, majd 1638. május 6-án a leideni, november 15-én pedig a franekeri egyetemre iratkozott be. Éppen arra a franekeri egyetemre, amely valamivel korábban a hazájából elűzött angol William Ames érdemeinek, mentalitásának köszönhetően lett a magyar, cseh, sziléziai hallgatók fellegvára.[23]

Ezzel a rövid, Németországba vezető oknyomozással semmiképpen nem akartam Molnár Albert kritikai éleslátását, váltani tudását kisebbíteni. Mindössze azt kívántam jelezni, hogy Bayly – és általában a puritán szerzők – iránti érdeklődése életének utolsó éveiben is megőrzött nyitottsága, széles körű ismeretei mellett azoknak a változatos élményeknek is köszönhető, amelyek a „Wilhelm Meister”-i érzékeny tanulóévekben érték. Ezek az élmények – bizonyítható módon – egy életre szóltak, s ily módon szervesen beépültek a magyar irodalomba is.

[1] Petrőczi Éva, Pajzánság és puritanizmus egy gyékényen – avagy ki lakott Szenci Molnár Albert „Kocká”-jában? = Uő, Fél-szentek és fél-poéták. Epizódok a magyar és angolszász puritanizmus irodalmából, Balassi Kiadó, Budapest, 2002, 54–55. (Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok, 5.)

[2] Medgyesi Pál, Praxis pietatis, kiadta, Incze Gábor, Budapest, 1936, 13–14. (A reformáció és ellenreformáció korának egyházi írói, II.)

[3] Petrőczi Éva i. m. i. h.

[4] Heltai János, Adattár a heidelbergi egyetemen 1595–1621 között tanult magyarországi diákokról és pártfogóikról = Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1980, 243.

[5] Heltai János i. m. 245.

[6] Heltai i. m. 290–291.

[7] Udo Sträter, Southom, Bayly, Dyke und Hall. Studien zur Rezeption der englischen Erbauungsliteratur in Deutschland im 17. Jahrhundert, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1987, 7.

[8] Szepsi Korocs György Kísérőverse = Bethlen Gábor korának költészete, sajtó alá rendezte Komlovszki Tibor és Stoll Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 154–155. (Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 8.)

[9] Minderről bővebben: Hargittay Emil, Fejedelmi tükör és politikai jóslat = Gloria, fama, literatura. Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben, Universitas Könyvkiadó, Budapest, 2001, 39–50. (Historia Litteraria, 10.)

[10] Szabó András, Szenci Molnár Albert és a magyar időmértékes vers. Egy frissen felfedezett alkalmi költemény margójára = Respublica litteraria. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok a késő humanizmus koráról, Balassi Kiadó, Budapest, 1999, 116–117. (Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok, 2.)

[11] Udo Sträter i. m. 5.

[12] Hermann Wiegand, Lacrumae Haidelbergenses. Eine neulateinische epische Klage über die Eroberung Heidelbergs durch Tilly 1622 = Uő, Der zweigipflige Musenberg. Studien zum Humanismus in der Kurpfalz, Verlag Regionalkultur, 2000, 152. (Rhein-Neckar-Kreiss Historische Schriften, Bd. 2.)

[13] Rosalind K. Marshall, Elizabeth Stuart – die Winterkönigin = Der Winterkönig, Friedrich V. Der letzte Kurfürst der Oberen Pfalz. Katalog zur Bayerischen Landesausstellung 2003, herausgegeben von Peter Wolf, Michael Henker, Evamaria Brockhoff, Barbara Steinherr, Stephan Lippold, Haus der Bayerischen Geschichte, Stadtmuseum Amberg, 2003, 37. (Veröffentlichungen zur Bayerischen Geschichte und Kultur, 46/03.)

[14] Szenci Molnár Albert Naplója, közzéteszi: Szabó András, Universitas Kiadó, Budapest, 2003, 160. (Historia Litteraria, 13.)

[15] E híres kert történetéről részletesebben: Lili Fehrle-Burger, Der Hortus Palatinus als „achtes Weltwunder”, Sonderdruck aus Ruperto-Carola. Mitteilungen der Vereinigung der Freunde der Studentenschaft der Universität Heidelberg, XIV. Jahrgang, Band 31, Juni 1962. Illetve: Ludwig Merz, Der „Hortus Palatinus” zur Heidelberg, [Heidelberg] é. n. (1979).

[16] Erről a szerepátvállalásról olvashatunk többek között: Wolfgang von Moers-Messmer, Heidelberg und seine Kurfürsten, Die große Zeit der Geschichte Heidelbergs als Haupt- und Residenzstadt der Kurpfalz, Verlag Regionalkultur, Ubstadt-Weiher, 2001, 227.

[17] Uo. 245.

[18] Az anekdotikus gyorsasággal terjedő esetet megírta többek között: Elizabeth O. Benger, Memoirs of Elizabeth Stuart, Queen of Bohemia, Printed for Longman, Hurst etc., Paternoster-Row, London, 1825, 249–251.

[19] Szenci Molnár Albert i. m. 153.

[20]A Catalog of British Devotional and Religious Books in German Translation, from the Reformation to 1750, compiled by Edgar L. McKenzie, De Gruyter, Berlin–New York, 1997, 320–337. (Bibliographie zur Geschichte des Pietismus, 2.)

[21] Lawrence Marsden Price, English Literature in Germany, University of California Press, Berkeley and Los Angleles, 1953, 7.

[22] Uo. 12–15.

[23] Szenci Molnár Albert i. m. 222. (Molnár János Albert jegyzetszótári címszó.)