„Rettentő nagy becsben tartom a történetet”

Miloš Urban (1967) második magyarra lefordított regénye, a Héttemplom a 2004-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg az Ulpius-Ház gondozásában. A könyvbemutatóra maga a szerző is meghívást kapott, így életében először Szegedre és Budapestre látogatott, ahol elmondása szerint kitűnően érezte magát, s különösen a főváros bűvölte el. Internetes honlapján egyenesen azt írja, idei úti céljai (pl. London, Párizs, Hamburg, Berlin, Drezda, Bécs stb.) közül az abszolút győztes Budapest volt. E győztes város egyik kávéházában készült az alábbi interjú is.

Egy korábbi találkozásunk során azt mondta, hogy időnként, ha unja a különféle interjúkat, szerepléseket, író-olvasó találkozókat és az azok során elhangzó, gyakran ismétlődő kérdéseket, akkor a válaszokat egyszerűen a fantáziájára bízza, hogy így szórakoztassa magát. Erre számítsunk most is?

Ezt előre nem tudom megmondani, de tényleg szórakoztat, ha így válaszolgatok. Sokkal inkább, mint ha igazat mondanék. Az a helyzet, hogy szerintem az íróknak nem kellene nyilvános szerepléseket vállalniuk. Ha mégis nekiállnak így bohóckodni, show-kban részt venni, és úgy tesznek, mintha ezzel a közönségnek valami pluszt adnának, a megírt és eladott könyveken kívül, nos, szerintem ez nem őszinte dolog. Ugyanakkor viszont, és ezt itt Budapesten is megfigyelhettem, ez a rendszer intenzíven működik, és az olvasókkal létesített közvetlen kapcsolat – ha már az eladásokat említettük – talán képes arra, hogy néhány – esetleg sok – könyvet eladjon. Ez a szisztéma belőlünk írókból de facto médiasztárokat kreál, de legalábbis erre törekszik, és ez számomra rettentően kellemetlen, mert nem tartozik az irodalom világához. Ebben a környezetben könnyen előfordulhat, hogy az ember az egyik nap még sztár, másnap pedig már nem az. Én viszont egész életemben írni akarok, mégpedig jó könyveket.  

Ön szerint nem lehet ellenállni ennek a kényszernek és azt mondani: – Nem akarok sztár lenni, nem vállalok nyilvános szerepléseket, én egész egyszerűen csak írni fogok?

Aki ezt megteszi, annak igazán erős akarattal kell rendelkeznie, ráadásul folytonosan konfliktusban kell állnia a kiadójával. Természetesen az én kiadóm is azt szeretné, hogy amennyire lehetséges, jelen legyek a médiában, azt persze nem várhatja el, hogy részt vegyek minden egyes felolvasáson, ahova meghívnak – ezeknek a túlnyomó részét valóban el is utasítom. De például a legutóbb meghívtak egy tévéműsorba – afféle szórakoztató produkcióba, ahol a meghívottak főleg saját magukról beszélnek. Ezt nem utasíthattam vissza, mert tudtam, hogy a kiadóm sosem bocsátaná meg, hiszen kiemelkedő lehetőség volt, hogy népszerűsítsem a műveimet. Így hát legyőztem magam és elmentem a felvételre – a pénzügyminiszterrel szerepeltem együtt (nevet). A cseh közszolgálati televízióban voltunk, a stúdiót egy bárnak rendezték be, az ember sörözhet, borozhat, lazíthat, és az egészben az a legjobb, hogy nem látni a kamerákat. A beszélgetés kissé akadozott, de a műsorvezető ügyes volt, úgyhogy utána az ismerőseim megnyugtattak, egész jól sikerült.

Ha már a sikerről beszélünk, szinte kötelező megkérdezni, mit szólt, amikor megtudta, hogy immár második könyve jelenik meg magyarul, és hamarosan jön a harmadik is, a Katedrális árnya?

Ez egész egyszerűen csodálatos és hihetetlen. Szerintem én nem is vagyok ilyen jó…

Akkor mi lehet az oka, hogy a műveit több nyelvre is lefordítják? A Héttemplom megjelent németül, hollandul és oroszul is…

Az orosz fordítás leállt, a kiadó pénzhiányra hivatkozva felbontotta a szerződést. Ilyesmi előfordul...

Azért így is beszélhetünk sikerről. A német kiadás egyenesen a jó nevű Rohwolt Kiadónál jelent meg...

…állítólag spanyol és francia fordítás is készül, de az ilyen előzetes hírekben az ember sosem lehet egészen biztos.

…szóval van valami elképzelése arról, hogy miért lett önből sikeres szerző?

A legfőbb ok az lehet, hogy rettentő nagy becsben tartom a történetet. A formai és a nyelvi kísérletezgetést pedig nem kedvelem különösképp. Mindig léteznek kitöltetlen paradigmák, amelyekbe az ember beleírhat egy-egy történetet. Ezeknek a történeteknek nem feltétlenül kell minden tekintetben eredetinek lenniük, de az fontos, hogy valamely eredeti aspektust mutassanak fel. Ilyesmiket ma még mindig lehet írni. Végül pedig azt hiszem, hogy van némi tehetségem, hogy jó történeteket találjak ki és meg is írjam őket.

           A huszadik században a regény rettentő nagy válságon esett át, éppen azért, mert szüntelenül kísérletezett, de e kísérletek egy idő után zsákutcába vezettek. Joyce Ulyssesét vagy Virgina Woolf regényeit egyfelől igen nagyra tartom, másfelől viszont úgy gondolom, hogy mára csupán történeti szempontból értékesek, hiszen nem lehet rájuk építeni, nem lehet belőlük kiindulni.

Ezért lehet az is, hogy a témáit illetően gyakran fordul a múlt felé?

Jó meglátás. A múlt az érthető történetek zónája. A jelen viszont bizonyos foszlányoké, amelyeket ugyan össze lehet rakni történetekké, de ezek sosem működnek olyan jól, mint a legalább részlegesen a múltba ültetettek. A múlt lehetővé teszi, hogy a dolgokat felülről nézzük, hogy bizonyos távlattal rendelkezzünk. Így könnyebb megérteni az embert, fejlődését vagy éppen hanyatlását.

A mai cseh irodalom színpadán számos olyan jelentős szerzővel találkozhatunk, akik a hatvanas években, annak is inkább a közepe táján születtek. Ön szerint ezeket az írókat tekinthetjük egy többé-kevésbé egységes generáció tagjainak? És ha igen, tagja-e ön ennek a nemzedéknek?

Erről nem tudok túl sokat mondani. A magam részéről nem igazán érzem az efféle csoportokat. Ha például az ötvenesek generációjáról beszélünk, tehát azokról, akik 1954 környékén születtek, vajon kit sorolhatunk ide? Ez a generáció nagyon ritkás, nagyon kevés a szerző. Ha pedig továbbhaladunk az időben, a következő nemzedékbe sorolhatjuk például Jáchym Topolt és persze sok más írót is, de őszintén szólva, én nem tudom, hogy van-e bennünk bármilyen közös vonás. Talán ha mondjuk Michal Vieweghet nézem, bár nagyon különböző dolgokat írunk, mégis mindketten erősen hiszünk a történetben, abban az elbeszélői attitűdben, amely nemcsak közöl valamit, hanem szórakoztat is. Topolról pedig inkább nem nyilatkoznék, mert igaz ugyan, hogy csodálom nyelvezetét és azt a bámulatos nyelvi egyensúlyt, amit műveiben teremt, de nem igazán értem őt, nem nagyon tudom, voltaképp miért is írja a könyveit. Szóval nem vagyok képes a mélyükbe látni. Olvastam a legutóbbi regényét, az Éjszakai munkát is, és fogalmam sincs róla, miről szól és miért íródott. Persze biztos, hogy bennem van a hiba. Ez egyszersmind arról is tanúskodik, hogy bár mindketten nagyjából egyazon generáció tagjai vagyunk, mégsem feltétlenül értjük meg egymást.

Szélesítsük most kissé a kört. Hogyan látja a mai cseh irodalom helyzetét az európai vagy a világirodalom aktuális irányzatai viszonylatában? Beilleszkedik ön szerint valamiképp ezekbe, vagy inkább az önálló, autonóm nemzeti vonásai kerülnek előtérbe? Van értelme egyáltalán napjainkban, a globalizáció korában nemzeti irodalomról beszélni?

Szerintem a jövőben az irodalom csak a nyelv, illetve a toposz tekintetében lehet nemzeti. Ugyanakkor viszont nem tudom, van-e a cseh irodalomban bármiféle nemzeti specifikum. Ha a cseh irodalom tipikus vonásairól beszélnek, általában a Švejket említik. Ami engem illet, nem szeretem sem a Švejket, sem a švejki hagyományt, és nagyon zavarnak azok a vélekedések, amelyek szerint az irodalmunknak a hašeki vonulatot kellene követnie.

Persze nem lehet letagadni, hogy a cseh irodalomban nagy szerepe van a kocsmának, a sörözéseknek, az anekdotázásnak. Nem feledkezhetünk meg Hrabalról, de meg kell említenünk egy mai szerzőt is, Emil Haklt, aki egyébként kollégám az Argo Kiadóban, és nagyon szépen épít erre a hagyományra.

           Saját magamat viszont egészen máshová helyezem el. Ha cseheket kell említenem, én inkább a dekadensekre támaszkodom vagy a Prágában élt zsidó németekre, náluk megvan a titokzatos dolgok, sőt a horror iránti érzékenység. És itt máris olyan szerzőkre utalok, akik nem csehül írtak, ily módon az irodalom mindinkább európaivá válik.

Ami az írásainkat a jövőben csehvé teheti, az legfeljebb a hely és a nyelv lehet. Egész bizonyosan lesz sok olyan fiatal szerző, aki ifjú éveinek túlnyomó részét külföldi egyetemeken tölti, és hogy sikeres legyen, műveit angolul írja. Én eddig csak egyetlen elbeszélést írtam angolul, de egy jó darabig nem is szeretnék ilyesmivel próbálkozni, mert nagyon kikészített a munka. Olyannyira, hogy ezt az elbeszélést most a feleségem fordítja vissza csehre, mert nekem nincs hozzá türelmem.

Írásaiban gyakran foglalkozik a politikával. Említhetném itt a magyarul nem olvasható Egy parlamenti képviselő emlékiratait, amelynek alcíme Szexiregény, és amely a cseh képviselőház felgyújtásával ér véget, vagy akár a Hastrmant, amelyben sok szó esik a környezetvédelemről, az ökológiáról és a politika visszásságairól.

A politika olyan dolog, amely nap nap után intenzíven hat az emberre, ha tetszik, ha nem, foglalkozni kell vele. A legtöbb író ezzel szemben be szeretne zárkózni a maga elefántcsonttornyába. Csehországban sajnos rettenetes politikai állapotok uralkodnak, minden csakis a klientúrára épül. A függetleneknek, az érdekcsoportokon kívül állóknak, akik nem kívánnak egyetlen pártot sem támogatni és úgy szavazni a parlamentben, ahogy a pártjuk kívánja, szóval az ilyen embereknek nincs esélyük. Ez rendkívül dühít, és időnként írok is ellene valamit. Egyébként kerülöm a politikai témákat, mint ördög a szenteltvizet, de ha egyszer a helyzet kibírhatatlan, hát tollat ragadok, viszont semmiképp sem publicisztikát írok. Kényszerből teszem, nem nagy örömmel, és nem is hiszem, hogy valami jól csinálnám. A Szexiregény című politikai írás is ebből a kényszerből született, a két évvel ezelőtti választások alkalmából írtam. Igyekeztem valami nagyon radikálisat, nagyon anarchistát alkotni, még mielőtt sor kerülne a választásokra. Sikerült ugyan megírnom, de a fogadtatása egyértelműen negatív volt – a politikusok persze nem vettek róla tudomást, a kritikusok pedig elítélően nyilatkoztak. Azt vetették a szememre, hogy a politika, ahogyan a könyvemben beállítom, nem valódi, hanem olyan, amilyennek a média mutatja. Igaz lehet, de hát én nem vagyok bennfentes, belülről nem ismerhetem a politikát.

           Mindazonáltal akadtak olyan olvasók is, akiknek tetszett a regény, ők megértették, hogy a Szexiregényben végighúzódó szexuális téma csupán metafora, nem magamról és az intim élményeimről írtam. Sajnos a buta kritikusok így értelmezték.

Tehát ezt a könyvet a politikusokkal szemben érzett dühből írta?

Egyértelműen dühből. A két legnagyobb pártunkkal, a Polgári Demokrata Fórummal és a Szociáldemokrata Párttal szemben érzett dühből. Számomra egyikük sem elfogadható, és nagyon zavar, hogy a Cseh Köztársaságban voltaképp nincs kire szavaznom. Mostanság a Zöldekre szoktam adni a voksomat, de a szavazatom általában értelmetlen, mert ennek a pártnak még sohasem sikerült bejutnia a parlamentbe. Most az a kérdés, vajon bejutnak-e az Európa Parlamentbe, de őszintén szólva – annak ellenére, hogy továbbra is rájuk fogok szavazni – kétlem, hogy sikerülne nekik. (Nem sikerült – B. M.) A cseh társadalom még nem készült fel erre.

Részt venne, esetleg vett már részt globalizációellenes tüntetésen?

Individualista vagyok, aki ha tömeget lát, menekül. Éppen tegnap fordult elő velem itt Budapesten, hogy kaptam néhány jegyet Sting koncertjére, de amikor megláttam, hogy az egész főváros és a vidék jó része a helyszín felé igyekszik, le kellett mondanom a meghívást.

           Csehországban felkerestek a Duha (Szivárvány) Mozgalom aktivistái – nagyon szimpatikus szervezet, afféle kis cseh Greenpeace –, interjút adtam nekik, és megkérdezték, nem támogatnám-e jelenlétemmel némelyik megmozdulásukat. Azt hiszem, igent fogok mondani.

A Hastrmanban az ökológiai téma tehát nem csupán költői eszköz, szimbólumrendszer, hanem személyes meggyőződést is tükröz?

Persze. Ez a regény részben abból a kiábrándultságból született, amelynek oka, hogy látom: a rendszerváltozás után milyen cudarul bánunk a Földdel, a környezetünkkel, hogy mindig a lobbycsoportok és a nagy cégek érdekei győznek, amelyek lassacskán és észrevétlenül beszüremkednek a parlamentbe és a törvényhozásba is.

           Egyébként csak miután megírtam ezt a regényt, akkor kezdtem ráébredni, hogy voltaképp nincs olyan párt vagy ideológia, amely közelebb állna hozzám, mint a zöldeké. És bár ironikusan és szkeptikusan tekintek rájuk, mégiscsak ezek az emberek a legszimpatikusabbak számomra.

Egy másik irodalmon kívüli tényező, amely gyakorta megjelenik a műveiben, a vallás, közelebbről a katolicizmus és a huszitizmus. Aki csak egy kicsit is ismeri a cseh történelmet, kultúrát és társadalmat, az tudja, hogy a huszitizmus milyen nagy szerepet töltött be az ön hazájában. Úgy tűnhet, hogy ön viszont…

…huszitaellenes. Igen. Nagyon szeretem a katolicizmust, a katolikus hitet, a katolikus esztétikát, szeretem a katolikusok kánonját, a szentek plejádját. Mindez nagyon tetszik és erősen inspirál. Ugyanakkor viszont nem tudom, hogy maguk a katolikusok katolikusnak tartanak-e. Persze a keresztlevelem szerint az vagyok, de nem vagyok gyakorló hívő, nincs szükségem arra, hogy minden héten templomba járjak. Tehát katolikus vagyok, de csak fél lábbal, és nekem ez megfelel. Afféle katolikus esztéta vagyok, hiszen ennek a vallásnak a képvilágát nagyon szeretem, és igen közel áll a műveimhez is.

És az okkultizmus?

Nem nagyon ismerem ezeket a dolgokat, de nagyon izgatnak, mert minden okkultizmus valamennyire színház is. És színház a regényben – ez az én asztalom. Egy írótársam, Jan Jandourek mondta, hogy a karaktereim különösen színpadias alakok, és azt hiszem, a regényeim összességükben is nagyon teátrálisak. De nem teszek hitet az okkultizmus mellett, már csak azért sem, mert nem is nagyon ismerem. Most Santiniről írok regényt, úgyhogy egy sereg ezzel kapcsolatos fontos dolgot el kell majd olvasnom.

A Hastrmant, a Héttemplomot vagy a Katedrális árnyékát olvasva éppen az ellenkezője látszik: alkímia, titkos tanok, mágikus események, és két fontos alaknak, De Caus bárónak és Fulcanellinek az előképei, névadói is valós személyek, alkimisták voltak…

Nagyon jó meglátás, de egy kicsit sikerült is lépre csalnom. Az olvasók ugyanis sokszor azt hiszik, hogy bizonyos dolgok szakértője vagyok. Pedig én mindig csupán azt kutatom föl, amire egy-egy adott regényhez szükségem van. De hogy például az okkultizmus szakértője lennék? Nem, azt nem. Mindazonáltal egyre inkább vonzanak az ezoterikus tanok, és azt hiszem, hogy közelebbről meg fogok ismerkedni velük, mert ez összefügg az alkotótevékenységemmel. Eszközként használom föl őket

Nem fél, hogy túlságosan is magukkal ragadják?

Nem, de attól azért igen, hogy megbosszulja magát valamiképp. A Katedrális megjelenése után kaptam egy latin nyelven írt fenyegető e-mailt. Nem tudok jól latinul, de szótárral valahogy kibogarásztam. Az írója a szememre vetette, hogy az okkult tudományokat túlságosan is könnyedén kezelem. Ez persze igaz, könnyedén kezelem őket. De ez az ember nagyon megharagudott rám és kimondva-kimondatlanul meg is fenyegetett, hogy ne csináljam tovább. Fogalmam sincs, ki lehet a levél szerzője, de én természetesen folytatom, amit elkezdtem.